Kalligram / Archívum / 2010 / XIX. évf. 2010. június / Ellenség

Ellenség

Sejted

Eljött az idő, a ti időtök. Ideért az igazság. Kilóitok gurulnak le rólatok. Már mindegy, mennyit esztek, napról napra soványabb az ébredés. Lazul a korc, simul a ránc, korábban engesztelhetetlen szoknyáitok és nadrágjaitok hirtelen az örök barátság ékesszóló követeiként lépnek elétek. Fordul a kocka és fordul a szél, új világ kap erőre, piros jövő buzog ezekben a ruhadarabokban, már könyöröghetnek, leshetik kegyeiteket. Feljön a nap, örömmel néztek tükörbe. Hasfalatok, mint a fájó múlt, a bús, sebzett sok ezer év, szorgosan belapul. Combotok ujjongva elengedi a csomós dombocskákat. Csak úgy ragyogtok, amikor békés, forradalmi utatok a mérleg mellett visz el. Fürge, májusi kedvvel érctorkotok harsogva zúgja a szélnek, ti századok könnyét mossátok le kedv szerint, verejtéketek csordul, fogytok, alattatok az aszfalt vére is elered, fogytok, szakad rólatok a víz, zihálva vetitek magatokat a harcba, fogytok, ez itt a tiétek, a minden izmotokban jólesőn lobogó fájdalomba. Ha azelőtt rezgett rajtatok a báj, mámoros szöveteitek most megadják magukat. Ti nem bíztok többé.

A nap hideg tapicskolással kezdődik, verjétek fel a vizet a lavórban, akkor a legjobb, ha jeges, ha tágra nyílt szemmel és elkerekedő szájjal számoltok negyvenig. Hétfőn reggeli, ebéd és vacsora lazára főzött kása rizsből, borsóból és répából. Mindegy, mennyi, mindenképp túl sok. Elsőre, mint mindenki, úgy szórtátok a gabonát a nagyfazékba, mintha menekülne, kopogott és pattogott a zöldség, mintha éppen fél órája maradt volna arra, hogy három bőröndbe préselje a jövőjét: valami ijedség villant benne, valami súlyos kétség, valami mély sebzettség és felháborodás. Este higgadtan néztetek farkasszemet a maradékkal, az éhség megszökött, elillant, sosem létezett, vacsorára már alig bírtatok magatokba tolni fél tányérnyinál többet, fejeteket a kezetekbe ejtettétek, tucatnyi véres fejsze lüktetett ott, ahol félálomban egyik ötlet kergeti a másikat. Fél órával az esti étkezés előtt a kötelező teakeverékből ázott egy csészényi tíz percig, langyosan ittátok meg. Hét órakor ruhástul zuhantatok az ágyba. Kedden arra ébredtetek, hogy még az estinél is jobban fáj a fejetek, reggelire zabpelyhet főztetek egészen kevés mézzel. Tocsogjon, ez az egyetlen utasítás. Mert a „Kérek szépen egy pohár vizet” könnyed és magától értetődő mozdulatát a világ túlfelére lendítette a tisztítókúra. Itt fordítva van, pajtások. Lesz víz. De még nagyon, nagyon soká.

Ebédre és vacsorára annyi, cseppnyi olajon sült hal és laza, vizes, bőséges kását adó rizs, amennyit csak akartok. Ez itt a bőség, pajtások. Este minden addiginál élesebben gyötrő, nyilalló fájdalom a bal halántékotokban. Nevetségesen korai fekvés, egy pillanatra átsuhan a gondolat, akkor mostantól így lesz-e, felelet nincs, akire rázuhan a hálószoba, az nem ér rá válaszolni. Szerdán reggel, délben, este kukoricakása másképpen: tetszés szerint kovászos uborkákat apró kockákban kell beleszórni a sárgás, sűrű, nagyon bő lébe. Csütörtökön reggel zabpelyhet ettetek mézzel, délben és este csaknem lavórnyi salátát póréhagymából, uborkából, káposztából és dióból. Délután répalevet facsartatok, olyan mohón tűnt el, mint amilyen ökölbe szorult erőfeszítésbe kerül majd meginni a hatodik, nyolcadik, huszadik héten, mert ez a répalé mostantól elkísér, mindennap, minden évszakban, minden órarend mellett, minden tragédia előszelében, minden utolsó beszélgetés végét sürgetve, a délután megszűnik, kitaszigálja helyéről a narancssárga bugyogás, reggeli, ebéd, répalé, vacsora, így épül fel a nap. De ez is messze még, a kezdet kezdetén a répalé íze igéző, mint aki titkait fel nem fedi, kiéhezve nekiestek még a gyümölcsforgácsnak is, amelyből minden ízt a pohárba varázsoltatok. Pénteken reggel, délben, este sült hal és árpagyöngye. Szombaton és vasárnap zabpelyhet reggeliztek mézzel, kukoricadarát ebédeltek az apróra vágott kovászos uborkával, halat vacsoráztok, így van nektek minden biztosítva, pajtások. Vasárnap délelőtt megihattok egy pohár vizet. Aztán egy hétig megint gondolni sem tanácsos rá, de minden működő rendszer ismeri a saját enyhe kanyarait, hát még akkor a legigazságosabb. Már el is telt egy hét, pajtások, látjátok, nem hittétek volna, hogy egyszer csak egyszerű lesz. A második hétfő reggel három kilóval könnyebben és vidámabban dobáltátok a répát, a borsót és a rizst a közepes lábasba. A tizenkettedik hétfő reggel képtelenség volt megérteni azt a kis bumlaszt, aki a dagiburzsujok tejfölös bablevesére, a fogások közti fogásként meggyszósszal tálalt főtt marhahúsára és főtt burgonyájára, tányérról szinte lelógó, terjedelmes rántott karajára petrezselymes rizzsel egyáltalán gondolni bír, majd még elképzeli, amint eperhabot ken a zserbószeletre minden vasárnap. A huszonkettedik hétfő reggel pedig megtaláltátok a kazettát. Anya két napja volt halott.

A levélben – „Arra tanítalak benneteket” – a kicsi korotok óta ezer meg ezer helyzetben hallott szentenciát leszámítva – „ne kérjetek bocsánatot semmiért. Ha ártatlanok vagytok, minek. Ha pedig valóban hibáztatok, az élet úgy is megbüntet, úgy is elveszi a magáét. Minden megalázkodás hideg és felesleges” – még sokáig nem találtatok semmit, Anya igazán nem volt a prédikálós alkat, de ezt szinte bármikor elő tudta rántani. Különös megállapítani, mire akart rávenni, a legtöbb szülő az ellenkezőjét találja ki, de ez mindegy most már teljesen, törött nyakú, üres üveg valamennyi szó a bocsánatkérésről, ellene és mellette, Anya, a szív bele is fagyhatna.

A kazettát a zoknik alá rejtette, a levelet az akasztós részben lógó, zöld kockás ing zsebébe. A Great Pretender volt az első szám, aztán az Egy megkésett dal. Még csak nem is a szövege miatt, Anya egyszerűen nagyon szerette. Örök kedvencét, Nem, nem, nem, soha nem, nem, nem, én nem leszek sohasem a játékszered, illesztette a Verdi Requiem egy tétele, de lehet, hogy a Mozarté elé, aztán következett még valami komolyzene, végezetül a Play the Game. A hétköznapokban Anya rendre elfojtotta Freddie iránti szenvedélyét. A Queennel spórolni kellett, ki ne essen a tahiniből és mézből kevert desszertpillanatok koszorújából egy üteme akár, Freddie pedig maradt, ahová Anya a nagylétra tetején lábujjhegyezve helyezte, extra sötét, teljesen édesítetlen kakaóba mártott, növényi alapú tejszínnel kevert csemege legyen minden óra, amelyben felcsendülhet. Krómkazettát választott ki arra, hogy Freddie sötét öltönyt húzzon az alkalomra, hogy Freddie beszédet mondjon a sír felett, hogy Freddie reávesse az első göröngyöt, a Keravillban kapható csúcsminőséget, nem vallott rá a hiúság, nem maradt olyan emléketek, amint Anya bármilyen kiválóságot megszavazna magának. A kazetta matricájára gondos betűkkel írt, ezek a betűk az ő hangján szólaltak meg azonnal: „my_funeral_temetesem_мой_похороны”. Utána félrebillentett fejű vörösbegyet rajzolt. Ez volt a ti kis titkotok, amelyben semmiféle titkolnivaló nem volt, az univerzális anyaszó ikonja, a rajz, amelyet annyira vártatok tőle mindig, állandóan és bármikor, a rajz, amelyről azonnal és elsőre tudtátok, mit jelent éppen, bármennyire különböző helyzetekben kínálta is Anya, a meg vagy dicsérve, a sajnálom, a dehogy haragszom, kis bolondom, a hiányzol, az igen, mindig, és igen, örökre, igen, a legeslegjobban. Isten tudja, honnan szerzett egyáltalán tudomást az alsó vonalról. A legegyszerűbb magyarázat még mindig az, hogy Anya feltalálta a playlist fogalmát, mielőtt az mp3 ellepte volna a világot.

Homályos részlet a homályos mementók lomha, alig mozduló tömegében.

A negyedik héten minden a májkúra jegyében telt. Hétfőtől szerdáig rizs, borsó, répa, répalé, zabpehely, hal, répalé, kukoricakása, répalé. Csütörtök reggelre ott ált a négy kiló alma. Nyolckor megettetek egyet, aztán tízkor, délben, és így tovább. Pénteken reggel már csak a maradékból facsart levet ittátok, két óránként egy jó pohárral, hogy amint hazaértetek, a táskát közmondásosan a sarokba vágva, olyasmit tegyetek, amit még soha. Kettőtől semmi másra nem figyelhettetek, csak a májmelegítésre. Elektromos párna, forró vizes gumitömlő, fél óránként cserélt melegborogatás, ahogy nektek tetszik. Úgy elszaladt a várakozás, olyan könnyeden huppantatok az és már háromnegyed hét is van ölébe, mintha rögtön kettőkor fújtátok volna szét, pitypangórák. Hétkor jöhetett az első puirula papaverinum, az első evőkanál színtiszta olivaolaj, az első teáskanál citrom. Negyed nyolckor a második tabletta, a második kanál, a második korty. Fél nyolckor az utolsó. Aztán alvás.

Ettől kezdve minden azon múlik, hogyan csináltátok eddig.

Minden, amit mostanáig műveltetek, eldől reggel.

Félelem nélkül vegyétek elő a műanyag kancsót. A hússzínű gumicsövet. Töltsétek tele a legfelső vonalig langyos vízzel. Akasszátok olyan magasra, amilyenre lehetséges. Vetkőzzetek le. Ereszkedjetek térdre a kádban. És most egyszerűen illesszétek bele. Toljátok beljebb. Forgassátok el a csapot a csőrön. Bírjátok ki. Hadd.

Lassan, málladozó mondatokkal a képébe mázolni az igazat. Fojtott suttogással ingerelni, amíg homlokát ráncolva közelebb hajol a széken. És akkor elkapni. Te mocsok, rohadék orvosgenya. Te szópengés, hideg vérturmix. Te ágaskodó, átkelhetetlen árvagyár. Anyát és a halált egy mondatba szőni. Ezt. Hát ezt. Ezt! Kinézni egy még mit sem sejtő területet a fején, és kis tisztássá tépni gondosan, két marokkal. Addig csavarni az orrát, amíg valóban beleesne az eső. Ceruzaheggyel megkönnyíteni, hogy ettől kezdve fülbevalót is viselhessen nap mint nap. Cipőorral lökni egyet a csészéjén, hogy odacsapja az ablaknak, csorog az eszpresszó az üvegen, mint amikor hirtelen az üvölt fel, akinek egyébként szavát sem hallani, hogy mindenki dermedt arccal fordul felé. Mosolyogva nézni rá vissza az asztala mögött, majd kevesebb mint egyetlen mérhető másodperc alatt ott teremni a térfelén. Tíz kicsi piros folttal díszíteni a nyakát, épp hogy megkegyelmezni, ő majd diszkréten félrefordul, hörögve magához tér, köhögjön nyugodtan, törölje a kezébe, ha nincs nála zsebkendő.

Hány év telt el. Hányszor tört fel. Hányszor kezdett játékba az a piszkosdrapp gomolygás a mellkasotokban, hányszor sűrűsödött, olyan vonakodva, ahogy a tengernek adja meg magát a homokos parton apatikusan sodródó sörösüveg, hiába telt el közben az élet fele, a bármilyen hirtelen kitörés sem lesz majd túlzás, bárhol a világon előfordulhatott, ti álltatok sorban a postán jámbor unalomban, büfépultnál egy pesti színház aulájában, tömegben a repülőtéren, az egyik pillanatban még arra gondoltok, szívás az alsó tagozatos szék, de négy szülőit egy évben ki lehet bírni – amikor olyan éles váltással, mintha felülről nyúlt volna le egy kéz, hogy kicseréljen benneteket valaki másra, aki harci sminkcsíkokkal, nindzsaszablyával és másodpercnyi gondolkodás nélkül veti magát a túlerőre, ott volt ismét: ti ezt az embert ebben a fehér köpenyben most bizony kinyírjátok, tovább várni nem érdemes. Igen. Ősz hajszálakkal és szarkalábakkal is láttátok magatok előtt. És azt is, amint leszakadó körömmel újra meg újra rákaparjátok, rávésitek, rászaggatjátok a gyászt arra az okos, közömbös, gyilkos arcára. Mintha nem volna eleven helyzet, amely megvéd tőle. Felnőttség és távolság mit sem tesz, Anya meg fog halni, kiirtja a fehér köpenyes, hiába kezdi gyógyítani, ültök a fogorvosnál, amikor felhív a védőnő, emlékeztet az oltásra, végigmondja, és nektek csorog az arcotokon a könny, a fehér köpenyes szavakkal kaszabolja és koncolja Anyát, ültök az elcsendesedett lakásban, éjfél elmúlt, le-lecsukódik, mentek mindjárt, a fehér köpenyes diónyivá zsugorodik és beugrik Anya mellébe, ő tehet mindenről, ti tévedésből az elektromos cigaretta hirdetésére klikkeltek rá, miközben csak egy pillantást akartok vetni a jaggernaut definíciójára a szótárban, a legfrissebb szlengnek eredtek nyomába egy gyors klikkel, az emlék kihasítja magának a korahajnali sötétség egy zsebkendőnyi területét, tintafekete mozivászon, pedig ti éppen a hipermacsóra kerestek magyarázatot.

Ne keressen magyarázatot, asszonyom. Inkább szoktassa a gyerekeket a gondolathoz. Mindennél van rosszabb, a múlt héten valaki három fiút és egy lányt hagyott itt. Látja, magának ennyi fájdalmat nem is kell okoznia.

Anyát visszarendelték a mammográfiára. Előtte elmesélte, mi fog történni, utána elmagyarázta, mit csináltak vele. Hogy betolták a mellét a lapsatuba, aztán szép nyugodtan szorítani kezdték két oldalról. Hogy a melle így először csak meghúzta magát, és onnan rögtön az következett, hogy rádöbbent, mennyi mindent lépett át azonnal: hisztérikusan keresné a kijáratot, minek, hogy rázná a rácsot, minek, meg az öklét, minek minek minek, a klausztrofób, hallgatag falakra. És nem mondhatja, hogy késő. Az ehhez késő, az ehhez képest késő, az ehhez és az előzményekhez képest messze sajnos késő nyomtalanul felszívódott.

Az létezik, hogy most már ez az idő. Az az idő, amely most már mindig lesz. Ha a túlpart gondolt volna egyet, megtartaná az átjárást. De nincs. Egyedül innenpart ismeretes most már. És valamennyi csíkja omlik. Roskad, ez lett volna a szó, a melle, ha bírt volna, összeroskad, vagy rároskad a valóság, vagy csak egyszerűen térdre veti magát, és könyörögni kezd. A mammográfiai vizsgálat, mondta Anya, nem fáj, mert annál sokkal-sokkal kellemetlenebb. Ezt képtelenség volt megérteni. Hogyan lehetne valami rosszabb annál, amikor láthatatlanul kínlódik a test. Az első este borítékkal a kezében guggolva bújt a fotel párnái közé, mint egy gyerek, mondhattátok volna, de nincs olyan, aki ezt játssza, ilyen kényelmetlen és érthetetlen pózban hagyja maga mögött a szilárd valóságot, nincs. Akkor még nagyon sírt, ahogy aznap délután is, a kórházi telefon után, sőt azon a héten, amikor kétszer is későn értetek haza, egyszer mert a spanyol táncpróbát bámultátok, és közben úgy elszaladt, nem lehetett észrevenni, egyszer pedig az történt, amit széles körben úgy szokás emlegetni, hogy az ember mégis titokban tartja. Megtörtént. Vele. És nem lehetett megérteni. Hogy nem úgy vérzik, mint amibe belevágnak, hanem mintha kívülről csorogna befelé, hogy nem szaggat, hanem nyom, hogy szó sincs ragyogásról, hogy ez az életben be nem jut, hogy úgy akartok menekülni, mint amiből ki kell jutni, de ez befelé szorul egyre tohonyábban, egyre hájasabban, egyre gulyásleves a szakállban. Hogy minden lány kurva, és minden kurva lány hazudozik összevissza az első baszásról. Hogy a szülés talán még ennél is rosszabb, de ha ezen keresztül vezet az út, hogy jut el odáig az emberiség. Hogy hazafelé papír zsebkendővel próbáltátok elállítani, hazafelé minden lépésre csontok nőttek benne, hazafelé a hátsó ablakhoz álltatok, hazafelé vánszorgott és döcögött a troli, hazafelé csak nyekkent, hazafelé lebegni kezdtetek, mint aki nem akarja tudni, mitől, kitől, miért, kiért, hazafelé vigyorogtak a levelüket potyogtató fák, de benyitottatok, és kiáltottatok, Anya, Anya!, ő pedig előperdült a konyhából, a következő pillanat annyira lelassult, mintha nem is folyna az idő, hanem a tengelyekre erőltetett terméskődarabokon zötykölődő szekéren járna, minden mozzanat szabálytalan durvasággal követte az előzőt, Anya arca egyetlen szétfeszülő, szétszakadni készülő száj, Anya karja kalapáccsal lendül, Anya tenyere jéghideg a forró arcotokon. Anya ekkor sírva fakadt, a falnak fordulva elnyújtott, mély hangon bőgött, mint az erdő legmegtermettebb szarvasa, amelyet halálra fognak kínozni hamarosan, ám még félúton sem jár, még maradt ereje, és eszében sincs feladnia, még hördül, még háborodik, még irtózatos haragban lángol, Anya válla rázkódott, épp, mint a filmeken, és lehetett tudni, nagyon nagy a baj, mert Anya érthetetlen, férfias, agyonnyálazott szavakkal és elborult hangsúllyal, a két ajkát éppen képtelen lévén összezárni, azt mondta: „Bocsánatot kérek.”

Miután a beöntések rendszeressé váltak, alig észrevehetően enyhült az étrend. A hatodik hétfőn már mexikói zöldségből és hajdinából főtt levest ettetek egész nap. Lassan, saját súlyát a saját vállán panasz nélkül viselve, múlt az idő, lekerekített éllel változott minden. Bulgur és köles között speciális desszerteket tanultatok meg. Ezekre már nem volt csacsiság sóvárogni. Már el lehetett csorgó nyállal képzelni a lenmagból és aszalt szilvából négy órán át főzött nyákot, bármilyen csemegét, amelynek rizstej az alapja. Lazult a vacsora, olykor-olykor túró került a tányérra kaukázusi kefirrel, szójafasírttal, párolt karfiollal.

Anya hangja a műtét után több hétig nem tért vissza. Kifakult minden megszólalása, enyhén berekedt, ha nevetni kezdett, ha egyszer csak elkiáltotta magát, akkor hallottátok rajta igazán, ezt a hangot nem meghempergették valami cseppet sem finomra darált kenyérmorzsában, ez nem köszörülnivaló, ez a hang, az ő öröktől létező, puha hangja megadta magát a selyemnek, amely addig beburkolta, a selyem magába olvasztja, ez hónapokon át tart majd, a selyem lassan, biztosan felfalja majd, de egyelőre csak annyi hallható, a hang több helyen berepedezett, széthasadt, kilukadt, egyes szavak hátraestek, és nem tudtak visszakapaszkodni, Anya feltalálta a töredezett térerőt, mielőtt a mobil telefonok ellepték a világot. Sokat igazgatta a köntösét a derekán, mamuszban járt, ahogy otthon sohasem, hamarosan hazaengedték, és nem tudta kiemelni azt a biztatóan kongó, ötkilós dinnyét, arany augusztus, a kádból. Beléroggyant a karja.

Elbújtatok sírni.

De hát annyian meggyógyultak már, doktor úr…

Agyi áttétből, asszonyom? Ki mondta ezt magának?

Ki mondta ezt neked, kisgyerek: a csillaghegyi strandon, amikor a végére értetek, így suttogott a fagylaltospult mögött a nő, bele is sápadt. Leengedte a kezét, benne a fagylaltoskanállal, és úgy, az újdon falfehér arcát elfordítva szemével a főnököt kereste. A nyakán annál láthatóbban vörös foltok jelentek meg, ekkor gyorsan a műanyag tálba dobtátok a pénzt, tizenhárom ötven, csak nézzen már ide, nézzen a szemetekbe, akkor elmondjátok, nem vicc, nem szórakoztok, ez nem, nem, nem a „csókolom kérek szépen palacsintát hányat kisgyerek ja ha hányat akkor nem kérek csókolom”, dehogy. Ez egy tavaszról maradt fogadás, tegnapelőtt dőlt el, mert a Talyigás megtette, kiokoskodta, átlendült a korláton, magyarul mese nincs, megnyerte, „Azt hiszed, ezek követik, hol tartunk?”, ennyivel intézi el Talyigás a fagylaltozás egyébként földbe gyökereztető tényét, ti pedig álljátok a tétet, itt is a pénz, már csak a fagylalt hiányzik a történet végére, nem baj, ha lecsorog, csak erőltesse bele a tölcsérbe, négy gombóc cukkíni, öt gombóc brokkoli, sorrendet is kértek, alulra két cukkíni, felette egy brokkoli, rajta cukkíni, azon három brokkoli, majd cukkíni, végül mindennek a teteje a brokkoli, a nő összeszorított szájjal cuppantotta a vizes krémlabdákat a tölcsérbe, szóval még variálhatsz is, azt hiszed, ki mondta ezt neked, kisgyerek, ez szisszent ki két ajka közül, az arcán jól látszott azonban: még egy szó, és repül az egész a nyakatokba, hiába a saját pénz.

Készüljön fel, asszonyom, elképzelhető, hogy hamarosan olyasmit fog beszélni, amit maga sem ért.

Szentendrén a kertmoziban a legjobb Bud Spencereket adták. Gyakran járt a HÉV. Mintha az ember ott teremne hirtelen, ahol akar. Ami persze csak nyáron lehetséges.

Az már ősszel, egy szerdán esett meg, hogy egyszerre értetek haza. Anya lentről közeledett, a megállóból igyekezett felfelé az utca emelkedőjén. Ti éppen ellenkezőleg, a felső keresztutca tetejéről vettétek észre. Ahogy háromszáz évvel ezelőtt a dombtetőről döntöttétek volna el, merre tovább. Kétszer kellett odanézni. Anya. Az anyátok. Ennyire szürke, ennyire gyűrött, ennyire szoborrögös arcot. Lihegett, kapaszkodott. Aztán már minden harmadik lépés után kellett megállnia. Az utca közepétől lépésenként elkapott egy kerítésrudat. Anya. Anya! Itt vagytok. Le akartátok törölni a verejtéket a homlokáról, félrehajolt. Anya. Nem lehet titeket felismerni. Anya. Leestetek a bicikliről, fél percig feküdtetek csukott szemmel. A sötétség akkor ezüstös violaszínbe oldódott. Hegyeket láttatok, az ormok felett felhőket. Csodacukkíni, varázsbrokkoli. És ha a ház nem tápászkodik fel, hogy elébe menjen, Anya nem jut haza. Nem kell, húzta el szégyenlősen az izzadt tenyerét, nem kell, jönnek értem, köszönöm. Anya. Anya! Bocsánat, törölte meg a homlokát, és megpróbálta elfordítani a fejét, befelé, a kerítés felé, bocsánat, egy perc és itt a lányom, nagyon nehéz napom volt, és még az Antal Imrének is kennem kell néhány szendvicset. Csak most nem jut eszembe, melyiket szereti.

A kórházban megmutatták a melle röntgenképeit. Előtte, utána. Nagy, fekete amőbák, és sok kisebb, sötét pötty. Vörösbegyek piszka. A nagy amőbák jóval kisebbek, a pici, nyomasztó foltok több mint a fele egyszerűen eltűnt. Az állapota miatt, asszonyom, helyesebb azonnal elkezdeni a kemót.

Működik a Temodar, használ, ha nem is eleget. A tumor ugyan zsugorodni kezdett, de a dudorok a bőr alatt alig változtak. Mitől van ez, doktor úr? Vállvonogatás. Ebből is kitűnik, asszonyom, milyen nagyon keveset tudunk erről a betegségről. Pedig alapvetően a szubkutáneus dizízum élénkebben reagál a Temodarra, mint a mélyebben található, de ha választani kell, nyilvánvalóan az utóbbitól kell megszabadulni. Mert ölni az öli meg az embert, asszonyom, a többi csak iszonyatosan idegesítő.

A fájdalom csökkent. Vagy megszokta, megszoktátok. Természetesen a fájdalom önmagában nem érdekes. Amit megmutat, az az érdekes. Ha ez azt jelenti, hogy a Temodar már lepereg, egyre több, egyre nagyobb, egyre gyorsabban tovacsúszó daganattal kell számolni, egyre jobban fog fájni, a fájdalom hirtelen átveszi majd az irányítást. Ha nem, ha maradhat a Temodar, marad ez a színvonal is – élhető – valameddig. Ha mégis igen, ha újat kell kipróbálni, az a helyes döntés. Ha segít az új, a lejtő emelkedőre vált, és legalább nem Temodarral szennyeződik a szervezet. Ha mégsem, akkor még mindig beválhat a második ötlet, és legrosszabb esetben vissza lehet térni a Temodarra.

Bárium. Jele Ba. Atomszáma ötvenhat. Várj meg itt, kimegyek cétére. Egyébként két óránál tovább nem tarthat, kivéve az első alkalommal, amikor egy teljes órát kell rászánni arra, rendben volt-e a két óra. Jön egy nővér, odahajol az emberhez, és vet egy pillantást arra, mennyi látszik meg rajta a délutánból. Vagy valami ilyesmi. A bárium fellazítja azt a traktust, amelyet a cété átfésül. A báriumszulfátot ínycsiklandó turmixban veszi magához az ember. Voltaképp Anya feltalálta a smoothie fogalmát, mielőtt a toroksimogató, sűrű ital elöntötte volna Közép-Európát.

Úgy volt, hogy a tegnapi jó nap lesz. Úgy volt, hogy a mai még jobb. Ehelyett rejtélyes sajgás bukkant fel Anya testében. Semmi különös, enyhe nyomás a bal kulcscsont alatt. Fél kézzel hajított mindent a bizonytalanságba, mindent, ami eddig történt. Az a baj, hogy most jelent meg. Másfél héttel ezelőtt mindenki értette volna. De tegnap? A bal vállban? Miközben a jobb volna a logikus? Ez jó jel vajon?

Azt hiszitek, szólt Anya, a fájdalomtól sírok állandóan?

A titokzatos sajgásról azonban, amely időközben alakot váltott és átvonult a hasüregbe, hamarosan kiderült, hogy kezes bárány.

Azt hiszitek, amikor a rejtélyes nyilallás elindul, zongorista-szofisztikált ujjait idegtépő lassúsággal tolja, tolja felém, finom ujjbegyei előbb csak játszadoznak velem, facsarják bennem a szomorúságot, mint a háromnegyedig romlott citromot, érintésre mállik szét a melankolikus kétségbeesés, és úgy is ő marad felül? Azt hiszitek, belegondolok abba, hogy összeeshetek egy hónap múlva, egy hét múlva, vagy mielőtt befejezem ezt a mondatot, és már spriccel is a szememből a könny?

Még leginkább azzal fogható meg, hogy a tavaly novemberi, kínzó és idegölő lüktetésre hasonlít. Az epehólyagműtét előtt. Annyi nitrogéngázt pumpáltak Anya hasába, mintha ikrekkel mosolyogna éterien a hatodik hónapban, hadd legyen kényelmes a tesz-vesz a doktor bácsiknak. Később persze kipréselik, szép lapos lesz így az ember, de egy-két kis zugba, zsebbe, minibarlangba beleszorul a buborék, nem tehetnek semmit. Így kezd szemtelenkedni, lágyan cukkolni, egyre erősebbeket mondani, majd kifejezetten undorítóan szemétkedni a nitrogén a váll alatt. Gyűri, amíg győzi, kifulladásig támadnak ötletei, aztán az érdeklődés hiányában belefakul a hétköznapokba, volt nitrogén, nincs szar a müzliben. Komolytalan fájdalom, csak remélni tudtátok, azért nem rúgták ki a széket a kemó alól. Idioszinkrotikus mellékhatás, asszonyom.

Akadt más jel is, például ezúttal nem kezdtek olyan vidáman zsugorodni a daganatok, és el sem lágyultak annyira, mint korábban. Feledés. Majd a cété csütörtökön. Akkor okosabbak lesztek.

Azért sírok ennyit, mert amióta diagnosztizáltak, nézek körül, és azt látom, minden fénylabdában lebeg, pattog felém, és sosem ér ide. Azért sírok, mert ha megfeszülök sem bírok azóta rosszat találni. Az élet sír bennem. Mert meglök valaki, és hálát érzek, hogy ilyen nyilvánvalóan akar hozzám tartozni, holott nem is ismer, nem tudja, hogy a közepén nyomom a tubusos mustárt, hogy kamasz koromban többször gyorsan kivettem magamnak kosárból a legmosolygósabb paradicsomot, mielőtt a tálba rakodtam és az asztalra tettem a többit, hogy horkolok és gyerekkoromban, az még egy másik világ volt ugyanis, rendre belenyaltam a tortakrémbe, majd a macskára kentem. A blamát, nem a cukros vajat. Mert ha kiszolgál egy pattanásos fiú a hentesnél, akinek borzalmas a lehelete, csak arra tudok gondolni, mennyire bátor, tanítani kéne az őszinteségét, amiért minden lány után, akit megbámul a villamoson, húz a homlokára egy kis, piros pöttystrigulát, amelyek aztán estéi keletlen tésztamagányában is vele maradnak, csomagol itt nekem, közben remeg a keze és kerüli a pillantásom. Mert ha arra nézek ki az ablakon, hogy Klárika leüvölti a sapkát Józsi fejéről, csak kinyújtom a karom, és a kezem beleér a szerelembe: pezsgően hűvös, mint a sör, mégis sima, mint a higany. Mert eddig teljesen elhittem az életről, a nagy pillanatoknál alább nem adja, miközben ezer meg ezer mosolyát akkor is villantja, amikor belém harap, amikor agyoncsap, majd újra és újra, és akkor is, igen, amikor rátok gondolva annyira felfújja a szívem a szeretet, hogy a legmagasabb fák fölött tudnék hazáig repülni, és ekkor, gondos dramaturgiával, amilyenre csak egy ekkora játékos képes, egy nálam fiatalabb édesanya szembetolja velem babakocsiban a nyolcéves kisfiát, aki amíg él, nem fog tudni járni.

Ezerféle rák van, kicsi drágáim.

Mind vérprofi, mind tanít, mind azért él.

Az én rákom rettenetesen jófej. Az egyetlen baj vele, hogy a végén bele kell majd halni.

Habár, tudjátok mit, a halállal sincs semmi baj.

Hanem hogy titeket itt kell hagynom, ezt hogyan bocsássam meg magamnak, honnan szedjem már hozzá az erőt, újszülöttként elhordani a Sziklás hegységet, itt kellett volna kezdeni, ha erre én komolyan apellálok, ennyi muszklit, ennyi kondíciót, ennyi lendületet. És az én anyám. Az én kicsi, egyetlen anyám. Egyszer már eltemette a májrákot. Erre jövök neki én.

Újabb dózis Temodar. Hányás nélkül. Jók ezek a rosszullét elleni drogok nagyon. Még a súlygyarapodás sem teljesen reménytelen cél, ha ki is derült sajnos a nyolc kilóról, hogy javarészt víz. Alapvetően limfatikus ödéma, csak a szokásos előzmény, a műtét nélkül, az egyik daganatnak ugyanis annyira ínyére voltak a nyirokcsomók, hogy szép lassan bekebelezte az összeset a jobb lágyékhajlatban. Nézze, asszonyom, őszinte leszek, én ezen nem igazán csodálkozom. Majd ha tovább romlik, jövünk a tűkkel. Viszont most kaptam a leleteket, vér van a beleiben. Áthatolt a falakon, tudja? A betegség. Borítékolom a trafót, de úgy veszem észre, maga azt kimondottan szereti. Egyelőre örüljünk annak, hogy nem ment fel a láza. Maradjon így.

Valóban, Anya különösen jól bírta a vérátömlesztést. Sohasem említette, de szerintetek egyenesen várta ezeket az alkalmakat. Észrevehetően energikusabb és jókedvűbb lett utána. A gyulladáscsökkentőknek hála sokkal könnyebben mozgott a konyhában is. Éljenek a kísérleti gyógyszerek. A gyulladás okozta láz életveszélyes, a betegség okozta láz azonban kézben tartható csacsiság. Mindenesetre most felírok önnek egy antibiotikumot, asszonyom, ártani nem használ. A Temodar nagyon hasznos. Sokkal tehetségesebben veri szét a gyilkos sejteket, mint én vagy a kollégáim. Érti, ugye? Na mindegy, vicc volt. Mindenesetre arra is kap gyógyszert, hogy a sejtek kínlódjanak a Temodartól. Hogy ki legyenek neki szolgáltatva.

Hogy túl gyengék legyenek hozzá.

Tudja, mint amikor likvidálják a tartalékokat. Vagy dobozokat gyűjt és beledobálja a felhalmozott életét. Mármint kicsiben.

Az elmúlt két hétben nem tapasztaltatok felháborító növekedést. A nyak jobb oldalán, mint egy világra épp rácsodálkozó, az életbe kilépni készülő grapefruit. Hátul, a fülcimpa közepe mögött indul, a nyak közepén áll meg. Meghökkentő, de nem fáj. A folyamatos duzzadás miatt az egész terület érzéketlen. Hovatovább Anya álla alatt is érzéketlenné vált a bőr. A betegség elkapott egy nyaláb ideget a nyakban. Egyfajta bonusz. Nem szerepelt az eredeti tervek között, nem ez a távoli cél, de tiszta nyereség. Gondolhatta a betegség. Gondoltátok ti. A néma bőr persze még mindig ezerszer viselhetőbb az üvöltő bőrnél. Mindenesetre különös.

A rákot különben egyszerű elpusztítani, mondta Anya, amikor szétáradt benne a nyugalom, negyvenöt milligramm béke, csorog-a-könny-az-arcomon-az emlékeimtől-derű. Csak meg kell ölni hozzá az egész testet, és akkor nem marad hely, terület, felület az áttéteknek. Ki van akkor a rákon fogva, túl van járva az eszén, faképnél van hagyva, mint aki lekéste az utolsó távolsági buszt, pedig kedvezményes bérlete volt rá, majdnem a házig vitte volna, és légkondi, tévé, csokiszelet-automata a fedélzeten, rögtön a középső ajtó mellett. Ráadásul ez száz százalékos hatékonyságú módszer, és mégis, ezzel együtt van másik megoldás. A megbocsátás egyenesen a szentelt víz a rák démonjára. Úgy fél tőle, mint a tűztől. Ha megroppan a neheztelés, a rák tépheti a haját, verheti a fejét a falba, ellátják a baját, nyomhatja az arcát a hallba. Elhagyott az apád gyerekkorodban, és mégsem haragszol? Bumm, robban a rák dühében, és hiába bánja meg azonnal, soha többé, sosem találja meg a szétgurult darabkáit. Gyűlölöd, aki miatt inni kezdett az anyád, de egyszer csak belátod, ez már senkin nem segít, elengeded hát, bár három napig katartikusan bőgsz, és még egy tojást sem tudsz megfőzni, annyira elgyengít a felderengő új, fehér fény, amely hirtelen a legkopottabb szegletet is szemérmetlenül bevonja? Puff, le van metélve a rák feje, és aztán még mind a százharmincegy, rohadék egy hidrája, hogy mindenre gondolt jó előre, de úgy látszik, ezúttal ez sem segített. Nem, a hála aranyló gyöngyháza, a napfolt-forró, sivatagszáraz vágyakozás, a hurrikán szíve-nyugalom ellen csak őrjöngeni, toporzékolni, plafonig ugrálni és klaszterfrusztrában összeomlani tud a rák. A megcsúfult nőkbe új szépség költözik, az elaggott férfiak arcára kiül a nyugalom, hangjuk szexi lesz, behódol előttük még az orosz tél is. A rák meg bekaphatja. Amúgy is packman a verseny. De néha egyszerűen nincs esélye. És ha ezt még elfogadni sem képes, akkor valóban mogyoróbokrokkal szegélyezett séta, csupa málnás müzliszeletből épült kávéház, semmivel sem nehezebb, ennyi csak a győzelem.

De alkudozni nem szabad vele, mondta Anya fél kettő körül éjszaka a radiátornak. Hogy rendben, jöjjön a megbocsátás, de apró lépésekben. Nem, a rák csak meghallja a szót, megneszeli a bizonytalanságot, megorrontja a habozást, és felhorgad, izmaiban robogni kezd a megszállott sebesség, jön a rák, és durr, és csatt, adios, adios, adios. Mert a rák történetesen ért a mértékhez, ért a lépésekhez, és, mint ez már így van, a nagy lépések specialistája ő. A kemó után Anya kért egy pudingot, cipőstül feküdt az ágyra, a kanál kicsúszott, hiába kaptatok utána, Anya nem tudott lehajolni érte, de a hátát görbítve, szuszogva félúton figyelt, strázsálta a pillanatot, tudta, hogy az előző fél perc mindjárt elindul visszafelé, kecses hídban ívelve a kezébe ugrik az a kanál, három ujja célra görbített várakozásába. A haja helyén pihe serkent, finom kis napos csibe, csak a színe ontotta magából a reménytelen öregséget. Anya harminckilenc éves múlt a nyáron. Meg fogok gyógyulni, suttogta.

Anya augusztustól nem ült volán mögé. Szeptemberben fizetés nélküli szabadságot vett ki. Októberben leírta a nevét. Eltettétek. Nem azért, mert ekkor vetett betűt utoljára életében, hanem mert annyira girbegurbára, olyan görcsösre, gyerekesen értékelhetetlenre sikerült, mintha idegen nyelven akart volna szavakat tenni egymás mellé.

Anyát kontrollra vittétek. A buszon átadták nektek a helyet, őt az ablak mellé ültettétek. Gyorsabban. Izzadt Anya homloka. Menjen már ez a rohadék a kurva anyját szóljatok a vezetőnek na nem ezt nem ez nem egy stílus tessék odaülni vezessetek ti hát nem igaz ezt nem hiszem el ezt a geci bénázást micsinál ez mit toporog de kibaszottul ráérnek egyesek hát én nem nekem oda kell érnem az ég kúrja szájba már hát nincs nekem erre egy egész napom gyerekek!

Anyát nézte az egész busz.

Mindenkin átverekedve utat törtetek, hogy Anyát a hátsó ablakhoz kísérjétek. Lassabban, baszki, sikította, és vicsorogva, eltorzult arccal hátrahajolt kissé, Anya szipogott, mint egy óvodás a kerítés mellett. Micsináltok mért mentek ilyen gyorsan meg akartok ölni hát én nem bírom ezt a tempót a picsafosát már ezt most komolyan nem lehet megérteni nem hiszem el mondom lassíts lassítsál hát mindjárt kiugrom az ablakon. Anyával az első ajtóhoz mentetek. Na mi lesz, egyedül szálljak le? Engedjétek el a kezem, vagy sikítok. Kurvára fáj baszki ezt nem lehet megérteni? A büdös retkes túrós picsába hogy nem segít nekem senki már annyit sem kérhetek azt hittem rátok támaszkodom ezért jöttetek most velem mintha le tudnék innen kászálódni vagy mit gondoltatok hogy majd szépen kinő a szárny a faszom hátamon? Na elég az ultrageci noszogatásból mit rángattok itt ti engem mocsokseggfosfáj a hátam elég elég nem bírom ezt nem ezt nem nem nem értitek nem értitek nem értitek!

Megkapaszkodott kórház kapujában. Aztán lassan kinyúlt a kezetekért.

Negyvenhat lépés.

Kilenc perc.

Csak az ujjak. Négy ujj, hat gyűrű. Meredés. Élettelen. Négy pálcika. Egymás. Hogy lehet így szorítani. A vér kiszökött, elillant, meglépett minden percből. Azok a kurva gyűrűk. Hogy összetörik mindjárt az összes. Sok. Sok a gyűrű. Egy hatodikos lány még ne cicomázzon ennyire, így szólt hozzátok a majomfejű Kocsis, amikor belefogtatok, tanár úr, elnézést a kés –, ne cicomázzon, mert nem lesz jó vége, és az nem tudom, melyikünknek lesz rosszabb.

A gyűrűk akarták eltörni a kezeteket. Kilenc perc. Nem sok híja volt. Elég is hozzá ennyi. Négy ujj, hat gyűrű, kilenc perc után már nincs esély. Negyvenhat lépésben sem.

Nézze, asszonyom, a gerince kilukadt. Súrlódnak a csigolyák. Eltűnt a porc. Felszívódott, mintha sosem lett volna. Feküdnie kell, különben egyik percről a másikra lebénul, érti? Nem mehet innen sehová. Ha nagyon muszáj, visszük mentővel. Magának innen levegővel töltött matracon lehet elhagynia a lakást. Csak.

Vissza kellett térnetek a negyvenöt milligramm morfiumra. Harmincról. Miközben már a tizenöt is maga a fáradt, mindenhez fáradt bénulat. Cserébe Anya sok-sok mély, megnyugtató álmot látott. Idejét sem tudtátok, mikor volt része hasonlóban. Majdhogynem érdemes megszületni csak azért, hogy az ember ilyen álmoknak hagyja tárva-nyitva a kaput, lehetőségek palotája.

Meg fogjátok látni, mondta Anya. Ebben a számban. Minden benne van. Freddie bácsikátok teljes élete. Így kezdte, ez lett és így fog meghalni. Mindent erről megérez. Egy ilyen alak. A kedvetekért. Ezt adom most, kicsi drágáim. Hogy tudjátok, nem fáj, sokkal inkább kellemetlen. Csak figyeljetek. A capella kezdődik, milyen intim, mennyire tolakodó volna ebbe bevonni a hangszereket, férfi kiskórus, a legfelhangdúsabb hangzás a világon, százhúsz csellón túltesz, bánatban is egyébként, és képzeljétek, minden szólam Freddie maga. Körberakta a szobát hangtükrökkel, így énekelnek nektek. Szűkített akkordok. Sok-sok kis lépés. Nekem egyszer lefordították az első két sort: vajon ez a való élet, vagy puszta képzelgés? De tovább is van: elkapott egy földcsuszamlás, nincs menekvés a valóság elől. Ezt mondja Freddie. Itt, a versszak közepén egyszer csak arra ébredünk, besimogatta magát a küszöb alatt a zongora tiszta, fekete olajpatakja, tükröket hord ez is, nyissátok ki a szemeteket, nézzetek fel az égre és lássátok meg, csak egy szegény fiú vagyok, nem kell nekem együttérzés, ma itt, holnap ott, egyszer vidám, másszor bús, bármerre fúj is a szél, nem számít igazán, nekem nem, nekem nem. És ekkor, az első valóban befejezett sor végén igazán dobban. Szerény, szemérmes fekete-fehér hangzás. Kérdő hangközök. A dallam semmi mást nem is mutat, kérdőjelek kampói lebegnek a fejetek felett. Mindenhol sima. Mama. Épp most öltem meg egy férfit. Pisztolyt tettem a fejéhez, meghúztam a ravaszt, most halott. Mama. Épp hogy elkezdődött az élet, erre fogom és eldobom. És vumm, dübb, taaa, már itt is a zenekar. Mama, úúúúúú. Nem az volt a célom, hogy megríkassalak. Ha holnap ilyenkorra nem jönnék vissza, folytasd, mama, mintha semmi sem számítana. Szegény zongora, vonszolódó hullámok, minden harmónia kérdő akkor, lassú íz, partot most. Késő, elérkezett az időm. Borzongások futnak le a gerincemen. Szünet nélkül sajog a testem. Ég áldjon benneteket, mindenki, mennem kell, magam mögött hagylak benneteket, szembenézek az igazsággal. Mama, erre fúj a szél, mama, nem akarok meghalni, néha azt kívánom, bár sosem születtem volna meg. És ekkor, megint a kellős közepén, dádádám, gitárszóló, az első, még mindig lassan csordogálunk, folydosunk, de mi történt, felfelé, egy folyó, amely lila és sárga és az égbe tart, ezt neked, gravitáció, lustázunk, terpeszkedik a zene. Sír, nyí, cincálva tekereg, beszivárog az ereidbe a taknyos-nyálas zokogása, beléd fúrja magát és onnan diktál, ahol még senki nem járt előtte. És egyszer csak, hopp, az arcotokba egyenest. Mi történt, mi megy itt, megint lemaradtatok, mert prum, prum, prum, prum, kopog a zongora, és durr, dől a kapu zsanérostul, árad az opera. A dagály. A kacsok, az indák, a lombtakaró. Meg a halandzsa. Kicsi sziluettóját látom valakinek, Scaramouche, Scaramouche, fandangóznál nekem?, villám és mennydörgés, nagyon-nagyon ijesztő én, igen, én, így van, termékeny tévedés, szándékos rontás, burjánzó hiba, ijesztő én, Galileo Magnifico-o-o-o-o-o Figaro. Csak egy szegény fiú vagyok én, senki sem szeret, csak egy szegény fiú ő, szegény családból, hadd ne menjen végig ezen a rémségen! Ami most jön, nem is lehet idézni. Pedig csak kétféle szabályt ereszt össze, érvényes ütemeket az érvényes ütemek közé, mindent megzavar, egymásba folynak a sorok, elpárolog minden kiszámítható lüktetés, Bismillah, nem, nem engedünk, de igen, engedjétek el, Bismillah, nem de engedünk engedjétek engedünk nem engedünk de jétek nem gedjük Bismillah soha soha soha sohadd menjek menjek menjek menem engedünk el nem nem ó mamma mia mamma mia engedjetek el engem, és mintha megrázná magát, összeforr az eddig szerte sugárban, és így szól: Belzebub nekem külön félretett egy ördögöt. A második gitárszóló punkra veszi, és leegyszerűsítve gyilkolja, tiporja az engesztelhetetlenül rideg földet hatalmas tappancsaival, göröngyei koppannak, tehát azt hiszitek, most megkövezhettek és szemen köphettek?, azt hiszitek, ezt lehet?, hogy először szerettek, aztán elhagytok, hogy megdögöljek? Oh, baby, ezt nem teheted velem, na én már itt sem vagyok, én itt nem maradok tovább, gitáááááááááár, második, facsar, tép, zúz, kékes fekete olaj, zsíros foltjai belülről mázolják az ereidet, és ugyanolyan hirtelen, ahogy kitört az őrült vihar, már vált is, a zenekar a csúcsra kapcsol és lelassul, hátrahalkul, marad a zongora, minden keményen leütött harmónia bársonyba csomagolva, áramlik, lüktet újra, lefut az utolsó tasak is, köszönjetek el szépen az infúziótól, nem lesz ez hosszú búcsú, csak a tű marad bent, semmi sem számít, ezt bárki láthatja, semmi sem számít igazán, nekem nem, nem. Zongora, gitár, felelgetős pityergés. Amerre a szél fúj. És szisszen a cin utoljára. Hosszan belefakul az uralkodó sötétségbe.

Karácsonyra pehelypaplant kapott, egy hímzett ágytakarót, amelyben aranyszál is megjelent, két pizsamát, vadonatúj hálóinget, lábmelegítőt, gerincalátétet, gyapjú mellényt, forró vizes palackot, elektromos párnát, tönkölyvánkost. Csillogó szemmel bámulta az ajándékait, és Raquel Welchet emlegette, az a nő, az a nő!, meg sem rezdült a melle, biztos titkon márványból van, csinálnak ma már ilyen műtéteket nyugaton, erről beszélt az Erzsike is a piacon a múlt szerdán, mint egy szobor, amikor belovagolt a szobába, csak bámulta, hogy az a ragyogó, nemes paripa nem botlik el a drótokban, még talán kedd is lehetett, de hát így van ez, ha kiszáll a tévé, nem a szobarend a legfontosabb, nyilvánvaló, nyilvánvaló, és nem is gyanakvásból említi, de meg kéne nézni a paradicsomot a konyhában, az asztalra rakta őket, remélhetőleg megvan mind a tizenkét üveg, a felét édesítővel tettem el, ahogy szeretitek, és akkor rögtön mehet majd levesnek, ilyenkor számít is, meg nem is, milyen szépen énekelt a Katona Klári, a maradék hatot pedig bolognaikhoz lehet majd használni, mert a hazainak, ismerjük el, azért sosem lesz párja, holló a hollónak nem vájja ki a kemót, reméli, a pirotechnikusok nem vették zokon, hogy ő csak próbaképpen felmászott a reflektorrúd tetejére, az ember sosem tudhatja, mikor lesz ilyen lehetősége még egyszer az életben. Hóna alá nyalábolva támogattátok a szoba közepére állított asztalhoz, Anyának soha többé nem kellett elmennie a konyháig. Csillogó szemmel, lihegve támaszkodott a székre a jobb kezével, igyekezett elhelyeznie a bal lábát az asztal alatt, hogy a másik oldalról mind a negyvenegy kilóját eligazgathassa, kiegyengesse a párnán, ez ment a legnehezebben.

Ez is.

Kis kapszulákban sorakozott addigra a szekrény tetején, a polcokon, a szőnyeg szegélyén, az ágy mögött a láthatatlanná vált hónapok alatt sok ezer ez-megy-a-legnehezebben, minden a legnehezebb lett, a legnehezebb a legtermészetesebb, a legtermészetesebb a legnehezebb, ha nem maradt volna egy másik világ a falakon kívül, észre sem vettétek volna már a különbséget.

Bal kezével kapaszkodott az asztal peremébe, már nyúlt is a tányér után. Míg ti az iskolában tisztítókúráztatok mindennap, Anya elé olyasmit tettetek, amit még soha. Aranybarna, kívül ropogós, belül foszlós kifli volt, az a fajta, amelyet akkor is kíván az ember, ha már három visszhangos böfögésen van túl a hagymás rostélyos után. Még a sarka is meghajolt a szájban, kardinális pontja ez minden kiflinek, egy átlagos péksütemény a szájat felsérti belülről, és bár a csücsök a legversengettebb falatnak számít, valójában nehéz szépen rágni, lenyelni pedig kedélytelenül sokáig tart. A vajat hajszálvékonyan kentétek rá, a paprikás szalámikarikák korongokból csomózott szőnyegként feküdtek ott, rajtuk zsenge salátalevél, két vékony szelet hegyes erős paprika, és két rövidebb, de ugyanolyan széles pritamin, ezek tetején egy-egy szelet cakkos szélű paradicsom. Anya keze még mindig remegett a sétától, ágytól asztalig, amikor végre elhelyezkedett, a fejét nem emelte fel, már azt hihettétek, a tányért nézi, de percekig mintha csukva lett volna a szeme. Kinyúlt a kifliért, ez a vacsora?, ez a szar?, beleharapott, majd szinte azonnal lemerevedett, mint aki most döbben először a bizonyítékra, fosfőzelék ez kinek kell ennek az égvilágon semmi íze picsafasz bassza meg az ember beteg és enni akar mert éhes ezt nem lehet megérteni, rohadék kurva anyját ez nem egy stílus ezt nem hiszem el geci bénázás az ég kúrja szájba kurvára éhes vagyok ezt nem lehet megérteni mocsokseggfosfáj a hátam és éhes vagyok éhes éhes enni szeretnék ki mondta nektek hogy a beteg ember nem bír enni!

Senki nem léphet elém, senki férfi, kivéve ha megengedem neki, és ezzel nem nektek akarok hízelegni, de szerintem ismerem az embereket annyira, hogy nem mindegy, ki mire ruggant, csak a kattanás fel ne puttyanjon, mert akkor tényleg megőrülök, ez a debrisz az életben, a legyek berepülnek minden szellőztetésre, na de attól még bugi van a lábatokban, ha kinyílik egy ablak, igaz?, hú, szélesre ám jól, kudarc, nyomoronc sorvadás, rettenetes szerencsétlen mélységek, még szorongani is tehetségtelenül, még elbénázni is közenincsekkel, hova juttatta magát, hol meredek, hol tátongunk, hol lép és fél, hol éli el elvesztettem nem vesztettem el az emberit, az emberi, az sosem ment ki, irányítok, ez tesz engem élőlénnyé, nem is tudnék megszabadulni tőle, mert valójában csillagpor, az embert így rakják össze, pici pille fuvallatról pici pille fuvallatra, akármilyen kosz és vastag, nem ez számít, az élet közepéhez kell érni, érteni, csak a megérzés dönt, a rejtőzködés is mindegy, a hibernálásban visszatér a fontos, rengeteg minden történik, ti mindig sokat fogtok, zumm, lehúzni a sebtapaszt, egy mozdulat gyorsan csak, nyúl érte megint, igaz, igaz, igaz barát, összeköt pöttyöket, később derül ki a nagyképű, de ez is rendben van, az ember barátságot csomóz a baj, a bánat, a béke és az árulás, árulás talán elsőre, de aztán már láthatóan közeledik, amit az emberek tesznek, ritkán meglepő, azt lehet látni, lehet látni, ha nyomakodva már mindjárt itt is van, sosem hittem, hogy valaki hazudik nekem, egy kicsivel több bizalommal együtt tudnék élni, ezen kell csüngeni állandóan, az innen hogyan nem valami nagyszerű, ti bíztok, cserébe jön az árulás, a tiszta játékban a bizalom jönne vissza, nem számít, mert a városban csak a másik játék megy, aki nem száll be, otthon unatkozik, viszont illik a szabályaitokhoz, félelem nélkül élni, élni biztonság, biztonságból nem, nem születik semmi jó, akkor még, még mindig szeretlek, szeretlek magam mellett tudni, tudni előre, előre, sereg, sereg indokom van, de mindjárt itt a szilveszter málnaszörppel szeretnék majd koccintani, a ti dolgotok beszerezni időben.

Januárra elfelejtettétek, hogy valaha másképp is történt, hogy azelőtt nem így volt. Nem, az ember megszületik, és mindjárt minden nap így kezdődik. Rögtön az első falat előtt a flavinoidtartalmú rázókeverék után közvetlenül a cseppek közben két fájdalomcsillapító hatására vitamin az antioxidáns mellett rengeteg ásványi anyag különösen most hogy a nyomelemekkel. Ez mondjuk átlagos ébredőmondat. Mindjárt utána pelenkacsere. Hajnalonta a jajgatás. Éjszaka lesodorta. Este belerúgott. Délutántól délelőttig nyüszített. Éjféltől nulla óráig mellette a földön.

Jól van, pajtások.

Kiválóan soványak vagytok.

Látjátok, ezt már mindenki szereti.

Ha így folytatjátok, május elején megkapjátok a következő pecsétet.

De nem tetszik, hogy csupasz a nyakatok. Tudjátok, lehetne a tizenharmadik pont az is, hogy a diétáspajtás nem lép ki az utcára nyakkendője nélkül. Ha netán elbizonytalanodnátok, csak vessetek egy pillantást Fiona Henne képére a lépcsőfordulóban. Na, pajtások, holnap ilyenkor mindegyik megjelenik előttem a tanáriban nyakkendőben. Az utcán meg tegyétek kívülre, hadd csillogjon a piros strassz a napfényben, mi másért tavaszodna ki!

Az ablak alá toltátok az ágyát, onnan várta reménytelenül üres szemmel a kikeletet, mennyi dobozzal lett tele hirtelen a szoba, kiszórni minden nyári ruhát.

Anya különösen édesszájú lett élete utolsó három hetében. Dobos galuska, somlói guba, csöröge tojáslikőr, mazsolás fagylaltkenyér marcipán hógolyókkal, almás-fahéjas szívás, manna mia, máz a parton, bonbon voyage. Különös módon sokszor már azzal beérte, hogy meséltetek neki ilyesmiről. A rák nagy léptekben halad, kicsi drágáim, vörösbegyetlen komoly vektorerő elegendő ahhoz, hogy porrá zúzza, szétmállassza, hétköznapi drámapokolban aprófává szolmizálja a testet, ezt a törhetetlen templomot, örökbuborékokból pattinthatatlan áfonyabokrot, áttetszően libából lilából libából lilából rózsaszínbe táncban lebegő, kiszúrbiztos óriáslabdát. A fájdalomcsillapítóktól egész elmeosztály költözik a fejbe, trónolnak a kilátóban elégedetten a menthetetlen masíridióták, még szerencse, hogy mi ezt megúsztuk, az ember egyszer csak, minden átmenet nélkül, hirtelen, ok és értelem híján. A hülyéje. Támadjon a csend, törje szét az üvöltöző békét, támadjon csend, a kínnak eltakarodnia. Apró léptekben közelítsétek meg, megoldás, oldás és kötés, kötésminta, mint a sánta kutyát.

Végül a veséje mondta fel a szolgálatot.

Anya melltartójába befészkelt két gyengéd, szelíd gerle. Metasztázis mindenhol. Gerle Loréna és gerle Miluett. Egy merő grácia. Loréna és Miluett most nagyon boldog. Színtiszta kegy. Nagyon boldog az új, kétszobás, halvány mályva, állítható pántú csipkelakásában. Reggelre kelve. Fussatok az életért. Gyűjtsetek dobozt. Álljatok mögé. Az épület eltakar. Heteken át. Ládákra a könyveket. Blúzok, kardigánok, szomorú szoknyák. Láncok, fésűk, strasszos hajpántok. Eredeti sörösüveg Írországból. Népviseletbe öltözött babák Zakopánéból. Négy és fél pár mandzsettagomb. Egyfajta csillaghegy ez is. Átlendülni a kerítésen. Be kell jutni a medencékhez. Istentelenül elvékonyodott ujjak. Ott a fa. Daganat a derekán. Ezért hajol az ágy fölé. Így nyújt oltalmat az állatoknak. Csacsogólya, bakakukk, négerle. Verigó, elvetemedve, nőz. Ezerge, apróka, tréfakopáncs. Agyalapisiketfajd, ürgecinke, spermakimajom. Irombaszurikáta, farkúrozmár, dugong. Langusztustalan, faszú, szarvas. Gébicsöcs, zöldidike. Anyucicica. Ezmegazhal, remeghal, tömeghal.

Kicsi drágáim, én most lepingvinhenek egy kicsit.

Mellettetek mandarinréceradok, amíg az álom nem lopakodik möszürkegém.

Aztán a nyomába szenderedek.

Fuldokolni háromnegyed nyolc előtt néhány perccel kezdett, nektek így mondták, nézzetek ki az ablakon, üres üveg, fél kilenckor állt meg a tábla előtt valaki, aki nagyon ráérhetett és nagyon fázhatott a tolakodóan higgadt márciusi télben, ha hozzátok tért be, ha egy egész osztálynyi hatodikosnak szándékozott szilikonórát tartani, megállt és mintha ez éppen nehéz volna, így szólt hozzátok, hát akkor legyetek olyan kedvesek átvinni ezt a málenkaja levélkét a biológia teremben a Fék Katalin tanárnő saját kezébe, nyugodtan csak, várjátok ki, amíg elolvassa, ne is siessetek vissza, a szék lába sikított, ahogy hátratoltátok, a lépcsők elfordultak, ahogy valóban mint valami barlang űre venne körül tetőtől talpig, felbaktattatok, a teremben engedelmesen a vitrin előtt álltatok meg, tinamufélék és gödényalakúak semmihez hozzá nem szóló társaságában, ott titeket egy egerészölyv pécézett ki magának, vádlón és üresen nézett üvegből, azt a levelet a tanárnő kihajtogatta, az ujjai aztán begörbültek lassan, hosszan, alaposan tanulmányozta, minden folyosón, a legvége egyenesen olvashatatlan lehetett, mert csak nem akarta felemelni a fejét, minden folyosón minden hangszóróból, nagyon komoly betűcserék bánthatták benne a szemét, minden folyosón minden hangszóróból támadt és áradt újra meg újra neki kellett futnia, utolsó sor, mit is ír, mondja, mit, előbb kinézett az ablakon, csak aztán rátok, lassan kereste elő a szekrény kulcsát, hogy elővegye és mint egy kő, olyan ráérősen, elmozdult akkor a legfelső polc is, méla álomban lehullott, és mégis mint a hó, mintha a hó gondolt volna egyet, hogy sziklatörmelékesővé változzon, minden kitömött madár, de nem értek földet, Freddie hangjára szállt ki az ablakon, búcsúzóul a kezeteken ült meg a zöld pávahibrid, fején kemény büszkeséggel törhetetlen glória, mint aki még mindig bátran lehet gőgös attól, hogy a zöld pávától a taraját, az indiai pávától a tolla színét örökölte, sok a gyűrű, nézett a kezetekre Fék Katalin, csak oda, csak az ujjakra, szembe soha, áradt és támadt a folyosón minden sarokból, minden fal mentén, minden hangszóróból a Bohém rapszódia, maga alá gyűrte az okkersárga linóleumot és a farostlemez szekrényajtókat, de abból a mozdulatból, amellyel a tanárnő a vállatokra helyezte a tenyerét, és amellyel megszorította a szilvakék nejlonköpenyt, fehér tollas szárnyakon hiányzott immár minden súly, sokkal inkább úgy festett, Fék Katalin sokért nem adná, ha ezzel a mozdulattal le tudna lökni róla valamennyi terhet.