Oidipusz király

SZEMÉLYEK

OIDIPUSZ

PAP

KREÓN

Játszódik Thébaiban, a királyi palota előtt

Prologosz (1-150)

OIDIPUSZ

           Ős Kadmosz új évjárata, gyermekeim,  

           Könyörgő  pózban mért rogytok mohón elém,

           Övezve esdeklők babérágaival?

           A város áldozati máglyákkal tele,

5          Gyógyítót hívó  dallal, gyászsikollyal is.

           Úgy láttam helyesnek, gyermekeim, ha nem

           Hírnököt faggatok, hanem magam jövök,

           Én, mindenki szemében híres Oidipusz. (A papnak)

           Beszélj, öreg, korelnökként a te jogod,

10        Hogy néped nevében szólj. Hogy áll ügyetek:

           Rettegtek, bíztok? Mindenképp segíteni

           Akarok. Mert érzéketlen volnék, ha nem

           Esne meg szívem, látva térden titeket[1].

PAP

           Földemet jó kézzel kormányzó Oidipusz,

15        Látod, hogy ki hány évesen járult ide,

           Oltáraidhoz: egy még nem tud messzire

           Repülni, mások öregségtől súlyosak.

           Zeusz papja vagyok, s ők: nőtlen fiatalok

           Élcsapata. De mások is babérosan

20        Térdelnek a téren, Pallasz két temploma  

           Előtt, s az Iszménosz jósló hamvainál.

           A város, mint látod, nagyon mélyre merült

           A viharban, s nem tudja fölvetni fejét

           A végzetes hullámzás mélységeiből;  

25        Pusztulva földje gyümölcsös magvaiban,

           Pusztulva legelő gulyáiban, s a nők

           Meg nem szült csecsemőiben; előretör

           A tűzgyújtó  isten, a Gyűlölt Döghalál;

           A Kadmosz-ház  üres miatta, s Fekete  

30        Hádész könnyekkel, jajgatással gazdagul.

           Az istenekkel egynek én sem tartalak,

           Sem ezek a lépcsőn könyörgő gyermekek;

           De első  vagy a férfiak közt sok kibírt  

           Csapásban, s az éggel ápolsz kapcsolatot;

35        Jöttél Kadmosz földjét fölszabadítani,

           A Szörnyű  Dalnok adóját törölve el;

           S közben tőlünk tudásra, tanácsra sosem  

           Szorultál, mivel egy isten támogatott,

           Hogy életünket megváltsd – mondják, s hisszük is.  

40        Mindenki szemében hatalmas Oidipusz,

           Esdeklők, hallod, hozzád könyörgünk mi mind,  

           Hogy számunkra segítséget találj, akár

           Isten súgja, vagy ember adjon ötletet:

           A tapasztalt számára jól kezelhető

45        A súlyos helyzet is, s az ő tanácsa kincs.

           Halandók dísze, állítsd talpra városod!

           Legyen gondod magadra! Hisz téged e föld

           Megmentőjének hív, régi jótetted miatt.

           Ne emlékezzünk egyszer kormányodra úgy,

50        Hogy nagyra nőttünk, s nagyot buktunk azután;

           Sértetlenül állítsd hát talpra városod!

           Mert régen is kedvező jósjel vezetett

           Gondoskodásodban; járj el most ugyanúgy!

           Ha úr maradsz, mint vagy most: jobb embereket

55        Irányítani, mint üres városokat!

           Mert semmi az a vár, semmi az a hajó,

           Mely pusztán kong, s nem laknak benne emberek.

OIDIPUSZ

           Szerencsétlen fiúk, számomra nem titok,

           Milyen kínra panaszkodtok. Tudom, milyen

60        Kórtól szenvedtek. Mégis, egy sincs köztetek,

           Ki olyan bajtól szenved, amilyentől én.

           Amíg fájdalmatok csak egy emberre sújt

           Kizárólag, és senki másra, addig én

           A városért, magamért s érted zokogok.

65        Így engem nem mély álomból ébresztetek,

           Mert tudjátok meg, sírtam is nagyon sokat,

           S a gondolat sok útján jártam föl s alá;

           Gyógymódra leltem – szívós vizsgálat után –,  

           És alkalmaztam: Menoikeusz fiát, Kreónt,

70        Phoibosz püthói jósdájába küldtem el,

           Hogy sógorom megtudakolja, mit tegyünk?  

           S milyen szó menti meg a vésztől városom?[2]

           Telő  napok növelik a félelmemet:  

           Merre járhat vajon? A megbeszélt időt

75        Régen túllépte, késik tapintatlanul.

           Ha itt lesz, akkor már gonosz volnék, ha nem

           Tennék meg mindent, amit az isten akar.[3]

PAP

           Legjobbkor szóltál, mert ebben a percben épp

           Jelzik nekem, hogy errefelé tart Kreón. (Jön Kreón)

OIDIPUSZ

80        Uram, Apollón, bárcsak mentő jóslatot

           Hozna!... A boldogságtól sugárzik szeme.

PAP

           Úgy tűnik, tényleg boldog! Nem jönne amúgy

           Kicsípve, babérkoszorúval ékesen.[4]

OIDIPUSZ

           Rögtön megtudjuk: már a hangját hallani.

85        Uram, drága sógor, Menoikeusz fia,  

           Az istenektől milyen hírt hoztál nekünk?

KREÓN

           Jót! Mert azt mondom, balszerencse is  

           Fordulhat jóra, vehet kedvező irányt.[5]

OIDIPUSZ

           De mi az üzenet? Nem bízom el magam,

90        De nem is félek, hallgatva bevezetőd.[6]

KREÓN

           Ha tanúk színe előtt kívánsz hallani,

           Részemről rendben. Akár be is mehetünk.[7]

OIDIPUSZ

           Beszélj nyíltan mindenkihez! Mert népemért  

           Több gyászt, kínt viselek, mint saját lelkemért.[8]

KREÓN

95        Mit hallottam az istentől, ismertetem:

           Azt parancsolja világosan Phoibosz úr,

           Hogy a fertőzetet, amit táplál e föld,

           Ne hagyjuk vésszé nőni: távolítsuk el.[9]

OIDIPUSZ

           Hogy tisztítsuk ki? Micsoda kárhozat ez?

KREÓN

100      Száműznünk kell egy embert, vagy föloldani

           Öléssel az ölést: vérbűn okoz ragályt.[10]  

OIDIPUSZ

           Az isten kinek a sorsára céloz így?[11]

KREÓN

           Nekünk, király, Laiosz volt régi vezetőnk,

           Mielőtt te vetted át az irányítást.[12]

OIDIPUSZ

105      Hallottam róla. Nem láttam személyesen.

KREÓN

           Mert meghalt: úgy szól a bölcs, isteni parancs,

           Hogy vérbosszút kell állni a gyilkosain.

OIDIPUSZ

           De hol vannak azok? Hol lelhető ma föl

           A régi bűntény elmosódó vérnyoma?

KREÓN

110      Azt állította, itt. Aki keres, talál;

           S amivel nem törődnek, annak nyoma vész.[13]

OIDIPUSZ

           Itt történt a házban vagy idegen mezőn,

           Hogy Laiosz gyilkosság  áldozata lett?

KREÓN

           Ő  annyit mondott, jóslatért kell mennie,

115      De otthonába vissza sosem érkezett.[14]

OIDIPUSZ

           Nem látta senki, hírvivő vagy útitárs,

           Ki információval szolgálhat nekünk?

KREÓN

           Mind meghalt. Csak egy nem, ki elszaladt

           Félelmében, s csak egyben biztos teljesen.

OIDIPUSZ

120      Nos? Egy világos tény sok másik nyitja lesz,

           Ha van benned elszántságból egy csöppnyi is.

KREÓN

           Rablók  ütöttek rajta[15] – mondja –, és nem egy  

           Csapás zúdult rá, de ütések tömege.[16]

OIDIPUSZ

           Rabló  – ha nem itt bérelte föl valaki[17] –,

125      E vakmerőségre hogy vállalkozhatott?

KREÓN

           A gyanú  fölmerült…[18] De hogy meghalt Laiosz,

           Nem volt megfejtő egy sem, annyi volt a gond.[19]

OIDIPUSZ

           Mi gátolhatta meg, mikor a hatalom

           Széthullt, hogy megindítsátok a nyomozást?[20]

KREÓN

           A ravaszdalú Szphinx vett rá: lábunk elé

           Nézzünk, homályos zugba nem pillantva be.[21]

OIDIPUSZ

           De én napfényre hozok mindent, ami volt!

           Joggal tereli Phoibosz, és joggal te is

           Minden figyelmünket most a halott felé!

135      S a harcostársatoknak joggal tartotok:

           Bosszút állunk e földért és az istenért.

           Mert dehogy valami távoli rokonért,

           Magam miatt pusztítom ezt a szennyet el.

           Akárki volt a gyilkos, könnyen meglehet,

140      Hogy holnap ellenem tervez merényletet:

           Nekem használ, ha kiderítem ezt a bűnt.

           Keljetek föl a lépcsőről, gyermekeim,

           S vigyétek a könyörgő babérágakat!

           És Kadmosz egész népét hívjátok ide:

145      Hadd tudják, mindent megteszek. Vagy siker ér

           Az isten segítségével, vagy elbukunk.[22]

PAP

           Keljünk föl, gyerekek! Ami miatt ide  

           Eljöttünk: azt a célt ígérte szép szava.

           Phoibosz pedig, mivel ő küldött jóslatot,

150      Megmentőnkként, orvosunkként is jöjjön el!  

(Mindenki el. Bevonul a Kar)

Parodosz (151–215)

KAR

           Ó, Zeusz édes zengésű beszéde, mivel kecsegtetsz,        1. sztrophé

           Mikor az aranyban gazdag Püthóból a híres Thébaiba

           Kirándulsz? A szívem félelemtől szorul össze, a rettegéstől remegek,

           Ó, jajkiáltású, déloszi Gyógyító,

155      Tőled félek! Milyen újdonság zúdul még rám?

           Mit nem kerülök ki megint, a körbeforgó  évszakok örvénylésében?

           Mondd el nekem, ó, Aranyragyogású  Reménység gyermeke,  

           Halhatatlan Hír!

           Téged hívlak először, Zeusz leánya, halhatatlan Athéné,          2. sztrophé

           És földünket védő nővéredet, a nagyhírű Artemiszt hívom,

160      Aki kerek trónján ül a piactéren,

           Meg a távolból nyilazó Phoiboszt kérem könyörögve:

           A halált elhárítani, sorsunk oldani, jelenjetek meg előttem mindhárman!

163–165          Mint ahogy egyszer, mikor a városra fölülről zúdult le a végzet,

           De ti messzire űztétek a pusztítás lángját – most is jöjjetek el!

           Ó, jaj, mert megszámlálhatatlan                    antisztrophé

           Fájdalmat viselek!

           És betegségtől szenved egész

170      Népem, s nincsen az észnek olyan fegyvere,

           Amely óvná. Mert nem gyarapodnak

           Sem e híres föld terményei, sem sarjai; kínban nyögnek a nők,

           Szülés nem koronázza vajúdásukat.

174–175          Egyikünket látod a másik után, mint gyorsszárnyú madarat,

           Ahogy a győzhetetlenül lobogó  lángnál sebesebben tör előre

           A Nyugati Isten partsziklája felé, Hádészhez.

           Így pusztul pestisben a város,                        2. antisztrophé

           A hullái számlálatlan szaporodnak;

180      Szülöttei pedig néma

           Közönytől övezve hevernek a földön,

           Haláljellel a homlokukon, siratatlan.

           Körben feleségek, s fehér hajú  nagyanyák  

           Jajgatnak, sírnak könyörögve az oltárnál balról és jobbról,  

185      Gyászos végzetük miatt.

           A Megmentőt hívó ének zúg fényesen,

           És vele zendül a gyász is.

           Ezért jöjj, ó, Zeusz arany lánya,

           Ezért küldd ragyogóarcú erődet!

190      A Durva Árész, aki                       3. sztrophé

           Most bronzpajzs nélkül  

           Sújt rám tűzcsóvájával, rettentő  kiabálással közelítve,

           Léptét irányítsa hamar vissza, hazámnak fordítson hátat,

           Menjen messze határunktól:  

195      Akár Amphitrité hatalmas ágyára találjon,

           Akár az ellenséges kikötőjű

           Thrák tengerre;

           Mert bevégezni, amit elmulasztott az Éjszaka,

           Sebesen jön a Nappal.

200      Aki hatalmadban tartod a lángosztó mennykőt,

           Apánk, ó, Zeusz, a gondot

           Villámoddal sújtsd le!  

           Lükia ura, énekem ünnepli                   3. antisztrophé

           A te aranyhúrú íjadból lőtt,  

205      Legyőzhetetlen nyilakat,

           Segítőimet; ünneplem

           Artemisz tűzhozó fáklyáit: lánggal a kézben

           Lükia csúcsain át száguld szaporán.

           Az Aranyfejdíszest is szólítom,

210       E föld névadó urát,

           A borszínű arcú Bakkhoszt,

           Akit evoé köszönt!, a Mainászok társát,

           Hogy álljon mellém oltalmazva, kezében kigyújtott,

           Égő  szál fenyővel,

215      Az istenek között sem tisztelt istenség ellen!

[1] A Pap és minden korosztályból összeállított kísérői nyilvánvalóan korábban gyűltek össze a palota lépcsőjén (32. sor), kétségbeesett könyörgésük híre a színpadi cselekmény kezdete előtt jutott el Oidipuszhoz, aki így mintegy in medias res kezdheti – vagy inkább folytathatja – népét a bajban mindig eredményesen szolgáló királyi tevékenységét. Az őt övező – már-már isteneknek kijáró tisztelet megnyilvánulásaira – a babér-ágakra, a könyörgő térdeplésre (2–3., 13., 19–20. sor) Oidipusz egy igazi nagy király szavaival válaszol.

[2] A legfontosabb információk: Oidipusz nemcsak átérzi népének szenvedéseit, de pontosan tisztában van az őt terhelő felelősség súlyával, s már színre lépése előtt megtette a legfontosabb intézkedést: elküldte Kreónt Delphoiba a várost megmenteni hivatott jóslatért. Egyetlen szóval sem utal arra, hogy bárkivel is konzultált volna e fontos döntésről, amiként a fentebb vázolt, őt a delphoii jósdához fűző, igencsak bonyolult viszonyát sem említi. S van itt még egy kérdés, amelyet a Karvezető azonnal feltehetne, ám erre sem most, sem a későbbiekben nem kerül sor: miért nem Teiresziászt kérdezi elsőként Oidipusz, miért az időben és térben jóval távolabbi Apollón-jósdához fordul előbb, s csak később kerít majd sort a városban lakó Apollón-pap jósszavainak meghallgatására. Mindezekről szó sem esik, marad a városról való, mindenképpen dicséretes gondoskodási szándék. Oidipusz részint nagyon jó király – előrelátó, népéről gondoskodó, minden kérdésben önállóan döntő uralkodó –, de itt és most önhibájából teljesen kiszolgáltatott helyzetbe került: Kreón lesz a következő jelenet főszereplője, a történet minden további mozzanatát meghatározó Hatalom. S ezt a kizárólag királyt megillető hatalmat éppen Oidipusz biztosította számára. Kreón megérkezésével annak leszünk tanúi, hogyan él e váratlanul megkapott hatalommal az az ember, akinek kezébe Oidipusz letette városa és saját sorsát.

[3] Kétféle érzelem tölti el Oidipuszt ekkor is – csakúgy, mint amikor Delphoijal kapcsolatban –:  szemrehányás és aggodalom, mert a jósdával kapcsolatban mindig is kétség és félelem gyötörte és gyötörni is fogja – egészen tragédiánk végéig, amikor eljut a tragikus, biztos tudásig a jósda szavahihetőségével kapcsolatban. A tragédiánkban meg nem válaszolt kérdések sorát növeli Kreón késlekedése is: soha nem kapunk választ arra, hol maradt oly soká, a megbeszélt időn túl. Pedig érdekes lenne tudni, mit csinált, merre járt Kreón küldetése közben, vagy után, ami az ily feltűnően hosszúra nyúlt távollétét megmagyarázná. Ugyanis mi sem lenne természetesebb – s az őt útjára küldött király parancsának is ez felelne meg –, mint hogy a végveszélybe került város sorsában kedvező fordulatot jelző jóslattal a lehető legrövidebb időn belül haza sietni. Mégsem fogja soha, senki kérdőre vonni e kétségtelen kötelességszegésért. Mi több, e kérdésről maga Oidipusz is megfeledkezik, s azonnal Kreón küldetésének fontosságára helyezi a hangsúlyt, hazaérkezésének a város életében döntő jelentőséget tulajdonítva.

[4] A győztesek babérkoszorúja éppen a közösség – itt és most: a közönség – számára hivatott jó előre jelezni, hogy a város érdekében jóslatért indult vezető útját siker koronázta. A tragédia nyelvén ez a megjelenés azt jelenti, hogy a közösség sorsában döntő változásokat hozó információkkal érkezik haza a közösségért felelős személy, a király.

[5] Oidipusz pontos kérdésére Kreón úgy válaszol, hogy az akár jóslatként is felfogható. Nem a Püthia szavait idézi, hanem annak tömör – egyetlen szóba foglalt! –, maga által készített értékelését adja, s ehhez fűz egy egész mondatnyi bölcs – valójában teljességgel semmitmondó, ám igen jól hangzó – gnómát. Azért is feltűnő ez a jóslatértékelő mondat, mert annak tartalmát – sikeres volt utam, jó híreket hozok – szavak nélkül is mindenki számára világossá tette már külseje: a babérkoszorú és boldogságtól csillogó szeme. Oidipusz pedig nem tehet mást, mint elfogadja, hogy most Kreón a főszereplő, ő diktálja találkozásuk, párbeszédük feltételeit, ő határozza meg annak stílusát, sőt az információ-átadás sebességét is. Oidipusz újra felteszi – kissé átfogalmazva – korábbi kérdését (poion …eposz – 89. sor, szemben a tina… phémén – 86. sor megfogalmazással), ismételten arra kéri Kreónt, hogy mondja el küldetése eredményét, ismertesse a Delphoiból hozott jóslatot. Mindeközben azonban – szinte észrevétlenül – átveszi Kreón stílusát, s éppen úgy egymondatos, személyes értékelést, kommentárt fűz az eddig elhangzottakhoz, amiként azt Kreón tette az imént.

[6] Oidipusz újra felteszi – kissé átfogalmazva – korábbi kérdését (poion …eposz – 89. sor, szemben a tina… phémén – 86. sor megfogalmazással), ismételten arra kéri Kreónt, hogy mondja el küldetése eredményét, ismertesse a Delphoiból hozott jóslatot. Mindeközben azonban – szinte észrevétlenül – átveszi Kreón stílusát, s éppen úgy egymondatos, személyes értékelést, kommentárt fűz az eddig elhangzottakhoz, amiként azt Kreón tette az imént. Vallomás, személyes kommentár, amely már-már komikus színben tünteti fel a még nem is ismert hírekkel kapcsolatos, előzetes értékelést. Oidipusz a közösség vezetőjeként, Thébai királyaként kérdez, tehát elvileg fel sem vetődhet, hogy az állampolgárok közül bárki is megtagadhatná az engedelmeskedést, az azonnali, pontos választ. Az Oidipusz királyban azonban azt látjuk, hogy Oidipusznak majd’ minden esetben kisebb-nagyobb ellenállást kell leküzdenie, amikor információkat szeretne kapni. Kreón, Teiresziász, a Pásztor, mind nehezen „adják meg magukat”, kelletlenül, vagy csak kényszer és fenyegetés hatására engedelmeskednek királyuk beszédre szólító parancsának.

[7] Nem fair kérdés: vajon egy közösségéért tenni akaró, jó király választhat-e mást, mint a nyílt, mindenki előtt vállalt információközlést? Oidipusz – vagy bármely, közössége, népe előtt becsületes vezetőnek feltűnni akaró király – erre az „ajánlatra” természetesen nem is válaszolhat másképpen, mint igennel.

[8] Kreón ne tudná, hogy egyszerűen vállalhatatlan volt az általa felvetett lehetőség? Azok után, hogy minden thébaii aggódva, mohó kíváncsisággal várja a jóslatot, vajon milyen üzenete lenne annak, ha Oidipusz – élve a felkínált lehetőséggel – a palotába invitálná Kreónt, hogy négyszemközt hallgassa meg Apollón jósszavát, ezzel Kreónnal közös titkává avatva a várost megmenteni hivatott információkat?! A népe biztonságáért aggódó király esetében kötelező elutasítás azonban nem jelenti azt, hogy Oidipusz jól került ki a Kreón teremtette szituációból. Az információmanipulációra tett nyílt ajánlatnak egyértelműen gyanút keltő üzenete van: a delphoii jóslat – vagy talán annak csak egy része? – olyan tartalmú lehet talán, hogy az Oidipuszra nézve terhelő adatokat is tartalmaz(hat)? Persze Kreón első pillanatra akár buzgó-alázatos, szolgálatkész felvetésnek is minősíthető mondata nem több konkrét tartalom nélküli sejtetésnél, ám éppen elég ahhoz, hogy immár ne csak a jóslat megismerésére irányuló várakozás feszültségét növelje, de valami homályos-megfogalmazhatatlan gyanút  is ébresszen Oidipusszal szemben. A görög tragédiairodalomban nincs példa arra, hogy egy színen kívüli eseményről hírt hozó személy – hírnök, dajka, szolga, hajós stb. – hasonló ajánlattal lépne fel. Kreón irányítja az eseményeket: a csak számára rendelkezésre álló tudást pedig úgy használja fel, hogy az a cselekmény egészét szemügyre véve a királyi cím megszerzését fogja számára biztosítani. E tudás egy titok kulcsa, a várost pusztító dögvésztől, veszedelemtől való megszabadulás titkára adott válasz, egy rejtély megfejtése. Mintha újra játszaná-játszatná Kreón azt az évekkel ezelőtti, történelmi pillanatot, amikor Oidipusz volt a város megmentését biztosító titok – a Szphinx legyőzésére vonatkozó tudás – egyedüli birtokosa, s e tudása Thébai királyává tette őt – mellesleg éppen akkor, amikor Kreónnak kellett volna elfoglalnia a trónt…

[9]ékousza („hallottam”), mondja Kreón, amiben az a feltűnő, hogy nem azt mondja: „azt a jóslatot kaptam…”, vagy „a Püthia azt nyilvánította ki…”, vagy bármely hasonló, a jóslatkérés szakrális jellegére utaló, ünnepélyes, tiszteletteljes kifejezést is használhatna annak érzékeltetésére, hogy az a megtiszteltetés érte: a jósisten, Apollón jóslatkérését elfogadta, személyét válaszra méltatta. Ehelyett a hétköznapi ékousza legalábbis elgondolkodtató. Majd ezt követően sem szó szerinti idézet következik – amint az a tragédiákban egy máshol lezajlott eseményről számot adó hírnökbeszédtől mindig elvárható –, hanem mintegy összefoglalja a jóslatot. Kreón a saját szavaiból-kommentárjaiból összeállított, meglehetősen nehezen érthető-értelmezhető – ha tetszik, jóslatszerű – mondatot mond. Már az is nehézségbe ütközik, hogy hétköznapi nyelvre lefordítsuk, érthető tartalommal töltsük meg Kreón szavait: ’Azt parancsolja világosan Phoibosz úr’… (anógen hémász Phoibosz emphanósz anax…), kezdi, s már itt meglepődünk, hiszen eddig úgy tudtuk, a jósisten nem parancsol, hanem kinyilvánít, vagy jóslatot ad.. Egy isteni parancs amúgy sem téveszthető össze egy jóslattal, s erre azért fel kellene figyelnie Oidipusznak. Attól pedig mindenképpen gyanút kellene fognia, hogy Kreón csupa jól ismert tényt közöl, nem pedig jóslatot: a föld fertőzetéről (miaszma khórasz, 97. sor) beszél, amelyet ezen a földön tápláltak-neveltek (tethrammenon khthoni /en téide, 97–98. sor), s amelyet ’…ne hagyjuk vésszé nőni: távolítsuk el…’ (elaunein méd’anékeszton trephein, 98. sor). De hiszen pontosan ennyit tudott már eddig is Oidipusz, s ezt tudta mindenki más is Thébaiban. A hogyant kellene – kellett volna! – Apollóntól megtudni. A Kreón által hozott, meglehetősen patetikus-cirkalmas helyzetleírásért ugyan kár volt Delphoiig elmenni! Oidipusz éppen erre fog rákérdezni – talán már kissé türelmetlenül Kreón nyilvánvaló mellébeszélése miatt –, de még mindig tartózkodva attól, hogy a Delpphoiból hazatért, tehát isteni tudással ellátott sógorának szemrehányást tenne, netán hatalmi szóval figyelmeztetné kötelességére, a jóslat pontos ismertetésére.

[10] Ezt hallván közelebb jutottunk-e az apollóni jóslat megismeréséhez? Nem, mert Kreón nagyon ügyesen jár el: fellépése pillanatától ő irányította a beszélgetés menetét, kénye-kedve szerint adagolta az információkat, miközben nemcsak fenntartotta közönsége – Oidipusz, a Kar és nem utolsósorban a nézők – figyelmét, de azt folyamatosan növelte is : ’száműzetés!’, ’bosszú!’, ’gyilkosság!’, ’vérbűn!’, íme azok a kulcsszavak, amelyek egyenként is kellően izgalmat keltők, hátborzongatóak, ugyanakkor pedig akár külön-külön is teljes – tragikus! – történeteket sejtetők. Ha eddig kétségeink lehettek is, ezen a ponton bizonyossá válik, hogy Kreón interpretációját, s nem a Püthia jóslatát halljuk. Tudatosan alkalmazott módszernek tűnik, hogy állít valamit, ami a jóslat szerint kapcsolatban áll a várost sújtó dögvésszel (utalás valamely gyilkosságra, bosszúra, vérbűnre, száműzetésre), s ezzel további, csak az ő segítségével megválaszolható kérdéseket kényszerít ki szavait mohón leső környezetéből. Kreón az elnyújtott, teljességgel szokatlan módon párbeszéddé alakított jóslat-beszámoló segítségével nélkülözhetetlen és megkerülhetetlen tényezővé válik Thébaiban a dögvész leküzdésére indított harc során. Oidipusz következő kérdése is ennek a Kreón által felépített párbeszédszerkezetnek megfelelően hangzik el.

[11] Az egykori bűnével a közösséget végveszélybe juttató férfi megnevezése mindig kényes feladat: tudta ezt már az eposz jóspapja, Kalkhasz is. Még akkor is az, ha az adott pillanatban a jósnak – vagy esetünkben: a jóslatról beszámoló hírnöknek, Kreónnak – ez kötelessége, hiszen uralkodója előtt beszél. Az eposz és a tragédia hasonló alapszituációjának legfontosabb közös eleme, hogy a bűnös személy megnevezése mindkét történetben – és műfajban! – döntő jelentőségű lesz. Kalkhasz az Íliászban Akhilleusz bátorító szavaira tárta fel, hogy a dögvész oka Agamemnón bűnös önzése volt – elkergette és megalázta Apollón jóspapját, Khrüszészt –, s ezzel a haragok olyan láncolatát indította el, amelyek majdnem a görögök végső vereségéhez vezettek, míg Oidipusz kérdése tragédiánkban alkalmat teremt Kreón számára, hogy talányos formában összefoglalhasson egy régvolt történetet, amely mind a mai napig – Oidipusz boldogságot és felvirágzást hozó uralkodásának fényében – úgy tűnt, hogy a jelenhez semmilyen ponton nem kapcsolódik.

[12] Válasz helyett Kreón belekezd egy történetbe, amelyet nyilvánvalóan nem Delphoiban, Apollón jóshelyén hallott, hanem saját, múltban szerzett tudását osztja meg – a jóslat felidézése helyett! – királyával. A most következő rész – 105–131. sor – alapján tehát bizonyos, Oidipusz nem tudott elődje, Laoisz halálának körülményeiről, meggyilkolásáról. Meglepő, de ne firtassuk, hogyan lehetséges ez, elégedjünk meg azzal, hogy mind a gyilkosság, mind az azt követő, Thébaiban történt intézkedések az újdonság erejével hatnak Oidipuszra.

[13] Mit akar ezzel mondani Kreón? Így figyelmezteti Oidipuszt elvégzendő feladatára? De hiszen a király minden eddigi megnyilvánulása azt mutatja, hogy népe megmentésénél, a dögvész elhárításánál nincs hőbb vágya, s ehhez vár most tőle – is – segítséget. Ha most Kreón mégis azt érzékelteti ennek az általánosságnak az idecitálásával, mintha külön is figyelmeztetni kellene Oidipuszt kötelességére, az csak annak a jelzése lehet, hogy lám, ő is pontosan tudja, mi egy jó király dolga, kötelessége. Oidipusz újabb hibát követ el, amikor nem reagál Kreón különös megjegyzésére, s egyetértést jelentő hallgatásával megerősíti tekintélyét. Pedig ha belegondolna a mondat tartalmába, legalább arra bizonyosan rákérdezne, hogy Kreón annak idején miért nem érvényesítette ezt a bölcsességet, amikor pedig uralkodónak éppen úgy kötelessége lett volna kutatni Laiosz gyilkosát, mint ahogy arra most Oidipuszt figyelmezteti. Oidipusz – úgy tűnik – túlságosan is el van foglalva a reá váró feladat végrehajtásával, s most sem foglalkozik Kreón érdektelennek tűnő bölcselkedésével.

[14] Íme, az első ’üzenet’: Laiosz bezzeg elment jóslatért, amikor a közösség érdeke úgy kívánta!…; második ’üzenet’:  miként azt állította – hósz ephaszke…, Kreón ugyanazzal az igével írja le Laiosz egykori megszólalását, amellyel az imént (110. sor) Apollón jóslatszolgáltatását jelölte. Kit minősít ily módon Kreón: Apollón lealacsonyításáról vagy Laiosz isteni szintre emeléséről van szó? Mivel Oidipusz megint csak nem kérdez rá Kreón e különös-provokatív igehasználatára, azzal az egyre kényelmetlenebb érzéssel figyeljük a jelenetet, hogy Kreón talán jóval többet tud Thébai múltbéli dolgairól, mint a város uralkodója, s ezzel a tudásával most sajátos módon él – sőt talán vissza is él. Oidipusz eddigi hibáinak, mulasztásainak sorában akár jelentéktelennek is tekinthető, hogy azt sem kérdezi meg Kreóntól, vajon milyen ügyben akarta megkérdezni a delphoii jósdát Laiosz. Pedig nagyon is helyénvaló lett volna megtudni – legalább most, annyi év után –, hogy elődje Thébai trónján milyen súlyú ügyben vállalkozott arra az útra, amelyet ő maga, Oidipusz most, amikor pedig végveszélyben van a város, nem tett meg. „Akié a múlt, azé a jövő” – mintha csak az orwelli gondolat illusztrációja lenne az Oidipusz király Kreónja: ahogyan a közelmúltra vonatkozó, birtokában lévő tudását – az apollóni jóslatot – is részletekben, adagolva adta elő, ugyanígy a régmúlt thébaii eseményeihez tartozó, Oidipusz előtt ismeretlen történetet is információforgácsok sorozataként mondja el.

[15] Ezt természetesen elmondhatta volna már az előző információtöredék keretében is; hiszen mindössze valahogy úgy kellett volna fogalmaznia, hogy az egyetlen túlélő szerint rablók támadtak rájuk. Ám ez a hangsúlyos, kiemelkedően fontosnak beállított, két sorban előadott információ – sokan támadtak Laioszékra! – nemsokára döntő fontosságúnak fog bizonyulni Oidipusz számára. Ez az egyes szám–többes szám kérdés lesz bűnösségének vagy ártatlanságának próbaköve s a választ perdöntő bizonyítékként fogja kezelni. De vajon valóban olyan jelentős kérdés ez? Ha egyszer Laiosz és kísérete – összesen öt ember – odaveszett egy támadásban, nem az lenne a természetes, hogy többen támadták meg őket? Hiszen éppen annak lenne hírértéke, ha a Szolga arról vallott volna annak idején, hogy egyetlen ember végzett mindenkivel. Annál is különösebb ez az állítólagos, a több támadót külön is kiemelő, egykori vallomás, mivel amikor végre szemtől-szembe látjuk majd ezt a Szolgát a színen, ez a többes szám–egyes szám kérdés elő sem fog kerülni. De még amikor Iokaszté felidézi Oidipusz előtt ennek a Szolgának egykor hozzá intézett könyörgését (hogy engedje őt a mezőkre, távol a várostól, távol Oidipusztól), akkor sem tesz említést arról, hogy többen lettek volna Laiosz támadói. De úgy is feltehetjük a kérdést, hogy miért hazudott a gyilkosságokról beszámolva a Szolga annak idején? Hiszen ha valóban azt mondta, hogy rablók támadtak rájuk és végeztek mindenkivel, az hazugság volt, hiszen – tudjuk! – Oidipusz egyedül volt a gyilkos. Gyávaságát leplezte a hazugsággal, azt, hogy cserbenhagyta királyát és társait, amikor pedig mindössze egyetlen támadóval kellett volna szembeszállnia? Vagy valami mást akart elérni e félrevezető vallomással?

[16] Lassanként tehát feltárul a múlt: ezek szerint nem is egy gyilkosság történt – a Laioszé –, hanem a rablók a kísérő szolgákat is mind megölték. Pontosabban – javítja ki magát meglehetősen hatásvadász módon Kreón –, nem öltek meg mindenkit, mert egyvalaki mégiscsak megmenekült, aki elszaladt félelmében (phobói phügón, 118. sor). De még ez sem az utolsó, fontos információ. Nemcsak hogy a gyilkosságnak van életben maradt szemtanúja, de az tanúvallomást is tett – vajon ki előtt?, mikor?, sohasem fogjuk megtudni… –, ám az bizonyos, hogy az általa egykor elmondottak nem nyújtottak semmiféle támpontot Laiosz gyilkosainak kinyomozásához. Oidipusz még most sem azt az egyébként kézenfekvő kérdést teszi fel, hogy miért nem nyomoztak a király gyilkosa(i) után?, hanem mintha csak az imént történt volna a bűntény, és most kezdődne a nyomozás – mi több, mintha maga a szemtanú is itt állna előtte! –, Kreónnak teszi fel azokat a kérdéseket, amelyeket annak idején a közösségért felelős vezetőnek kellett volna az egyetlen túlélő szemtanúhoz intéznie. Így Kreón – akarva?, akaratlanul? – ismételten mint az egyetlen, megbízható tudással rendelkező információközvetítő áll előttünk. Az azonban mindentől függetlenül egyre világosabban rajzolódik ki, hogy az Oidipusz sorsát döntően befolyásoló, a tragikus fordulatokat előidéző információkat mind Kreón birtokolja, s azokat a neki tetsző pillanatban adja át. Oidipusz – ekkor még – feltétlenül bízik Kreónban, ezért sohasem az elhangzottak valóságtartalmát, vagy a közölt információk megszerzésének körülményeit firtatja, hanem mindig az elmondottakból következő – ám egyértelműen Kreón által sugallt – logikus kérdést teszi fel. Pedig legkésőbb most – amikor harmadszor hangzott el, feltűnően lehetetlen szövegösszefüggésben az ephaszke („azt állította”) – legalább az feltűnhetne neki, hogy a háromféle hírforrás egyugyanazon történetre utal: hogy mind az isten, mind Laiosz, mind a Szolga az ő élettörténetéről állított valamit, ami eddig számára vagy ismeretlen volt, vagy egyszerűen csak nem értette, mi történt körülötte, vele.

[17] Egyszerű fantazmagória, Oidipusz hamarosan szárba szökkenő üldözési mániájának első jele lenne ez az összeesküvés-ötlet? De hát vajon mennyi az esélye annak, hogy egy lesben álló rablóbanda éppen egy fegyveres kíséret nélküli uralkodót fog megölni, vagy hogy egy brutalitásig fajuló, amúgy banális közlekedési – elsőbbségadási – vita áldozata éppen egy véletlenül arra haladó király lehet? Ezen lehetőségeknek igen csekély a valószínűségük, ráadásul Laiosz meggyilkolása esetében még az indítékot sem tisztázta senki! A cui prodest pedig megér egy rövid kitérőt: hogy nem rablótámadás történt, az nyilvánvaló (erre sem Kreón, sem Iokaszté, sem a majdan fellépő Szolga nem is céloz). De ha nem kirabolni akarták az utasokat, akkor miért támadták meg őket? Oidipusz logikusan gondolkodik, amikor azonnal arra gondol, hogy talán Thébaiban kellene keresni azt – vagy azokat! –, akiknek érdekükben állhatott Laiosz halála. De vajon ki jöhet szóba megfejtésként a cui prodest kérdésre? Talán csak nem az a személy, aki a király halálából a legtöbbet profitálhatott volna? Aki Laiosz halála esetén egyedül jöhetett volna szóba, mint következő uralkodó? Oidipusz most (még…) nem jut el eddig a logikus következtetésig, mindössze a kérdés nagyon általános megfogalmazására futja erejéből.

[18] Retorikai tankönyvbe illő mondat: az első megjegyzés (a gyanú felmerült…) egyszerre utal arra, hogy lám, Oidipusz mennyire éles eszű, logikusan gondolkodó király, s arra, hogy azért azok sem voltak kevésbé éles eszű, logikusan gondolkodó, a közösségért felelősséget érző emberek, akik annak idején a várost irányították – persze hogy kik rejtőznek az általános alany mögött, Kreón talányos megfogalmazása jótékony homályban hagyja. Ugyanakkor mintha ismételten irónia, gúny(?) is megbújna hangjában, mikor arról beszél, hogy nem volt megfejtő (arógosz = ’segítő’) egy sem a nagy bajban, hiszen ezzel a kijelentéssel egyrészt felmenti önmagát az esetleges vád alól, önmagát mintegy eleve kizárva a közösségért felelősséget viselni szóba jöhető vagy képes személyek sorából, másrészt jelzi, hogy Oidipusz az igazi rejtély megfejtésére nem volt képes, s így ma már tudható, hogy csak részlegesen tekinthető Thébai arógoszának, megmentőjének.

[19] A kiindulópont most is – ne feledjük – a Delphoiból hozott jóslat volt, s ha közelebbről vizsgáljuk az ezen alapuló párbeszédet, láthatjuk, hogy Kreón az isten „üzenetére” hivatkozva szinte rákényszerítette Oidipuszt, hogy az egykori Laiosz-gyilkosság ügyében elindítsa a nyomozást. Amúgy a 106–107. sor volt az utolsó mondat, amelyet még valamiképpen Apollón jóslataként értelmezhetünk („…úgy szól ezért bölcs parancsa / hogy vérbosszút kell állni gyilkosain”), s Oidipusz azonnal munkához lát. Szabályos kihallgatás következik, s pontos, jó kérdésekkel kezdi a nyomozást: mikor, hol, kik, milyen körülmények között követték el a tettet, s volt-e szemtanú (108–115. sor). A legmeglepőbb, ám az események felidézésének izgalmai közepette teljesen elsikkadó kérdés, hogy ezek szerint Oidipusz nem tudta, hogy elődjét, Thébai korábbi uralkodóját, Laioszt nem sokkal az ő érkezése előtt meggyilkolták? Nyilván így kellett történnie, különben a most – tizenegynéhány évvel a gyilkos merénylet után – kezdődő nyomozást ő ugyanilyen eréllyel már akkor lefolytatta volna! Úgy viselkedik, mintha most kezdené uralkodását, mintha most találkozna először a város múltjára nehezedő bűn árnyékával. Oidipusz tragédiánkból kirajzolódó jelleméhez egyszerűen nem illik egy ilyen súlyos mulasztás, ezért csak egyetlen magyarázat lehet Oidipusz ily kései felvilágosítására: annak idején senki nem mondta meg neki, hogy Laiosz gyilkosság áldozata lett. Valószínűleg mindössze annyit közöltek vele, hogy a király meghalt még az ő érkezése előtt. Csakis így magyarázható, hogy most annyira elragadja a mohó tudásvágy, a közösségért való azonnali cselekvés szándéka, és az isteni jóslatban foglalt parancsoknak való – jó előre megígért – engedelmeskedés, hogy elmulasztja feltenni a pedig talán legfontosabb, Kreón szerepét és az isteni jóslat konkrét tartalmát egyaránt tisztázni hivatott alapkérdést: Apollón vajon miért éppen most – tizenegynéhány évvel a bűn elkövetése után! – bocsátott dögvészt Thébaira büntetésül azért, mert a város nem állt bosszút Laiosz meggyilkolásáért? Nem mintha egyszerű lenne a válasz, hiszen tudjuk – többek között éppen az Oidipusz királyból –, hogy egy isten csak arról és akkor beszél („nyilatkozik meg”) jóslat formájában, amiről és amikor akar. De ezen a ponton talán még a feltett kérdések tartalmánál is fontosabb, hogy kitől kérdez Oidipusz: éppen attól a személytől, aki a leginkább felelőssé tehető a Laiosz és Oidipusz közötti interregnum idején történtekért! Mint azt már korábban láttuk, Kreón volt az uralkodó a Laiosz meggyilkolása és Oidipusz Thébaiba érkezése között eltelt napokban-hetekben (az időtartamot nem definiálja senki a drámában!), tehát neki pontosan tudnia kell, milyen intézkedésekre került sor annak idején. Ugyanakkor továbbra is ő irányítja a beszélgetést, ő szab irányt Oidipusz kérdéseinek: amikor azt kérdezte a király, kire célzott az isten szavaival? (102. sor), nem javította ki azonnal többes számra a kérdésben jelzett, a feltételezett gyilkosra vonatkozó egyes számot, hanem csak jóval később, mintegy Apollónt idézve beszél gyilkosokról (107. sor). Csakhogy ez a többes szám – ezt fogja igazolni a cselekmény – egyszerűen nem igaz, hiszen egyedül Oidipusz volt a gyilkos (éppen ez az egyes szám–többes szám kérdés áll majd Oidipusz és Iokaszté beszélgetésének középpontjában). Ha Kreón valóban a jóslatot idézné itt, akkor azt kellene feltételeznünk, hogy az isten vagy nem tudta az igazságot, vagy hamis jóslatot adott. Mivel ezeket a megoldásokat kizárhatjuk, Kreón téves információjára egyetlen magyarázat lehet: nem Apollón jóslatát idézi, hanem valamilyen – ekkor még nem világos – céllal, szándékosan ködösít, röviden: félrevezeti Oidipuszt, Thébai királyát. A következő két kérdés (108–109. sor) nyilvánvalóan nem Kreónnak szól, tipikusan egy gondolataiba merült ember – itt: nyomozó – belső vívódásának, lázas megoldás-keresésének terméke. Nem is lehet más, hiszen nem gondolhatja komolyan Oidipusz, hogy Kreón tudja, ki ölte meg Laioszt, és nem tett semmit az azóta eltelt évek során a gyilkos kézre kerítése, megbüntetése érdekében. Annál meglepőbb, hogy Kreón pontos válasszal szolgál: itt! Vagyis Thébaiban, ebből pedig egyenesen következik, hogy ezek szerint Oidipusz hosszú évek óta tartó uralkodása alatt Laiosz gyilkosai háborítatlanul élhettek a városban! Ezt a rövid, igen hatásos információt is úgy „csomagolja” Kreón, mintha az közvetlenül Apollóntól származna: azt állította, itt! (110. sor), szó szerint: azt állította, ezen a földön (en téide epahaszke géi). Oidipusz újabb hibát követett el, amikor nem figyelt fel Kreón szóhasználatára: az ephaszke a phémi (’mondani’) ige tövéből képzett, gyakorító képzős alakjának, a phaszkónak (’mondogatni’, ’ismételgetni’) a folyamatos múlt ideje, ami hangsúlyosan egy többszöri, múltbéli megszólalást jelöl, tehát talán ’mondogatta’ lehetne a szó szerinti fordítás, ha nem hangzanék ez magyarul egyértelműen lekezelően, gúnyosan, egy istenséghez semmiképpen nem illőnek. Amúgy a jósisten szavát természetesen a görögben is jóval ünnepélyesebb igék, a szakralitásnak kijáró tiszteletet kifejező szavak és kifejezések írják le, amelyek között a phaszkó sehol nem szerepel. Egyetlen példát ismerünk, ahol egy jóspap megszólalását ezzel az igével írja le egy tragédia szereplője: Euripidész Helenéjében használja ugyanezt az igealakot – ephaszke – Helené, amikor felidézi (ugyancsak nem szó szerint, mindössze összefoglalva a hallottakat!) Theonoé jósszavait, s ő bizonyíthatóan az egyiptomi jósnő tudásában, jóslatai érvényességében való kételkedés miatt, a személye iránti bizalmatlanság és lenézés jeleként használja az igealakot.

[20] Először hangzik el tragédiánkban a türannisz kifejezés, s a szó negatív jelentésárnyalata – egyeduralom, önkényuralom – minden athéni számára nyilvánvaló kellett hogy legyen. Akár különösnek is tűnhet, hogy Laiosz meggyilkolása miatt tragédiánkban senki nem látszik különösebben bánkódni; ez érvényes Iokasztéra éppen úgy, mint a majd fellépő Szolgára, vagy a Karra is. És ezen a ponton követte el Oidipusz az utolsó – mégis, talán a legnagyobb – hibát a Kreónnal való összecsapás során: kérdésével ugyanis valamennyi thébaiit kellemetlen helyzetbe hozta. Az egykoron, hallgatólagosan(?), mindenki által feledésre ítélt Laiosz-gyilkossági ügy  bolygatása – éppen mert senkinek nem volt fontos és nem is állt érdekében annak idején a gyilkos(ok) leleplezése és megbüntetése  – igen kényes kérdés, amelyet rendkívüli körültekintéssel kellene – kellett volna – kezelni, nehogy a nagy vehemenciával beígért nyomozás még a végén Thébai közös felelősségére derítsen fényt.

[21] Igen hatásos, pszichológiailag tökéletesen megválasztott Kreón válasza – még ha valóságtartalmával kapcsolatban felmerülhetnének is kérdések…: a közvetlen kapcsolat most teremtődött meg Oidipusz és Laiosz között. A Szphinx rejtélye volt tehát – a Laiosz-gyikosság mellett – a Thébait sújtó másik titok, s az egykori nyomozás elmaradása bizonyítja: akkor tehát ez volt a fontosabb, s mint a múlt egyre tüzetesebb vizsgálata mutatja, mindkét titok mögött egyetlen ember rejtőzik megszabadítóként és gyilkosként: Oidipusz. A megmentő egyúttal gyilkos is, az egyik titoktól Megszabadító egyúttal a legfőbb Bűnös is. Oidipusz sem annak idején nem tudta, sem ma, hogy mindkét gyilkosság – a Szphinxé, illetve Laioszé – felszabadulást jelentett a város számára. Annak idején talán éppen azért hagyták jótékony homályban előtte a Laiosz-gyilkosság részleteit, s részesítették túláradó ünneplésben Oidipuszt mint a Szphinx gyilkosát, hogy kellemetlen kérdések nélkül királyukká tehessék Thébaiban. Ma pedig – a Kreón által közvetített isteni(?) parancsra éppen ő lesz az, aki megalkuvást nem ismerő nyomozásával megtalálja a két történet közös pontját – önmagát. Ezzel pedig előidézi saját pusztulását, nem mellékesen pedig trónra segíti Kreónt. A múlt események kronológiája persze a két gyilkosság felidézésének ezen a pontján (is) meglehetősen tisztázatlan: vajon mennyi idő telt el Laiosz meggyilkolása és a Szphinx pusztító támadása között? Talán még az is lehet, hogy Laiosz éppen a Szphinx elleni védekezés módjáról akarta megkérdezni Apollónt, s ezért indult a végzetes útra? És mindezekhez képest mikor győzte le Oidipusz a szörnyet és mikor jött el megmentőként a városba?

[22] Ezen a ponton – ki tudja miért? – Oidipusz befejezettnek nyilvánítja a Kreónnal folytatott beszélgetést, a delphoii jóslat megismerésének folyamatát, s egy monológ keretében (132–145. sor) tesz ünnepélyes fogadalmat Laiosz gyilkosának megtalálására és megbüntetésére. Oly váratlan e fordulat – a Kreón-jelenet hirtelen lezárása –, hogy még az is kérdés, mikor hagyja el Kreón a színt: a monológ megkezdése előtt vagy után, netán Oidipusszal együtt? Pedig még igazán lett volna mit kérdezni Kreóntól…; például, hogy mégis, meddig jutottak a kényszerűségből félbeszakított nyomozásban (ha egyáltalán belevágtak)? Ki vagy kik döntötték el a városban, hogy nem keresik Laiosz gyilkosait? Miért nem beszéltek minderről korábban a várost megmentő Oidipusznak? Vagy hogy a jelen szituációhoz közvetlenül kapcsolódó, talán legfontosabb, soha meg nem válaszolt kérdést is felidézzük: mit is mondott a Püthia pontosan, hogyan szól Apollón jóslata?