„…tele van bűnnel és angyallal”

H. Cs.: „Billentyűkbe kopogja, szavakba önti a benyomásait, ezzel foglalkozik egy ideje, írja le a helyeket, kocsmákat, sörözőket, a plafonok mintáiból, a falak állagából, a berendezések színeiből próbálja megérezni a hangulatukat, megérteni a hatásmechanizmust, osztályzatokat is ad, enni nem szokott munka közben, inni igen, van, hogy sokat, de a bódulat mértéke nem befolyásolja értékítéletét.” Új köteted, a Most érsz mellé egyik figurája dolgozik így a leírás szerint. Ez eddigi munkásságodat ismerve azért meglepő, mert Te drámaíróként vagy ismert. Kérdezték már tőled, de én is megkérdezem: zavar, ha elsősorban a Portugál írójaként emlegetnek?

E. Z.: Nem baj, ha erősen kapcsolódik az ember nevéhez egy mű, más kérdés, hogy nem a Portugált tartom feltétlenül a legfontosabb darabomnak. És hát tény, hogy ha kérdeznek róla, sok újdonságot nem tudok mondani vele kapcsolatban: tizenhárom éve írtam, minden értelemben túl vagyok rajta. Addig foglalkoztatott, amíg dolgoztam vele, meg utána még egy kicsit, ez általában így szokott lenni. Ami a megírás után következik, az már az utóélet, persze fontos, szurkolok, hogy jó sorsa legyen, örülök, ha szeretik, de már nincs vele dolgom. A Portugálnak természetesen rengeteget köszönhetek, tehát már csak ezért is furcsa lenne, ha zavarna, mikor „az írójaként emlegetnek”, a Katona József Színház-beli bemutatóval nemcsak a darab került szem elé, hanem én is.

H. Cs.: Melyik a kedvenc saját drámád?

E. Z.: Nincs sok értelme sorrendet felállítani, bár nyilván mindenkinek vannak olyan írásai, amelyek közelebb állnak a szívéhez a többinél. Nekem most aktuálisan talán a Június ilyen, eddig még csak Temesváron mutatták be, nem hiszem, hogy sokan ismerik. Victor Ioan Frunza rendezte egyébként, ő színre vitte korábban a Portugált is.

H. Cs.: A dráma műfajában, és az új novelláskötetnek hála az epikában már bizonyítottál, de rendes magyar ember költőnek indul.

E. Z.: Akkor ez rendben van, nekem is verseim jelentek meg először, még kötetem is volt, ma már nehéz olvasnom, bár nem szeretem, ha valaki megtagadja a régi, éretlen dolgait. Úgyhogy nem akarom gyalázni magam, de azért felszisszenek, ha a kezembe kerülnek azok a korai versek. Valahogy akkor, a kötet megjelenése után érdekesen kiüresedtem, öt év telt el, míg megírtam az első drámámat.

H. Cs.: Gimnáziumban írtál verseket, utána megjelent egy köteted, majd a jött a dráma. Hivatalos irodalmi tanulmányaidra hogyan emlékszel?

E. Z.: Magyar–történelem szakon végeztem. Hozzáteszem, történelemből mindig sokkal jobb voltam.

H. Cs.: Milyen szerzők voltak nagy hatással rád, amikor még nem foglalkoztál azzal, hogy írni fogsz?

E. Z.: Sok minden hatással volt rám, mint mindenkire, úgy emlékszem, egészen mások, mint most. Akkoriban valahogy kimaradt például Szép Ernő, Füst Milán, Szomory Dezső, őket később fedeztem fel magamnak. Az első igazi nagy élmény, erre határozottan emlékszem, Dosztojevszkij volt. Illetve általában az oroszok. És Pilinszky.

H. Cs.: Könnyebb elképzelni, miért kezd el verset vagy novellát írni valaki, mint azt, miért ír drámát. Felmerült benned, hogyan kerül egyszer színpadra, amit írsz, vagy csak kipróbáltad, hogy két ember párbeszédes formában mondja el gondolatait? Hogyan született mondjuk első drámád, a Reviczky?

E. Z.: Reviczky Gyuláról szerettem volna írni, nem a dráma felöl közelítettem, hanem felőle. Érdekelt a kapcsolata utolsó szerelmével, Jászai Marival. Elkezdtem számítógépbe pötyögni egy elképzelt dialógust kettejük között. Első találkozásuk apropója az akkor újságíróként dolgozó Reviczky negatív kritikája volt, Jászai bement hozzá a szerkesztőségbe, és kikérte magának. Ahogy Reviczky Jászaiba, én a dialógusírásba szerettem bele azonnal.

H. Cs.: S miért kezdtél el, immáron nem annyira fiatalon, novellákat írni?

E. Z.: Békés Pál kérdezte, lenne-e kedvem kisprózát írni a Hasítás című antológiába. Mondtam, hogy nem. Később felhívtam, hogy mégis. Így született az első novella.

H. Cs.: Ez melyik volt?

E. Z.: Az Összesítés című. Aztán jött a többi. A témák, gondolatok, érzések mindig formát keresnek, és vannak olyanok, amelyek történet vagy komplexitás tekintetében nem alkalmasak mondjuk három órás színműnek, ezzel szemben novellának tökéletesek. Itt nyílegyenesen célra lehet tartani, könnyebb feszültséget teremteni, mint drámában, versben vagy regényben. Egyébként is szeretem, ha feszes a szerkezet, és nincs tétnélküliség. Ez a tizenhét történet tulajdonképpen tizenhét rapszódia. Abban az értelemben, hogy szenvedélyesek, zaklatottak, érzelmesek. Élveztem nagyon az írásukkal töltött hónapokat, rengeteg narratív verziót kipróbáltam például, és az érzelem határait is tologattam ide-oda.

H. Cs.: Hány novellát írtál egyszerre? Elkezdtél egyet, abbahagytad és máskor folytattad, vagy ha egy megvolt, akkor az sikerélményt jelentett a következőre?

E. Z.: Egyszerre egyet írtam.

H. Cs.: Egy levegővel?

E.Z.: Azért vettem levegőt, de tulajdonképpen igen, nagyjából egy leüléssel készült el – legalábbis a főváz. Kis túlzással azt mondhatom, ez nagyjából így történik a színdaraboknál is. És fontos, hogy csak akkor ülök le, ha már muszáj, akkor viszont nem tudom húzni, kiszakad belőlem. Valahol olvastam, hogy ha az ember írni készül, jó, ha megpróbál ellenállni, legyűrni az érzést, nevetség tárgyává tenni az ötletet. És ha nem sikerül, ha mindennek ellenére mégis fontosnak érzi a megírást, akkor neki lehet fogni. Mert akkor valószínűleg érdemes. De csak akkor. Ezek a novellák megszenvedett végeredmények, egyetlenegy sincs köztük, amely azért készült volna, hogy legyen még egy.

H. Cs.: A novellák többsége monológ.

E. Z.: Ez nyilván a drámaírói alapállásom miatt alakult így, tényleg sok a monológ, szeretek belebújni a szereplőim bőrébe, szeretem szeretni őket, ami nem jelenti azt, hogy fel is mentem őket. Sőt.

H. Cs.: Ezek az önálló novellák egészen különös módon kapcsolódnak össze a kötetben. Vannak visszatérő szereplők, motívumok, még tematikus egyezés is van. Hány novella után kezdted el ezt az összekapcsolhatóságot akár magadban, akár a szövegben tudatosítani? Felmerült benned, hogy a novellákat összehúzd regénnyé?

E. Z.: Úgy emlékszem, a Permet elkészülése után érdekelni kezdett azoknak a sorsa, akik csak említésszinten szerepeltek az írásban. Ott állt egy tanárnő és egy ékszerész a villamoson, elkezdtem gondolkodni róluk, kik is ők. Aztán azt gondoltam, jó lenne, ha nemcsak feltünedeznének még imitt-amott – ami ugyan lehet érdekes, de nem túlságosan –, hanem össze is kapcsolódnának egymással egy másik történetben. Túlzás talán azt mondani, hogy egy regény fejezetei a novellák, de nem olyan túl nagy túlzás. Alapvetően mégiscsak tizenhét különálló történet a Most érsz mellé, de mindenképpen jó, ha sorrendben olvassa, aki olvassa. Megjegyzem, Vertesz Aba (ő az ékszerész) olyannyira érdekel, hogy most egy hosszabb írásba fogtam, amelynek a főszereplője, elbeszélője az ő fia.

H. Cs.: Rengeteg címfelvetés van a kötetben. A Totális tanú, a Rosszul feltett kérdés, a Minden áldott éjszaka, a Semmi dráma említése mind-mind utal arra, mi lehetne a kötetcím. De a kedvencem a Krokodilkönny klub. Ez jobb, mint a Heartbreak Hotel.

E. Z. Játszottam régen egy Sztriptíz nevű zenekarban, Angyalföldön volt rendszeres játszóhelyünk, ez volt a Krokodilkönny Klub, úgyhogy ezt innen loptam, az előéletemből… Kötetcím azért nem lehetett, amiért a Táncoltass sem (pedig az volt az első ötletem). Ha az egyik novella címe kerül ki a borítóra, azzal valahogy azt sugallom az olvasónak, mintha az lenne a „főmű”. Én meg nem akartam kiemelni egyik írást se. A következő ötlet az volt, hogy a szövegből veszek ki egy szókapcsolatot, erre sok esélyes volt, találtam vagy tizenöt alkalmasat, majd közvélemény-kutatást végeztem. A második helyen végzett a Most érsz mellé, bennem viszont eldőlt, hogy ez a legjobb címvariáció. Mészáros Sándor szerencsére egyetértett velem, fontos volt a véleménye, nem csak ez ügyben, mindenben. Ő találta ki például, hogy legyen alcím is. Történetek esernyő nélkül, ez lett, mert rengeteg az eső a szövegekben, esernyő meg nincs.

H. Cs.: A novellák hétköznapinak ábrázolt helyszínein – legyen szó Budapestről, Brüsszelről, Bulgáriáról vagy akár a Baszkföldről –, bármikor megtörténhet valami irracionális, valami csodálatos: megjelenhet egy angyal, de egy akaratátvitellel dolgozó különös bérgyilkos is. Kinyílnak a hétköznapok, s mögöttük ott van egy érthetetlen, félelmetes, néha mégis csodálatos világ. Ez a kettősség eddig talán csak a Baleset című drámádban jelent meg.

E. Z.: Alakult magától sok minden, nem akarnék érdekeskedni, de egyszerűen „lett” egy hangvétel, ami teljesen más, mint ami a színdarabjaimra jellemző. Egyszerre realisztikusak és szürreálisak a novellák, én is így gondolom, és persze tudatosan vannak tele irracionális elemekkel, a világért sem akarom a mágikus realizmus kifejezést használni, úgyhogy nem használom, mindenesetre van egy hang, egy stílus, és ez mindig félig tudatosan, félig magától alakul ki, nekem legalábbis ez a tapasztalatom.

H. Cs.: „Az elején megijedt, hogy az összes történetnek halál lesz a vége, szerencsére azért nem, de ha igazán jó csávó lenne az író, összebonyolítaná a szereplőket valahogy, ezt gondolja az ablaknál állva, vissza kellene hoznia néhány motívumot, tárgyakat, embereket, egy autót például és pár mellékszereplőt: találkozzanak egymással egy másik sztoriban, bár gyanús, mintha az egyik főhős az előző novellát olvasná, amikor olvas éppen valamit a saját történetében.” Túlzás-e, ha azt érzem, hogy az összes történetnek nem feltétlen fizikailag, de valamilyen módon halál a vége?

E. Z.: Ha úgy fogalmazol, hogy „valamilyen módon”, akkor semmiképpen nem túlzás. Ez az idézet abból az írásban való, amelyben éppen ezt a kötetet olvassa az ember, igazán ekkor, pontosabban ezután kezdenek összebonyolódni a szereplők, mert ő szeretné, hogy összebonyolódjanak. Én meg engedem. És aztán ő maga is feltűnik az utolsó előttiben még egyszer. És annak is halál a vége – valamilyen módon.

H. Cs.: Sokszor álomszerűek ezek az írások. És ahol nem, ott is a groteszkhez közelítenek. Kedvencem az analízisbe járó bérgyilkos véleménye az őt kezelő pszichológusról: „Szakember, de nem látja a lényeget, nem sejti, ki ő valójában, bár a múltkor mintha gyanút fogott volna, amikor azt mondta neki, félelmetes személyiségnek tartja. Az ilyesmi nem szokványos egy pszichológustól, sőt, folytatta, azt is mondta, nem tartja kizártnak, hogy minden bekövetkezik, amire csak gondol a férfi. Lehet, hogy így van, de talán azért nem, egyébként nem örült ezeknek a mondatoknak, nem szereti, ha démonizálják, főleg, ha pszichológus teszi, ugyanakkor lenyűgöző, mintha a veséjébe látna néha, megvalósulni pedig tényleg minden megvalósulhat, a gondolatok előhívhatnak történéseket, olyan ez, mint az írás, az egyszer már leírt szavak sem teljesen ártalmatlanok, ha az ördög falra festéséről talán túlzás is beszélni, de azért bekövetkezhet bármi. Ha már le lett írva valami, akkor talán nagyobb eséllyel, mint ha nem lenne.”

E. Z.: Sok minden bekövetkezett abból, amit „játékból” megírtam. Nem ártalmatlan dolog az írás, ez biztos, de mindjárt hozzátenném: az olvasás sem.

H. Cs.: A novellák nagyon sokszor a szerelem körül tematizálódnak, s a szerelmesek bűnöket követnek el vagy annak esnek áldozatul. Sok a szerelmi gyilkosság. Az európai gondolkodásban a szerelem mindig határátlépés, tehát a szerelmes mindig bűnt követ el. Ez a tragikus szemlélet jelenik meg a Most érsz mellé történeteiben?

E. Z.: Ezek a szerelmek halálos szerelmek, nincs is talán írás, amelyre ez ne lenne jellemző. Halálosak, nem boldogok. Van egy barátom, pár napja szembejött velem az utcán, gondterhelten tartotta kezében a könyvemet. Aggodalmas arckifejezéssel végigmért, és azt mondta: nincsenek nagyon jól a szereplőid. Hát igen. Anyám is depressziós lett tulajdonképpen, mire a kötet végére ért. Itt jegyezném meg, hogy az írások hangulatát gyönyörűen elkapta Hrapka Tibor borítója. Van valami hiány, fájdalom, magány a képen, de csak finoman, nem erőszakosan. Esik az eső, ázik egy szék.

H. Cs.: A novellákban a szerelem több szinten is az én harmóniájának a megbomlásával jár. Az önazonosság kérdésességére jó példa a Táncoltass hősnője, aki korábban a jelenlegi párja ikertestvérével járt. Nehezen lehetne ennél jobban kétségbe vonni az ember identitását: kit szeret a szerelmével az engem megteremtő másik, ha eleve kettő van belőlem? S összefügghet a szerelemmel a gyilkosság is: a szenvedély akár saját tárgyát is megsemmisítheti. Boldogtalanság, identitásválság: csupa olyan dolgot csatolsz a szerelemhez, ehhez a nehezen definiálható érzéshez és bonyolult emberi kapcsolathoz, amibe nem biztos, hogy belegondolunk.

E. Z.: Próbáltam a lehető legtöbbféle nézőpontból megközelíteni azt, amiről beszélni akartam, olyan módon is, amely mód úgy egyébként távol áll tőlem. Hadd mondjam el, hogy óvatosan kell bánni a szerző és az elbeszélő azonosításával. Azt is jó tudni, hogy ha komédiát írok, nem biztos, hogy vidám vagyok közben, ez nem így függ össze. Szinte semmi olyan nincs a kötetben, vagy nagyon minimális dolog, ami egy az egyben megesett velem. De minden megeshetett volna. Nem csak velem, bárkivel. És alaphangulat tekintetében nemcsak nem akar, nem is tud hazudni egy író.

H. Cs.: Ahogyan már szóba került, a Most érsz mellé novellasorozatát a szerelem mellett a bűn, a bűnösség létállapota határozza meg. Azt írod: „A bűn lényege a szabad akarat helytelen állásfoglalása”, majd másutt Dosztojevszkijre hivatkozol: „Nem az aljasságot szerette Sztavrogin, hanem az aljasság kínzó tudatától keltett mámor tetszett neki”, sőt, még a félig üres Szentkirályi kristályvizes üvegen is ördögi Figo vigyora. Ennyire alapvető a Most érsz mellé világában a bűn?

E. Z.: Meg a bűntudat, főleg inkább a bűntudat, mindjárt az első novellában alapvető fontosságú, nem véletlenül került az Erdő a kötet elejére. Megad valamiféle alaphangot. Mi a bűn, mi az, hogy bűnös, hogy állunk a bűntudattal, ez kétségtelenül érdekel.

H. Cs.: Számomra a harmadik nagyon fontos pont az emberek közötti megértés lehetetlensége volt. Pilinszkyvel szólva mintha az ember itt a szeretettel együtt a megértésre is kevés lenne. A monológok alkalmazása nem szolgál a párbeszéd hiányának a felmutatására is?

E. Z.: De, időnként szolgál. Nézd, zűrösek nagyon ezek a párkapcsolatok, ez a legkevesebb, amit mondhatunk… Más van a történetek mélyén, más a lényeg, mint amiről szó esik a felszínen, ahogy a hétköznapokban is sokszor valami helyett beszélünk és teszünk dolgokat. Ez a drámákban például alapvető fontosságú, az akaratoknak egymásnak kell feszülniük, miközben nem feltétlenül arról beszélnek a szereplők, amire gondolnak. Ha mindent kimondasz, abból lehet érdekes összeütközést kreálni, de nem lehet igazán izgalmas a lelki folyamat ábrázolása. A monológ kicsit más, ott nem hazudik az ember, belső monológra gondolok természetesen. Némi rutinra szert tesz az ember az évek során, főként pár dráma megírása után, ott ugye nincs lehetőség leírásra, dialógusban kell mindent megmutatni, és a dialógusokban kell elhallgatni is azt, ami igazán lényeges. Szép írói feladat, rá tud kattanni az ember. A legfontosabb mindig az, hogy belülről ismerjem a szereplőimet. A lehető legalaposabban igyekszem kitalálni őket, még azt is tudom, milyen jegyben születtek, van-e testvérük, tudnom kell. Színházban persze, amikor valaki eljátssza a szerepet, vagy stimmel, vagy nem. Nem külsőre, mert az nem érdekel, hanem belsőleg. Ilyen jellegű probléma novellánál nem adódhat, nincs közvetítő, nem kerül a szöveg rendező kezébe, nem színész által jut el a közönséghez, hanem egy az egyben. Minden felelősség az enyém. Szerencsére.