A hasonulás szabályai
Biczó Gábor: Hasonló a hasonlónak… Filozófiai antropológiai vázlat az asszimilációról. Kalligram, Pozsony, 2009
Kétségtelen, hogy napjainkban a kulturális sokféleség tapasztalata megkerülhetetlen adottság, a bármiféle idegenséggel, mássággal való találkozás pedig túlzás nélkül mindennaposnak nevezhető. A békés együttéléstől az erőszakos konfliktusokig, a párbeszédtől az összecsapásokig terjedő skálán minden előfordulhat (és elő is fordul), legyen szó akár egyének, akár közösségek találkozásáról. Azzal, hogy világszerte megnövekedett a migráció jelensége, s egyre inkább beszélhetünk a különféle hagyományok és kultúrák tartós együttéléséről, egymásnak való kitettségéről, mindezzel tehát a befogadók és idegenek (befogadó és idegen kultúrák) közt bonyolult kapcsolatrendszer alakul ki. Az alkalmazkodás, a hasonulás, a beolvadás, vagy épp a tudatos elzárkózás, a disszimiláció avagy a kirekesztés legkülönfélébb módozataival találkozhatunk. A globalizáció, napjainknak ez az annyiszor emlegetett és átkozott jelensége tehát igencsak aktuális kérdéssé avatja az asszimiláció kérdéskörét. Ennek a meglehetősen komplexnek nevezhető kérdésnek ered nyomába a Hasonló a hasonlónak... Filozófiai antropológiai vázlat az asszimilációról című kötet. A könyv az asszimiláció fogalmának és változatos jelenségének filozófiai és történeti szempontú értelmezési lehetőségeit mutatja be.
A filozófus és kulturális antropológus szerző mint az asszimilációfogalmat illető vizsgálódás különös aktualitását adó egyik fő indokot a globalizációként leírt jelenséget és a tömeges migrációt kísérő kultúraközi találkozásokat nevezi meg. Fontos megjegyezni, hogy a kötet semmiképpen sem tekinthető a globalizáció melletti védőbeszédként, hiszen ahogy a kérdés lehetséges megítélésével összefüggésben megállapítja: „Az egyetemes emberi közösség terve társadalmi, gazdasági és politikai értelemben a fejlődéssel azonosított pozitív asszimilációs tendenciaként tűnik fel.” (435.) Ezután a szöveg így folytatódik: „A globális világtársadalom heurisztikus kibontakozását azonban beárnyékolja a globalizációnak tulajdonított erőszakosság, és feltűnő, hogy az euro-amerikai fejlődésmodell a világ különböző pontjaira exportált változatai miféle pusztítást vittek és visznek véghez a világ szociokulturális diverzitásában. Nem tűnik túlzásnak az állítás, hogy a globalizáció gyakorlatában részben a nemzet asszimilációs technikái és reflexei élednek újjá, amennyiben a tendencia kiteljesedése a társadalmi és kulturális különneműség módszeres felszámolásával jár együtt.” (436.)
A kötet címe, mely a Hasonló a hasonlónak örül – Similis simili gaudet – közmondásra utal, önmagáért beszél, de mit gondoljunk az alcímmel kapcsolatban? „Filozófiai antropológiai vázlat az asszimilációról”, s itt mind a filozófiai antropológia, mind az asszimiláció fogalma értelmezésre szorul. Mit kell értenünk a filozófiai antropológiai megközelítés alatt, és mit jelöl az asszimiláció kifejezés? A szerző három lehetséges jelentést tulajdonít a filozófiai antropológia megnevezésnek. Nevezetesen a kulturális és szociálantropológia szerzőinek életműveiben vizsgálható filozófiai szempontot, illetőleg a filozófiatörténet főbb alakjainak az emberről kialakított nézeteit, végezetül (s ez lenne a szerző által használni kívánt értelem) a kulturális és szociálantropológiában hasznosítható „módszertani státusszal rendelkező filozófiai látásmódok” alkalmazhatóvá tételének és elméleti reflexiójának munkáját végezné el a filozófiai antropológia (98.). Az asszimiláció fogalmát a könyvben mint szociokulturális hasonulást fogja fel, mely leginkább a nyelvi, etnikai, vallási, kulturális idegenség és másság kérdését érinti.
A kötet voltaképpen egy fogalom, jelesül az asszimiláció fogalmának elszánt nyomon követése, felbukkanásának, olykor látens alkalmazásának vizsgálata és értelmezése. A munka egyik központi célkitűzése, hogy magyarázatot találjon arra, miként került előtérbe, s vált meghatározóvá az asszimilációfogalom „depravációs” értelmezése. Hogyan lett a szerző olvasatában alapvetően „affirmatív”, elfogadó asszimilációkoncepcióból egy negatív konnotációval bíró és minden résztvevő számára veszélyt és romlást jelölő fogalommá a szociokulturális változásként értett asszimiláció.
A vizsgálat során a szerző megkülönbözteti egymástól az asszimilációs helyzet (állapotszerű) és az asszimilációs folyamat (nyilvánvalóan időben zajló és változó) jelenségét, mely főként a fogalom értelmezhetőségét segítheti elő. „Az asszimiláció partikuláris epizódjai között az első pillantásra talán sokféle párhuzam mutatható ki, melyek akár a részleges általánosítás lehetőségével is kecsegtetnek. Figyelemre méltó tény ugyanakkor, hogy minden asszimilációs eset – legyen csoportot vagy egyént érintő – sajátszerűsége okán szétfeszíti a következetesen végrehajtott tudományos általánosítás kereteit.” (95.) Többség és kisebbség, asszimiláló és asszimilálódó, befogadó és „idegen” lehetséges viszonyulására számos példával szolgál a kötet, nem egy ezek közül az Egyesült Államokba bevándorolt különböző etnikai csoportokról szóló esettanulmány, melyek az amerikai társadalomtudományi elméletekkel összefüggésben kerülnek bemutatásra.
A vizsgált fogalom egyre mélyülő megértését hivatott elősegíteni az egymást követő filozófiai látás- és értelmezésmódok bemutatása és azoknak az asszimilációra vonatkozó alkalmazása. Az etimológiai-filológiai elemzést (latin, német és angol nyelvi hagyományok vizsgálata) fenomenológiai vizsgálat követi (Husserl, az életvilág fogalma és az ’idegen’ kérdése, Alfred Schütz, Simmel, Ricoeur). Ezután hermeneutikai elemzés következik (Dilthey, Heidegger, Gadamer és általában a megértés és értelmezés mikéntje), míg az utolsó fejezetben az asszimilációfogalom „újraolvasására” a dekonstrukcióval összefüggésben kerül sor (ahol Derrida és Barthes nyomán az asszimiláció mint „az acentrikus ’szöveg’ példája” [235.] jelenik meg). Ebben az utolsó fejezetben az asszimilációt illető európai gondolkodás „paradigmatikus példái” egyfajta eszmetörténeti vázlatként jelennek meg. Nevezetesen a kozmopolita (Nagy Sándor és a hellenizmus), a „keresztény” ember (Ábrahám története és Szent Ágoston De Civitate Dei című műve), valamint a „racionális” ember (a reneszánsz, majd a barokk, s végül a felvilágosodás képzetköre, közelebbről pedig – a teljesség igénye nélkül – Morus, Montaigne, Bacon, Hobbes, Locke, Rousseau, Kant és Herder gondolatvilága).
Az igényes elemzés irodalmi, történelmi és filozófiai példák sokaságával, valamint festményekről szóló olvasatokkal (szerencsére az elemzett képek reprodukciója is megtalálható a kötetben, példaként Courbet Találkozás, Caravaggio Hitetlen Tamás című képeit említhetjük, de feltűnik a Rembrandt által alkotott, s a vélhetően máshonnan is jól ismert Dr. Tulp anatómiai leckéje, s annak W. G. Sebald adta „módszertani” olvasata is) szemlélteti az idegenség megjelenítésének és értelmezésének változatait. Olyan kérdések kerülnek terítékre, mint az „én” saját maga számára való idegensége, a gyarmatosítás korának koloniális gondolatvilága, a 16–18. század szellemtörténetének az „idegenről” való gondolkodása, az utazás és felfedezések kulturális tapasztalatot érintő kérdése (James Cook), a más életmódokkal és életformákkal való reflektált antropológiai találkozás interpretációja (Clifford Geertz), valamint a kultúra sokrétű fogalmának körüljárása. Külön alfejezet foglalkozik a modern állam kialakulásával, a nacionális logikával, más szóval a nemzet paradigmájával, s ennek az asszimiláció történetében betöltött nem elhanyagolható szerepével. A mindenkori nacionalizmusok és az idegenség, másság kezelése egymástól aligha elválasztható kérdésekként tűnnek elő. Meg kell jegyeznünk, hogy a nacionalizmus jelenségéről és szemléleti hátteréről beláthatatlanul sokféle tudományos jellegű elmélet van forgalomban, s tovább bonyolítja a kérdést, hogy a modern európai államok kialakulása, illetőleg a gyarmatbirodalmak megszűnte utáni „új” államok létrejötte egészen más szempontokat követelnek az értelmezés során. „A nemzetállam az alkotóelemek konzisztenciájára – az elemekből létrehozott alakzat tökéletességére – törekszik, ezért önmagát mindig más nemzetekkel összehasonlításban határozza meg.” (427–428.) Vagy ahogyan más összefüggésben, de szintén a mi–ők viszonyrendszerrel kapcsolatban olvasható: „Úgy tűnik, hogy az ’idegen’ státusza ab ovo asszimilációs helyzet. Funkciója szerint személye az, aki eszköz számunkra, hogy saját kultúránkra vonatkozó reflexív, »mértékadóan tudatos« ismereteinket a ’másikkal’ szemben elvárásként, de legalábbis átlátható viszonyként értsük meg.” (118–119.)
A Hasonló a hasonlónak... című kötet a napjaink egyik megkerülhetetlen jelentőségű témájának, a kulturális másságról való gondolkodásnak természetesen csupán egyik aspektusát képes elemezni, nevezetesen az asszimilációt. Még az átfogó jellegű, teljességre törekvő munkákkal szemben is gyakorta fogalmazódik meg olyasfajta kritika, miszerint remekül elvégzik az adott kérdéskör bizonyos oldalainak elemzését, ellenben figyelmen kívül hagyják a tárgyhoz tartozó egyéb, lényeges aspektusokat. Nyilvánvalóan a kulturális sokféleség és idegenség problematikájának számos más oldala is megérdemli a tudatos és elmélyült elemzést, mint például a multikulturalizmus, akár az egy adott kultúrán belüli különféle rétegek, szubkultúrák kérdése, vagy a posztkolonialitás látásmódja, s az esetleg nem kizárólag az európai szellemtörténetre fókuszáló, s ettől valószínűleg már igencsak más képet kirajzoló olvasatok kérdése. A szerző azon szándékával kapcsolatban, mely az asszimiláció fogalmát kísérő negatív beidegződések lebontására vonatkozik, érdemesnek tűnik megjegyeznünk, hogy bármilyen gondosan kimunkált legyen is az újraolvasás (jelen esetben az asszimiláció fogalmát illető), újraértelmezés, egy fogalom elterjedt és bevett használatmódját és kezelését az vélhetően csak mérsékelten képes kimozdítani, felülírni. Mindezen, esetleg joggal felmerülő kérdésekkel együtt azt le kell szögezni, hogy a könyv az asszimiláció fogalmának és sokrétű jelenségének elmélyült és komplex „archeológiáját” és/vagy „genealógiáját” nyújtja, hogy Michel Foucault (az utóbbi terminus esetében Nietzschétől származó) kifejezéseit – jóllehet, azokat meglehetősen szabadon – használjuk. A fogalmi tisztázás és történeti kontextualizálás együttes munkája pedig feltétlenül elismerést érdemlő teljesítmény. S végezetül azt sem lehet szó nélkül hagyni, hogy a filozófiai antropológiai megközelítés nem csupán a filozófia és a kulturális antropológia, de általában véve a társadalom- és kultúratudományok szempontjából is lényeges belátásokkal szolgálhat. Ennek a sajátos, interdiszciplináris gondolati- és kérdésiránynak egyik meghatározó viszonyítási pontja lehet ez a kötet a magyar nyelvű szakirodalomban.