Árnyéklovag

Miután jobb keze behajlított mutatóujjával háromszor kopogtatott, benyitott az igazgatóhoz. Az igazgató hellyel kínálta:

– Foglaljon helyet, kollégám! – és a kolléga helyet foglalt. Az igazgató nyomta a szöveget a házirendről, a tudnivalókról és az intelmekről.

– A szakállát majd le kell vágatni – mondta –, és a hajából is vágasson le! Egy nevelőnek a polgári középízlést kell tükröznie.

Messziről lehetett hallani a gyerekzsivajt: második emelet tízes szoba. Odabent valószínűleg egymást ölték, valaki kivágódott az ajtón, de azonnal vissza is bújt. A zsivaj nem csöndesedett, pedig már tudták, hogy jön. Benyitott. Fiúgyerekek mindenhol: az ágyakon, az ágyak alatt, az asztal tetején, az ablakpárkányon. Úgy viselkedtek, mint az ötévesek: kiabáltak, énekeltek, egymást verték, hemperegtek, mintha csak azt próbálgatnák, mit szól majd mindehhez.

Az egyik széken egy vékony, szőkére festett hajú cigányfiú ült, piros melegítőnadrágban. Pár évvel idősebb volt a többinél. Úgy ült, ahogy egy széken ülni szokás: az ülőkéjén ült, a támasztónak támaszkodott, a lábát a földre lógatta. Körülötte folyt a háború, de ő csak üldögélt, talán valamit fütyörészett is, mintha egy mezőn heverne.

– Mit csinálsz ezen a széken? – kérdezte, de a fiú rá sem hederített, fütyörészett tovább. Már egy órája bent volt, de még mindig nem nyúlt a vonalzó után, pedig oda volt készítve a nevelői asztalra: jó hosszú fejes vonalzó, mindkét végét lehet használni. Nyílt az ajtó, az igazgató lépett be. Tőle féltek, azonnal elcsendesedtek, vigyázzba merevedve álltak az ágyuk mellé. Az igazgató intett, hogy menjen ki vele a folyosóra.

– Nálunk az a szokás – kezdte –, az a szokás nálunk, hogy az ágyra nem lépünk fel cipővel, nem ülünk az asztalra, és nem birkózunk a földön.

Rendben van, gondolta, és visszament közéjük.

Mint a farkaskölykök, gondolta, pontosan olyanok, mint a farkasok. Játszanak, egymást marcangolják. Lehetett látni, hogy újra meg újra meg kell küzdeni helyükért a hierarchiában, melynek élén, szemmel láthatóan a piros melegítős helyezkedett el. A verekedéseknek ritkán lett komolyabb sebesülés a következménye, mert a gyengék megadták magukat, sírva fakadtak, testtartásukkal jelezték, hogy vége, nem küzdenek tovább. Még egy-két kisebb pofon, fenéken rúgás, beijesztés, aztán véget ért a küzdelem, gyengével nincs értelme küzdeni.

Jól tudta, hogy ha hatni akar rájuk, neki is farkassá kell válni, de erre semmi esélye nem volt. A gyerekek intézeti éveik alatt megtanulták, hogyan kell együtt élni a felnőttekkel, hogyan lehet kiszimatolni a gyengéiket, és hogyan lehet manipulálni, zsarolni őket. Már az első napokban megértette, hogy soha nem tartozhat közéjük, legfeljebb a partnerük lehet, akit elfogadnak, akit jó esetben követnek, de a távolság mindig megmarad közöttük, mindig marad egy vonal, amit nem szabad átlépni. Arra is rájött, hogy partnerükké is csak akkor fogadják, ha a vezérük fölé kerekedik, ha őt sikerül megszelídíteni. A vezér pedig a piros melegítős volt. A szőkére festett, aki ritkán szólt, ritkán mozdult, mégis mindig tudta mindenki, hogy adott pillanatban mit gondol, mi a szándéka, mit szeretne, mit akar.

Azt is el kellett fogadni, hogy volt egy másik életük, amiről nem tudhatott, amibe jó esetben bepillanthatott, de részesévé soha nem válhatott. Pedig nagyon szeretett volna közéjük tartozni, újra tízévesen részt venni a játékaikban, civódásaikban, közéjük bújni, érezni a leheletüket, megtanulni a törvényeiket, részesülni titkaikból, vágyaikból, megismerni bűnös életüket. Igen, a bűn az, ami leginkább vonzotta. Szétverni a villamosmegállót, betörni a kirakatok üvegét, felgyújtani a szemeteskukákat. És igen, kilesni az áldozatokat, kiválasztani a leggyengébbet, a sánta lábú bárányt, akit utol lehet érni, akit le lehet győzni. Megütni, megbecsteleníteni, kifosztani, aki nálad is gyengébb. Tudta jól, hogy ha ez megtörténne, ha ezen az úton akár egyetlen lépést is megtenne, az maga lenne a vég.

Nem azért jött ide, hogy börtönbe csukassa magát, éppenséggel a börtön elől menekült a biztos állásba, a zárt falak közé, új fejezetet kezdeni az életében, mint már annyiszor korábban. Segíteni másokon, hozzásegíteni az emberi élethez a legrászorultabbakat, a legkiszolgáltatottabbakat. Hogy bebizonyítsa, olyan életet él, mint bárki más, van munkája, kap fizetést, hasznos tagja társadalmunknak. Ha ez a kívánságuk, megnősül, gyerekeket gyárt, szilvafát ültet.

Lassan ismerkedett az életükkel. Óvatosan, lépésről lépésre haladva tette fel a kérdéseit, és maga is meglepődött, hogy milyen szívesen beszélnek magukról, mintha még soha senki nem lett volna kíváncsi rájuk.

– Akkor apám megfogta anyámat, nekivágta a szekrénynek, anyám beesett a ruhák közé, a polcok meg a fejére potyogtak.

– Apám felakasztotta magát a temetőben, anyám meg este kinyitotta a gázcsapot, a legkisebb testvérem megfulladt, de mi hárman túléltük.

– Apám megerőszakolta a húgomat, engem is meg akart, de anyám észrevette és fejbe vágta a vasalóval. Apám most börtönben van, anyám meg a diliházban.

– Otthon a környéken ismertem az összes bogarat, hangyát, mindent. Ott, ha végigmentem az utcán, a kutyák meg se mukkantak. Köszöntem nekik rendesen, rutinosan. Itt meg, ha kilépek a kapun, megesznek a kutyák.

– Egyszer leugrottam a második emeletről, mert nem akartak hazaengedni. Nyitva volt az ablak, ha nem engedtek haza, leugrok, mondtam. Ugorj, ha kedved tartja, válaszolták a nevelők, mert nem hitték, hogy csakugyan le merek ugrani, pedig le mertem, de nem lett semmi bajom, mert egy virágágyásra estem. A nevelők lerohantak, látták, hogy nem törtem ki a nyakam, jól fölpofoztak, és utána két hónapig nem kaptam kimenőt.

– Hazamentem apámhoz, és akkor még semmi baj nem volt. Szombaton kezdett el inni. Megkérdezte, hogy éhes vagyok-e, én meg azt mondtam, hogy nem, erre ő azt mondta, hogy akkor dögöljek éhen. Én megkérdeztem, hogy miért beszél így velem, amikor meg sem sértettem. Erre felálltam, és azt mondtam, hogy elegem van belőle, visszajövök. Erre azt mondta, hogy jól van, de soha többé nem akar látni. Úgyhogy soha többé nem megyek haza.

Sok időt töltött az ablaknál, most már rácsot szereltek rá, nehogy megint kiugorjon valaki. Az utcára lehetett látni, odakint aktatáskás férfiak és kosarat cipelő nők rohangáltak, mindenki sietett, mintha itt lenne a világ vége. Most két gyerek tűnt fel, teljesen mások, mint az itteniek. Lábukon tornacipő, a hajuk egészen hosszú, belelógott a szemükbe. Egy konzerves dobozt rugdostak a tömeg közepén, a doboz legurult az úttestre, egyikük utána ugrott, az autók nagyot fékeztek. Egy pöccintés a dobozon, és már újra a járdán voltak, ment tovább a foci. Aztán az egyik felnézett, pontosan ide az ablakba, ahol ő állt mozdulatlanul. Mondott valamit a másiknak, az megrándította a vállát, lehajolt, megkötötte a cipőfűzőjét, a haja csaknem eltakarta az arcát, aztán sarkon fordultak, a bádogdobozt is ott hagyták a járda szélén.

*

Mit keresek én itt? – kérdezte magától. Ez a világ teljesen újszerűnek tűnt számára, az érzések átmelegítették zsigerei legmélyét, az itt átélt élmények semmiben nem hasonlítanak azokhoz, melyek korábbi élete során érték. A kinti élet hideg, idegen, ellenséges volt, mikor ide belépett, a sűrű érzelmek birodalmába érkezett. Itt semmi nem volt racionális, kiszámítható, semmi nem volt szögletes. Mindennek íze volt, szaga, tapintása, minden állandó mozgásban volt, percenként ezer arcot mutatott, minden összefüggött mindennel, mindennek meg volt a helye, és soha semmi nem volt a helyén. Idegen elemként volt közöttük, hosszú időnek kellett eltelni ahhoz, míg a gyerekek megadták magukat, maguk közé fogadták, és szerves részévé válhatott az életüknek.

Most már úgy érezte, nincs élet a falakon kívül. Mindig korábban jött, mint ahogy a munkaideje kezdődött, a kelleténél későbben távozott, bejött a szabadnapján is, nem vette ki a szabadságát, itt töltötte a szilvesztert és a karácsonyt, legszívesebben beköltözött volna véglegesen, bevackolódott volna a szobájukba, az ágyukba. Gyereknek lenni újra, még ha kitaszítottnak, elhagyatottnak is, elárvultnak. Részt venni a játékaikban, a játszmáikban, a kegyetlenkedéseikben, elgáncsolni a másikat, hazudni tágra nyílt szemmel, lopni, részeg férfiakat kirabolni, karácsonyi vásáron száz pár színes zoknit elemelni, nevelőből hülyét csinálni, lányokat megerőszakolni…

Jól tudta, hogy ez csak zavaros álom. Amikor késő este kilépett az intézet kapuján és elindult a domboldalon lefelé, mikor megcsapta a kijózanító hideg, akkor világosan látta, hogy mesevilágot hagyott maga mögött. Mint mikor a drogos kábulatból ébred, mögötte örvénylettek a színes emlékképek, előtte meg a hányingerrel, fejfájással, szorító mellkassal kecsegtető rideg valóság. A kapun ki kellett lépni, az úton le kellett ereszkedni a benzingőzös városba, be az albérletbe, bele a magányba.

Aztán visszafordulni máris, belőni magát újra a nevelőotthon mákonyával, átadni a lelkét a kábulatnak. Olyankor, amikor sietve kapaszkodott felfelé a domboldalon, amikor közelített a kapu felé, néhány percig kőkeményen látta a jövőjét, mint mikor a kábszeres fecskendőjével közelít a vénájához: nincs visszaút, nincs erő, amely feltartóztathatná.

A kapu fémből készült, valamikor zöldre festették, de a rozsda már majdnem lemarta róla a festéket. Két hatalmas szárnya mindig zárva volt, csak a mellette lévő kisajtón lehetett közlekedni, de ez a kisajtó is nehezen nyílt, erős rúgó volt rajta, hogy magától is becsukódjon. Csengetni kellett, ha be akar lépni, de csak amikor a portás lerakta végre a kávéját meg a cigarettáját, és megnyomta a varázsgombot, akkor berregett fel az elektromos zár, és akkor lehetett jókora erővel benyomni az ajtót. Előfordult, hogy a portás elkóborolt valahová, vécére ment, vagy udvarolt a raktáros nőnek. Ilyenkor várni kellett, és ez a kényszerű várakozás volt a legfájdalmasabb.

Végigsietni az udvar kavicsos útján, belépni a szürke épület üvegajtaján, ez már könnyen ment. Felmenni a második emeletre, megállni a folyosó végén, beleszagolni a levegőbe, beszívni magába a jellegzetes fiúillatot, amelyben jótékonyan keveredett az izzadság és a pisi szaga, és amely mégis izgató volt, már-már erotikus. Mindenhol fiúk voltak, fiatal férfiak, a hálószobákban, a folyosókon, a klubteremben, a mosdókban, félmeztelenül, törölközőbe csavarva, olykor egy szál kisgatyában. Jöttek, mentek, végeláthatatlanul. Ahányan, annyi félék. Kedvesek, mosolygósak, kőkemények, agresszívek. Okosak és buták, hajlékonyak és bunkók. Csak ki kellett volna nyújtania a kezét, és elérhette volna mindahányat.

A rendőrség gyakran megjelent. Kerestek valakit, ha megtalálták, elvitték, aztán egy idő után visszahozták. Volt, aki örökre eltűnt, javítóba került vagy börtönbe. Nem lehetett eldönteni, hogy a rendőrség ellenség-e vagy szövetséges. Amikor valaki elszökött, és köröztetni kellett, vagy amikor nem tudták megfékezni a részegeket, agresszíveket, olyankor jól jött az együttműködés. Csak egy telefon, és a gépezet máris beindult: elcsattant egy-két pofon, néha előrántották a gumibotot is: minden gyorsan a helyére került. A rendőrség szabta meg a végső határvonalat, amelyet nem volt tanácsos átlépni, amellyel szemben nem lehetett fellebbezni. A rendőrség sűrű jelenléte figyelmeztette őt is, hogy a kezét ne nyújtogassa, tartsa inkább jó mélyen a zsebébe süllyesztve.

Máskor viszont a rendőrök indokolatlanul kegyetlenek voltak, olyankor is ütöttek, amikor nem kellett volna. Velük szemben ő is tehetetlen volt, mint ahogyan tehetetlen volt az igazgatóval és a többi nevelővel szemben is. A gyerekek világosan látták, hogy ha a hatalom megjelenik az ajtóban, akkor ő félrevonul, behúzódik a sarokba, meglapul. Jól látták ezt, és elfogadták, hiszen így volt megalkotva ez a világ.

Együtt nőtt fel a gyerekekkel, egymásra találtak, árvák és elhagyatottak, mindannyian. Közöttük vált apává, akire felnéznek, akit elfogadnak, akinek büszkék a barátságára. Apróbb kirándulásokkal kezdték: libegővel a János hegyre, aztán le fogaskerekűvel, legközelebb már gyalog Budakesziig, aztán a Pilis közelebbi hegyei. A gyerekek úgy csodálkoztak rá az erdőre meg a hegyekre, mint akik képen sem láttak hasonlót. Hosszasan, elbűvölten tudtak nézni egy bogarat, egy virágot, egy félig kiszáradt fát. Ha esni kezdett az eső, nem rohantak fedél alá, ha szél támadt, nem húzták fázósan össze magukat, hanem szembefordultak esővel, széllel, kitárták kezüket, mint akik repülni készülnek. Ő meg csak nézte örömüket, saját maga nem vett részt benne, csendesen mosolygott magában, lám csak, az én neveltjeim, az én gyermekeim.

Aztán jöttek az egyre nagyobb kirándulások. Ahogy nőttek a fiúk, úgy mentek egyre távolabbra, egyre hosszabb túrákra. A Bükkben, az ismeretlen katona sírjánál megvárták, hogy rájuk sötétedjen, tüzet raktak, hosszú botokkal piszkálták a parazsat, nyársra húzták a csomagban kapott lecsókolbászt, csöpögtették a kolbászzsírt a pirítósra. Mikor a lángok végleg kihunytak, hirtelen rájuk tört az erdő sötétje. A barátságos környezet hirtelen ellenségessé változott, titokzatos neszek és árnyak keltek életre, a fák mögött kísértetek lapultak, a bokrokban vadállatok lapítottak. Egyre közelebb húzódtak hozzá, reménykedve nézték az egyre halványabb parazsat, hátha kitart még valameddig.

– Menni kell – monda ő –, lekéssük az utolsó vonatot. – A hangja nyugodt volt, nyoma sem volt benne aggódásnak, félelemnek.

Változtak az idők, amelyből ők csak annyit érzékeltek, hogy a vaságyakat faheverőkre cserélték, ahol azelőtt Lenin képe lógott, most feszület virított, és míg korábban a nevelők Makarenkóra hivatkozva verték a gyerekeket, most a Bibliát idézve tették ugyanezt. Az igazgató párttagkönyvét imakönyvre cserélte, a falára pedig a Példabeszédek könyvéből vett idézetet függesztett: Aki nem használ pálcát, gyűlöli fiát, aki meg szereti, az megfenyíti. A nevelőotthon újságjában az egyik hitbuzgó nevelő buzgón tovább is szőtte ezt a vonalat. A fenyítés szeretetet és ugyanakkor félelmet fejez ki, és így a mennyei Atyához való kapcsolatunkat jelképezi. Isten nem úgy gondolja, hogy a verés a küzdő szülők utolsó védekezése legyen. Első eszköze ez a szülőnek arra, hogy Isten iránti engedelmességükben rendbe hozzák a gyermek engedelmességét.

Ő soha nem ütött meg egyet sem közülük. Igaz, nem is ölelgette őket, mint tette azt néhány társa. Volt, akin állandóan ott csüngött egy-két kislány. Tudatosan tartotta a távolságot. Egészen addig jól működött az önkontroll, amíg egyik este minden össze nem omlott.

Tíz óra is elmúlt, már készült hazafelé, sorra kapcsolgatta le a villanyt a folyosón, már csak a zuhanyozóból szűrődött ki fény. Benyitott, hogy eloltsa. A zuhanyfülkében ott állt ő, a falkavezér, a piros melegítős, a haját szőkére festett fiú. Folyt rá a gőzölgő forró víz, teste félig megcsavarodva feszült, keze az ágyékán, égő tekintete az ajtón. Önmaga kielégítésének abban a fázisában volt, ahonnan már nincs visszaút, már elfordulni sincs idő. Szembogara szinte világított a félhomályban, mint a farkasoké, tekintete gyilkolni tudott volna. Ott állt előtte a nagyfiú, aki szégyellte cigányságát, akire a kisebbek feltétel nélkül hallgattak, ott állt lelepleződve, kiszolgáltatva, megalázva.

Ugyanazzal a lendülettel, mint amivel belépett, vissza kellett volna lépni a folyosó sötétjébe. A pillanat töredékében tapintatosan be kellett volna csukni maga mögött az ajtót, vagy mivel erre képtelen volt, legalább egy ügyetlen viccel elütni a helyzetet. Azonban saját tekintete leleplezte gyengeségét, elfojtott, mohó vágyát, a pillanat tovább tartott a megengedettnél: átlépte az intimitás határát.

Nem érzékelte az időt, az idő mintha megállt volna. Egy másodperc telt el, vagy öt perc, fogalma sem volt róla. Tekintetével lefényképezte, végigtapogatta a fiú testét, elraktározta magában jó mélyen, hogy bármikor fel tudja idézni, ha szükség lesz rá.

Kilépett végre a folyosóra, becsukta maga mögött az ajtót. Hátát nekivetette a folyosó hideg falának, mellkasát addig soha nem érzett szorítás préselte, homlokát hideg veríték lepte el. Mostantól minden megváltozik, a holnap egészen más lesz, mint az eddigi napok, gondolta. Holnap szemébe kell nézni a gyerekeknek, holnap szemébe kell nézni ennek a fiúnak.

Nem maradhatott a folyosón az idők végezetéig. Elindulni sem tudott, nem volt ereje lépéseket tenni. Kihallatszott a víz csobogása, odabent egyre folyt a forró víz. Ha az éjszakás nevelő ott találja, nehezen tudja megmagyarázni a helyzetet. Mély lélegzetet kell venni, el kell indulni. Rakta egymás elé a lábait, mint egy alvajáró, beszívta a levegőt a tüdejébe, majd kifújta, egyik lépcsőt követte a másik.

Éjszaka volt, valahol mentőautó szirénázott. Az utcán fények villództak, emberek jártak, autók dudáltak. Nem állt meg az élet.