Jelentés

Én nem láttam a folyók és a hegyek kialakulását.

A tengerek és a völgyek születésénél sem voltam jelen.

De Zorubál igen. S mesélt is nekem, sokszor, amikor még köztünk járt. Utunk vége felé rendre erőt vesz rajtunk a melankólia. Ő is így volt ezzel, s most így vagyok én is.

Zorubál látta a hegyek növekedését. A csordogáló patakok sodró folyókká duzzadását. Látta, ahogy a kontinensek lassú, iszonyatos erővel egymásba gyűrődnek.

Látta a kezdeteket.

Ehhez képest, mondhatnám, én mindenről lemaradtam.

Most a gépek dübörögnek. Füst és zaj szorítja ki a levegőt. Villamos csattog a hátam mögött, csilingel egyet, amikor elhalad a park mellett. Ülök a padon, és nézem a galambokat magam előtt. Még a kő sem örök, amin a madarak tipegnek és a szétszórt morzsákat csipegetik. Sőt még én sem vagyok örök.

Zorubál elárulta nekem, hogy én leszek az utolsó. Immár dologtalanul lézengek, s amit gondolok, talán föl sem jegyeztetik. Magamra maradtam ezzel a nyüzsgő, zavarodott ember-katlan világgal. Ha figyelmesen rátapintok a világ ütőerére, érzem, hogy a pörgés, a totális és irracionális rohanás a kollapszus előjele.

Nézem a galambokat, közben a hajókra emlékezem. A vitorlásokra. A kicsikre és a nagyokra, a karcsúkra és a széles, öblös testűekre. Amelyek kényelmesen szelték a kék tengerek habjait – és mégsem késtek el sehonnan. Amikor még minden lassú volt és sokáig tartott, akár a hosszú alkonyba nyúló nyári napok.

A szürakuszai piactéren, néhány hónappal azelőtt, hogy a görög hadak Nikiász vezetésével megjelentek a város falai előtt, s elkezdődött a hónapokig tartó ostrom, Zorubál vett egy zöld héjú, érett dinnyét. Leültünk a hosszú kőpadok egyikére, nem zavartatva magunkat a sétáló, lármázó tömegtől, s jóízűen enni kezdtünk. A dinnye, a vörös bélű, hűs dinnye egyike azoknak a dolgoknak, amik miatt érdemes embernek lenni – mondtam fellengzősen. S a nőket említettem volna még, a felkötött hajú, piros és kék, sárga meg zöld ruhákba öltözött asszonyokat, akik úgy vonultak előttünk a piac során át, egyik a másik után, hónuk alá fogott kosaraikkal, vagy kerek edényeikkel a fejük tetején egyensúlyozva, mint megannyi tünékeny délibáb-látomás.

A nap éppen a delelőjét járta az égnek, s a város házainak fehér kövei izzottak a nyárban. Zorubál felnevetett, beszürcsölte a falatot, majd felemelte mutatóujját, s mint aki a gondolataimba lát, így szólt:

– A dinnye még hagyján, de a nőkről feledkezz meg, barátom! Nem ajánlatos ily közelségébe kerülni a mulandóságnak. Érzéki csalódás csupán, hogy bennünket az örökkévalóság hordoz a tenyerén.

– Illúzióm nem is maradhat tartós, hiszen amikor csak találkozunk, te módszeresen rombolod.

Zorubál vállat vont.

– Mert én nem csak a kezdetekre emlékszem, hanem a mindenek végét is látom.

Lent, a város kikötőjében a két- és három-evezősoros hajók lágyan ringatóztak az öböl vizén. Emberek mozogtak a mólókon, föl-le jártak a pallókon, zsákokat, amforákat pakoltak ki és be a hajókra. Ha elég hosszan figyeltem őket, valóban olybá tűnt, mintha értelme is lenne mindennek.

– Háború lesz – közölte velem Zorubál.

Már fenn álltunk a mellvéden, onnan figyeltük a nyüzsgő utcákat és a kikötőt.

– Athén hadat küld majd Szürakusza városára, nem tud ellenállni a hübrisznek. De elvérzik, és a serege elpusztul.

Erőltettem a szememet, a tenger végtelenbe nyúló peremét fürkésztem. Athén nagyon messzinek tűnt.

– Hamarosan elengedjük az emberek kezét. Onnantól kezdve csak figyelünk, s mindent följegyzünk.

– Egyedül hagyjuk őket? Mire képesek ők nélkülünk?

– Meglátni a világot olyannak, amilyen volna, ha mi nem lennénk.

Hitetlenkedve kérdeztem:

– Isteneik nélkül mivé válna az ember?

– A jó szülő hagyja gyermekét, hadd járja be a maga útját. S vár. Vár, mert tudja, gyermeke úgyis visszatér hozzá, ha eljön az ideje.

Szomorú, hogy amikor ez az idő beköszönt, én már nem leszek. Zorubál azt is mondta, értem jön, ha időm kitelik. Amikor az Ómega visszatér az Alfába.

Harmadszor csilingel mögöttem a villamos, és a parkot átszelő keskeny járdán megpillantom őt felém közeledni. Eltart még egy percig, mire észrevesz a padon, addig zavartalanul figyelhetem. Szeretem nézni, ahogyan jár. Alacsony termetű, aki először látja, ilyen messziről azt hiheti, gyereklány, pedig nem. Bő szárú nadrágot visel, ami mostanság újra divatba jött, ettől fiúsabb az alakja. Szoknyában még soha nem láttam, de nem is igen tudnám elképzelni nőiesített változatban. Sosem hívja föl magára a figyelmet. Társaságban legföljebb akkor szólal meg, ha kérdezik, s nem tud kitérni a válaszadás elől. Évfolyama szinte csak fiúkból áll, rajta kívül még két lány látogatja az előadásokat, nem túl gyakran. Havonta egyszer hazautazik szüleihez, és egy-egy ilyen látogatást követően teli táska élelemmel tér vissza albérletébe. Amíg ezek az előre lefagyasztott ebédadagok kitartanak, nem eszik mást, főzni soha nem főz magának. Ha a tartalékok elfogynak, marad a menza.

Egyszer majdnem elveszítettem. Három héttel azután történt, hogy először megpillantottam őt abban a sarki presszóban. Ma sem tudnám megmagyarázni, miért éppen őt választottam. Semmi nem kényszerített rá, hacsak az az újszerű, egy ideje bennem lappangó késztetés nem, hogy meghallgasson valaki, hogy odafigyeljen rám, hogy én is odafigyeljek másokra, hogy részese legyek valaki mindennapjainak. Buta, halandó gyengeség, tudom, Zorubál szerint ezen előbb-utóbb mindannyian átmegyünk, hiszen olyan közel kerülünk az emberhez, hogy a hasonulás gyakorlatilag elkerülhetetlen.

Azon a kora tavaszi, március eleji napon csak azért tértem be abba a sarki kávézóba, hogy ritka szenvedélyeim egyikének, a presszókávénak hódoljak. Soha előtte nem jártam ott. Pedig kevés olyan hely van, ahol ne jártam volna. Leültem az egyik asztalhoz, közvetlenül az ablak mellé, a felém közeledő pincérnőtől rendeltem egy dupla presszókávét. Hallgattam a rádióból szivárgó, csendes patakként csordogáló zenét. Tekintetem megakadt a lányon, aki a mellettem lévő asztalnál ült. Kerek arc, rövid, szálegyenes haj, szeplők, turcsi orr. Nem volt csúnya, de nem hiszem, hogy a férfiak többsége szépnek nevezte volna. Inkább olyan semmilyenke, aki fölött elnézünk a buszon, aki mellett elmegyünk az utcán, aki fölött átfut a pillantásunk. Ültem, s néztem őt. Egyik kezével a teafiltert mártogatta a csészéjébe, a másikkal a gőzölgő italt kavargatta. Mélyen elgondolkodott, akkurátus egyhangúsággal folytatta a műveletet, merítgette a filtert, kavargatta a teát, végül finoman odakocogtatta a mokkáskanalat a csésze pereméhez, két kezébe vette, szájához emelte, és aprót szürcsölt belőle. Aztán fel- s körülnézett, mint akinek eszébe jutott, hogy nyilvános helyen ül. Tekintetünk a másodperc tört részéig találkozott, ám pillantásaink inkább csak karcolták egymást, nem keletkezett, miként Zorubál mondta volna, közös valóságunk. Figyelmét újfent a teájának szentelte, s visszavonult gondolataiba.

Néztem a lányt, jó ideig nem tudtam levenni róla a tekintetemet. Beszélgetni támadt kedvem. Megismerni. Titkait, vágyait, félelmeit. Hogy segítsem, ha szüksége van rá. Hogy óvjam, egyengessem az útját. És... igen, hogy beavassam. Dicsekedni szerettem volna. Hogy büszke legyen rám. Hogy amikor messze van tőlem, és eszébe jutok, örömöt érezzen. Hogy váratlanul rám csöngessen, s mikor ajtót nyitok, csak annyit mondjon: szia, erre jártam, hát gondoltam, benézek! Lehet, ha valaki más ül ott éppen, és nem ez a lány, akkor is ugyanez történik. Az okok nyilván bennem keresendők.

Nyugodtan lépked, ráérősen kerülgeti a lábai előtt tipegő galambokat. Válltáskája a combját verdesi. Poncsószerű pulóver van rajta, amitől úgy néz ki, mintha nem lennének kezei. Közeledik, én meg arra gondolok, valóban én választottam őt, vagy ő engem? A villamos újra fölcsilingel mögöttem, már kicsit idegesít.

Leül mellém a padra, sóhajt, rám néz:

– Nem mondták még neked, hogy hülye kalapod van?

– Mi a baj a kalapommal?

– Nagy, fekete, és ronda.

– Tényleg?

– C-kategóriájú kalandfilmekben viselnek ilyet a kincsvadászok. Közülük is a rosszfiúk, akik nem érik meg a film végét.

– Megnyugtatlak, én megérem.

Levettem a fejemről a kalapot, és szemügyre vettem.

– Nekem tetszik.

– Gondoltam. De hát te a kávét is hat cukorral iszod.

Visszatettem a kalapot a fejemre, és megjegyeztem:

– Te kötözködni akarsz velem. Történt valami?

– Ugyan mi történhetett volna?

– A barátod? A szüleid?

– Ebben a sorrendben kellene őket eltüntetni.

– Ugyan miért?

– Mert nem tudok velük mit kezdeni.

– Nyilván ők sem teveled.

– Nagyon segítőkész vagy, mit mondjak. Nem olyan régen arról beszéltél nekem, hogy az emberek szomorúsága egyetlen forrásból táplálkozik. A rövidlátásból. Emlékszel?

– Hogyne. Így is van.

– Akkor most segíthetnél nekem, mert akármennyire igyekszem ellátni a távolba, sehogyan sem sikerül. Akármerre nézek, csak magamat látom. Méghozzá közelről. És nagyon szörnyű látvány vagyok. Nehogy azzal gyere most nekem, hogy szép vagyok...

– Nem – csóváltam meg a fejemet –, nem vagy szép.

– Hogy te milyen rendes pasas vagy!... Nem a külsőmet találtam szörnyűnek, bár azt is, de tudod te jól, tulajdonképpen mit akartam mondani... Mindig hatalmas ívekben beszélsz, történelemről, korokról, népekről, de ritkán szólsz magáról az emberről. Az embereket halmazokban látod, úgy is kezeled őket, de én nem halmaz vagyok, hanem én. Egyetlen darab én. Én, itt és most. Nyilván nekem is van szerepem a rendszerben, ebben a globális mechanizmusban, ahogyan mindenkinek, icurka-picurka fogaskerékként működöm, értem, elfogadom, de a magam szempontjából, az én szempontjából ez miért fontos? Miért érezzem fontosnak a rendszerben betöltött helyemet, ha én magam nem érzem magamat fontosnak?

– Az ember annyira fontos önmagának, amennyire másoknak – feleltem, de mire kimondtam, már szégyelltem is az odavetett, üres szavakat. Egy ilyen semmi-közhellyel nem lehetett őt kifizetni.

Nem is válaszolt, csak lenézőn rám sandított. Ideje volt a vargabetűnek.

– Egyszer majdnem elveszítettelek, tudod?

Ezen legalább elcsodálkozott.

– Engem?

– Néhány héttel azután történt, hogy megláttalak abban a kávéházban. Egy idő után azt hittem, mindent tudok rólad. Követtelek, szüntelenül a nyomodban jártam, iskolában, étteremben, még a buszon is, amelyen hazautaztál a szüleidhez, ott ültem pár székkel mögötted. Bejártam utánad a könyvtárba, hogy megtudjam, miket olvasol. Ugyanarra a filmre vettem jegyet a moziban, aztán követtelek a sötét utcákon hazáig, nehogy valami bajod essen. Ha a barátodnál aludtál, megvártam, míg hajnalban hazaindulsz. Nem vehettél észre, mert nem akartam, hogy észrevegyél. Csak ha már felkészültem belőled. Megismertem mindenkit, akivel kapcsolatban álltál. Az évfolyamtársaidat, a tanáraidat, a szomszédaidat, a főbérlődet, azt a fiatal orvosgyereket, aki havonta egyszer bekopogtat hozzád a lakbérért, jártam a rendelőjében, szemügyre vettem épülő házát, fölkerestem a bátyádat a fővárosban, a bátyád feleségét meg annak családját, ettem a menzán, ahova eljársz, mikor elfogy anyád főztje, ha pedig társasággal vagy a barátoddal étterembe, kávéházba mentél, én is ott ültem valamelyik közeli asztalnál, és észrevétlenül figyeltelek...

– Így hallgatva elég félelmetesnek hangzik. Akár egy thriller.

– De mert nem tudtál róla, nem zavart. Tulajdonképpen olyan volt ez nekem, mint amikor egy nyugdíjas nyomozó, hogy unalmát elűzze, passzióból újra gyakorolni kezdi hivatását.

– Legalább jól szórakoztál?

– Nálam ez nem szórakozás kérdése.

– Nyilván. Tudod te, mi hiányzik belőled?

– Nem, de úgyis elárulod.

– A humorérzék.

– Nekem van humorérzékem – feleltem önérzetesen, amire elhúzta a száját:

– Hát persze, és önismeretből is kitűnően állsz.

– Letértünk a tárgyról. Meséltem neked arról, hogy ha lenne egy akkora térképünk, amin apró pontokként föl tudnánk tüntetni minden élő embert a Földön, majd egy vékony vonallal megrajzolnánk azt az utat, amit a jövőben ezek a pontocskák a térképen bejárnak, sajátos, különös rajzolatot kapnánk, amely egy jól megkomponált rendszert tükrözne...

– ...amely rendszer igen bonyolult szervezettségről árulkodna. Igen, erről már hallottam. És nagyon nem tetszett akkor sem, meg most sem.

– Ez nem arról szól, hogy...

– ...mintha azt, hogy holnap hova megyek, mit csinálok, kivel találkozom, nem én dönteném el, csupán tudtomon kívül egy előre megírt sémát vagy forgatókönyvet másolnék. Brrrrr!... Én egy ilyen térképen nem akarok élni.

– Senki nem beszélt forgatókönyvről. Ennél a dolog lényegesen bonyolultabb. A szabad akaratok, a múltbéli cselekvések és e cselekvések következményei rajzolják a térképen ezeket a piros vonalakat. Nincs ebben semmi ördöngösség, te is képes vagy hasonlóra, hiszen ha elszórsz a kertben egy virágmagot, nem kell törnöd a fejed azon, hogy kitaláld, mi kel ki belőle. Látod magadban a növényt, ami majd kihajt, azt is tudod, miképpen fog növekedni, milyen virágot hoz, meddig él... Miért lenne az ember esetében ez másképp? Számomra gyakorlatilag lehetetlen, hogy valakit csak úgy elveszítsek. Ezek a vonalak a fejemben vannak, olvasom őket, mint mások a térképet. Mindig tudtam, hol vagy, hogy másnap, harmadnap, vagy egy hét múlva hol keresselek, ha látni akarlak. De egy alkalommal valami megmagyarázhatatlan dolog történt, ugyanis hiába mentem el az egyetemre, nem találtalak ott, pedig tudtam, hogy ott kellene lenned. A lakásodon sem voltál. A barátodnál sem. Buszra szálltam, elmentem a szüleid házához, de ott sem voltál. Bárhol kerestelek, nem találtam nyomodat...

– Pedig nem emlékszem, hogy eltűntem volna. Szerintem egyszerűen csak elkerültük egymást.

– Velem ilyen még sosem fordult elő. Ez talán valami jel volt… Mert én tudom a dolgokat, nekem sosem kellett keresnem semmit, ahogy rágondolok valamire, máris tudom, hol van. Én így működöm. De akkor, abban a néhány napban én nem tudtam, hol vagy. Olyan ez, mintha a fa egyszer csak elfelejtené, hogyan kell levelet növeszteni, vagy a méh nem tudná, mire való a virág, amelyre rászáll. A valóság illúziója törne meg, s minden értelmét vesztené... Mintha valaki belenyúlt volna a rendszerbe, és egy kis időre kitörölte volna belőle a nyomodat. Három napig kerestelek, s abban a három napban semmi sem volt számomra náladnál fontosabb. És tudod, hol találtalak meg?

Nem szólt, csak nézett rám.

– A kávéházban. Mindenhol kerestelek, csak éppen ott nem, ahol először megpillantottalak. Belépve az ajtón, ahogy megláttalak szokásos asztalodnál, a boldogság és a megkönnyebbülés hullámai egy pillanat alatt elsodorták a napok óta tartó félelmeimet. Abban a pillanatban döntöttem el, hogy nem várok tovább, s megszólítlak. S mindez a fontosságról jutott eszembe. Sose feledd, hogy volt egyszer ezen a bolygón három olyan nap, amikor hat milliárd embernél is fontosabb voltál valakinek.

– És nem is akárkinek – szája szegletébe huncut mosoly fészkelt.

– Van humorérzékem – feleltem magabiztosan.

– Most már értem.

– Valóban? Mit?

– Hogy miért akarsz velem egyre gyakrabban találkozni. Félsz, hogy újra elveszítesz.

Ritkán esik meg velem, hogy újat hallok.

– Hogyan?

Elmosolyodott.

– Hány év lehet köztünk? Húsz? Huszonöt?

– Annál azért jóval több.

Valami elszállt belőlem. Úgy éreztem, szegényebb lettem egy titokkal. Előhúzta karját a poncsó mögül, és megfogta a kezemet. Ne hagyd, hogy a mulandóság megérintsen, mondta régen Zorubál. Vagy valami hasonlót.

– Menjünk innen – kérte.

A rakparton sétáltunk, olykor megálltunk, aztán tovább indultunk, újra megálltunk, a kezemet nem engedte el egy pillanatra sem. A híd pilléréhez érve, a lépcsőknél, ahol el kellett döntenünk, hogy fölmegyünk vagy visszafordulunk, hirtelen elém állt.

– Mit szeretnél te tulajdonképpen? Hogy a lányod legyek, vagy a szeretőd?

– Azt… csak a dolgokról akartam neked mesélni. A világ…

– Nem érdekelnek a „dolgok”! Meg a világ sem. Sem a titkaid. Ha valami bonyolult, maradjon is az! Nem érteni akarok, hanem élni. Gyere!

Szinte húzott maga után. Fölmásztunk a lépcsőkön a hídra. Majd a gyalogosjárdán át a hídon. A híd közepén megtorpantam, amivel akaratlanul visszarántottam.

– Most mi van? – nézett rám szemrehányón.

A horizontot bámultam a folyó fölött. Kéklő sötétség lopózott a városhoz, köröskörül, a távoli háztömbök olvadni kezdtek.

– Nem láttál még viharfelhőket? – kérdezte, majd húzott tovább maga után.

Át a körforgalmon. A sugárúton. Ha nem tartom vissza, még a piros lámpánál is átmegy. Előkotorja a kulcsot, kizárja a lépcsőház kapuját, nyomkodja a lift hívógombját, türelmetlenül, majd beugrik, s én követem, mint tudatát vesztett báb. Elindulunk fölfelé, egészen a tizedik emeletig, senki nem állítja meg a liftet útközben, akárha tudnák, sietünk.

Kinyitja a lakásajtót. Belépünk. Becsukja az ajtót, válltáskáját az előszoba sarkába ejti, cipőit lerúgja.

– A szobatársam elutazott – mondja. – Csak holnap este jön haza.

Egy pillanatra eltűnik a szemközti szoba sötétjében, majd lámpa gyúl odabenn, és világos lesz.

– Iszol valamit? – hallom a hangját.

Utánamegyek. Apró szoba, éppen csak az ágy meg az asztal fér el benne. Meg ő. Poncsóját ledobta, vékony barna pulóverben áll szemben velem az ablak előtt, s a válaszomra vár.

– Sosem iszom. Kávé nincs?

– Kávé?

Majd mint aki megadja magát, két kezét felemeli.

– Persze, kávé. Elfelejtettem. Akkor a konyha.

Szűk konyha, támlátlan székek, nagyablak előtt vályúasztal. Két perc és már kotyog a kávéfőző.

– Nem presszó – figyelmeztet, mikor kitölti.

Megiszom a kávét. Mintha lopná valaki a perceket, úgy érzem, kiszakadt az idő zsákja, s ömlik kifele a tartalma. Hirtelen szükségét érzem, hogy megkapaszkodjam az asztal peremében. Odakinn, az ablakon túl, fogyóban a látható.

– Na végre – méltatlankodik az ajtóban. – Már azt hittem, reggelig szopogatod.

Koppan a csésze az asztalon.

Sötétség.

Hajának illata.

Bőrének melegsége.

Testének olvadása.

Lehelete az arcomon.

Állának keménysége.

A párna mosószerszaga.

Villanás, fürdőszobafény.

Sötétség.

Órák zúgnak el nyomtalanul, visszatarthatatlanul.

Reggel. Majdnem világos. Időn túli nyugalom.

Halk nesz a konyhából. Fölkelek az ágyból, óvatosan, föl ne ébresszem. A konyhaajtóban megállok. Valaki ül benn, háttal nekem, a támlátlan, kerek széken, és a semmit figyeli az üvegen túl.

Felém fordul.

– Hát ennyi, Zorubál? – kérdezem tőle.

Félrebillenti a fejét.

– Nem volt elég?