Kilátás

Férfiismerősei

Megsajnáltam egy férfit, mert felállt a farka, fájhat, gondoltam. Megtetszettem neki, mert négykézláb látott meg először, éppen kerestem valamit az ágya alatt. Látszott rajta, hogy rám mászna, de előbb nézelődött, megfogta a kezem, elmondta élete nagy titkát, amit mindenki tud.

El akartam menni, de nem engedett. Dobálni kezdtem az anyja bekeretezett fényképét, na ki ez, ki ez neked, mami, mamika? Összezavartam a tárgyak helyét, ráálltam az asztalra.

Kergetőztünk a szobában, körbe-körbe, a fehér ingem lecsúszott a vállamról, ő megizzadt, a kezével törölgette homlokáról a verítéket. Elvékonyodott hangon könyörgött, hogy álljunk meg. Szép vagyok, ahogy itt állok? Azt mondta, nem.

Leültem az ágyra, néztem, hogyan élvez el. A szoba közepén állt, mint a cumisüveget, rázta a hímvesszejét. Volt nálam kés, amit felé tartottam, majd borral koccintottam az egészségemre. Tányérszemmel nézte, hogy alszom el a bortól, fénylett a mellkasán a szőr. Elég veszélyes, ahogy akar, gondoltam.

Miért nem értem meg, mondta az a férfi, hogy ő akarja, neki kell, ő szenved. Szenved, és a farkát nyomorgatja. Látszott a szemében a félelem, kék szeme volt, hideg, unalmas. Másnap virágcsokrot kaptam tőle, fehér virágokat hozott. Talán a fehérség miatt fordultam el tőle, a sápadtság miatt, majd tőlem is így fordulnak el.

Attól a férfitól, aki tetszett, nem kaptam virágot. Elképzelem, hogy mégis, egy színes csokrot, az útvonalak is eltűnnek, észre se veszem azokat, annyira örülök, van virágom, túlhevített csokor.

De ezt csak képzelem útközben, mert egész nap ismételtetnek, mindig van útvonal, a házamtól a szomszédig, az autóbusz-állomásig. Néha felmegyek a dombra. A dombról le, a szomszéd kertjén át hazáig. Ilyenkor azt várom, hogy legyen másképp. Hogy mi az a másképp, nem tudom.

Megígértem annak a férfinak, hogy felhívom, de már éjszaka van, sötét, közelebb a Hold, a szorongás. Nem tudok megállni a szorongástól, eldőlök, ledőlök az ágyra, eldobom a könyvem, a poharat. Felhívott, hogy miért nem hívtam fel, kinyomtam a telefont. Kikapcsoltam, aztán be, hogy felhívott-e.

Felhív, elcsúszik a hangja a telefonban, felfelé, lefelé, összevissza, felém. Feszülten várakozik a szavak között, érzem a nyelvét, ahogy telefonon keresztül belém csúsztatja. Képzelegek, hogy jön felém a nyelve, néha kevesebb a hatás, erősebb a képzelet.

Még ez a legjobb, ez a szabadság, a várakozás. A sérthetetlenség, a hallgatás. Mozdulatlanság, tehetetlenségig fokozódott türelem. Nem akarok vele találkozni, mondom neki a telefonban. Ketten, nevetséges, hogy ketten menjünk valahová, hogy mellettem feküdjön, mintha gyerek lennék.

Kiszaladok a sötétbe, de világítanak a lámpák. Találkozom egy férfival, hideg a keze. Olvasom a plakáton, hogy a hír igaz, utána felkiáltójel. Hazakísérne, de nem akarok hazamenni. Hová menjek? Hová menjünk? Te menj haza, én elindulok. Furcsa lenne, ha kettesben mennénk, lemaradnék vagy előresietnék.

Nem tudom, mi az, hogy együtt járni. Hogy lépegetünk együtt, mintha azonosak lennénk? Azután szétválunk, szembefordulunk egymással, nem vagyunk együtt. Szerepeinkben is szétválunk, ő passzív, én kezdeményezek. Fölcseréljük a szerepeket, oda- és visszaadjuk egymásnak. Egymásra dőlünk, elesünk, ráesem.

Eldőlök, ha boldogtalan vagyok, lehunyom a szemem, és továbbvisz az idő. Elvisz szórakozni, hogy elfelejtsem: nem vagyok boldog, senki se boldog, lehet, hogy az a nő, folyton vihog.

Nevetek, ismerkedem, hirtelen körbeállnak, leejtek valamit, lehajolok, az a barna fiú is lehajol, összekoccan a fejünk. Fogom a fejem, el akarok menni, mégis maradok.

Megfogja a mellem egy lány, próbálok úgy tenni, mintha ez nem történne meg. Kicsúszom a kezéből, zavaromban rádőlök egy férfira, akivel csókolózni kezdünk. Sokáig tart, lesütöm a szemem, mert nem érdekel a tekintete, az előbb fogadásból néztem őt, kíváncsiságból, a barátaim bátorítottak, amikor tolongtunk a büfé előtt. A büfé érdekel, mikor lehet már leülni és rágni, inni, csókolózni mások előtt.

Nem ismerem ezt a férfit, mégis csókolózunk, utána megmutatja, hogy piros az autója kormánya. Vele megyek, felszalad a lakásába, végignézem, ahogy összepakol. Utána hirtelen megint csókolgatni kezd. Ezt visszataszítónak találom. Zavar a kis piros pók azon a virágon.

Nem akarom őt, csak kíváncsi vagyok. Akarom, hogy matasson rajtam, talán félelemből. Nekem mindegy, hagyom, hogy csókoljon. Kábultan unom. Az arcom nagyon nyugodt.

Érezd, érezd, érezzél el. Már. Érezzél már el, megnézi az óráját, ennyi idő alatt sikerülnie kell, de fáj, hogy a szaga megváltozik, nem erre van szükségem. Mire van szükségem? Mit akarok? Érintene meg, de rosszul ér hozzám, nem tudja kisimítani azokat a csomókat, a testem jeleit.

Megpróbálom elfelejteni a történést, ámítom magam, hogy ez nincs, vagy másképp van. Egy véletlen szó, látomás mégis feltámasztja, és ott áll előttem, szorongat. Elfelejtem, éjjel nem megyek ki, hogy megnézzem az eget, olyankor szédülök is.

Nem félek a haláltól, mondom, nincs fantáziád, válaszolom, ezen elgondolkodom. Merek-e lopni? – kérdezte egy fiú. Elvettem a fésűt a boltban, kinn eldobtam, egy kövér nő fölvette és eltette. Merek-e lefeküdni egy ismeretlennel? Merek-e? Igen, nem, unom a játékot, játsszuk azt, hogy nézek magam elé, és nincs semmi. Ez az erősségem, és az alvás.

Meg a fenekem. Míg végigmegyek a hosszú úton, azt képzelem, hogy minden férfi azt bámulja. Egy tükör előtt ellenőrzöm magam. Észreveszek egy ismerős barna fiút, aki egy nem ismerős szőke férfival beszélget. Szia, szólítom meg, és nyújtom az ismerős fiú felé a kezem, nem messze áll tőlem. Megfogja a kezem, megszorítja, közben a szőke férfit nézem, aki később megkérdezi, hogy hol táncolok ma este.

Várom a szőke férfit a Szentlélek téren, idegesen nézem a kanyart, mikor tűnik fel a sötét autója, elképzelem, hogy jön már, ezt lehunyt szemmel.

Megjön, int, szaladok. Az autóban ráteszi a kezét a combomra, megnyugszom.

Kerti mulatság van, a grilleken serceg a virsli, csorog belőle a vörös és barna lé. A férfi a szájához emeli, kivillan tökéletesen fehér fogsora. Ékszert, fekete ruhát viselek. Puha rettenet jár át, amikor meglátom a fehér habos tortát.

Gyerekek sikítoznak a vízben, szóródik a fehér permet. A medence vizét veri a Nap, mint az ostor a testet. Nincs árnyék, amibe belebújjak, vigyorgok, nem tudom, kinek. Felverek egy galambrajt.

Egy kopasz férfi odaáll egy szőke nő mellé, rámosolyog, kezében egy pohár zöld színű pezsgő. Átöleli a szőke nőt, a mellére pillant. Mintha megnyalná a száját. Nem, ezt csak képzelem. Szól a zene, hogy milyen zene, nem tudom, többen mozgatják a lábukat, izgatottabbak. Valaki popcornt rág, hallom a vad csámcsogást, nekem is tetszik a ritmus, mintha belülről rágna. Társasjátékok, aztán újra a táncok, végül örömtelen üldögélés, a már elszállt jókedv hajszolása ezúttal is, mint egyébként, jóval éjfél utánig eltart.

Nem kérdezik, hogy akarok-e rövid ruhában pezsgőzni.

Nem akarok.

A mulatság után egyedül sétálok, a sötétben felszáll egy bagoly, beméri az áramlást. A repülés komor, vad izgalom fog el, fázom, az este súlyos és hűvös, amilyennek én képzelem el.

A szőke férfi megkeres, hazavisz, magához húz, szembe állunk, ölével nekem dől. A számba teszi a nyelvét, hideg, gondolja, megmelegíti a számban. Vajon be tud-e törni? Kényes vagyok, mint egy ló. Ráhajlik a nyakamra, nyugtató szavakat mormol, csettint a nyelvével, a nevemet ismétli.

Ez az, gondolom, amikor nyakon ragad, ne engedjen el, tartson meg, de matatni kezd, gyorsan a számba veszem, hogy legyen vége.

Térdelek előtte és boldogan, vágyakozóan tartom a meleg számban, és szorongok, nehogy elveszítsem.

Nincs türelmem a stílushoz. Azonnal érezzek. Szétdobom magam előtte, vagy sem. Még nem akarom, mégis a számba kell vennem, mivel neki már felállt. Harcolhatnék, nehogy a torkomra nyomja.

A szájüregembe tolja a húsoszlopot. Fuldoklok, rángatózok, eltorzult arccal, számból nehéz kígyó lóg ki. Rángatom, hiába, nem rángatom ki a torkomból. Harapd! Harapd! Harapd le a fejét! Harapd!

Rám fekszik. Feküdjön rám, megnyugtat a súlya. Ráülök, megnyugtat ez a támaszték, a hatalma. Hassál rám, élesíts ki, mint egy kést. Jobb lenne, ha tapogatózna felém, finoman felsimítaná a hajam. Belecsókolna a nyakamba, legyen inkább finom, ne legyen hirtelen. Milyen lehet átváltozni? – kérdezem magamtól. A szőke férfitól nem. Mellettem szuszog, alszik. Mikor ébred már fel? Én már felkeltem.

Lehetnék földönkívüli. Vagy űrhajós, aki földönkívüliekkel szerelmeskedik. Én lennék az első, aki földönkívüliekkel csinálja. Vajon ismernék a szexet? Tűnődöm a napsütésben. A redőny résein bevág a fény, magas az UV-sugárzás. Egy csomó rideg dolog van.

Például, hogy felkel mellőlem a szőke férfi. Felhúzza a redőnyt, hirtelen meglátom a poros üveget, leül az asztalhoz, valamit tenni fog, rászánni az időt.

Kifordulnék a szobájából, de hangosan kifogásolja, hogy udvariatlanság szó nélkül otthagynom őt az íróasztalánál. Hozzá lépek, szájon csókolnám, de oldalra fordítja az arcát, ne zavarjam, dolgozik. Ne zavarjál, kicsim; hány nőnek mondhatta már, mindenkit kicsinek neveznek, akivel összebújnak. Puszi a hasadra, olvasom az sms-ét, hány nőnek írhatta már, mindenki ezt írja a barátnőjének.

Felhív, üzeneteket küld, amiket kitörlök, azt mondja, gyakorlatilag, nem ígérek neked semmit, vagy nem hagylak el, soha, mosolygok, nem látja, mert háttal áll nekem. A falnak mondja, nézem a hátát, hallgatom az ígéretét, hogy nem hagy el soha. Azt, hogy soha, nem lehet mondani, ezért mosolygok, tudom, ez azt jelenti, mindjárt elhagylak, már el is hagylak, csak félj, hogy elhagylak, az ugyanazért, a másért.

Minek szerelmeskedtem vele? –­ tűnődve rágom a szám. A lábam elé nézek, a földön egy piros rongyra, bal lábammal felrúgom, a szandálom talpára tapad, a ronggyal a lábamon vonszolom magam az autóbusz-állomás felé.

Nagy, otromba tömeget látok a napsütésben, zajtalanul jön velem szemben, csillognak benne a porszemcsék. Megáll, megállok, erősen tart, szorít az aszfalthoz, mintha egy pont lenne a lábam alatt, érzem, ahogy szúr. Lehetne sétálni a fájdalomtól, de a szorongás nem enged; nem mozdulok, hagyom, hogy benyomjon abba a pontba, amibe a szorongás a lábam alatt zsugorodott.

Egy férfi rám néz, hunyorogva fordulok felé, világít az arca, mert a szemembe süt a Nap. Az arcán mozgó árnyék miatt olyan, mintha mosolyogna. Előveszem a tükrömet, mutatom a napfényben. Mint egy fényes kard, felvillan, a férfi a homlokához kap. Félek a szemébe nézni, lehajtom a fejem. Ő engem néz, én a tükrömet, pedig nem néz benne senki. Mintha azt mondaná, fordulj meg, megfordulok. Mintha fényben forgolódnék, nem, ezt csak képzelem. Mintha fenyegetném az összecsavarodott fürtjeimmel.

Még ez a legjobb, gondolom, ne forduljak meg, ki kell bírnom, hogy ne nézzek magam mögé, csak előre, és ha kiérünk innen. De nélküle unatkozom, kószálok, motyogok, még ez a nap, ezek az arcok, dúdolgatom, bogozgatom, van fű, agyag, sár. Azt mondják, hogy. Válaszolok.

Elindulok a buszajtó felé, megnézi a fenekem, a hajam hátulról. Az ajtó előtt állok és visszafordulok, a férfi széthúzza a száját, ettől nekem is szétmozdul az arcom. Úgy képzelem, egy hullámzó állóképben állok, amelyben mosolygok.