Négy hét az élet

Ha Hugónak sok pénze lesz egyszer… Néha van! Persze, hogy mi a sok? Embere válogatja, mondta Hugó. „Nekem az a sok, ami magának a kevés. És magának az a sok, ami Bill Gatesnek a kevés. De egyformán örülünk, amikor fölvet bennünket a pénz. Én is, maga is, Bill Gates is.” Így lelkendezett Hugó, majd kibújt a bőréből, pedig színjózan volt még. „Maga tegnap leselkedett utánam. Azt hiszi, nem tudom? Szép kis dolog! Úriember nem tesz ilyet. Gondoltam, bevárom, aztán meghívom hozzám. Vagyis a nővéremhez. Az is olyan szent asszony, mint a maga Klementinája. Talán még nála is szentebb. Mindig kihúz a bajból. A bajból, a vajból, a szíve is vajból, és ha vaj van a fejemen, letörli zokszó nélkül. És neki pénze is van, úgy ám! Aztán meggondoltam magam. Dehogyis hívom be! Egy ilyen alamuszi, pökhendi alakot? Inkább meghívom. Meghívom ebédre, ma én hívom meg magát, mert ma van a születésnapom. Ne kérdezze, hányadik, mert nem számolom. És ha számolom is, nem mondom meg… Akkor most elmegyünk valahová. Meglátja, nem rossz hely az. Különb, mint a Kulacs.”

Falu végén kurta kocsma. Valahogy így. Tényleg takaros hely volt, tiszta, a mennyezetről lufikat és színes girlandokat lengetett a huzat, csak nem ezt is a születésnapjára rendelte Hugó? Ha ugyan tényleg születésnapja van… Hugón azonban nem lehetett kifogni. „Nekem akkor van a születésnapom, amikor én akarom. Ha kell, többször is az évben. De ez csak a szabad emberek kiváltsága.” Városszélibb ez a kocsma már nem is lehetett volna, innen túl már csak a végtelen gabonamezők nyújtózkodtak a párába vesző horizontig, és kurtább sem lehetett, nem sokkal volt tágasabb Vilma néniék konyhájánál, de még így is túl tágasnak bizonyult ebben az órában, mert rajtuk kívül csak legyek tanyáztak benne. A kocsma mögötti udvaron néhány tyúk kapirgált alázatosan egy rút, kevély kakas őrmesteri felügyelete mellett. A csapos, mielőtt visszaköszönt volna, elbiggyesztette az ajkát. Nyeszlett, barátságtalan, flegma emberke volt. „Hé, Csutora!” – vetette oda neki Hugó. „Csutora az öregapád vasporos térde, neked én nem vagyok Csutora, jegyezd meg!” Ezt jól kifogtam, gondolta Sanyi, de a flegma emberke, amikor odakacsázott az asztalukhoz fölvenni a rendelést, hozzá jóval barátságosabban szólt, mondhatni, azzal a tisztelettel, ami a messziről jött idegennek kijár, már csak óvatosságból is, hiszen ki tudja, ki fia borja, lehet adóellenőr is vagy az új védelmipénz-beszedő. Hugó győzködni kezdte, hogy pacalpörköltet rendeljen, mert azt az egész környéken itt csinálják a legjobban, meg azért is, mert más úgy sincs. A nyeszlett emberke előbb pókerarcot vágott, aztán amikor elfogyott a türelme, tarkón legyintette Hugót. „Napszúrást kaptál, Hugó?” De ezt már kedélyes hangon mondta, évődve, mint az olyan cimborának, aki az idegeire mászik ugyan, de úgysem lehet levakarni. „Van más is. Hozzam az étlapot?” Sanyi legyintett. „Hozza a pacalpörköltet.” A Csutora nevű gazda vállrándítással felelt, Hugó pedig vihogni kezdett. „Mi a baj?” „Ebből is láthatja, hogy maga nem szabad ember. Azért rendelt pacalpörköltet, hogy a kedvembe járjon. Aki pedig másnak a kedvébe akar járni, az már nem lehet szabad ember.” És még mondott más butaságokat is, amíg józan volt. A katonatiszt akkor is katonatiszt marad, ha már rég leszerelték, vagy kirúgták a seregből, gondolta Sanyi.

Egyéves sorkatonai szolgálata alatt Sanyinak bőven jutott ideje elmerülni parancsnokainak nem éppen összetett lelkivilágában, mely békeidőben a restségnek, tunyaságnak és infantilizmusnak volt a melegágya. Különösképpen az olyan hátországi állomáshelyeken, ahol a napi rutinmunka elvégzésén kívül nem történik az égvilágon semmi sem, ahol nem az ellenséges hadosztályok, hanem az unalom a fő ellenség. Hosszú volt az az egy év, még neki is, aki mint leendő tartalékos felderítő tiszt bizonyos kiváltságokat élvezett: a legénységi hálótermek bűzétől és tömegnyomorától megkímélve, harmadmagával lakott egy kétcsillagos szálloda körülményeinek megfelelő helyiségben, a tisztekkel ebédelhetett, bejáratos lehetett a tiszti klubba, és a szolgálati idő leteltével bármikor elhagyhatta a laktanyát. Több volt, mint baka, de kevesebb, mint a hivatásos tisztek, akik, ha csak egy módjuk nyílt rá, kimutatták ellenszenvüket az olyan diplomás jöttmentek iránt, amilyenek ő és a hasonszőrű zöldbe öltöztetett taknyos civilek voltak, s akikből a hivatástudatnak még a szikrája is hiányzott. Abban az időben, a hetvenes években, már senki sem gondolta komolyan, hogy kitörhet az újabb háború, s ez ott, a hátországban, több száz kilométerre az ellenséges Németország határától nemcsak a legénység, hanem a tisztikar moráljának hanyatlásában is megmutatkozott. Kevés számú fanatikustól eltekintve, a tiszteknek is nehezére esett mindennap komolyan venni magukat, miközben semmi mástól sem rettegtek jobban, mint egy általános leszereléstől, ami persze mégsem fenyegetett annyira, hogy már holnap bekövetkezzék.

Hugó azonban hajdani pacalpörköltek, krumplistészták és sztrapacskák emlékén föllelkesedve másképpen látta a dolgokat. „Azért nem volt az rossz élet.” Annak ellenére, hogy nem vitte többre századparancsnoknál és följebb a főhadnagyi fokozatnál. De ő fütyült rá, az előléptetés sosem érdekelte. Ezt mindenki tudta róla a zászlóaljnál, ezért aztán irigyei sem voltak. Jóban volt vele mindenki, a zászlóaljparancsnoktól kezdve az őrmesterekkel bezárólag. „Más élet volt az. Néha úgy érzem, hogy az egy másik embernek az élete volt, s közben az a másik ember is én voltam. De az a másik ember már régen halott. Ennek a mostaninak pedig az a baja, hogy nem volt ifjúsága, nincs mire nosztalgiával emlékeznie, mert amire emlékezhetne, az egy halott ember ifjúsága volt.” Tiszttársai, a harmincon inneniek is, siettek megházasodni. A katonatisztek korán nősültek akkoriban, a fene tudja, miért, talán azt is a gyorsabb előléptetés kedvéért, mert ahhoz rendezett magánéletnek kellett tartoznia; berúgni szabad volt, azt sok helyen még bátorították is, harmincon innen a duhajkodást is elnézték, a nőzést is, ha diszkréten csinálta a pali és nem cserélgette a nőit hetente, de azt már nem nézték jó szemmel, ha családos tiszt lépegetett félre, mert aki ilyen huncutságra vetemedik a polgári életében, az nem lehet száz százalékig megbízható katona sem. Hugó oly sokszor adta kölcsön pásztorórákra a lakását, hogy annak bevételéből (ha pénzt kért volna a szobáztatásért) egy év alatt megspórolhatta volna egy használt autó árát. A laktanya minden tisztjének minden szeretőjét ismerte, a hisztérikus Jolánkát, a bohém Ivetkát, az üde, illatos Gabikát, a démoni, gordonkahangú Renátát vagy Tányát, aki egy nagy bajszú, vérmes vasutast tett lóvá oly rendszeresen, mintha szorgalmi feladatul kapta volna. Mindezek a találkozások „a legnagyobb titokban” zajlottak, csak az nem tudott róluk, akit éppen elvonókúrán generáloztak. „Aki hamar nősül, hamar öregszik” – mondta Hugó elgondolkodva, mintha a pacalpörköltből olvasta volna ki ezt a nagy bölcsességet, s olyan arcot vágott hozzá, mint egy meghasonlott Ibsen-hős. Csutora megnyúlt ábrázatából pedig sejteni lehetett, hogy nem először hallja ezeket a történeteket és a hozzájuk fűzött, kissé lekozmált bölcsességeket, s talán már azon is túl van, hogy unja őket.

Hugónak pedig esze ágába sem jutott megnősülni, vidáman, gondtalanul lubickolt a legényélet langyos pocsolyájában; ha letelt a szolgálata, civil ruhát öltött, mert az volt a rögeszméje, hogy az uniformis öregíti, és napjában többször is elégedetten állapította meg, hogy a családalapítás, a lakásszerzés, az autóvásárlás meg miegyéb más civil kórságok oly messzire elkerülik, hogy egyesek az élet absztinensének nézik őt. De hát mindene megvolt, amit kívánt. A lányokat is könnyen behálózta, s ez azért volt könnyű, mert a lányok is könnyűek voltak, és a könnyű lányok köztudomásúan nem válogatósak, na meg Kelet-Szlovákiában a katonára még mindig olyan respektussal néznek föl, mint száz évvel korábban a nyalka huszártisztekre. Csábereje fokozása végett Hugó még bajuszt is növesztett, hogy így még hasonlatosabbá váljék azokhoz a régi huszártisztekhez, akiket manapság már csak történelemkönyvek holt lapjain láthatni. „Vén majom! Inkább keresnél valami munkát magadnak!” – szólt közbe Csutora, aki most a sarokasztalnál ült, és a körmét vágta. Hugó úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a csapos goromba megjegyzését. „Arrafelé nagy telek voltak. A hegyekben derékig ért a hó.” Itt szünetet tartott, mintha azt remélné, hogy a behavazott hegyek emlékképe egy kis hűvös fuvallatot küld most ide, ebbe a ramaty hőségbe, amelyet a pacalpörkölt fűszeres illata tett szúróssá. Az egyik téli, éjszakai éleslövészet alkalmával fölparancsolták az őrtorony tetőteraszára fogvacogtató, csontig hatoló hideg szélben, amely olyan könnyen hatolt át a testét bebugyoláló több réteg ruhán, mint a borotva. Húsz méterrel alatta a lőteret reflektorok világították meg szép, szabályos négyszögben, majd amikor kialudtak a fények, puskák dördültek el, s piros, világító töltények hasítottak a sötétbe, mintha szentjánosbogarak repültek volna szédítő sebességgel a több száz méterre cövekelt, emberalakot formázó bádoglemezek felé. „Csodaszép látvány volt. Biz’ Isten!” Az ő szerepe az volt, hogy a távolabbi környéket fürkéssze, ami konkrétan egy erdő töksötét tömbjét jelentette, amelynek sűrűjébe nappal sem látott be a szem, nemhogy az éjszaka közepén. Sípot és távcsövet akasztottak a nyakába, távcsövet, hogy messzebbre lásson és sípot, hogy ha eltévedt civil kódorogna az erdőben, abba azonnal, teljes tüdőből belefújjon. Amikor kikapcsolták a reflektorokat, és Hugó belepillantott a messzelátóba, arra a világrengető felismerésre jutott, hogy sötétben a messze nincs messzebb, mint a közel, s hogy a sötét messzelátón keresztül sem sötétebb, mint az orra hegyétől öt centiméterre. Miközben, mintha zsákba varrták volna, semmit sem látott, és főleg arra ügyelt, hogy a viharos szél le ne fújja a tetőről, azt érezte, hogy valami nagy átalakuláson megy keresztül, olyasmin, mint amikor a hernyó változik át sok színben pompázó pillangóvá. De ő nem lepkévé változott, hogy elröppenjen erről az átkozott helyről, hanem előírássá. Ott értette meg először a katonalét lényegét. Az pedig abban állt, hogy mielőtt fölvette volna az egyenruháját, a civil ruhájával együtt le kellett vetnie a személyiségét is. Mert az egyenruha azt jelenti, hogy ő többé nem ő, hanem szabályok, előírások, ilyen meg amolyan paragrafusok két lábon járó, szövevényes gyűjteménye. Hogy aki ebben a vaksötétben egy torony tetején posztol, az nem Hugó, még csak nem is valamilyen ad hoc villámhárító, hanem maga a megelevenedett előírás, az ostya átváltozása militarista körülmények közepette. „Hit nélkül a katona nem lehet jó katona, ahogy igazi hit, belső meggyőződés nélkül a pap sem lehet jó pap.” S ettől a pillanattól fogva nem látta abnormálisnak a helyzetét. Azt csak Hugó látta volna olyannak, de Hugót, aki azt súgta neki, hogy ő egy kötöznivaló bolond, hogy a messzelátóba pislogni síri sötétben katedrális méretű baromság, és hogy inkább azt tenné, amit valóban szeretne, a farkát verné ki, mert itt senki sem látja, hát ő ezt a Hugót elkergette, kiadta az útját, kitette a szűrét, elzavarta, mint a szomszéd kutyáját. Most már egyre sűrűbben emelgette a szeméhez a távcsövet, s a lencsék mélyén csomósodó feketeség valami e világon túli nyugalom bársonyos áramát vezette meggémberedett végtagjaiba, s onnan is tovább, a szíve közepébe. „Elmondhatatlan érzés volt ez. Már nem is fáztam annyira. Mintha eggyé váltam volna a mindenséggel. Mintha kiszállt volna belőlem a lélek, de mégsem voltam halott. És az a csonttá merevedett izom úgy lüktetett a lábam között, mintha a világmindenség szíve lett volna.”

„Ideje vizet cserélni a fejedben – röffent közbe Csutora. – A farkad pedig, ha kevesebbszer lüktetett volna, akkor most nem tartanál itt.” Hugó mondani akart valamit, de éppen belépett a kocsmába két férfi, egy kövér és egy még kövérebb, és az előbbi mindjárt meg is szólította Hugót: „Mi van, vén naplopó, hogyhogy megborotválkoztál?” Ezért aztán Hugónak a torka startvonalán rekedt a Csutorának szánt gorombasága, viszont földerült az arca, mintha egyszeriben letörölték volna róla a régi idők porát, „na már csak ti hiányoztatok, rozsdás szeszkazánok”, de a kövér emberek ekkor már a hátukat mutatták neki, annyiba sem vették Hugó megjegyzését, mint a kakaskukorékolást az udvarról, és Csutora is megszűnt a Hugó fejében a vízállást mérni. Pedig onnan újabb és újabb bölcsességek hullámoztak elő. „Úgy ám, a boldogság titka a teljes odaadás. A teljes alávetettség, egészen az azonosulásig, az egybeolvadásig.” Még az iskolás éveiben történt, hogy kiképzésen voltak, a „terepen”, vastag hóban kellett kúszniuk, a két kiképzőtiszt, egyébként egyszerű, jólelkű katonák, azt játszották, hogy nyúlra vadásznak sörétes puskával, és hát ők voltak a nyulak, ki más, az igazi nyulak rég szertefutottak, amerre láttak. Durrogtak a puskák, röpködtek a sörétek a fejük fölött, mint a darazsak, az egyik kölyök ijedtében beszart, „nem én voltam”, de neki meg összeszorult a segge lyuka, mert hát tudta, hogyne tudta volna, hogy ez csak játék, férfias mulatság, de a tisztek előtte bevodkáztak már, és a részeg ember könnyen kísértésbe esik, hogy mégiscsak nyúlnak lássa, ami nem nyúl. Hogy mennyire gyűlölt ő akkor mindent, aminek zöld színe volt! Álmában sem gondolta volna, hogy ez az élet tömérdek vidámságot tartogat még a számára.

Megtörtént, például, hogy „kémet” fogtak. A laktanya kapujában éberkedő őrszem jelentette, hogy gyanús alak ólálkodik a kerítésnél, nyugatnémet rendszámú kocsiból szállt ki, és fényképezőgép lóg a nyakában. Nosza, kiszaladt egy csapat markos legény, jó szorosan közrefogták a gyanútlan fickót, bekötötték kendővel a szemét, s úgy vezették végig a laktanya udvarán, mint akit egyenesen a vesztőhelyre visznek. A német előbb kapálódzott és kiabált, de aztán hamar megadta magát a sorsának. Egyszeriben úgy elcsöndesedett, mintha altató injekciót szúrtak volna belé. Két baka két oldalról belékarolt, ő pedig hagyta, hogy cipeljék, mint egy zsák krumplit megpucolni a konyhára. De nem a konyhába vitték, hanem a tiszti klubba, ahol már egyébként is rózsaszínű volt a hangulat. Itt elvették a fickó fényképezőgépét, és levették szeméről a kendőt. Hugó úgy emlékezett, hogy öten tartózkodtak a bárban, csupa alacsonyabb rangú, fiatal cimbora, de csak a lapátfülű Mišo értett közülük németül, bár ő is csak erőlködött, mint amikor az ember térdig érő iszapban akarna szaladni. Németet, néhányat, mindnyájan láttak már az életben, de azok keletnémetek voltak, bajtársak és barátok. Nyugatnémetet most láttak először. Mielőtt kihallgatták volna, jó alaposan szemügyre vették. Csalódottan állapították meg, hogy nincs semmilyen különösebb ismertetőjele, hacsak nem a márkás, nyáridőhöz illő sportos öltözéke. A német be volt tojva, emberrablást meg efféléket emlegetett, amíg a híradós Urban a kezébe nem nyomott egy ginnel töltött stampedlit. A második féldeci után pedig a németnek már a szeme sem ugrált annyira. „Megállapítottuk, hogy az ártatlanságnak a vélelme fennforog, és ezt Mišo ünnepélyes, emelkedett hangon közölte is vele, mire a német hevesen bólogatott, én azonban lehűtöttem. Ha megszűnik fennforogni, akkor, bizony, baj van. Nagy baj. Akkor innen nem máshová, mint a hadbíróság elé vezet nyílegyenesen az útja.” Intelligens ember volt a német, rögtön megértette, hogy nem babra megy a játék. Volt egy kiszáradt kút a laktanyaudvar végében, a gépkocsipark mögött, s azt a nagyobb nyomaték kedvéért megmutatták neki: ha nem mond igazat, ide eresztik le, itt fogja bevárni a tábori csendőröket a hajnalnak hasadtáig. A németnek megint ugrálni kezdett a szeme, és még sűrűn pislogott is hozzá, mintha bogár repült volna bele. „Igyunk a nagy ijedtségre”, mondta Urban, amikor már újra a bárpultot támasztották, s a németet nem kellett biztatni. Megmondta a nevét, megmutatta az útlevelét, és bevallotta, hogy Düsseldorfban lakik. Valaki rögtön kerített egy Európa-térképet, és a sok egymásra torlódó nagyváros rengetegében a német segítségével hamar lokalizálták a nevezett helyet. Tényleg volt ott egy ilyen nevű város. És még sok más hasonló nagyságrendű. Ahogy ott bogarásztak a térképen, valaki találóan megjegyezte, hogy elég lenne ledobni ide egy hidrogénbombát, és fél Németország úgy elégne, mint a szalmacsutak. „Kaputt, Németország!” Eddig is értette, de ezután még jobban megértette a német, hogy nem babra megy a játék. Arra a kérdésre, hogy ha egyszer düsseldorfi lakos, mi a jó nyavalyát keres ezen a helyen, a német töredelmesen bevallotta, hogy az öreganyját jött meglátogatni, mert az ő papája, a „fater”, itt született, csak ő született már kint, és ezért beszél csak németül, de beszélhet angolul is, mire Hugó rávágta, hogy ők nem szeretnek angolul beszélni, ahhoz még nem ittak eleget, de beszélhet a német magyarul is, azt ő megérti, és majd lefordítja a többieknek. De a német csak még riadtabban bámult rá a zöld bagolyszemével, nyilván azt gondolta, ezek a vademberek azt is fölírják a bűnlajstromára, hogy nem tanult meg magyarul. Viszont mondott egy utcanevet, az öreganyja állítólag abban az utcában lakik, de ő nem találja, eltévedt, s éppen tájékozódni akart, amikor letartóztatták. Mišo megnyugtatta, hogy nincs letartóztatva. „Még nem.” A nevezett utca valóban létezett, tíz perc gyalogútra a laktanyától. Az öreganyám majd igazol engem, mondta a német egy kicsit kétségbeesve, mint akinek az utolsó tromfja volt ez. „Majd oda is elmegyünk” – mondta valaki. „Na, és mivel foglalkozik otthon?” „Menedzser vagyok” – mondta önérzetesen a német. Lett erre nagy hallgatás, melyet végül a híradós Urban tört meg. „Az meg micsoda?” A német nem értette, hogy ők ezt mért nem értik, hát bizonyára itt is vannak menedzserek, mire a proviantos Kupec felpattant az asztaltól, és dühösen a német szemébe vágta, hogy olyanok itt nincsenek, és ha lennének, hát jól ellátnák a bajukat. Erre a német nagy buzgón magyarázni kezdte, hogy mit csinál egész nap egy menedzser, de ebből nekik csak az jött le, hogy az valami naplopóféle lehet vagy szélhámos. A németnek a szénája megint nem állt valami jól, érezhette ezt ő is, mert megint könyörögni kezdett, hogy vigyék el az öreganyjához, az majd mindent tisztáz. „Jó, de előbb öntsünk tiszta vizet a pohárba. Tehát maga nem kém?” „Nem.” „Megesküszik rá?” „Esküszöm!” – mondta a német. „Akkor hát éljen a csehszlovák–német barátság” – mondta Mišo. „Éljen!” – mondta a német is. Elég alázatosan mondta, mint aki tisztában van vele, hogy ha jót akar, mást nemigen mondhat. A kihallgatás hivatalos részét ezzel le is lehetett zárni. A német megpecsételte a csehszlovák–német barátságot, jobban mondva, kapitulált, tekintse mindenki úgy, ahogy akarja. Be voltak rúgva, mint a lakodalmas huszár pitymallatkor, de még nem eléggé. A továbbiakat illetően Hugó emlékezete ki-kihagyott. Az biztos, hogy énekeltek is, talán katonanótákat, talán valami mást. A németnek ugyan mehetnékje volt, de alig állt a lábán. Amikor beesteledett, kikísérték a kapuig, és valaki útbaigazította. Az öreganyja már bizonyára aggódott.

Hugóból olyan hirtelen fogyott ki a szó, mintha egy film szakadt volna el benne. „Néha már el sem hiszem, hogy ezek a dolgok megtörténtek” – mélázott el kis szünet után némileg elérzékenyülve. „Olyan ez, mintha egy temetőben járnék.” Időközben a két kövér atyafi már elsomfordált, a nap is alacsonyabban állt, Csutora pedig magukra hagyta őket néhány percre, amíg csapra veri a következő söröshordót. Amikor visszajött, azzal a nemes egyszerűséggel fordult Hugóhoz, ahogy egy megfellebbezhetetlen bírósági végzést mutat föl a végrehajtó. „Inkább a Dianáról beszélhetnél az úrnak.” Az elszontyolodott Hugónak élesen villant meg a szeme, de Csutora állta a tekintetét. Nem volt abban se fölényesség, se gonoszság, se káröröm, inkább valami számon kérő szigorúság, mintha olyasmit akart volna mondani, hogy a megbocsátásnak meg kell adni a rendes árát. Hugó meghunyászkodva hallgatott. „Mindennek megvan a maga ideje”, dörmögte aztán, de annyira az orra alatt, hogy Csutora talán meg sem hallotta.

Sanyi azon törte a fejét, miként lehetne Hugót kihúzni szorult helyzetéből, de éppen belépett két matróna, s ezzel elévült az ügy. Csutora nagyot köszönt nekik, s ettől kezdve nem foglalkozott többé Hugóval. De Hugó is nagyot köszönt. Kezét csókolom!-mal köszönt. „Jó napot, Jencike!”, mondták erre a hölgyek. Tehát Jencike! Sanyiból kis híján kiszakadt a nevetés. S noha nyilvánvaló volt, hogy a matrónák nem először és nem is másodszor teszik tiszteletüket ezen a tiszta, de szegényes helyen, az is biztosnak látszott, hogy nem a híres pacalpörkölt illata csalta őket ide. Igazi dámák voltak, mint Vilma néni és Klementina. Hugó odahajolt Sanyihoz. „Atmoszférájuk van” – suttogta. „Itt laknak a közelben, és néha betoppannak kávézni. Ezen a környéken máshová nem is lehet menni.” És aztán sok mindent összefecsegett még Hugó a katonaélet szépségeiről, de Sanyi nem tudott odafigyelni rá, mert a két matróna szinte megbabonázta. Arra gondolt, lehet, hogy a közelben laknak, mégis nagyon messziről jöttek. Eddig azt hitte, hogy az édesanyjával, Vilma nénivel és Klementinával kihalt ez a finom, dekoratív korosztály, amely már virágzásának a korában is inkább a múltban élt, mint a jelenben. Minden mozdulatuk, a mimikájuk, minden szavuk, de még a hanghordozásuk is választékos volt, belülről fakadóan elegáns, s ebben a kocsmai környezetben talán egy kicsit komikus is. De ezt ők bizonyára észre sem vették, vagy ha igen, nem törődtek vele. Nem siettek élni, mint ő és Kati, vagy mint Krisztina és Dani. Ahogy annak idején Vilma néni és Klementina sem siettek. Mintha az ő életükben lassabban jártak volna az órák, hosszabbak lettek volna a napok, fényesebbek esténként a csillagok, tompább és legyűrhetőbb a bánat, s nem oly ijesztően fekete a halál, mint manapság, mert nekik még volt idejük felkészülni a jöttére. Ahogy Sanyi elnézte őket, valaki mintha vasmarokkal szorította volna a szívét.

„Mi van, főnök, elaludt?”