Kalligram / Archívum / 2010 / XIX. évf. 2010. május / Ölbe tett kézzel

Ölbe tett kézzel

Margaret Atwoodnak

Nővérem, apám és két nagynéném ölbe tett kézzel ül a szobában. Senki sem szól. Tíz perc múlva a nővéremnek át kell mennie a másik szobába, mert jön édesanyám. Azért nem találkozhat édesanyával, mert megijeszti.

Lemegyek elé, hogy megkérdezzem, hogy van. Őt egy idegen bácsi hozza, mindig ugyanaz.

– Jó napot, édesanya!

– Jó napot.

Puszi-puszi. Édesanyám szenvtelen, arca rezzenéstelen. Egyszer megkérdeztem apát, miért fél a nővérem édesanyától.

– Mert az anyád mindig meresztgeti a szemét – felelte apám.

Most úgy vélem, itt az idő, hogy tovább kutassam az igazságot.

– Édesanyának miért kell meresztgetnie a szemét? – kérdem tárgyilagosan.

Anyám láthatóan nyugodt, és kérdésem sem zökkenti ki ólomszerű lassúságából.

– Az ember nem akarattal meresztgeti a szemét – közli. – Jön egy pillanat, amikor egyszerűen nincs más választása. Kénytelen meresztgetni kicsit, különben fáj.

Persze nem fáj, gondolom magamban, de értem, miről beszél. Én is szoktam meresztgetni a szemem, tudom, mi ez az ellenállhatatlan érzés, amiről édesanya beszél.

Szemügyre veszem az arcát, az apró részleteket. Nem tűnik túl fiatalnak. A haja vállig ér, dióbarna. Látszik a rózsaszínű púder a pórusain. Barna a szeme és a szemöldöke is. Mélyen a szemébe nézek. Viszonozza a pillantásom és kitágul a pupillája. Kétszer-háromszor rám mereszti a szemét. Nagyon ijesztő. Kicsit kiáltozni, sikoltozni kezdek, de aztán apám eltereli onnan édesanyámat, és bevezeti az ebédlőbe. Elvesztem a szemem elől.

Magam elé képzelem a nővéremet, aki tizenöt éves, és sosem találkozik édesanyámmal, mert rettenetesen fél tőle. Az ő arca is kifejezéstelen. A bőre barna, a ruhája halványrózsaszín. Ölbe tett kézzel ül.

Egész nap nagyon unalmas, nem történik semmi. Senki nem mond semmit, csak figyeljük a nagy órát. Mindenki ismeri az időbeosztást, nővérem, a nagynénéim, apám és én is. Kilenctől tizenegyig együtt vagyunk, tizenegykor apám átmegy az ebédlőbe, és találkozik édesanyával, ránk pedig a nagynénik vigyáznak. Édesanyát az idegen bácsi egykor újra elviszi, és nem is alszik itthon. Legközelebb megkérdezem, mit csinál olyankor, amikor nincs velünk.

Már nagy vagyok, jövő héten lesz a tizenkettedik születésnapom. Anna néni, apám nagyobbik nővére azt mondja, kicsi vagyok, minden fiú nagyobb nálam az osztályban. Most nincs iskola, július 31-e van, 11:30.

Édesanyám nagyon fura, teljesen más, mint a nénik. Mindig válaszol az összes kérdésemre, és értelmesen beszélget velem, mintha felnőtt lennék. Nem tudom, miért ilyen komoly, miért mozog ilyen lassan, és miért ilyen rezzenéstelen az arca. A nénik nem mozognak lassan, ők inkább akkor lassulnak le, ők inkább akkor lassulnak le, ha beszélni kell valamiről. Néha nem tudják, hogyan hessentsék el a kérdéseimet. Ezt könnyű észrevenni.

A nővéremmel sosem beszélünk. Szép szabályos arca van. Sokat nézem az arcát, ő pedig csak bámul maga elé a semmibe. Csak ketten vagyunk testvérek. Külön szobában alszunk. A ház nagyon nagy. Az első szobában nincsenek bútorok, és sosem alszik ott senki.

Apa teljesen normális. Sokat dolgozik, beszél, nevet, gyorsan mozog. Ki-be járkál a házból, mindenkivel találkozhat, senkitől sem fél. Nagy gépeink vannak és gazdagok vagyunk, de azért biztos nem könnyű mindent irányítani. Örülök, hogy apa ilyen fürge és tevékeny. Néha ráncolja a homlokát, de egyértelmű, hogy mindig sikerül megoldania a gondjait. Jegyezget valamit a jegyzetfüzetébe, és kész. Megy tovább.

A reggelt szeretem legjobban. Néha magamtól felébredek nagyon korán, és kimegyek a zárt verandára. A kertben, az üvegezett folyosó túloldalán fütyörésznek a madarak, csobog a szökőkút. Nagyon kellemes a hűvös, hajnali levegő. Nem nagyon tudok mit csinálni, csak nézelődöm. Úgy érzem, mindenből nyugalom árad. Tetszenek a virágok, a szökőkút öreg kőfaragása, a vízben lengedező mohaszálak. Kicsit így képzelem az öregkoromat.

A házban belül is nagyon sok üveges ajtó van, ha például kimegyek vécére, és jövök visszafelé, már a folyosóról látom a néniket, hogy ülnek a szobában, a kezük az ölükben, és nem csinálnak semmit.