Tíz nyári repesz
Első:
Melyik kép lesz a fényképen
az a kolloid titka, ahogyan az éjszaka
közepén az álomé. Amely félig megtörtént
és mégsem. Nem csapkodja a lombot
a hajnali madár, a kutya bár ugatja
a hegyoldal szuszogó sünét, nem azt
kit magának félni elképzel.
Második/a.:
Magához ragadja a vasat
táplálkozik a mágnes: a fű csalja
a zöldet magához, keselyű tekintete a dögöt
árapály a holdfényt. Telhetetlen a lét
kímélettelen.
A szürke vas áldozat: zárványgríz
a húsában, szénmaradvány a békaszeme –
univerzum; miként ifjúsága ruháját
vetkező hölgy, szabadul meg a múlttól.
Miféle erő vonz?
Miféle nagymódú a hatalma
a csupaszságnak?
Második/b.:
Egy levél, ha lehull, az ég üres marad.
Harmadik:
Nincs, hogy segítne, nincs
se ének, se hozzá döbben
et. Budapest felett
salétromot söprenek.
A koranyár
barna bőréről hull a gyapja.
Az asszony betakarja és ki
a tőgyszagú szmogba
a csecsemőt s a sorsát.
Az egymást metsző
égi ösvényen Budapest felett
nem lépkednek el tova.
Mindegy hogyan sír
mindegy hogyan nevet
miként a Veréb-hegyen
Margaríta Moszkva felett.
Negyedik:
Emel föl senki
ezen jó lenne nevetni
épülök, mert semmi
nincs benn és kinn. Szeretni
lehet azt, aki senki.
Boldog kinek gondja
van a nincsre. Elmondja
mint nyelvét a szótár.
Fölszólja vagy alá-,
nem hagyja abba
kéményként dohogja
gomolyog könyvlombja.
Ötödik:
Megszólal a dóm harangja:
a hang, Pilinszky hangja
amellyen az Apokrifet mondja.
Üres, ahogy üres leszen
a végítélet napján a menny.
És szorong miként
maga testének poklában a lélek.
E hangba beleástam magam
a zaj mélyébe a toronyharang.
Az ember félig gaz lesz, félig igazul
aki olvasni képes, írni nem
bár latinul megérti a fű nyelvét
ha bokorul tanul, madárul tud
egyben gyepnek eltanul.
Szólni itt s ott pusztán balul
tud, nem valóul, bár nem hazugul.
Hatodik:
Pihetoll nő és puha a hóban
bár hideg jön, nagyléptű, bő kabátban, és félnek
ujjong mégis a kert gyepén a sánta rigóban
az egyik a japánbirsben a másik angyali ének.
Hetedik:
A történetbe belehasít
a hajnal s nem tudom meg
min mulat Hárún ar-Rasíd
emír, szomorú leszek
dűlnék szeretkezés után
az árnyék matracára
felhagyva a művel.
Dirhem hull, dániq, alamizsna
a napi első ima nővel
kinek a kezében serleg
még kettő a tekintetében.
Begöngyölt hal az ágy mellett
amelyből a tó visszaszaglik még
a kívánság és üdvözlete
a megvirradt szöveg sötét zugának.
Fázik a mondat, hiába
baálbeki gyolcsba van tekerve
és ül benn, markodnak fülemüle fészkén.
Vágyakozás s kín az ételem és a mezem
nincs több vesződség
itt halad el gyorsan a reggel
a jóillatú dél
a délután fut az este udvarára
hol elkezdődik ismét
amit nem kezdtem el.
Nyolcadik:
hogyha én nem leszek
nélküled hogyan leszek
lesz-e hősöd, ki átoson
alakommal együtt a városon
átkutatja a neveket
sötét, polc alatti helyeket
a tereket, a téreket
az űr alatti égeget
az lég fölötti helyeket
démonokat isteneket
hogyha én majd nem leszek
Kilencedik:
Nincs se hős se érte
halni méltó haza
csigákban guggol
a szar, a retorikája
enciklopédiába
egybe gyűjtött málha
s húzódik menten mellé
a bűz grammatikája.
Tizedik:
Itt járok, nyomán a lépteidnek
holnap nem leszel
belőlem kikopsz, mint a pokolból a bűn
mennyből az angyal, karácsonyfából
a lucfenyő. Eltűnik talpam alól a járda
a föld, amely befogadt.
A szó nem ért meg, s ha elér
legföljebb eltaszít s a korláton át
lelök. Zuhansz, míg el nem jutsz az alvilág
kapujáig. Néhány évnyi voltál
meggyfa husángja a kapkodó hegyoldalon
a tavaszi ég, mi kék léggömbként lebeg
a magasban, de a nyár számára titok marad –
a szurokfény mellett ennyire fogsz emlékezni
rejtélye marad nyelved enciklopédiának a beszéd.