kívülről; kezek;

kívülről

átölel, mert át kell ölelnie.

abroncsra karosszéria, rád feszül.

szélvédőn repülsz ki; józanító másnap reggel,

bolond kölök, fogadtad hívásom este,

sms-t írnom is túlzás volt, nem még a hangom.

megcsókol, mert meg kell csókolnia.

rágótól mentolos; ha kenyeret majszolsz,

megédesül, most csak nyál. nyelve azért sem sebez;

kitapintja ínyed, érez; nem ide ver szíve, de nem érzed,

és lesz mire fognia, ha menekül majd.

beléd nyal, mert beléd kell nyalnia.

hús a húshoz, ökölnyi, izgalmas ornamentika.

messze nem kispálya, edzettél már erre,

holott korábban is csak hazudta csatakosra a hajnalt.

rövidtáv? a dugás meg dugás marad?

azt hazudtad – hazudod –, hogy hazudsz.

hazavitted, mert haza kellett vinned. legyen fair play,

legyél végre őszinte, bármi miatt akartad, üdvözüljön,

élvezzen téged, de akkor már miért kell gumit használjon?

csak a sajátját, azt értem. ne is azt, amit tőlem kaptál.

meglepett – mondod –, nem ijesztett a füled alatti mellkas.

kialszod azt a zörejt; marad a régi játék,

hason az ágyban (hanyatt nem oly jó), jobb a bal kezeddel,

öleli erősen egyik a másikát, táncolnak az ujjak.

kulcsosember, így nevezed e játékot.

nem első, nem utolsó, aki a legizgatóbb vagy számára,

de tudom, ő mégis az egyetlen abban,

hogy pár órára végre nem félted a halált.

a kézre álló kés a faluból a városba vándorol,

és ott zavarosan, véraláfutásosan szúr.

kezek

átírt születésnapi levél

rettentő kézpár ringatta el gyermekkorom.

jóval később ez a két kéz fektetett le egy kisszobában,

itatott és adta be a gyógyszereket;

szigorúan csak kesztyűben, nyomot ne hagyjon.

mikor a kórházban magamhoz tértem,

s kezek, kezek, küldő kezek erőltették,

hogy utólag felismerjem tettemben,

tettemen az elmosódó ujjlenyomatokat,

nem hittem, nehéz is lett volna elhinni.

majd munkavédelmi kesztyűként

viselt cinizmusomban is

mély nyomokat hagytak azok az ujjak;

épp, mint egyéb dolgaimon,

főleg a szavakban,

melyek gyorsabban csapódnak az arcba,

mint kesztyű, mint szám, ha nyílna –

nyomuk vöröslő, engem éget.

néha úgy érzem, magam is csak

egy pár elhasznált kesztyű vagyok;

az a két kéz visel.

de sőt néha úgy,

hogy a másik kesztyűpár,

melyet érintek, ölelek, szorítok,

az a dermedt, keményre hűlt,

néha elengedett pár szintén

arra a kézre húzva teszi,

amit tennie kell;

az ujjnyomok tetteiben,

szavaiban, gondolataiban

és az enyéimben szinte azonosak.

ujjlenyomatok egy pár üres kesztyűben,

ebben, itt, melyből már eltűntek a kezek;

kezekből a keringés,

ujjak végéből az elnehezült vér.