Követ vagy tolmács? – a Bibó-esszé formája

Ha Bibó István szépirodalomként elgondolható szövegeinek számba vételére és szövegformáló eljárásainak jellemzésére vállalkozunk, bízvást kezdhetjük a feltételezett olvasó pozicionálásának körülírásával. A – jobb szó híján – emancipált olvasó ugyanakkor szoros összefüggésben áll Bibó tágabban értett emberképével, amelyet a Dénes Iván Zoltán jellemezte narratív szerkezet felől közelíthetünk meg: „Bibó pamfletje [az Eltorzult magyar alkat…] nemcsak abban különbözik tőlük [Németh László és Szekfű Gyula szövegeitől], hogy nem összeesküvés-elméletet magyaráz, hanem mindenekelőtt abban, hogy radikális és liberális nemzeti utópiájával pozitív jövőképet ad, nem pedig a múltba jósol vissza.”[1] Ennek következménye a „kulcsszereplők” funkciójának relativizálása, egyszerre fel- és leértékelése is. Ezek közül a mából nézve Adyé a legszembetűnőbb: „egyugyanazon eltorzulásnak az egyik, nem vitásan a szimpatikusabb, mélyebb, igazibb”[2] oldala. A tulajdonnévvel jelölhető, tételes állásfoglalás így nem jelenik meg Bibó szövegében, azaz az utópia hős nélkül marad; ezzel összefüggésben a polgár (már-már állandó jelző gyakoriságú szinonimája: a műgonddal alkotó ember) épp azért névtelen-arctalan, mert a Bibó-korpuszban ez a séma szerkezeti helyén áll, vagy mondjuk úgy: egy megvalósításra szánt utópia szükségszerűen nem ad nevet, cselekményt a maga ideáljának. A koncepció szerint egy ilyen verbális birtokbavétel épp a reálisan bekövetkező jövő elől szívná el a levegőt. Ha pl. Ady „igazabb” és „igazibb”[3] magyarként, követendő példaként állna az „an-archikus”[4] társadalom polgára előtt, magával örökítené azokat a problémákat is, amelyeket a bibói bizalom jegyében a jövő már nem szükségszerűen kap örökül.

Nem szándékunk a valóságon vagy Bibón ezt az ideált számon kérni. R. N. Beki sem ehhez képest ítélte „kissé testetlen és idealisztikus politikai formának” Bibó demokráciaképét,[5] inkább arról a problémáról van szó, amelyet más szerzőkkel kapcsolatban Földényi érintett: Kosztolányi és Márai, tágabban a két háború közti Magyarország polgári (Bibó esetében: demokratikus) tapasztalatainak valósága kapcsán.[6] Ha elfogadjuk, hogy a kor Magyarországán egy ilyen társadalmi közeg csak bizonyos megszorításokkal, feltételesen létezett, akkor innen nézvést Bibó explicite a lehet tartományában pozícionálódó utópizmusa pl. Márai polgárfogalmának megannyi tárgyi járulékához (olvasmányok, utcák, földrészek) képest reálisabb konstrukciónak tűnik: a saját határait pontosan kijelölő, az önreflexió gesztusaival biztosított szövegvilág.

Az e ponton felsejlő kvázi-polgár Márai és kvázi-demokrata Bibó összevetése alkalmat adhat a kétségbeesésre: milyen valós referenciák birtokában voltak azok a mára maguk is referenciaszemélyek, akikre támaszkodhat a mai demokratikus, polgári értékeket valló és ennek az értékrendnek a történeti folytonosságát kereső szellemi élet? Egyformán szervetlen ideálokra épül-e pl. a két szerző gesztusa, akik Budapest ostroma alatt nagyjából egy időben olvasták A Nyugat alkonyát (Márai) és Ferrerót Talleyrand 1815-ös békelehetőségeiről (Bibó), olvasmányaikat feltehetően a maguk helyzetére vonatkoztatva?[7]

Bibó világképét az „alapjaiban véve egységesnek” tételezett „emberi megismerés”[8] mellett egy másik előfeltevés árnyalja: az egyes ember folyamatos és feladhatatlan cselekvési helyzete. Ennek jellemzően etikai megnyilvánulása Bibó egy 1935-re tehető megjegyzése: „itt tisztességes ember vagy politikus lesz, vagy kivándorol”,[9] de kiolvasható a Zsidókérdés Magyarországon… szerkezetéből is: a teendők és a ki kinek mit mondhat/mondjon a szöveg kitüntetett helyeit: az egyes egységek zárlatát képezik. A járatosság statisztikai adatokkal is megtámogatott helyzete itt nem felszólító módú, hanem ható képzős igékben jelentkezik – vagyis a feltételezett cselekvési szabadságnak nem az erkölcsi fölény a velejárója, hanem az inkluzív többes szám, első személyt működtető részvét. Mielőtt a Bibó-korpusz fentiekben összefoglalt vezérmotívumai felől megkísérelnénk a szövegek belső jellemzését, egy harmadik sarkalatos pontra is ki kell térnünk, ez pedig a Trencsényi jellemezte „félelem fenomenológiája”.[10]

Az, hogy „a félelem jelzésének legintenzívebb forrása a másik ember”,[11] az egész életművet feszültséggel telíti: egy megismerhető világban, melynek lakói döntéseikben, cselekvésükben szabadok, aligha lenne szükség egy olyan kiterjedt szövegkorpuszra, mint a Bibóé. A félelem mint e feltételezett harmónia ellenpontja már nem a naiv vagy moralista Bibó képét erősíti, hanem az egzisztencializmus gondolatkörével mutat helyenként explicit[12] rokonságot. Bibó szerteágazó szövegeinek már-már állandó motívuma a félelem torzító mechanizmusa, amely saját félelemmentességünk és félelmet nem keltő mivoltunk felmutatásával oldandó fel. E felől a gesztus felől értelmezte Radnóti és József Attila egy-egy versét („az ember legnagyobb ellensége a félelem, de ugyanakkor a mentsége is”[13]), és ugyanez a szándék olvasható ki Bibó 1957-es írásaiból, amelyekben egyebek között a felől is biztosítja a Szovjetuniót, hogy Magyarország nem akar és nem fog atomfegyvert gyártani.

Mindazonáltal Bibó itt tárgyalt előfeltevései mellett meg kell említenünk azt a sajátos határt, amit Bibó értelmezés és a valóság feltételezett feltárása közé húz. Például azt a feltételezést, hogy Wagner főhőseinek emberfeletti mivolta levezethető a korabeli Németország emberképének nem teljes értékű mivoltából,[14] a szöveg nem interpretációként, hanem a valóság egy újonnan feltárt, ugyanolyan objektív elemeként kezeli. Ennek megértéséhez hasznos Ortegát idéznünk: „az élet nem más, mint kapcsolattartás a világgal”[15] – ebben a leosztásban valóság és tudat szigorúan kétszereplős játszmájáról van szó, amelyben az értelmezés referenciája szerint a valóság, felelőse szerint a tudat eleme. Ebből következően a „dolog őmaga” ugyanilyen kettős irányultságúnak gondolható el: „amikor megpillantjuk a kerti ösvényen közeledő barátunkat, s azt mondjuk, hogy »Ez Péter«, szándékos, ironikus hibát vétünk. Tudniillik Péter nekünk testi-erkölcsi magatartásformák sematikus együttese – ezt hívjuk »jellemnek« –, s az a való igazság, hogy Péter barátunk olykor szinte semmiben sem hasonlít a »mi Péter barátunk« fogalmához.”[16]

Látható, hogy Ortegánál ismeretelméleti köntösben jelentkezik a probléma, és a gyakorlat kínál megoldást. Bibónál a „dolog” objektív megléte ontológiai bizonyosság: azok, akiket idéz (Bocskait és Zrínyit az Eltorzult magyar alkat…-ban, a Thuküdidészt tolmácsoló Moltkét Az európai társadalomfejlődés értelmében), végső soron saját önazonosságuk tényét posztulálják: nem a dolgok, hanem a velük fennálló dolgunk megtisztítására irányulnak.[17] Vagyis a válasz sem a „dolog őmaga” egyetemes érvényű felmutatása, hanem az önmagunk felmutatása; képletesen szólva, nem Galilei helyzete az inkvizíció előtt, hanem Oidipusz válasza a Szfinxnek. A Bibó-narráció ilyen vonatkozásáról beszél Vas István, amikor megállapítja, hogy „volt valamilyen evangéliumi vonás, nemcsak az átszellemült bizakodásában, hanem abban is, hogy ehhez a realitáson túli, vagy mondjuk pontosabban, realitástól független bizakodáshoz hajlandó volt saját személyét nyújtani fedezetül.”[18] Ebben az összefüggésben a bibói többes szám első személy sem a tanítványhoz forduló mester előzékenysége, hanem puszta grammatikai járuléka az egymásrautaltságnak,[19] vagyis annak, hogy „a címzettek a »történelemcsinálók«, vagy tágabban a közösség, amelynek maga is tagja”.[20] A stílus irányultsága egy olyan közös nyelv, amelyik lehetővé teszi az olvasónak is, hogy, csakúgy, mint Bibó, „az övével ellentétes érvelési rendszerbe, logikába, a különböző érdekek értő és megértő végiggondolásába belelépjen, azoknak a szempontjai szerint is gondolkodjon”[21]. Nem a fedezetre esik a hangsúly, hanem arra, amit fedez. Az „evangéliumi vonás”, a szerzői attitűd az olvasás fókuszában csak a mítosz kellékei; Bibó hatása akkor igazán intenzív, ha a narrátor a szöveg perifériáján jelenik meg.

Bibó szövegének hatáseszközeit a továbbiakban is ilyen keretben vizsgáljuk, tehát egyebek között az integritást is eszközként fogjuk fel, minthogy „a formatalálás az, ami érvényes orientációs pont (lehetne) a mai új meghasonlások-heroizmusok, szellemi emigrációk idején is […] [Bibó] törések, meghasonlások nélkül összegzi felismeréseinek konzekvenciáit is.”[22] A közvetítés mint tevékenység nem feltétlenül divergens nyelvi közegben játszódik le. Személyes teljesítmény, amennyiben pl. „a zsidókhoz forduló, konszenzuskereső és a kritikát hisztéria nélkül megfogalmazni [23] tudó nyelv egyszerűen nem létezett […] Bibó jelentősége az, hogy neki sikerült ilyen nyelvet teremtenie: éppen azáltal, […] hogy a kritikát saját magán, illetve saját »társadalmi közegén« kezdte.”[24] Ugyanakkor Bibó egy árulkodó szövegrészletéből („minden értelmezés előtt azt kellett volna megállapítani, hogy hazug és ellentmondó”[25]) következtethetünk arra, hogy saját szólama inkább a valóság objektív feltárását tűzte maga elé, mint az interszubjektív közvetítés paradigmájában mozgó értelmezést – függetlenül attól, hogy a recepció inkább ez utóbbinak olvassa-e Bibó szövegeit.

*

Trencsényi imént idézett gondolatmenetében Bibó nyelvteremtőként jelenik meg. Bizonyos szóhasználatok eredete pontosan dokumentálható, pl. a zsákutca[26] vagy a lényeglátás[27] terminusai; a birtokviszony (Bibó nyelve) értelemszerűen a szó használatában áll, abban, hogy Ady pl. zord lényeglátó Némethnél, míg Bibó a kontrasztív és szociálpszichológiai felhangú többes számot használó túlfeszült lényeglátók jellemzését kísérli meg.

Ennek megfelelően egy-egy terminus definíciójának szöveghelye sem abból a szempontból lényeges, hogy mennyire gyakoriak az ilyen definíciók Bibó szövegeiben, illetve a kor esszéirodalmában: a releváns jellemző az, hogy míg általában az esszé – Földényi szavával élve – „mutáló” hangja motiválja az ilyen tudományos garanciát kínáló részleteket, addig Bibó inkább a közérthetőség felé mozdítja el a szöveg egészének stílusát, és ennek az elmozdulásnak a nyoma egy-egy tisztázó igényű meghatározás. Az Eltorzult magyar alkat… szövege nem „megemelkedik” egyéni és közösségi alkat egybevetésétől, az eredmény inkább az, hogy e kifejezések későbbi előfordulásai nem akadályozzák a gördülékeny befogadást. Az ilyen mechanizmusokkal indokolható, hogy nem blaszfemikus, hanem potenciálisan relevatív hatást kelt pl. az a köznyelvi fordulat, mely szerint a kárpátaljai zsidók az 1941-es népszámláláskor még „jók voltak magyaroknak”,[28] ezért nem infantilizáló az „elátkozott királyfi”[29] vagy a „stréberek és rontópálok”[30] említése. „Mindaz, amit e sorok írója akár lelkiismeretből, akár kérésre segített vagy segíteni próbált, milyen siralmasan és szánalmasan kevés”[31] – itt Bibó nem az értékek felmutatójaként, hanem az értékekhez képesti teljesítmény birtokosaként mutatkozik.[32] Ez a pozicionálás kétfelől felszabadító: egyrészt a narrátor közelsége könnyíti meg az azonosulást, másrészt az érték spiritualizált, személytelen, tehát bárki által hozzáférhető, közös tulajdonként jelenik meg.

Azok a Bibó-szövegek, amelyek témájuknál és szerkezetüknél fogva narratív jellegűek, ugyanígy kínálkoznak értelmezésre anélkül, hogy önmagukat értelmezésnek nyilvánítanák.[33] Ennek a megfontolásnak a következménye, hogy Bibó fő történeti érdekű szövegei (Az európai egyensúlyról és békéről, Eltorzult magyar alkat…, Az európai társadalomfejlődés értelme) korántsem determinisztikusak: habár Bibónak szemére vetik, hogy a keresztény középosztály nevében túlkompenzált a Zsidókérdés… lapjain,[34] vagy elverte a port a kiegyezés kimunkálóin, épp a kiegyezés kapcsán nem a nemzeti fátum történetét írja: „a magyar nemzet […] úgy volt érdektársi viszonyban a halálra ítélt monarchiával, hogy ebben a viszonyban a monarchia összes népei között egyedül maradt benne, méghozzá presztízskérdést csinált abból, hogy egyedül maradjon”,[35] ahogy a müncheni konferencia előzményei kapcsán is releváns a modalitás: „ebből más, mint valamiféle München, aligha következhetett”[36]. Ez a szóhasználat a Weimari Köztársaság tárgyalásánál is szembetűnő: még a bibói viszonylatban kényszerpályán mozgó Stresemann-nak is „ösvénye”[37] van és nem Németh László-i „útja”.[38]

Az Ortega vagy Németh hasonló szöveghelyeivel rokonítható példák, a „nemes emberhez” szóló metonimikus szerkezetű utalások: „A kiegyezéses, majd utóbb az ellenforradalmi magyar közéletben sem bankelnök, sem ipartestületi elnök, sem tanfelügyelő nem lehetett olyan ember, aki döntő pillanatban nem volt hajlandó vagy nem volt képes egy rendeletben, egy fegyelmi határozatban vagy egy pohárköszöntőben magáévá tenni a közösségi hazugságoknak azt a rendszerét, melyen ez az egész közélet felépült”[39], úgy illeszthetők a fenti sémába, hogy elit és közönségesség kategóriáit nem emberek közötti, hanem az egyes emberen, jelesül az olvasón belüli választóvonal mentén képzeljük el; vagyis sem a szerző, sem a befogadó nem mentesül az olvasás dinamikája alól azon az alapon, hogy az igazság birtokában van, illetve azon, hogy az igazsághoz hozzáférést biztosító, reverenciát megkövetelő, kitüntetett szöveget olvas. Az ideál is, ha mindjárt maga a demokrácia, alávethető a működőképesség követelményének: „hála a demokráciának, minden kicsinyességnek ideje volt előállni a maga ötleteivel, és még a francia pezsgőgyárosoknak is módjukban volt becsúsztatni a békeműbe azokat a külön feltételeket, melyek mellett hajlandók voltak a németekkel békét kötni.”[40]

Mindazonáltal Bibó attitűdje a kód, a közvetítés kódja iránt nélkülözi az iménti kritikus megközelítést. Amikor Bibó a Zsidókérdés… lapjain „marxistául”, illetve „keresztényül” beszél, ezt a fölény vagy a gúny leghalványabb jele nélkül teszi; az argumentáció miatt válnak összevethetővé az „osztálytudatosság” és a „megváltottság”[41] kategóriái. Hasonló, nyelvi szempontból értéksemleges mechanizmus figyelhető meg a keresztény és a marxista történelemfelfogás egybevetésekor:[42] paradicsom–bűnbeesés–megváltás, illetve ősközösség–osztályharc–osztályok nélküli társadalom részleges analógiáját az adott gondolatkör terminológiájának használatával, ugyanakkor irónia nélkül fejti ki; a sémák használatával egyiket sem érvényteleníti. A terminusok ilyen használata inkább a tolmácsé, akiről, ha jól végzi a dolgát, nem derül ki, melyik az anyanyelve; Bibó követ-figurájának elterjedtsége inkább életrajzi járulék. A követről mindig tudni: kié, de a Zsidókérdés… mint középosztályi fogantatású túlkompenzáció vagy a proletárdiktatúra valószínűtlen mivoltának hangsúlyozása mint parasztpárti vagy harmadikutas naivitás azt feltételezik, hogy a Zsidókérdés… felelősségvállalása voltaképp a keresztény középosztály belügye, vagy hogy a proletárdiktatúrát egyedül a Parasztpárt nem látta előre. Az a bibói megfontolás, hogy a felelősségvállalás mint jó és a félelem mint rossz társadalmi tartalmak korlátlan érvényűek, kényelmesen elhelyezhető a szerző naivitásának rekeszébe, ahelyett, hogy az osztatlan mi helyzetéből vélelmezett megállapításokként gondolnánk el őket.

A tolmács figurájával indokolható a szövegeken belüli ellenszólam bibói megjelenítésének ingadozó megoldása is. Németh a lírai esszé stíluseszményének jegyében egyetlen szó erejéig sem idéz vagy parafrazeál; a regényeire jellemző átélt beszéd sem okoz kontaminációt a beszélő személyét illetően. Bibó úgy foglalja össze a marxizmust,[43] hogy a szó felelőse végig a beszélő; a Zsidókérdés… statisztikai adatait is a kötetszerkesztő Huszár és nem Bibó lábjegyzetelte. A saját szó Bibónál kivétel nélkül az egyfelől közös, másfelől értelmes, „a dolgokat a saját okaikra” visszavezető nyelv terepe; idézőjelbe az kerül, ami ebből kimarad, mert tartalmatlan szlogen: „»Am deutschen Wesen soll die ganze Welt genesen!«”,[44] „»milyen kár pedig, mert milyen tehetséges, milyen eredeti, milyen zseniális ez a nemzet«”,[45] vagy mert értelmetlen, de továbbgondolva termékeny tévhit: „»Nagy-Britannia a világ legnagyobb hatalmassága, mert akkor szegi meg a nemzetközi jogot, amikor akarja.«”[46] Különösen érdekes egy ilyen mondat szintén idézőjeles értelmezése: „»rettenetes lehet egy olyan, egészen kis nép tagjának lenni, mint például a svájciak« […] Aki ezt mondta, annak a szíve mélyén egy másik gondolat mozgott: »rettenetes volna, ha kiderülne, hogy a nemzet, amelyhez tartozom, nem nagy nemzet.«”[47]

Összegezve: ugyan „meghosszabbíthatjuk” Bibó feltételezett naiv emberképét Bibó nyelvfogalmáig, mert nyelviségére is kiterjeszthető megállapítás, hogy „csak kivételesen fogalmazza meg munkásságának metaszintű reflexióját”.[48] Azonban az a szövegszervezői beállítódás, amelyik egyenlő távolságot tart a Nemes Nagy Ágnes-i „szemantikai kín”[49] és a nyugatos, „áramvonalas” stíluseszménytől, minthogy sem a tudományos pontosságú, sem a könnyen befogadható szöveg szempontjainak nem akar megfelelni, véleményünk szerint a metanyelv követelményétől függetlenül is érvényes és saját törvényeinek megfelelő elbeszélői technika.

*

Az eddig elmondottak alapján egy mértéktartó tónusú, konfliktuskezelésre irányuló, Mészöly szavával: „terapeuta” alakja a meghatározó. Hogy illeszthető ebbe a képbe az a Bibó, aki „a »nemzeti filozófiának« mintegy a gondolati alapját semmisíti meg: a »közösségi alkatra« vonatkozó hagyományos diskurzust lehetetleníti el”?[50]

Hangsúlyozzuk: ez a kitétel nem Németh László vagy a harmadik út magánügyére vonatkozik. A felszínen maradva: Szerb Antal Magyar Irodalomtörténete számos ponton arról árulkodik, hogy a korszak egyik köznapi használatú fogalma a magyar lélek, magyar alkat: „Legnagyobbjainknak ez az életbölcsessége a magyar eidosz legsajátabb filozófiai mondanivalója. Ez is összefügg a magyar finitizmussal: lelki alapja az az érzés, hogy […] van valahol, bent, a magyar lélek mélyén valami megközelíthetetlen, körülhatárolt, független terület, ahol a magyart nem győzhetik le a szünet nélkül sújtó századok.”[51] „»Az és mégis« magyar vigasztalása […] Zrínyi hite és Madách hite és Vörösmarty költészete”[52] szellemtörténeti ihletésű megfogalmazásából,[53] avagy a Berzsenyi-elemzés egyik szavából: „osztályalkat”[54], kitűnik: az alkat működő kategória Szerb és címzettjei számára. Releváns adat, hogy az Ady költészetét tárgyaló fejezetben a legutolsó pont alcíme „Ady magyarsága”,[55] hogy a Magyarországon par excellance polgár Szerb szerint „»Az eltévedt lovas« ciklusa jelenti a legmagasabb pontot, ahová Ady mint a magyarság választott költője felívelt”[56].

Ugyanakkor épp Zrínyi kezelése szolgál mintaszerű példával a bibói és a korabeli magyarságfogalom közötti különbség árnyalására. „A török kiűzése, nemzeti autonómia oly magától értetődő céloknak látszanak, hogy első pillanatra nem értjük, mi szükség volt Zrínyi lángelméjére, hogy ezeket kitűzze. De éppen a legnagyobb dolgok tulajdonsága, hogy idővel egészen magától értetődőkké válnak, mint az éltető levegő.”[57] Bibónál Zrínyi a „dolog őmaga” szókapcsolat forrása, „ahogyan ezt […] oly egyszerűen megmondott[a]”.[58] Szerbnél, de akár Némethnél is a költői eszköztár megannyi eszköze igazolja a lángészt: „misztikus hazaszeretet”[59] indukálja a tisztánlátást – Bibónál a „jó magyar” pusztán tiszta fejjel veszi szemügyre a helyzetet, amelyben cselekednie adatott, és ebből a tisztánlátásból következik tehetség és eredetiség, igazi alkat, akkor is, „ha lettek vagy albánok vagyunk”.[60] A magyarságtudomány a korabeli közgondolkodás egy olyan területe volt, amelynek fogalmi hálójára éppúgy apellálhatott egy esszészerű irodalomtörténeti munka, mint a nemzeti sorskérdéseket tárgyaló Kisebbségben vagy az épp ezt a hálózatot megbontó Eltorzult magyar alkat… Ennek az „ellehetetlenítésnek” az eljárásait a szakirodalom a dekonstrukció eljárásaival rokonítja;[61] az alábbiakban Balog Iván idevágó gondolatmenetét kíséreljük meg folytatni.

A „sajátos érvelési stratégia”[62] abban áll, hogy egy A vs. B sémával jellemezhető dichotómiából (pl. mély- és hígmagyarok) nem A-t vagy B-t tagadja vagy helyesli, hanem a viszonyjelző vs.-t oldja fel (ld. a „fordított kiválasztás” kétféle, de ugyanazon torzulásból fakadó entitásai: hamis realisták, túlfeszült lényeglátók az Eltorzult magyar alkat…-ban). Ez annyiban dekonstrukció, amennyiben alkotóelemeire bontja a sémát, illetve annyiban, hogy a dichotómia tagadásával A és B is megszűnik önmagának lenni. Bibó eljárásában a hamis dichotómia a viszony tagadásával oldódik fel, minthogy a diskurzus önazonos folytatása is ellehetetlenül: ezért olvashatta ki a maga igazolását Németh László az Eltorzult magyar alkat…-ból, hiszen nem a „hígmagyarság” védelméről, hanem az egész kérdésfelvetés abszurd és terméketlen mivoltának felmutatásáról van szó. Bibó „azt akarja megszabni, hogy a vitatkozók miről, milyen szabályok szerint vitatkozzanak”[63]. Ez a behatárolás összhangban áll az előző pontban kifejtett sáv bibói képzetével, vagyis épp nem a naiv idealista doktrinersége olvasható ki belőle, hanem az a gyakorlatiasság, amelyiknek célja „önmagukban helyes […] ellentmondó alapelvek közül egyikhez sem ragaszkodni, közvetítést találni köztük”[64].

Az ilyen szabályalkotó szöveg jogosultsága nem abban áll, hogy felmenti magát az értelmezés közvetítésre szoruló, abban megnyilvánulni tudó mivolta alól, hanem abban, hogy Vajda iménti előírásához tartja-e magát, vagyis elvégzi-e saját pozíciójának kétségbe vonását, végső soron: veszélyezteti-e saját magát. Úgy véljük, Bibó esszéi egyfelől elvek és értékek megvalósulásának tükrében vizsgálnak adott reáliákat, de pl. a demokrácia fonákságainak már idézett ismertetéséből[65] kiviláglik: semmilyen érték nem mentesül megvalósulásának következményei alól. Amikor Bibó kijelöli a közösségi alkat érvényességi körét: „ha [egy megoldás vagy egy politikai rendszer] valóban jó vagy valóban rossz, akkor kell, hogy ezt meg lehessen indokolni a magyar lélekre való hivatkozás nélkül is”,[66] akkor azoknak a konstrukcióknak is érvényességi kört szab, amelyek maga Bibó értékeit jelenítik meg: a demokrácia nem önmagáért előnyös, hanem azért, mert axiomatikus értékei: az emberi faj és egyed szabadsága és méltósága szemszögéből ez a társadalmi berendezkedés a mindmáig legelőnyösebb. Ezt a rugalmasságot a Lét és idő felől nevezhetjük „színvonalasnak”,[67] de kifejlődésében nem annyira a (poszt)modernitás időbeli, inkább a geopolitika földrajzi koordinátáit ítéljük relevánsnak. Szűcs Jenő Nyugat-Európa kapcsán jegyzi meg, hogy már a kora középkortól kezdve „maguk a struktúrák voltak olyanok, hogy magukban hordták önmaguk meghaladásának feltételeit”,[68] de a „mindent lebontás” mint a „különös dinamika”[69] feltétele éppannyira jellemző a Bibó-esszéisztika hatásmechanizmusára is.

Az agyonhallgatás és (re)mitizálás másutt részletezendő monoton közegében ugyanakkor úgy tűnik, Bibó wittgensteini létráit[70] kevesen mászták meg. A recepció elmaradásának anekdotikus példája a Békeajánlat-fogalmazvány sorsa: az 1944-es keletkezésű szövegben Bibó a magyar munkásosztály nevében „a magyar értelmiség pszichológiájának jó ismeretében”[71] kezdeményez egy antifasiszta paktumot. A szöveg ajánlatok és kérések jobbra, illetve balra zártan rendezett halmaza, sakktáblaszerűen váltakozó bekezdések és üres terek; mint az iménti idézet jelzi, az egyik csoport nevében beszél a másikhoz. Példázatba illő gesztus; de nem kevésbé érdekes az sem, hogy az üzenet nemhogy a címzettjeihez, de még a feladóihoz sem talált utat: a legépelt szöveget nincs kinek eljuttatni, a Bibó házaspár komoly veszélyt vállalva hetekig hordozza magával a kéziratot, amely ismeretség hiányában kinyomatlan, olvasatlan marad.[72]

Bibó ilyen közvetítési kísérletei mint szövegek személyes téttel inkább terheltek, és ezzel egyidejűleg nyitottabbak, mint a korpusz jelölten értelmező szándékú szövegrészletei, a holland[73] és a német[74] himnusz, illetve József Attila és Radnóti egy-egy versének elemzése.[75] Bibó fogalmai szerint értelmezés olyan esetekben állhat fenn, ahol „a dolog őmaga” mibenléte nem vitás: a szöveg mint konkrétum adott és önazonos, az értelmezés a szöveg mint valóságdarab elemző magyarázata. A korpusz ilyen sajátos nyitottsága – összhangban a szerző kitüntetett morális pozíciójával – zavarba ejtő lehetőséget kínál a legkülönfélébb morális ítéletek igazolására. Igen gyakori gesztus B. Lipcseyé, aki a Zsidókérdés…-t „megfellebbezhetetlen vádiratként”[76] értelmezi, holott a szöveg maga inkább az önvádra kínál alkalmat. A befogadó az ezt a sémát kitöltő saját tartalmat olvassa bele Bibó szövegébe, ezzel az élmény intimitása is a nyilvános beszéd (vö. Lipcsey szövegének címe: Köszönet helyett) alakzataiba szorul. A terápia mint munkafolyamat megakad; a szöveg immár mágikus funkciója a probléma folyamatos újratárgyalását igényli; a felelősségvállalás szerény követelménye teljesítetlen marad, a szereplők immár csak a hős, az árulók és a kevés igazak, akiknek még a legőszintébb reverenciája sem változtat az időbeliség függvényében devalválódó trauma feloldatlanságán, minthogy a befogadói stratégia akkor sem enged továbblépést, ha egyébként maga a szöveg ezzel a céllal íródott.

A felsejlő fogadtatástörténeti kategória, a magány, különös élességgel ötlik szembe, ha azokat az általános vonásokat nézzük, amivel Bibó hatástalanságát magyarázza a szakirodalom. A lehet kategóriájában mozgó idealista Bibóra a perspektívátlan és cinikus jelzőkkel stigmatizált kisember nem hallgat, a van feltárásán munkálkodó Bibót az episztemológiai naivitást felrovó ideológusok nem veszik komolyan, a kell legyent elutasító Bibó nem számol Magyarország történelmi kiszolgáltatottságával (Trianon, Jalta, ’56). Az ilyen elképzelések szerint Bibó a saját sémáin belül pozícionálandó, idealista vagy realista; de ez a rendszerezés épp ott vall kudarcot, ahol Bibó maga tisztázza e kategóriák viszonyát: van, lehet és kell legyen[77] között kívülről nézve érvénytelen ez utóbbi, míg az elsők között egyensúly és nem preferencia kívánatos. Bibó inkább azért zavarba ejtő, mert ezek a kategóriák egymástól világosan elkülönülni látszanak, így azt is implikálják, hogy egy-egy társadalmi kérdésre adható egyértelmű és objektív válasz. Mindazonáltal ez nem a van győzelme; az Uchronia zárótétele szerint az ideák felől éppolyan irreális a valóság, mint fordítva:[78] ez épp e két princípium egyenjogúságát feltételezi. Vagyis nem az empirista megismerés elfajzásáról van szó, és nem is a vátesz társtalan fölényéről. Az, hogy „a dolog őmaga” megismerhető, nem azt jelenti, hogy Bibó megismerte és e tudás birtokában a saját konstrukcióján belül teszi le a garast akármi mellett. Bibónál minden bizonyosság múlt idejű – ezen az alapon nyitott a jövő. A szövegek tétje nem egy általános érvényű ismeretelmélet, hanem a szót értés szerény kívánalma. Bibó morális nagyságát és metafizikai naivitását azért kénytelen hangsúlyozni az utókor, mert, úgy tűnik, még ez a kevés is elvégezetlen: hát soknak kell beállítani; így a mitizáló séma kudarca is megmagyarázható, sőt erkölcsi pozitívumnak állítható be. Röviden, a köszönet, a tiszteletadás megannyi gesztusa épp azáltal mentesít a továbblépés munkája alól, hogy a helyére tolakszik – de Bibó recepciójára részletesebben másutt térünk ki.

Bibliográfia

B. LIPCSEY Judit: Köszönet helyett. In: Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. Katalizátor, Budapest, 1994. 163–173.

BALOG Iván: Politikai hisztériák Közép- és Kelet-Európában. Bibó István fasizmusról, nacionalizmusról, antiszemitizmusról. Argumentum – Bibó István szellemi műhely, Budapest, 2004.

BIBÓ István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. In: Válogatott tanulmányok. Magvető, Budapest. II. 185–266.

~ : Az európai egyensúlyról és békéről. In: Válogatott tanulmányok. I. 295–635.

~ : Az európai társadalomfejlődés értelme. In: Válogatott tanulmányok, III. 5–123.

~ : Békeajánlat-fogalmazvány 1944 nyara. In: Bibó István (1911–1979). Életút dokumentumokban. 1956-os Intézet – Osiris – Századvég, Budapest, 1995. 304–211.

~ : Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. In: Válogatott tanulmányok, II. 569–619.

~ : Ha a zsinati mozgalom a 15. században győzött volna… in: Válogatott tanulmányok. Corvina, Budapest, 2004. 328–336.

~ : Két verselemzés. Confessio, 1979/4.

DÉNES Iván Zoltán: Bibó István szellemi viszonya Németh Lászlóhoz. In: uő. (szerk.): A szabadság kis körei. Tanulmányok Bibó István életművéről. Osiris, Budapest, 1999. 224–262.

FÖLDËNYI F. László: A perifériából a centrumba. A két háború közötti magyar irodalom sikere német nyelvterületen. 2000, 2006/3

HEIDEGGER, Martin: Lét és idő. Osiris, Budapest, 2001. 25.

HUSZÁR Tibor: Bibó István – a gondolkodó, a politikus. In: Bibó István: Válogatott tanulmányok. III. 385–534.

KOVÁCS Gábor: Az európai egyensúlytól a kölcsönös szolgáltatások társadalmáig. Bibó István, a politikai gondolkodó. Argmuentum – Bibó István szellemi műhely, Budapest, 2004.

MÉSZÖLY Miklós: Félelem és demokratikus érzés. Kulcsszavak Bibó István életművében. In: Réz Pál (szerk.): Bibó-emlékkönyv. Századvég, Budapest, 1991. I. 351–366.

NEMES NAGY Ágnes: Ízlésváltozások a Kosztolányi-vers körül. In: Réz Pál (szerk.): Hajnali részegség. In memoriam Kosztolányi Dezső. Nap, Budapest, 2002. 374–381.

NÉMETH László: Kisebbségben. In: A minőség forradalma – Kisebbségben. II. Püski, Budapest, 1992. 843–910.

PERECZ László: Nemzet, filozófia, „nemzeti filozófia”. Argumentum – Bibó István szellemi műhely, Budapest, 2008. 242.

SÁNDOR Iván: Pillantás a történelem mélyére. A mai Bibó-tagadás indítékai és következményei. Alföld, 1992/8. 76–88.

SZERB Antal: Magyar Irodalomtörténet. Magvető, Budapest, 1991.

SZŰCS Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. In: Réz Pál (szerk.): Bibó-emlékkönyv. Századvég, Budapest, 1991. I. 161–218.

TRENCSÉNYI Balázs: A tegnap árnyékában. Bibó István és az uchronia. In: (uő): A politika nyelvei. Eszmetörténeti tanulmányok. Argumentum – Bibó István szellemi műhely, Budapest, 2007. 227–245.

~ : A „harmadik út” és az antiszemitizmus. Ungváry Krisztián forrásközléséhez. 2000, 2002/6.

UNGVÁRY Krisztián: Két röpirat – politikai hangulat Magyarországon 1945–46-ban. 2000, 2002/5.

VAJDA Mihály: Aktuális-e még Bibó István? Mozgó Világ, 2008/2.

VAS István: Egy-két szó. Bibó István tanulmányairól. In: Réz Pál (szerk.): Bibó-emlékkönyv. Századvég, Budapest, 1991. I. 286–291.

WITTGENSTEIN, Ludwig: Logikai-filozófiai értekezés. Atlantisz, Budapest, 2004.

[1] DÉNES Iván Zoltán: Bibó István szellemi viszonya Németh Lászlóhoz. In: uő. (szerk.): A szabadság kis körei. Tanulmányok Bibó István életművéről. Osiris, Budapest, 1999. 224–262. 261.

[2] Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. In: Válogatott tanulmányok, II.  569–619. 606.

[3] Uo.

[4]Az európai társadalomfejlődés értelme visszatérő kategóriája.

[5] Idézi KOVÁCS Gábor: Az európai egyensúlytól a kölcsönös szolgáltatások társadalmáig. Bibó István, a politikai gondolkodó. Argumentum – Bibó István szellemi műhely, Budapest, 2004. 465.

[6] A perifériából a centrumba. A két háború közötti magyar irodalom sikere német nyelvterületen. 2000, 2006/3.

[7] Kovács, i. m. 281–282.

[8] Az európai társadalomfejlődés értelme. In: Válogatott tanulmányok, III.  5–123. 114.

[9] HUSZÁR Tibor: Bibó István – a gondolkodó, a politikus. In: Bibó István: Válogatott tanulmányok. III.  385–534. 393.

[10] A tegnap árnyékában. Bibó István és az uchronia. In: (uő): A politika nyelvei. Eszmetörténeti tanulmányok. Argumentum – Bibó István szellemi műhely, Budapest, 2007. 227–245. 231.

[11]Az európai társadalomfejlődés értelme. 12.

[12] „Kiindulok abból az egzisztencialista tételből, hogy az ember az egyetlen élőlényfajta, amelyik tudja, hogy meg fog halni.” I. m. 11.

[13] Két verselemzés. Confessio, 1979/4. 72.

[14] Az európai egyensúlyról és békéről, In: Válogatott tanulmányok. I. , 295–635. 407.

[15] I. m. 88.

[16] I. m. 158.

[17] Vö. Bibó idézeteinek igéivel: „a dolgot őmagát nézzük”, „körmösen nyúlunk a magunk dolgához” (uo.), „a dolgokat a saját okaikra vezessék vissza”.

[18] VAS István: Egy-két szó. Bibó István tanulmányairól. In: Réz Pál (szerk.): Bibó-emlékkönyv. Századvég, Budapest, 1991. I. 286–291. 291.

[19] Hangsúlyozzuk: nem trónfosztásról, hanem a trónkövetelés felesleges és anakronisztikus mivolta melletti kiállásról van szó; nem Vas szövegének vagy a Bibó-emlékkönyvnek a társadalmi kontextusára, hanem a magunkéra való érvénnyel.

[20] Huszár Tibor: Bibó István – a gondolkodó, a politikus. 401.

[21] MÉSZÖLY Miklós: Félelem és demokratikus érzés. Kulcsszavak Bibó István életművében. In: Réz Pál (szerk.): Bibó-emlékkönyv. Századvég, Budapest, 1991. I. 351–366. 401.

[22] SÁNDOR Iván: Pillantás a történelem mélyére. A mai Bibó-tagadás indítékai és következményei. Alföld, 1992/8. 76–88. 76.

[23] Az eredetiben: „megfogalmazni nem tudó”, értelemszerűen javítottam – Sz. Á.

[24] TRENCSÉNYI Balázs: A „harmadik út” és az antiszemitizmus. Ungváry Krisztián forrásközléséhez. 2000, 2002/6.

[25]Eltorzult magyar alkat…, 590.

[26] Vö. Kovács, i. m. 223.

[27] NÉMETH László: Kisebbségben. In: A minőség forradalma – Kisebbségben. Püski, Budapest, 1992. II.  843–910. 881.

[28]Zsidókérdés Magyarországon 1944 után, 753.

[29]Eltorzult magyar alkat…, 615.

[30]A kelet-európai kisállamok nyomorúsága, In: Válogatott tanulmányok, II.  185–266. 236.

[31]Zsidókérdés Magyarországon 1944 után, 662.

[32] Továbbra is a szöveg hatásáról beszélünk, a lehetőségig függetlenül attól az értéktelített életrajzi körülménytől, mely szerint „e sorok írója” a nyilasok börtönét is megjárta hamisított mentesítő dokumentumok terjesztéséért.

[33] Ebben az értelemben Bibó szövegszervező eljárásai érdekes eltolódást mutatnak: az értelmezés mutatkozik zártnak és szerzőjétől függetleníthetetlennek, míg „a dolog őmaga” nyílt, lehetőségek és megvalósulások kontextusában elhelyezkedő kategória.

[34] Vö. UNGVÁRY Krisztián: Két röpirat – politikai hangulat Magyarországon 1945–46-ban. 2000, 2002/5.

[35]Eltorzult magyar alkat…, 586.

[36]Az európai egyensúlyról és békéről, 491.

[37] I. m. 450.

[38] I. m. 900.

[39]Eltorzult magyar alkat…, 604.

[40]Az európai egyensúlyról és békéről, 441.

[41] Mind a négy szóelőfordulás: i. m. 660.

[42]Az európai társadalomfejlődés értelme, 10–11.

[43]Az európai társadalomfejlődés értelme. 121. – E helyütt nem térnénk ki arra, hogy a marxizmus-vita történeti közelségében mennyire helytálló az adott polemikus eszmekör ismeretterjesztő igényű bemutatása – az elszigeteltségben élő, a konkrét szöveg keletkezésekor épp kórházban tartózkodó Bibón nem kérhető számon egy másik elszigetelt szellemi műhely tevékenységének voltaképp naprakész ismerete.

[44]Az európai egyensúlyról és békéről, 427.

[45]Eltorzult magyar alkat…, 615.

[46]Az európai egyensúlyról és békéről, 427.

[47] I. m. 447.

[48] PERECZ László: Nemzet, filozófia, „nemzeti filozófia”. Argumentum – Bibó István szellemi műhely, 2008. 242.

[49] NEMES NAGY Ágnes: Ízlésváltozások a Kosztolányi-vers körül. In: Réz Pál (szerk.): Hajnali részegség. In memoriam Kosztolányi Dezső. Nap, Budapest, 2002. 374–381. 379.

[50] Perecz, i. m. 25.

[51] SZERB Antal: Magyar Irodalomtörténet. Magvető, Budapest, 1991. 386.

[52] I. m. 299.

[53] Köszönettel tartozom Fráter Zoltánnak a fenti összefüggés megvilágításáért.

[54] I. m. 235.

[55] I. m. 456.

[56] I. m. 459.

[57] Szerb, i. m. 130.

[58]Eltorzult magyar alkat…, 615.

[59] Szerb, i. m. 128.

[60]Eltorzult magyar alkat…, 615–616.

[61] BALOG Iván: Politikai hisztériák Közép- és Kelet-Európában. Bibó István fasizmusról, nacionalizmusról, antiszemitizmusról. Argumentum – Bibó István szellemi műhely, 2004. 17.; VAJDA Mihály: Aktuális-e még Bibó István? Mozgó Világ, 2008/2.

[62] Balog, uo.

[63] Balog, i. m. 14.

[64] Vajda, i. m.

[65] Vagy másutt: „Be kell azonban vallanunk, hogy ma az a helyzet, hogy a háborúk lelki utóhatásaiból való kikászálódás szempontjából a szereplő országok demokratikus berendezése kimondottan hátrányosan hat.” Az európai egyensúlyról és békéről, 437.

[66]Eltorzult magyar alkat…, 618.

[67] „Egy tudomány színvonalát az határozza meg, hogy mennyire képes saját alapfogalmait válságba hozni. […] A különböző tudományos diszciplínák ma mindenütt arra hajlanak, hogy új alapokra helyezzék a kutatást.” Martin HEIDEGGER: Lét és idő. Osiris, Budapest, 2001. 25.

[68] SZŰCS Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. In: Réz Pál (szerk.): Bibó-emlékkönyv. Századvég, Budapest, 1991. I. 161–218. 169.

[69] Mindkét idézet: Szűcs, i. m. 168.

[70] Vö. „Az én kijelentéseim azáltal nyújtanak magyarázatot, hogy aki megért engem, végül felismeri, hogy értelmetlenek, ha már – fellépvén rájuk – túllépett rajtuk. (Úgyszólván el kell hajítani a létrát, miután felmászott rajta.) / Meg kell haladnia ezeket a tételeket, akkor látja helyesen a világot.” WITTGENSTEIN, Ludwig: Logikai-filozófiai értekezés. Atlantisz, Budapest, 2004. 103.

[71] Békeajánlat-fogalmazvány 1944 nyara. In: Bibó István (1911–1979). Életút dokumentumokban. 1956-os Intézet – Osiris – Századvég, Budapest, 1995. 304–211. 204.

[72] Vö. Zsidókérdés Magyarországon 1944 után, 646.

[73]Az európai társadalomfejlődés értelme, 96–101.

[74]Az európai egyensúlyról és békéről, 429.

[75] Két verselemzés.

[76] B. LIPCSEY Judit: Köszönet helyett. In: Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. Katalizátor, Budapest, 1994. 163–173. 170.

[77]Eltorzult magyar alkat…, 614.

[78] Ha a zsinati mozgalom a 15. században győzött volna… in: (uő.): Válogatott tanulmányok. Corvina, Budapest, 2004. 328–336. 336.