Kalligram / Archívum / 2010 / XIX. évf. 2010. március / Szerpentinen az atomvillanás felé

Szerpentinen az atomvillanás felé

Szolcsányi Ákos: Csehország szép, útjai jók. Orpheus, Budapest, 2008

A fiatal költő (’984-es születésű) első kötete vékony kis füzet, pusztán 70 oldal a hasznosanyag. A címhez – Csehország szép, útjai jók – alcím is társul: vasárnapi versek. A borítóképen egy szakállas, próféta ruházatú férfi alszik a szabad ég alatt, könyöklő kezére hajtva fejét, a sötét égbolt feje körül isteni fehér fényben. Beljebb lapozva megtudhatjuk (ha nem tudnánk), hogy az illető úr Jákob, a festmény címe Jákob álma, a festő neve pedig José de Ribera.

Miért alszik a borítón Jákob? Hogy nem tudjuk a választ egyből rávágni, nem baj: ahogy a jó versnek, úgy egy jó kötetnek is legyenek meg a maga titkai.

Ki volt Jákob? Jákob Izsák fia volt, akit – mint az ismeretes – Ábrahám gond nélkül áldozott volna fel Istenének, és később Izsák sem lett az a jófej apa: Izsáknak ikrei lettek, Ézsau és Jákob. Előbb Ézsau bújt ki anyja, Rebekka méhéből, majd Jákob, testvére sarkába fogódzva, később anyjuk azt szerette volna, ha Jákob lesz az áldott, de Izsáknak más elképzelése volt erről. A vak Izsákot aztán Rebekka és kedvenc fia becsapták, így az nem az ezalatt apjának vadászó Ézsaut áldotta meg, hanem hősünket. Ézsau ezért érthető módon dühös lett és meg akarta ölni testvérét. Jákob azonban Ézsau dühe elől elmenekült Rebekka testvéréhez. Útközben megpihent, vánkosa egy kődarab volt csupán. Akkor jelent meg neki az égig érő lajtorja az angyalokkal, és az Úr, aki ezt mondta: „Az Úr vagyok, atyádnak, Ábrahámnak Istene és Izsák Istene. A földet, amelyen pihensz, neked és utódaidnak adom. Nemzetséged olyan lesz, mint a föld homokja, ki kell terjesztened nyugatra és keletre, északra és délre, általad s utódaid által nyer áldást a föld minden népe. Nézd, én veled vagyok. Mindenütt oltalmazlak, ahová mégy, és visszavezetlek erre a földre. Nem hagylak el, amíg véghez nem viszem, amit megígértem neked.” Jákob tehát egy tragédiáktól, meg nem oldott feszültségektől terhes családi hátérrel rendelkező ifjú. A nagyapja meg akarta ölni az apját, az apja vak, biztosan haragszik, amiért lépre csalták, az anyja nem szereti Jákob ikertestvérét, tulajdon fiát, és valószínűleg már elhidegült férjétől is, ha ilyesmire vetemedik, ikertestvére pedig Jákobra annyira dühös (minden joggal), hogy meg akarja ölni. Egyedül az anyja és rokonai szeretik szerencsétlent, és egyedül álmaiban nyer nyugalmat és megerősítést. Igaz, akkor hihetetlenül pozitív jövőképet vázolnak fel számára.

A festmény nem véletlenül került a borítóra, nem véletlenül utal a költő – Pilinszky szavaival – az Ószövetség megragadóan gazdag helyére. Hiszen Szolcsányi Ákos a versek számából, elrendezéséből jól láthatóan nagy gonddal, precízen szerkesztette első kötetét. Hét fejezetben hét vers foglaltatik, plusz hármat helyezett el benne úgy, hogy a középső, vagyis a Birtok éppen az aranymetszési ponton legyen. (Hét szorozva héttel, hozzáadva három, az ötvenkettő, amennyi vasárnap van teoretikusan egy évben. Ld. még: vasárnapi versek.) A hármas fennmaradó két verse közül az egyik a kötet legelső verse, címe: Apa, a másik pedig a kötet utolsó verse, címe: Após, a középsőben pedig egy fiú beszél apjához. (Mellesleg a ciklusokban fellelhető versek is tudatos elrendezésről árulkodnak: pl. a III. a te orcád[1] címűben az első vers az 1. Eső, az utolsó a 7. .) Az apa és az após is családi viszonyra utal, az egyik inkább egy fiatalkori, míg a másik inkább a férfivá válás utáni viszonyrendszerre. Összeolvasva a címeket a borítón található festmény ihletőjének életútjával számos következtetést levonhatunk. Én pusztán odáig merészkedem most, hogy a költőnek fontos a család, fontos az apa, továbbá a kötet felfogható a fejlődésregény egyfajta lírai változatának: egy konkrét és egy elvont utat jár be az olvasó a szövegeken keresztül haladva, akárcsak Jákob, vagy Jákob álmában a létrán az angyalok, illetve ahogyan a címet verssorként magába foglaló 3. Kedves Éva! című vers három férfi szereplője (Apa, báty, lírai én) is, akik a konkrét csehországi autóút mellett valami másféle, szimbolikus úton is vannak természetesen.

A kötetben található versekre általában jellemző, hogy a verscímekben (és a versekben is nem mellesleg) aránylag sok a név, sok a megidézett alkotó neve (János apostoltól Camus-n keresztül a Coen fivérekig), de sok a szerepvers is (3. Kedves Éva!, 1. Fekvő Sztavrogin, 3. Kirill átkai, 6. Lea, 7. Péter imája, 1. Don Quijote, 3. Kirill úton, 5. Magdának), ahogy sok a fogalom a címekben (a minden konkrétságtól mentes ünnep, illetve idénymunka leírását is idevehetjük:  2. A nagy zápor, 4. Szüret, 2. Majális, 7. Karácsony, 6. Gólyatábor, 1. Eső, 7. Hó, 7. Hajnal stb.), ezen kívül gyakran könnyen kiragadható, idézhető akár három-négy sornyi szakaszokra építi verseit. „Szépségetek, akár a tiszta ágynemű, / nyáréjszakán az egyetlen.” (3. Szerelmes vers), vagy máshol: „A szög a gyógyult sípcsontban / túléli a szívet.” (7. Hó) „Ez nem bűn vagy hiba. A kisvárosok ilyenek.” (3. Csehország szép, útjai jók), vagy „Kicsöngettek, jókor fogytak ki / titkaim.” (4. Irigység), vagy „Egy angyal nem engedelmes” (2. Bukás). S végül  a 6. Balatonkenese címűben egy tábortűzről így ír gyönyörűen minimális szóval: „Olyan felülről, mint a nap, / csak énekel.” Szerencsére lehetne még sorolni a telitalálatokat.

Mint említettem, sok névvel találkozunk a címekben. A sok névtől olyan érzésünk támad, mintha személyes jó barátai lennénk Szolcsányinak, vagy nem számítana, hogy nem vagyunk azok. Beszél nekünk magából és magáról, félszavakból építi a családi mitológiát. Kontextusból kiragadott emlékképeket kapunk, amik lehetnének a saját életünk polaroid-fotói is éppúgy, mint akárkié. A jelenetei, mint a mondatai, gyakran csonkák, hiányoznak a végek, amitől egyfelől kitágul az értelmezési terük. Az 1. Esőben például („Az út homorulatai. / Festést levedlő hintaló. / A kapkodó kulcsok között / az elhibázottak; a jó”) az elhibázottak és a jó például éppúgy vonatkozhat a kulcsokra, mint – meglehet, nem ugyanazzal az élességgel – az emberekre. Másfelől viszont sokszor darabossá, követhetetlenné válik a Szolcsányi-versbeszéd. Nagy aha-élményt tud okozni egy-egy sor megfejtése, helyére kerülése („csók karok zárójele” az 1. Fekvő Szavrogin című versben). De sokszor fogyatékosságnak tűnik ez az enigmatikusság, vázlatnak, mint az egyetemi jegyzeteket egyébként tökéletesen és viccesen idéző 2. Tökéletes élet, ahol éppen ezt a vázlatosságot parodizálja ki.  Máshol viszont mintha kivédhető, vagy kivédendő lett volna, nem feltétlen szükséges. Az olvasó nem tudja, legalább a költő tudja-e vajon, miért ragaszkodik megfejthetetlen, nyakatekert megoldásokhoz. Ilyen például a 5. Magdához írt Balassi-strófás próbálkozás, ami azért válik megoldatlanul hagyott feladattá, mert a költő olyan sorokat hagyott benne: „tehetetlen magunk / adta magát közösért”. Amit néha szinte majdnem értek, de legtöbbször egyáltalán nem.  Vagy máshol: „A nők mentesek, / ültükben is többet érnek.” Talán az olvasó ilyen jellegű kifogásaira vonja meg a vállát, mikor egy helyütt ezt írja: „Nem tudom, oldd meg.” (2. A bátyám és én) Ezt a vállmegvonást értékelhetjük idegesítő modorosságnak, kamaszosan flegma kihívásnak is vérmérsékletünktől vagy hangulatunktól függően.

A kötetbe beleolvasva elsőre blikkre látszik: vannak jellegzetes Szolcsányi-verstémák. Ilyenek a családi viszonyok, a felnőtté válás stációinak ábrázolása mellett. A lefekvés–alvás–felkelés gyakori versekbe kerülése is árulkodó, de az írással, a szóval, kifejezhetőséggel kapcsolatos dilemmákat is aránylag sűrűn érinti. Például az Apósban felteszi a kissé patetikusnak tűnő költői kérdést (persze kevés az olyan költői kérdés, amelyik nem patetikus), „de mit tehet, aki nyelvében él?”, aztán úgy megemeli a verset, ahogy máshol is csak ritkán tapasztaljuk: „pedig kiégett körték, kerek tükrök / és terhes nők előtt hiábavaló a csönd /  és nevetséges az ítélet, ha mindkettő végleges és egyszerű, mint két kőtábla, amin díszek a szavak”. A kőtáblák persze Mózest és a tízparancsolatot hozzák be, de a sírköveket is, amennyiben egymás mellé temetkező házaspárok sírjára gondolunk.

A Csehország szép, útjai jók nem gyászkötet, habár lehetne az. Mégpedig azért lehetne, amit például a 6. Hasonlatok anyámra, páromra, rám című versből kiolvashatunk, amelyben talán legszebb négy sorát olvashatjuk a kötetnek. Hogy miért mégsem gyászkötetről beszélünk, az talán a már említett Apósból kikövetkeztethető. „Számonkérhetik magukon az emberek, / hogy még gyászolni sem tudnak?” (Ez például egy nem patetikus költői kérdés ugyanabban a versben.) A gyászolásra, illetve a túlélésre egy lehetséges út gyönyörűen megírva a rezignált monológ,  a 7. Péter imája, amelyet most csak azért nem idézek, mert az egész verset illene.  Természetesen Szent Péterről van szó benne, illetve a Jézus elárulásához és a Jézust túlélőkhöz kapcsolható bűntudatról, amely halványan ráfényképeződik a halott anya alakjára. A keresztre feszített Jézus és a valamilyen (egyelőre) nem halálos műtéten keresztül esett anya képe a 7. Hó című versben is egymásra vetül. „A szög a gyógyult sípcsontban / túléli a szívet” – írja és a szög csak későbbi pontosítása miatt nem tudunk nem gondolni azokra a szögekre, amelyekkel Jézust szegezték a kereszthez. „Ha van igazság, nem lesz harsonaszó” – írja itt, aztán egy másik versben (7. Ígérem, felkel), talán maga is elhiszi, amikor lazán vigasztal minket. „Nyugi, / a kabátot a fogas, / a fogast a falban / a Szentlélek tartja.”  

Mind a családi viszonyok, mind az alvás (egy áttéttel) kapcsolódik az istenhithez, a keresztények Istenéhez. Az első verstől fogva nem tudunk, persze olvasói rutinnal felvértezve, az apától nem elvonatkoztatni, hiába a „tévé, a tálca, / a tarja, a tej” plasztikus és tömörségében remek atmoszférateremtése. De a Birtok című aranymetszési pontba szerkesztett versnél is egyértelmű a többértelműség: „Apámtól tanultam, hogy úgy beszéljek róluk, fáim.”

Az alvással foglalkozó futamokat magyarázza a borító és viszont. Mert az alvás Szolcsányinak is vezeklés, szökés, illetve zarándoklat, közben a természetfölötti megtapasztalásának terepe, de megnyugvás, otthonra találás és szükség is egyben. Ahol megjelenhet az Úr (olvasva Szolcsányit kevésbé félünk használni ezt a szót, főleg így nagybetűsen), ahol szabad lehet, és feloldódhat végre az én egészen. Persze az Úr, vagy a kisbetűs isten máshol, máshogy is megjelenhet, például egy atomvillanás közepében, ahogy a cortázari novellák misztikáját idéző 1. Don Quijote példázza ezt.  Vagy nyelvjárásgyűjtésen az 5. Faluhelyen. Szolcsányinál egyébként az istenkép ambivalens, ahogy ez talán normális. Társul hozzá a szigorú apához hasonlítható szorongás, megfelelési kényszer, szeretet, de az ismeretlen, arctalan erővel szembeni ijesztő kíváncsiság is (5. Színház). Illetve a 7. Péter imája cím versben említett Örök Péter-hajnal miatt az alvás, a nemlét metaforája.

Nem csak a nevekből látunk feltűnően sokat a könyvben. Nagyon sok a tárgy is. Rögtön a felütésében: „Az est az övé, / a tévé, a tálca, / a tarja, a tej, / fiam, így fogd meg a kenőkést, ezt mondja a mozdulata.” (Apa) „Szolcsányi Ákos »az életnél is kedvesebb / részletek« megbabonázottja. A részekben leli fel a világegészt, akár Kosztolányi, aki ellenségének látta a nagy egészet, de barátjának a részt. Például csupa apróságokat szeret, nevezetesen »a negyvenes nők apróhirdetéseit. / egy lyukas lábas árusát a bolhapiacon« és más hasonló mellékes dolgokat. Nem ad percenként nagy spektrumú felbontásokat a világhelyzet különböző aspektusairól, megmarad a költői kaptafánál: úgy mond nagyot, mintha csupa evidens semmiségről beszélne. Addig bűvöli a részleteket, amíg elő nem bújik a palackba zárt dzsinn, a vizsgált valóságelemnél jóval tágasabb, valóságfeletti sejtelem” – írja róla Lackfi János[2]. Ebben az eltárgyiasult valóságban az lírai én raboskodik, vagy legalábbis idegen, amely raboskodásra jó pár példa van a kötetben (az 1. Ami tapad, ragad címűben: „A nap végén a rácson túl / neveden szólít a lidérc. / Az ablakpántok pattannak, / te próbát teszel és kiférsz.”). Ezt a rabságot vizsgálva élesedhet a fókusz, amennyiben a Birtok című versének utolsó sorait olvassuk. „Évgyűrűik gyűlnek, cella falán / a vonások, az egyik nagyon korai vastagabb, mert a / fogoly azóta biztos afelől, hogy igazából kint se más.”

Nemcsak a név és nemcsak a tárgy, de gyanúsan sok a kötetben a nevetés is, azért „gyanúsan”, mivel ezzel párhuzamosan kevés az igazi derű. Nem véletlen, ha Kosztolányi jut eszünkbe, ahogy Lackfi Jánosnak. A boldog, szomorú Desiré sziluettje több helyen feltűnik, például a 4. Irígység címűben: „Péntek estéjére gondoltam, / vállaihoz mértem a vállam”, vagy a IV. Az ellenben mintha Esti Kornél bukkanna fel, de a 7. Hajnalban a legegyértelműbb, mikor a Hajnali részegség utolsó soraira utalva Szolcsányi így ír: „most csak a fej van és hogy nehéz / mikor emlékezni fogok: // valami a borban, / és hogy egy nagy úrnak / házigazdája voltam.”  

A következőkre kell felkészülnie a Csehország szép, útjai jók-kúriába hivatalos látogatóknak: A költő szívélyesen üdvözli az ajtóban, a látogató és a házigazda már az első percekben egy-egy jól eltalált, puhatolózó viccen derül, a házigazda nem csak mondani tud poénokat, de érti is őket. A ház, ahol lakik, tágas, könyvekkel túlzsúfolt és szomorú, látszik, hogy csak férfiak lakják. Aztán papucsot ad majd, de nem csak a kényelmi szempontok miatt, hanem azért is, hogy ne karistoljuk össze cipőnkkel a parkettát. Mikor beszél, nem minden szavát fogják érteni, mert nem mondja végig a mondatokat, és néha nagy asszociációs ugrásokkal mesél. Csapong. De képes figyelni is. Halkan, beszél, közben mosolyog. Olykor keveri az emelkedett szóhasználatot a köznapi vagy a kamaszokra jellemző szavakkal. Ha a látogató hibázna – és minden valószínűség szerint fog –, például olyan témát érint, amit nem kellene, visszaél a vendégszeretettel és mondjuk kérdezés nélkül elvesz egy szál cigarettát egy asztalon hagyott dobozból, a költő nyugodt hangon, miközben mosolyát nem veszti el, ugyanakkor tanárosan az orrára koppint, persze csak képletesen, egy-két megrovó szóval, mégis: mindvégig komolyan. Néha kegyetlennek, néha dölyfösnek tűnik majd a házigazda, de amikor a vendégség véget ér, a látogató valami megmagyarázhatatlan okból mégis úgy érzi magát, mint mikor kilép vasárnap dél körül a templomajtón, vagy mintha egy meredek szerpentinen kapaszkodó kocsi ablakából lenézne az alatta kígyózó útra: köszöni, amennyire tőle telik (7. Péter imája), még akkor is, ha egy atomvillanás felé hajt.

[1] A szerző nem csupán a tartalomjegyzékben számozta meg a verscímeket, utalva a szerkezetre, hanem a köteten belül is. Ezért a számokat a címek részének kell tekintenem.

[2] Lackfi János: Ami menthető, Szolcsányi Ákos versei elé, Kortárs, 2004, 10. szám (október)