Verskóstolók ínyenceknek

A közhiedelemmel ellentétben nem magyar nyelvű költők gyakorlatoznak legtöbben a beírhatatlan pályán. Amerikában, vagyis az Egyesült Államokban – ott az országot kell említeni, míg minálunk nem azt, hanem a nyelvet – hihetetlenül sokan publikálnak szinte megszámlálhatatlan kiadványokban; nem hiszem, hogy, arányítva is, számban a magyarok alatt maradnának. Csak egészen kis részük kerül persze a jelentős versantológiákba. Vannak, akiknek mindegyikükben megtalálhatók a versei, és vannak, akiket ritkán boldogít egy-egy szerkesztő kívánalma vagy szeszélye (vagy kívánalom és szeszély ugyanaz lenne?). Egy biztos, a honi partokra, a fordítók buzgalmából és a kiadók bizalmából, az igen sokak közül csak keveseknek sikerül az átkelés.

Az itt szóba jövő két kötet is, úgy gondolom, olyan költőket mutat be, akik még az angolul tudó magyar nyelvűek számára is jórészt ismeretlenek. Feltehetőleg az angol nyelvűek számára is. Ira Cohen a polcomon lévő vaskos és szerényebb antológiák egyikébe sem került be, az Átkelés Gyukics Gábor tolmácsolta 23 költőjéből viszont 15 antológiaszereplő, ráadásul ezek mindegyike kiemelkedő. Ez Gyukics válogatását minősíti. Megnyugodhat az olvasó abban is, hogy közel sem kap körképet, sokan kimaradtak, akiknek a kiemelkedők körképében benne lenne a helyük, viszont kóstolókat kap abból, ami a ma keletkező amerikai költészet. Az is megnyugtató lehet, rám legalábbis jól hatott, hogy Gyukics a maga ízléséhez közelálló verseket fordított (anélkül, hogy saját verseket csinált volna belőlük). Tartózkodni kell ugyanis a lelkiismeretesektől, akik mindenkit és mindent fordítanak (akár pénzért, akár lelkesedésből). Megkülönböztetendő ugyanis a lelkiismeretes fordító és szerkesztő attól, aki ismeri a saját lelkét és hallgat is rá. Bízni az ilyenekben érdemes: olyasmiket fordítanak, amire érzékenyek, amire rezonálnak, és amiről úgy érzik, fordítható. Emberként a fordító olyan hangszóró, amelyik nem minden hangra rezonál. (A kutyák például olyanokra is, amelyekre ember nem.)

Nos, mire rezonál Gyukics Gábor?

A dzsesszhez kapcsolódó költészetre, annak is olyan fajtájára, amit önkényesen hagyományosnak mondok; van ugyanis absztraktnak mondható dzsessz és ahhoz igazodó költő is, például Cooledge. Meghatározó, hogy a közbeszéd nyelvét, szótárát, ritmusait kedvelő költőkre rezonál, különösen, ha megmártóztak a szürrealizmus váratlan képiségének, vágásainak és örvénylésének a folyamában, kavargásában és sodrásában. Gondolom, ezért nem is kerülhetett ebbe a kötetbe olyan költő, mint például Robert Creely (aki, igaz, 2005-ben meghalt, de a 2006-ban meghalt és nála jóval öregebb Kunitz belekerült). Ez nem számonkérés – arra még sor kerül –, csak annak jelzése, hogy a fordító a közbeszéd nyelvét olyan szárazan felhasználó versekre, mint Creelyé, nyilvánvalóan nem rezonál. A különbségre talán példa a beszélt nyelv Creelyre is ható és elismerten legjelentősebb költője, William Carlos William, ugyanis Galway Kinnel neki szóló versében akad olyan kitétel, mint „a pódium visszeres márványán”, ami a magam érzése szerint megmerült az előbb említett folyóban. Nagy úszóleckéket vett benne Charles Simic, a szerb származású és az amerikai költészet élvonalába került költő is. Mennyegző a pokolban (A Wedding in Hell) című kötetéből fordított egyik versében például ez olvasható: „Kétszer is érvénytelenített bélyegnek / Tűnt a tükörben arcom”. Gyukics rezonál végül fekete és indián költőkre – a kötet egészen rövid, arcképekkel is üzenő leírásokat ad mindenkiről –, amennyiben azok versei is az említettekhez sorolhatók: a fordítottak is dzsessz szinkópákkal és szürrealista képiséggel dúsított köznyelven írnak, annak oldott, olykor szűkre fogott, szaggatott, olykor laza médiumában.

Azt sajnálatosnak gondolom, hogy a legfiatalabb felvett költő 1952-ben született, és néhány kivétellel mind a harmincas és a negyvenes években, így a legfiatalabb költő a kötet megjelenése évében 55 éves volt. Viszont érdekes, hogy nincs olyan különbség a harmincas és a negyvenes-ötvenes években született költők között, mint minálunk, magyar nyelvűeknél. Ami ott különbség található, az egyfelől már Olsonnal kezdődik, aki 1910-ben született és 1950 körül elsőnek használta a „poszt-modern” kifejezést, hogy megkülönböztesse a magáét az általa nagyon is sokra tartott Poundétól és annak kortársaitól. Egy másik jellegzetes és a többitől elkülönülő, az ún. LANGUAGE költészetre az 1950-ben született Charles Bernstein jó példa. Gyukicshoz nyilvánvalóan egyik fajta se áll közel, már amennyiben a fordításkötet anyagát – és saját verseit – mérvadónak tekintem. Ezt sem bírálatnak, hanem tájékoztatónak szánom. Egy jó fordítótól azt kell elvárni, amit ad, akárcsak egy jó költőtől. Még ha egész népét akarja tanítani és nem középiskolás fokon, akkor sem sem illik eldönteni még azt sem, hogy milyen legyen a középiskola, a felső oktatásról nem is szólva.

Arra, hogy milyen költészetre rezonál Gyukics, gondolom, jó bizonyíték Ira Cohen verseiből készített kötetnyi válogatása, a Bőségszaru. Erről a költőről azért nehéz valamit is mondani, mert kultikus figura, sok médiumban híres, köztük talán a költészetben legkevésbé, holott sokat írt, gondolom, még ír is, és sokan dicsérték. Egyféle vándor-sámán, állandóan úton van Amerikában, Afrikában, Európában, a Távol-Keleten, „Tanger varázslója és Katmandu bölcse”, mondta róla William Burroughs, „A müezzin világában élő ember”, vélte Borges, „Verseidet olvasni olyan, mint nyers idegszálakat szívni”, adózott neki Henri Michaux. És mivel illik magyar lelkesedést is idézni, íme a sajnos nem régiben meghalt Antal István Juszuf Ira Cohen című, a kötetbe illesztett írásának néhány mondata: „A hallucinogén, pszichedelikus élményeken alapuló, az azokból fakadó vagy azokkal rokonítható látásmód és világszemlélet egyik alapvető jellemzője Cohen művészi alkatának. Költészetének izgalomkeltő sajátossága ahogy a már említett, szemlélődő, utcákat járó énjének egyszerű, mégis meditatív soraiba beépül manapság is a korai szürrealizmus álomszerű absztrakciója, és az egészet újabb dimenziókba emeli a hallucinogén látomások sokasága.”

Ira Cohen csak egyike az Átkelés antológia 24 költőjének, és más, mint bármelyik másik lefordított költő – most hallottam egyébként a hírt, hogy a Lucy in the sky with diamonds című pszichedélikus Beatles-dal Lucyja egy tényleg élő lány volt, a napokban halt meg: az álomvalóság sem nélkülözi a valóságot, csak a költők valamit csinálnak vele –, mégis az egész antológiára, a kortárs amerikai költészet egyik több szálon futó vonulatára jellemző a francia szürrealizmus máig eleven hatása. És ez nemcsak a már említett képiséget, vágásokat, álom-ugrásokat jelenti, hanem a földi kultúrkörök integrálását a legrégebbiektől a legmaiabbakig, úgy, ahogyan egy olyan kaleidoszkóp integrálna, amelyiknek nincsen középpontja. Ami integrál, az egy szakadozott sodrás, a Willendorfi Vénusztól Ikaruszon át a Yellow Dog Caféig (Yusef Komunyakaa), hogy Juszufra emlékezve egy másik költő szótárából idézzek. Ez nagyon más, mint a magyarországi költészet, más a versek dinamikája. Még a legmelankolikusabb és legdeprimáltabb hangú vers is életerővel lüktet. Ilyen közegben a gyakori irónia is úgy relativizál, hogy közben összeköt, nem érvénytelenít. Úgy von kétségbe, hogy érezteti a vonás megtartó mozdulatát.

Érdemes ebbe a kis kötetbe beleolvasni, hatásosabb, mint egy illusztris, körültekintő kötet. A panoráma akkor hatásos, ha egy bizonyos régióra nyit.

A fordítás minősége egészében jó. Bajokat találni, azt hiszem, mindig lehet. Egészen apró baj, hogy Anselm Hollo egyik versének címe magyarul: Száznál hét évvel kevesebb, holott lehetne: Hét év híján száz. Nagyobb baj például, hogy Charles Wright Laguna Blues című versének mindhárom szakaszát ugyanegy verssor zárja le: „Whatever it is, it bothers me all the time”, amit a magyar „Akármi is az, állandóan zavar” ugyan elég pontosan fordít szemantikailag, hangulatilag viszont nem, és ezért nem úgy hangzik, mint egy blues. Talán jobb lenne: „Akármi is, mindegyre megzavar.” Az ezt megelőző sor az első és az utolsó szakaszban: „Something’s off-key in my mind” és „Something’s off-key and unkind”, a fordításban: „Valami hamisan szól a fejemben” és „Valami hamis és kellemetlen”. Jó megoldást nem tudok még csak ajánlani sem. A „mind” szónak nincs magyar megfelelője, hiszen jelent „elmét”, „véleményt” és „szellemet” is (a szellemiség értelmében); és az „unkind” a „mind”-ra rímel, mint a „fejemben”-re a „kellemetlen”, csak éppen nem „kellemetlen”, hanem „barátságtalan” az „unkind”; a magyar „hamis” pedig nem ismétli meg a „hamisan szól”-t. A „fejemben” helyett talán jobb lenne a „gondolataimban”, de ritmikailag nem jó, és nem tudom, mi rímelne rá. Ezeket csak azért jegyzem meg, mert ebben az Átkelésben Wright verse nem jön igazán át, ahogyan állítólag a tengeren szállított bor sem.

A kötet fordításainak egészét azonban nem bántják az ilyen bajok, és aki csak magyarul tud, talán észre sem veszi itt-ott az elütést, vagy félreütést, mindössze zavarni fogja valami, vagy vállrándítva elmegy a vers mellett. Sebaj. Marad elegendő jó vers, sok érdekes költő, és összhatásában egy emlékezetes és visszatérésre csábító kóstolgatás.