Kalligram / Archívum / 2010 / XIX. évf. 2010. november / Empty Hearted Town

Empty Hearted Town

And I’m walkin down the sidewalks of LA, wishin’ I had a warmer jacket
And the leaves are fallen down.
I’m just another man with an empty handed heart
In an empty hearted town.
And I’m walkin down the sidewalks of LA, wishin’ I had a warmer jacket
And something more to say.”

(Warren Zevon: Empty Hearted Town)

                   

1.

„shoulda done... shoulda done...
that’s my song.”

                     

December másodika, illetve már harmadika van. Néhány perccel múlt éjfél, és decemberhez képest egészen kellemes az idő. Persze a torkom kicsit kapar, de ennek szerintem semmi köze a néha fel-felerősödő szélhez. Azért amennyire csak tudom, felhúzom a bőrkabátom cipzárját és behúzom a nyakam. Szeretem ezt a kabátot. Sosem fázom benne, és a zsebeibe belefér egy könyv, vagy egy doboz sör. Most nem szívesen hagyatkoznék az időérzékemre, de a karórám szerint már több mint húsz perce ácsorgok itt a buszmegállóban. Kicsit már unok úgy tenni, mintha a női ruhabolt próbababáit nézegetném, miközben valamelyik éjszakai járatra várnék. Ráadásul egyre jobban kell húgyoznom is. Az igazság az, hogy a Rákóczi út túloldalát bámulom. Kábé fél órája leszólított ott egy cigánykurva.

A Blahánál szálltam le a villamosról és onnan gyalog indultam a Keleti felé. Már messziről láttam, hogy mi fog történni, mégis váratlanul ért. „Szia, merrefelé?” Ennél jobbat is kitalálhatott volna (hallottam, a mögöttem jövőtől is ezt kérdezte, úgyhogy valószínűleg ez volt a bevett szövege). Persze a „Szia, akarsz barátnőt?”-nél jobb, de nekem a személyes kedvencem a „Szia, szeretnél?”. Ezt egy húszas évei közepén járó kurvától hallottam. Látszott a tekintetén a lelakottság, de a diadalmas romlás mögül mégis felsejlett valami az ártatlan kedvességéből. „Szia, merrefelé?” Százhatvan magas lehetett, barnás-vöröses haját lófarokba fogta. Nem mondanám különösen szépnek, de csúnyának sem. A nők nagy halmazában a ’közepesen nem szép’ kategóriába sorolnám, a kurvák között viszont a ’közepesen szép’-be. „Haza.” Nem emlékszem pontosan, hogy erre mit mondott, nyilván valahogy szóbahozta a szexet, és feltételezte, hogy nekem feltétlenül szükségem van rá. „Itt szemben van egy helyem.” „És mennyi?” „Szopás ötezer, korpába tíz.” Akartam is, meg nem is, végül a félelem győzedelmeskedett. „Még ha akarnám is, nincs ennyim.” „Mennyid van?” „Igazából semennyim, úgyhogy ne raboljuk egymás idejét.” És továbbálltam. Száz-százötven métert tehettem meg, amikor valamiért meggondoltam magam. Elővettem a pénztárcámból három darab ezrest, majd gondoltam egyet és hozzácsaptam még egyet. Úgy látszott, az ár csak irányár, és hajlandó alkudni. Visszaindultam. Nem gondolkodtam, nem próbáltam el magamban, mit fogok mondani, csak mentem. De mire visszaértem, már nem volt sehol. Kicsit ténferegtem még ott a sarkon, bementem egy mellékutcába, aztán visszaindultam. „A francba is, márpedig ma dugni fogok! Vagy legalább szopatni.” Tudtam, hogy ilyen tájban a Matchnál szokott ácsorogni egy világosbarna hajú, nem túl szép, de azért a maga módján dögös kurva, reméltem, most is ott lesz. De nem volt sehol. Még mentem egy kicsit a Keleti felé, aztán átmentem a másik oldalra és elindultam vissza a Blahára. A következő saroknál egy nagydarab kurva posztolt. Úgy nézett ki, mint azok a nagyhangú cigányasszonyok, akik a mosoni piacnál és a szökőkútnál szokták tölteni a nyár nagy részét. „Na ezt azért mégsem!” Szerencsére nem szólított le, talán megérezte, hogy a kolleginájánál lejjebb nem adom.

Így kerültem ide. Már két busz is begurult a megállóba, páran leszálltak, páran fel.

Még öt percet várok. Azt mondta, itt van egy helye, ezen az oldalon. Akkor alighanem ez a lépcsőház lesz az, mert máshol üzletek vannak. Már-már bántóan sablonos a szerelmi életem: Fiú 1 szereti Lány 1-et, de Lány 1 Fiú 2-őt szereti. Viszont Fiú 2 Lány 2-őt szereti. Gondolom ez mindenkivel megesett már legalább egyszer. És valahogy mindenki csak arra emlékszik, amikor Fiú 1 vagy Lány 1 volt. Talán Fiú 2 és Lány 2 nem is létezik, csak a tudatunkban? Baromság. Mi lenne, ha most odanéznék, és megint ott állna a sarkon? Odamegyek. „Szia! Talán mégis meg tudnánk állapodni… Van egy kis pénzem…” Ez elég szörnyen hangzik, ennél valami jobb is az eszembe juthatott volna. „Oké. Sima dugás hatér’, gumival.” Gumi nélkül jobb lenne. Igaz, azzal a kurvával ki akar kefélni, aki engedné gumi nélkül? „Rendben.” Elindulunk. Vissza a Blaha felé. Kicsit kínos ez a csend, ezt ő is érzi, mert hirtelen megkérdezi: „És, mit csinálsz?” „Tanulok. Egyetemen.” Az egyik csöves épp most kortyol egy embereset a petpalackos borából (talán Csaplárosné). „Á, ilyen okos vagy?” Most miért nevet? „Még nem.” Mi ez a hülye mosoly a szám sarkában? Jól sejtettem, tényleg ez az a lépcsőház. A másodikra megyünk. A folyosóról belátni a New York udvarára. Az ajtó egy kis előszobába nyílik. Bezárja a bejárati ajtót. A szemben lévő ajtóra mutat: „Ez a vécé, ha pisálni akarnál előtte vagy utána.” A bal oldali ajtó mögül halk lihegés szűrődik ki. A jobb oldali felé mutat. „Ide megyünk.” „Levegyem a cipőmet?” Nemet int a fejével. „Ülj csak le a franciaágyra!” Közben vetkőzni kezd. A franciaágy valójában két összetolt egyszemélyes heverő. Kicsatolom az övem, kigombolom a farmerem. Szeretem ezt a nadrágot, csak kicsit hosszú, fel kellett volna tűrnöm, de már vizes és sáros, úgyhogy nem akarom összefogdozni. „Felállítod magadnak, vagy én csináljam?” „Segíthetnél.” Ha már én fizetek. Elég régi szekrénygarnitúrájuk van. Valami bútorápolóval át kellene törölgetni. „Az jó lesz, ha meglovagollak? Vagy máshogy akarod?” „Nem, jó lesz.” Hanyattfekszem. „Szerinted igaz az, hogy a tiszta szellemiségben csak fájdalom nélküli élvezet és valamiféle korlátoltság van, a tiszta ösztönszerűségben pedig élvezet nélküli fájdalom és szükséglet-kielégülés?” „Ahh-hha.” „Az ember viszont nem tisztán ez és nem tisztán az, vagyis ebben a, ha úgy tetszik, keverék-természetben, a szellem negatív korlátozottsága és az állat pozitív fájdalma a legbensőbben összeolvad egymással.” Megfogom a melleit, ha nem tetszik neki, majd szól. Egész jók. „A fenséges szépség teljes élvezet ad, a fenséges rútság viszont kétségbeesést. Persze ez a fenséges rút nem valami legmagasabbrendű rút, mert olyan nem létezik, mint ahogy a szépnek sincs maximuma. Várj, lassíts!” „Ahh-ahh, nem tudok, teljesen felizgattál! Mindig ilyen kemény a farkad?” „Tudod, mi igazán érdekes? Novalis az egyik töredékében valami olyasmit mondd, hogy a költő, a művész feloldja a kötelékeket, a filozófus viszont elrendezi, helyrerakja, besorolja a dolgokat. Máshol pedig pont azt mondja, hogy a filozófia relativizálja a világegyetemet, akár a kopernikuszi rendszer: megszünteti a szilárd pontokat. Most akkor melyik? Persze erre jön Schelling, aki szerint a művészet abban különbözik a többi emberi cselekvéstől, hogy véges mivolta ellenére képes ábrázolni a végtelent. Ha jól emlékszem, a Schlegel-testvérek valami ilyesmit mondtak a fragmentumokról is. Akkor a fragmentum művészet a művészeten belül? Na, ne, ne siess! Áh, már mindegy, gye-he-rhünkhhh.”

Talán feladta mára. Elege lett, hazament. Vagy bejött egy kuncsaft? De ennek az egésznek már legalább háromnegyed órája. Semmi sem tarthat eddig! Főleg nem egy kurvával. Na jó, ennyi. Húsz, tizenkilenc, tizennyolc, tizenhét, tizenhat, tizenöt, tizennégy, tizenhárom, tizenkettő, tizenegy, tíz, kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy. Indulok. Na lássuk, énekeljünk valami szépet, azzal is telik a hazaút. Jó lesz sietni, remélem, nem pisálok be hazáig.

                 

2.

„Things don’t work out the way you reckon

Money comes first, and the love comes second”

               

Huszonhárom évesen értem el először a napsütötte sávig. Egy húsos, nem kifejezetten szép, törött kezű cigánykurván át vezetett az út. December tizennegyedikén.

Már reggel elhatároztam, hogy megteszem. Két lehetőséget vázoltam fel magam előtt: vagy elhívom borozgatni Julit, akivel néha találkozgatok, de igazából semmi sincs köztünk, és az első (vagy inkább a második) üveg után teszek egy próbát, vagy elmegyek kurvázni. Délelőtt beszéltem Julival, nem ért rá.

Úgy gondoltam, este tíz felé kellene elindulnom. Sokáig tépelődtem, hogy elmenjek-e, vagy hagyjam a francba, hiszen kurvázni bármikor lehet. De valahogy negyed tizenegy felé hiába álltam meg tíz-tizenöt percre gondolkodni, mégis szép lassan felöltöztem. Kivettem a tárcámból a pénzem javát, a vonatbérletemet és a bankkártyámat, csak hatezer forintot hagytam meg, plusz a BKV-bérletemet. Levettem az ékszereimet és az órámat. Elindultam az ajtó felé. Menetközben újra megálltam töprengeni az egészen, de ez alatt, szinte észrevétlenül, felvettem a kabátom és kinyitottam az ajtót. Úgy terveztem, hogy a hetes busszal megyek el a Blaháig, és onnan indulok vissza gyalog a Keleti felé. De három zord külsejű faszi miatt nem a buszmegálló felé mentem, hanem egyenesen a Blaha felé. Úgy a Mister környékén különös önbizalom szállt meg. Ez a Nefelejcs utca után el is múlt, szóval nem tartott sokáig. Egészen messzire elsétáltam, de sehol senki. Se a Matchnál, se a pár sarokkal későbbi elegáns étteremnél, pedig eddig ezeken a helyeken szólítottak le. Mindkétszer nemet mondtam. De, „három a magyar igazság!”, gondoltam. Egészen közel voltam már a buszmegállóhoz, amikor láttam, hogy egy testesebb nő (nem volt kövér, de azért elég nagy volt a segge) jön át a Rákóczi utcán. Olyan negyvenesnek saccoltam, mosoni-típusnak. Féltem, hogy megszólít. És tényleg. Amikor elmentem mellette hozzám lépett. „Szia, nagyon sietsz?” Kedvesnek tűnt. Hosszú fekete haja a lapockájáig ért, két anyajegy volt az ajka környékén (vagy talán pirszing, nem tudom). Így közelebbről viszont már inkább tűnt fiatal harmincasnak. Úgy 29 és 32 közé tenném. „Nem annyira.” „Nincs kedved egy kis szexhez? – majd kicsit kivárt, és nevetgélve hozzátette: – Ebben a hidegben?” „Éppenséggel… mennyi?” „Három a francia, négy a sima szex, öt minden.” Nem hallottam jól, visszakérdeztem. Jobb tisztán látni. „Gumival?” „Mármint mi?” „Hát, minden.” „Igen.” „Jó. Azt hiszem, négyezret meg tudok engedni magamnak.” „Figyelj, négyért minden. Jó alku, nem?” „Aha.” „Akkor mondd ki, hogy menjünk!” „Menjünk.” Elindultunk, keresztül a Rákóczin, ahogy az előbb jött. „Mit szólsz, milyen hideg lett”, mondta, amikor fellépett a járdára. „Igen, egyik pillanatról a másikra.” „Tegnap havazott, de akkor nem volt ilyen hideg.” Nagyon fesztelen volt a hangja. Közben beütötte a kódot a lépcsőházajtón. „Itt lakom a harmadikon, de oda nem mehetünk, mert vannak nálam. A lámpát meg nem kapcsolhatom fel, mert akkor szemből belátnak ide.” „Csak így az orromig se látok.” „Akkor világítok.” Elővette a telefonját és azzal csiholt némi fényt. Három, négy lépcsőfokot mentünk a lépcsőfordulóig. Ott lerakta a telefonját az ablakpárkányra, amire később le is ült. „Tudod, most csinálok először ilyet. Szóval nem hiszem, hogy sokáig fog tartani…” Jegyeztem meg, egy kicsit bátortalanul. „Igen?”, elég meglepettnek tűnt. „Akkor…”, erre kigomboltam a farmeromat. „Mármint hogy, fizess előtte, légyszi.” „Ó, persze.” Visszahúztam a nadrágom és elővettem a pénztárcámat. „Még egy ezresért egy kis simogatás, cicimutogatás? Mit szólsz? És senki nem fog sietni…” közben lehúzta a kabátját és kigombolta a blúzát. „Nem tudom. Akkor miből élek a héten?” „Nekem mondod? Van egy gyerekem. Nehéz. Ilyenkor karácsony környékén próbálok többet mutatni magamból a fiúknak, de hát, hideg van. Na meg törött kézzel… De ha nem, hát nem.” Most vettem csak észre, hogy a bal keze gipszben van. Közben kiszámoltam a négyezret. Odaadtam. Újra letoltam a nadrágom. „Azt megtennéd, hogy a gumit felrakod magadnak, mert fél kézzel nem menne.” „Persze. Csak ahhoz kérnék egy kis fényt. Meg előtte kicsit…” „Ja persze, tudod mit, tedd csak úgy rá, aztán majd ráhúzom szájjal. Mégis csak jobb, mintha kézzel csinálnám, nem?” A nagy hidegben a vér a belső szerveimet védte, és nem igazán akart kiáramlani. Szégyelltem magam, hogy még egy nyavalyás erekcióra sem vagyok képes, miközben ő keményen próbálkozott a szájával. Mondtam is, hogy talán a hideg vagy az idegesség miatt van. Valószínűleg rutinból csinálta és nem valami jól, mert inkább kellemetlen volt, mint kellemes, de azért valahogy csak kiáramlott a vér. „Azért menni fog?”, kérdezte. Lenéztem: „Aha.” „Akkor most jön a legnehezebb része: vetkőzés fél kézzel.” Nem igazán figyeltem, hogy csinálja, azzal voltam elfoglalva, hogy ne menjek össze. Közben megfordult és megtámaszkodott az ablakpárkányon. Segített bevezetni a farkam. Nem éreztem semmi különöset. Megfogtam a derekát és elkezdtem lökni. Meglepően sokáig bírtam, szerintem sokkal tovább is bírtam volna, ha akarom, de féltem, hogy valaki épp most jön le a lépcsőn, és egyre kellemetlenebbül éreztem magam, csak arra vágytam, hogy leléphessek. Így beleélveztem, egy kis nyögéssel a tudtára adtam, hogy végeztem. Lefejtettem a gumit és egy papír zsebkendővel megtöröltem magam. „A gumit eldobtad?” „Még nem, gondolom, itt a lépcsőházban mégsem lenne jó.” „Ja, köszi. Ott van kuka.” Mutatott néhány szemeteszsák felé. Eldobtam a gumit (valószínűleg epres ízesítésű lehetett, mert éreztem valami enyhe eperillatot, és piros színű volt). Kifelé menet egy szót sem szóltam hozzá. „Köszönöm szépen”, fordult felém aztán az utcán, mosolyogva. „További szép estét.” Ennél hülyébbet aligha mondhattam volna. „Köszi.” Elindultam a Blaha felé. Felszálltam a hetes buszra és jöttem haza, amilyen gyorsan csak tudtam. A busz ablakából láttam, hogy megint ott áll, ahol engem is leszólított. Ekkor villant be, hogy ő ugyanaz lehetett, akit két hete is láttam, de akkor nem állított meg, talán mert érezte, nem mennék el vele…