Szemlélettranszfer: az Index Könyvtár mint a szürrealista elképzelések magyarországi megalapozásának kísérlete

Szürrealizmus-hullámok

Magyarországon a szürrealizmus koncepciója nehezen talált visszhangra. Azok a szerzők, akik a húszas évek folyamán a legjelentősebb szürrealista ihletésű szövegeket írták (Illyés Gyula, Déry Tibor, Németh Andor, József Attila és mások), általában hosszabb-rövidebb európai útjaikon találkoztak az irányzattal, és cikkekben, irodalmi szövegekben vagy folyóirat-alapítások révén (lásd pl. a Dokumentum esetét 1927-ben) próbálták ezzel kapcsolatos lelkesedésüket, tapasztalataikat megosztani a magyar közönséggel. Kevés sikerrel. A húszas évek végére, a magyarországi irodalmi mező jellegét feltérképezve azok a szerzők is elfordultak a szürrealista típusú kísérletezéstől, akik korábban nagy lehetőségeket láttak benne. A magyar avantgárd történetének ez a szakasza mára jól dokumentáltnak mondható Bori Imre, Deréky Pál, Passuth Krisztina, Pomogáts Béla, Kálmán C. György, Kappanyos András és mások munkái nyomán.

Kevesebb szó esik a szakirodalomban a magyar avantgárd egy újabb fellobbanásának időszakáról, amely a negyvenes évek elejétől mintegy 1947-ig tart. Hamvas Béla és Kemény Katalin könyvcíméből kiindulva ezt a rövid irodalomtörténeti pillanatot az absztrakció és szürrealizmus korszakának tekinthetjük,[1] és elsősorban képzőművészeti eredményei épültek be a köztudatba, az Európai Iskola nevű csoport munkássága révén.[2] A csoport szervező egyéniségei és teoretikusai között találjuk a Pán Imre – Mezei Árpád testvérpárt, akik már 1924-ben avantgárd jellegű folyóiratot jelentettek meg IS címmel, Gerő György és Kristóf Károly közreműködésével.[3] Pán Imre irodalmár volt, izgalmas versek és esszék szerzője, Mezei Árpád pedig ízig-vérig teoretikus, aki szóbeli előadásokban és gyakran társszerzős vagy mások által kiprovokált írott szövegekben sajátos gondolatmenetekkel ragadta magával közönségét, akár a pszichoanalízisről, akár Rorschach-tesztekről, akár kortárs képzőművészetről és irodalomról, akár Lautréamont-ról értekezett. A negyvenes években budapesti tevékenységük kifejezetten hiánypótló volt, hiszen (részben az akkor Budapesten élő Marcel Jean szürrealista költőhöz és teoretikushoz fűződő szoros baráti-munkatársi kapcsolatnak köszönhetően) éppen azt a francia gondolkodási áramlatot közvetítették a magyar közönség számára, amely nem volt jelen a köztudatban, és amely amellett, hogy intenzív intellektuális és művészi kihívást jelentett több közép-európai művészcsoport számára, gyakran hangoztatott baloldali és forradalmi jellege miatt is némi reménnyel kecsegtetett, hogy a háború után berendezkedő művelődési politika számára is elfogadható marad. A remény, mint ismeretes, illúziónak bizonyult: 1947/1948-ra avantgárd művésznek lenni Magyarországon ugyanolyan problematikussá vált, mint mondjuk polgári művésznek lenni. A központosított művelődéspolitika számára nem volt alternatívája a szocialista realizmusnak.

Egy korábbi tanulmányban már kísérletet tettem annak tisztázására, hogy miképpen viszonyult a Pán Imre által szerkesztett Index Röpirat és Vitairat Könyvtár, illetve az ugyancsak általa kezdeményezett Európai Iskola Könyvtára a szürrealizmushoz.[4] Azoktól a magyar szerzőktől (Pán Imre, Mezei Árpád, Weöres Sándor, Füst Milán, Hamvas Béla), akik itt közöltek verseket, prózákat, esszéket, fordításokat, nem állt távol a tágan, nem doktriner módon értett szürrealizmus – ezt motívumok, érvelésmódok beazonosításával igyekeztem kimutatni. Az alábbiakban e vizsgálódás leágazásaként azt a fordítási programot vizsgálom, amely az Index Röpirat és Vitairat Könyvtár keretén belül valósult meg, és amely hipotézisem szerint a szürrealista elképzelések teoretikus megalapozásának próbált új lendületet adni Magyarországon, viszonylag behatárolt eszközökkel. A kisméretű, füzetformátumú sorozat nyilvánvalóan egy következetes törekvés dokumentuma. Évtizedekkel később Mezei Árpád így idézte testvére emlékét: „az avantgardizmus rendszerint igen mélyen bevésődött életforma. […] Így érthető, hogy Pán Imre – annyi előző után – halálos ágyán még alapított Préverbes címen egy új folyóiratot, amelynek csak két szabálya volt: csak a végső kérdésekről lehet benne írni és legfeljebb fél oldalon.”[5] Az Index sorozata e program egyfajta előképének tekinthető.

A szürrealizmus tágabb hatóköre: elődök, párhuzamok

Az Index Röpirat és Vitairat Könyvtár 1946-ban és 1947-ben 1-től 24-ig számozva adta ki összesen tizennyolc kiadványát. A füzetek általában négyoldalasak voltak, olykor azonban „összevont”, nagyobb terjedelmű számok kiadására is sor került, innen adódik, hogy bár a számozás 24-ig terjed, valójában kevesebb kiadványról beszélhetünk. A kiadványok között találunk magyar szépirodalmi munkákat (Pán Imre, Weöres Sándor, Füst Milán műveit), művészettörténeti és eszmetörténeti tanulmányokat, cikkeket (Éluard, Giedion, Pán Imre, Hamvas Béla, Apollinaire, Herbert Read, André Breton, Picasso és mások műveit), és fordításban közölt irodalmi jellegű munkákat is (Proust, Jarry, Manuel Agüelar). Nehezen besorolható a fenti kategóriákba, de kétségtelenül fontos kiadvány a sorozatban Hérakleitosz 131 fennmaradt mondatának gyűjteménye, Hamvas Béla fordításában.[6] A válogatási szempontok mérlegelésekor talán legindokoltabb éppen az időben legrégebbi, Hérakleitosz-féle szövegektől elindulni.[7]

A Hérakleitosz-mondatok fordítója, Hamvas Béla szerint a szerző megértését a nyelvtől kell kezdeni. Egy másutt közölt Hérakleitosz-kommentárjában írja: „Hérakleitosnak csak egyetlen mondatát kell elolvasni, rögtön érezni benne a képnyelv és fogalmi nyelv kettősségét. A nem harmonikus nyelv hajlik a szójátékra. Hérakleitos nyelve tele van vakmerő szójátékkal. Alig van sora, ahol ne lenne nyoma a feszültségnek: ez az ő nyelvének sajátja, a merész ellentmondások tömege. […] A többi görög filozófus vagy költő, vagy tudós: Empedoklés, Parmenidés, Xenophanés költeményeket írt, Platón drámai dialógusokat, Démokritos tudományos könyveket. Hérakleitos összefüggésben is gnómákat írt. Az aphorismus formája felel meg a paradoxonnak. Hérakleitos plasztikus és intenzív egyszerre, de nem úgy, hogy benne a kettő küzd. Szemléletes és zenei, értelmi és képszerű, költői és tudományos, de sohasem harmonikusan, hanem az egyik értelem mindig átugrik saját ellentétébe, a képből a fogalomba és viszont.”[8] Hamvas fontosnak tartja tehát ebben a beszédformában a mozgékonyságot, az átalakulás („átugrás”) képességét – ez a szürrealisták számára, akik a képlékenységet, valamint a hibriditást kutatták, igen jelentősnek tűnt.

Egy másik szál, amelyet a szürrealisták is felvettek, és a sajátos hamvasi gondolatrendszerbe is beépült, a megnyilatkozó jelentésekkel volt kapcsolatos. A Hérakleitosz-töredékek közül néhány éppen a megmutatkozással-elrejtőzéssel, illetve a jelekkel foglalkozik. A szürrealisták, amikor az automatikus írással vagy egyéb hasonló technikákkal kísérleteztek, hasonlóképpen váratlanul megnyilatkozó jelentésekre vadásztak, amelyek mögött egy hozzáférhetetlen rendszert sejtettek. „»A természet szeret elrejtőzni«, mondja Hérakleitos. Rejtély. Ez a rejtély azonban nem arra vonatkozik, hogy nem beszél, hanem hogy sajátos nyelvén beszél, rejtvényekben. Van benne valami »orákulumszerű«. […] A logos és a természet és az istenek szeretnek elrejtőzni és talányokban nyilatkoznak meg. Az ember ezzel a talánnyal áll szemben, a világban ezeket a jeleket látja, önmagában is, a másik emberben, az eseményekben, a jelenségekben, az istenekben és a logosban”[9] – írja Hamvas. A töredék pedig, amelyre hivatkozik a jelekkel kapcsolatban, így hangzik: „Az Úr, akié Delphoi jóshelye, semmit se mond ki, semmit se rejt el, hanem jeleket ad.”

A Hérakleitosz-mondatok Mezei Árpád számára is fontos hivatkozási alapul szolgáltak, évtizedekkel az Index-kiadvány megjelenése után is. Míg Hamvas egy sajátos tradicionalizmus felől olvasta Hérakleitoszt, Mezei értelmezései a pszichoanalízishez történő kapcsolódás révén közelebb álltak a szürrealisták koncepciójához. 1993-ban megjelent gyűjteményes tanulmánykötetében többször visszatér egy Hérakleitosz-töredékhez: „Nappal egy közös világban élünk, éjszaka mindenki a maga külön világa felé fordul.”[10] Az álmok kitüntetett szerepe felől olvassa a görög töredéket, és egy leszármazási láncolatban helyezi el Freud nézeteivel, amelyek bizonyos értelemben a Hérakleitosz-mondat kiegészítésének mondhatók: „Freud szerint az univerzális emberi szimbólumok a közösek, de azokat mindenki sokban eltérő módon értelmezheti. Az éjszakai külön világ, az álom tehát sokban igen jól értelmezhető, de marad egy rész, amelyet csak az álmodó közreműködésével fejthetnek meg mások. A szubjektív és a szubjektivitás így nem ellentéte az objektívnak és közösnek, hanem sajátos kiegészítése, módosítása.”[11]

Mezei Hérakleitosz-hivatkozásai között is felbukkan az átcsapásra vonatkozó gondolatmenet, akárcsak Hamvasnál. A Hamvas-féle fordításban a mondat így hangzik: „Ugyanegy bennünk az élő és a halott, az éber és az alvó, a fiatal és az öreg. Mert ez innen átérve azzá, az átérve ezzé válik.” Mezei folytonos átforgatásként értelmezi ezt a kijelentést, illetve egy másik lehetséges értelmet az ellentétesség ellenére is egybeeső, valójában azonos pólusok felismeréséhez kapcsol.[12] Ismét láthatjuk a látszólagos ellenpólusok közt az alvás–ébrenlét párost, amely a szürrealisták számára korántsem tűnt lebonthatatlan oppozíciónak. Az álom felől megközelített ébrenlét a cselekvési és értelmezési lehetőségek egészen széles horizontját nyitotta meg számukra. Mezei ezt szürrealista szintézisnek tekinti abban a tanulmányában, ahol az alvásra–ébrenlétre vonatkozó Hérakleitosz-mondatot Breton felől olvassa: „A szürrealizmus annak a világos tudomásulvételével kezdődik, hogy egy világ van, de ez kettős szerkezetű. [...] A szintézisre való törekvés egészen világosan jelenik meg a mozgalom vezérének, André Bretonnak manifesztumaiban. Különösen az álom és az ébrenlét, azaz az öntudatlan és a tudat szintéziséről van szó. Azt hihetné az ember, hogy az öntudatlan felszabadítása után elsöpri a tudat világát, mert hiszen az öntudatlan mindig a közölhetetlent és a fékezhetetlent jelentette. Hérakleitosz töredéke – »nappal valamennyien egy közös világban élünk, de éjjel mindenki a maga külön világa felé fordul« – fejezi ki legjobban ezt a felfogást. A szürrealizmus előretörése tehát ebből a szempontból azt a félelmet kelthette, hogy az öntudatlan kaotikus hullámai elöntik a racionalista civilizációt. Azonban a szürrealizmus kettős alapja következtében a folyamat egészen másként játszódott le. Az öntudatlan éppen annak bizonyult, ami minden emberben alapvetően közös. Olyan gondolat ez, amit a pszichoanalízis már előkészített akkor, amikor az álomszimbólumok univerzális érvényességét bizonyította. […] A szürrealizmus kettőssége tehát nem jelenti a káosz betörését, hanem az abszolút egyértelműség, az absztrakt logika kiegészítését.”[13]

Amellett, hogy a Hérakleitosz-mondatok „tézisei” – a fentiekben látható módon – jól illeszkedtek a szürrealista elképzelésekhez, töredékes jellegük, illetve a paradoxon poétikáját érvényesítő felépítésük beszédmódban is közelített a szürrealista szövegekéhez. A csoport alkotói kedvelték a többszerzős szövegeket, a „szürrealista közmondások” például, amilyeneket Paul Éluard és Benjamin Péret írtak („Ahol a szöveg hiányzik, ott a cseresznye hullik”; „Ugyanazzal a léggyel két kőkockát összetörni”; „A nagy madarak gyártják a kicsi zsalugátereket”)[14], távolról ugyan, de megidézik Hérakleitosz ránk maradt mondatainak lejtését is.

Egy másik szürrealista-előd, akinek a munkáiból szemelvényeket közöl az Index sorozata, Alfred Jarry. Az Übü-drámák szerzője prózaversekkel, „Az ismeretlen francia költészet” felcímmel jelenik meg ebben a kontextusban, a szövegek fordítása Kemény Katalin munkája. Tizenegy szabad asszociációkra, képi villódzásra épülő rövid szöveget közöl a kiadvány – olyan szövegeket, amelyek által e válogatás is megerősíti a vélekedést: Jarry a szürrealisták elődjének tekinthető.[15] A szövegek képanyagára jellemző a képlékenység, az „átcsapás”, amely élő és élettelen, személy és tárgy, állati és emberi között megvalósul, relativizálva a merev oppozíciókat e kategóriák között: „A folyam arca kövér és lágy az evezők pofonjai alatt. Nyakán számtalan ránc. Bőre kék, zöld pihével. Két karja közt szívén szorongatja az apró, bábtestű szigetet. A zöld ruhájú rét a válla és tarkója közti kanyarba hajtja fejét s elalszik.” (A folyam és a rét)

A Forradalom a művészetben című kötetben a szövegek fordítója, Kemény Katalin a Gulácsy Lajosról, illetve a Csontváry Kosztka Tivadarról szóló fejezetben említi Jarry nevét, azon művészek között, akik az őrülettől legalább kissé „inficiálva voltak”, illetve akik kifejezetten imaginatív művészetet műveltek.[16] A lefordított Jarry-szövegekben ugyan nem bukkan fel hivatkozás az álomra, de az, ahogyan a képek egymást követik, álomszerű lebegést kölcsönöz a szövegeknek. Képanyaguk kifejezetten archetipikus, amilyen Jung leírása szerint az álmoké. Ezekből következően megállapíthatjuk azt is, hogy a Jarry-szövegek terében olyan további ellentétek is érvényüket vesztik, mint a normális vs. őrült, a valóság vs. imagináció, látvány vs. látomás, áttételesen pedig az álom vs. ébrenlét: „Az átló mentén közeleg az angyal, imádkozik, nyugodt és fehér, mint hullámon a tajték. A szarvashalak, az isteni Ichthys majmolói áradnak a sárkányon átvert kereszt felé. Zöld az, kivéve rózsaszín nyelvének páros csápját. Valami boglyashajú, lencseszemű, véres teremtmény göngyölődik a fára, időnként nekiszalad, cigánykereket vet, zöld Pierrot. És valahány ördög, a majomarcú és a clownarcú, mind akrobata-lábszárrá feszíti szét farokuszonyát, úgy könyörög a kifürkészhetetlen angyalhoz (mókázzunk már egyet, mister Loyal!), közben a Passió felé bandukol és paprikajancsi fejéből kirázza a tengeri sót.” (A kereszt felé) Az Index szerkesztője azáltal, hogy nem az Übü-szövegekre hívta fel a figyelmet, amelyek inkább áttételesen, a „fekete humor” fogalma mentén kapcsolódtak a szürrealizmushoz, hanem poétikus, látomásos szövegeket közölt Jarrytól, egyrészt valóban egy „ismeretlen” szövegkorpuszt állított előtérbe a francia költészet közelmúltjából, másrészt egy poétikát, látásmódot is támogatott.

A sorozat másik darabja a szürrealista mozgalom vezéralakjának, André Bretonnak a szövegét közli egy másik szürrealista-elődről, Marquis de Sade-ról. Ez a szöveg beazonosíthatóan az Anthologie de l’humour noir (A fekete humor / akasztófahumor antológiája) című 1940-es kötetből származik, amelyben Breton Swifttől kezdődően a kortársakig számos alkotó szövegeit gyűjtötte egybe és látta el bevezetővel. Erre a gyűjteményre vonatkozik tehát az a passzus, amellyel a Sade-szöveg kezdődik, és amely Erdélyi Éva fordításában így hangzik: „Lehetetlenség egy életművet, melynek sokszerűsége csak jelen korunkban kezd kibontakozni, ilyen gyűjtemény egyetlen irányító szempontjának alávetni.”

Mario de Micheli avantgárd-könyvében rámutat arra, hogy milyen módon kapcsolódik össze Breton két kulcsfogalma: az „objektív véletlen” és az „objektív humor” – utóbbi meghatározó magának az antológiának a válogatási szempontjai esetében is. Ez a két fogalom, mondja Micheli, hozzásegíthet bennünket annak megértéséhez is, hogy miért tűnik a szürrealizmus figuratívabbnak sok más avantgárd irányzatnál, majd Breton antológiájának felvezetőjét idézi: „A romantikus művészet alapelve a lélek önmagára-koncentrálása volt, s a lélek, mert nem találta a világot az ő természetéhez tökéletesen megfelelőnek, irányában közömbös maradt. A romantikus művészet korszakában ez az ellentét odáig fejlődött, hogy mi már abban találtunk érdekességet, hogy hol a külső világ véletleneit, hol pedig a személyiség szeszélyeit figyeltük. De ma, ha ez az érdeklődés elér egészen odáig, hogy a külső világ szemlélésében feloldódik a szellem és ezzel egyidejűleg a humour, szubjektív és elmélyedő jellegét megőrizve, hagyja magát a tárgyhoz és a reális formájához hasonulni, akkor elérjük – ebben az intim behatolásban – a bizonyos módon objektív humour-t.”[17] Ebben az összefüggésben is figyelemre méltó tehát az, amit Breton Sade-felvezetőjében kijelent – hogy „több értelemben a legmagasabb megtestesítője annak, amit l’humour noirnak nevezünk”; „a legmagasabbrendű humor megnyilvánulását láthatjuk végrendeletének utolsó bekezdésében”.

Mielőtt Sade-ra vonatkoztatnánk e fogalmak hatókörét, érdemesnek tűnik elidőzni náluk egy pillanatra: milyen értelemben lehetett fontos a humor (vagy legalábbis annak „fekete” változata) a szürrealisták számára? Breton antológiájának kontextusában Szávai János ezt így foglalja össze: „A humor elsősorban a rombolásban hasznos eszköz. [...] A mindennapi életben túlságosan is hozzászoktunk a dolgok állandó rendjéhez, a jelenségek egymáshoz való, állandónak tetsző viszonyához, és legtöbbször nem is vesszük észre e viszonyok képtelenségét. A humorista viszont elszakad a megszokott világtól, fölébe emelkedik, nézőként szemléli.”[18] Látható, hogy a humoros hatásmechanizmusok keresése ugyanarra a következetes programra vezethető vissza, amely Breton és társai számára az álom, az automatikus írás és az „objektív véletlen” tapasztalataihoz kapcsolódott. A fekete humor ugyanakkor a „kegyetlenség” attribútumát is magán viseli, és ennek Sade márki kitűnő példája. Szávai János így összegzi a szürrealisták erre vonatkozó megállapításait: „a meghökkentés, az új kapcsolatok teremtése különös kegyetlenséggel történik. Az élet legfájdalmasabb és legszomorúbb jelenetei szolgáltatják a fekete humor forrását.” Breton és Aragon, mutat rá Szávai, „a groteszk és a tragikus e keverékét egész világnézetté, a lázadás világnézetévé tágítja”.[19]

Breton számára Sade a saját érdekei ellenében cselekvő személy, akinek szövegeiben a fantazmagóriák és a valóságos események számára végzetesnek is nevezhető módon keverednek össze. De éppen érdekmentes meggyőződései miatt fontos és jelentős figura: „a sade-i mű felmérhetetlen jelentősége ma már vitán felül áll: lélektanilag Freud és az egész modern pszichopatológia előfutáraként szerepelhet, társadalmilag pedig nem éri be kevesebbel, mint a valóságos, forradalomról forradalomra halasztott erkölcstudomány megalapozásával” – mondja Breton. Mivel a szürrealisták számára egyaránt fontos (és egymástól elválaszthatatlan) az egyéniséget és a társadalmat béklyózó kényszerek és korlátok felrobbantása, forradalmi átalakítása, Sade az egyéniséget eltorzító kényszerek analitikusaként kerül be az „előfutárok” közé.[20]

Szürrealista teoretikusok, szövegek

Az Index-sorozat első darabja Paul Éluard munkája: A francia költészet a világ színe előtt. Bár Éluard a szürrealista csoport alapító tagja volt, 1946-ban nem feltétlenül szürrealistaként szólal meg – ebben az időszakban Bretonhoz képest Éluard egy elkötelezettebb irodalom híve. A szerkesztő által kiválasztott, sorozatban közölt cikk azonban nem kifejezetten a politikai költészet melletti érvek sorozata, inkább a háborút átvészelt francia irodalom egyfajta seregszemléje, az újraszerveződésre történő felhívás. Éluard névsorolvasásba kezd: elődökként Baudelaire-t, Nervalt, Rimbaud-t emlegeti, de felsorolja a háborúban odaveszett vagy eltűnt barátokat, közöttük szürrealistákat is: Robert Desnos, Pierre Unik, Benjamin Fondane nevét említi többek között. A cikk egyik tézismondata egybecseng a szürrealista programmal: „Mire való megénekelni a szomorúságot és a bizalmat, ha ez az ének lényük teljességét nem kötelezi el, ha nem kész kockára tenni benne értelmét s elveszíteni benne akár az életét is... Arra van szükség, hogy a költő elmenjen az értelem legszélső határáig, a kifejezés legszélső határáig; legyen meg a bátorsága, hogy a hallgató sokaság nevében szóljon.”

Bár a cikk egésze egy kifejezetten pragmatikus, aktivizáló célzatú üzenetet hordoz, a szerző személyének megválasztása mindenképpen üzenetértékű: Éluard egyben a szürrealista mozgalmat, annak emlékét is jelenti.

A sorozat egy másik fontos darabja Herbert Read tanulmányát közli Szürrealizmus címmel, Hamvas Béla fordításában. A szerző perspektívája valamelyest itt is érezhető távolságot tart a szürrealista elképzelésektől, de tudható róla, hogy az irányzat szakértőjének számított, Angliában alighanem a legfontosabbnak. 1936-ban nemzetközi szürrealista kiállítást szervezett Londonban, és kötetet állított össze a szürrealizmusról.

Az Index sorozatban közölt négyoldalas bevezetés a szürrealizmus szemléletmódjába azt az alapproblémát boncolgatja, amely a francia szürrealista csoporton belül is állandó konfliktusforrássá vált: hogy lehetséges-e és szükséges-e az „egész élet átköltőiesítése” – hogy tehát a szürrealizmusnak milyen hatást tételeznek az irányzat tagjai a mindennapokban. Herbert Read egyfajta kiegyensúlyozott és toleráns, végső soron esztétista avantgárd hívének tűnik a gondolatmenete alapján. Ennek a gondolatmenetnek fontos része annak a szürrealista elvnek a széles körű elfogadása, hogy a lírai (vagy tágabban: a művészi) elem maga a tudattalannal – az ösztönnel és az álomvilággal – van kapcsolatban. Ezt az általános elvet, mondja Read, a szürrealisták programszerűen és következetesen próbálják érvényesíteni, kiterjesztve azoknak a „tárgyaknak” a horizontját, amelyek bevonhatók a műalkotásokba: „Ami eddig egészen kevés elszigetelt egyéniség vakmerő ösztöne volt, azt a szürrealisták a művészi alkotás rendszeres alapjává akarják tenni. Miként a régi naturalista festői (és költői) iskola a természet tényeit másolta, az új iskola a természet eddig nem látott tényeit másolja – oly tényeket, amelyek az átlagos megértés küszöbe alatt feküsznek s amelyeket az álomból, a hipnózisból és a clairvoyance-ból ismerünk.” Ehhez kapcsolódik, folytatja Read, hogy a szürrealizmus felborítja azt a hierarchiát, amely a köznapi élet „józan” logikája szerint, vagy akár a művészet romantikus koncepciója szerint körvonalazódott: „Nem arról van szó, hogy a szürrealizmus az álom valamely elemét a művészetbe kívánja vinni; sőt határozottan és kétségtelenül azt jelenti, hogy az álomvilág a magasabbrendű: az álom képei és folyamata az egyetlen kulcs a természet realitásához és egyedül ez vezet »az élet döntő kérdéseinek megoldásához«.”

Pán Imréék számára, akik egy bonyolult hatalmi erőtérben próbáltak bekapcsolódni a magyar kulturális élet újraépítésébe, fontos lehetett az a passzus is, amellyel a Read-kiadvány végződik: „A műalkotás csak akkor lehet önmaga, ha mindennemű praktikus céltól független.” Ebben a programban az Európai Iskola csoportja azt az elvet követte, amelyet a magyar avantgárd kezdetei óta Kassák Lajos is: a művész lehet elkötelezett politikai céloknak, de magukat a művészeti elveket nem lehet alávetni politikai direktíváknak. Ez volt Kassák hatalommal (és némely avantgárd művésztársával) való konfliktusainak oka a Tanácsköztársaság idején, majd Bécsben, illetve a második világháború után is. Ez volt az a program, amelyet az Európai Iskolának sem nézett el vagy fogadott el a berendezkedő kultúrpolitika. A Herbert Read-szöveg fordítója, Hamvas Béla kissé más irányból, de ezzel az elvvel egyezően fogalmazta meg Kemény Katalinnal közösen írt könyvében a nappali tudat és a mélytudat viszonyának szürrealista szempontú elkülöníthetőségét: „Mindazt, amit a nappali tudat tartalmaz, a szürrealista intellektuális csínynek fogja fel, egyszerűen értelmi, morális, társadalmi, szóval iskolás propagandának tekinti. A nappali tudatnak egy célja van: gyakorlatilag az »életben« tájékozódni. A szürrealista művész célja más és magasabb. A cél, mint Herbert Read mondja: az emberi lélek mélységeiből és magasságaiból tele vödörrel meríteni. Az ember életét gazdagítani és így a látás színvonalát állandóan emelni.”[21] Hamvas Béla művelődéskoncepciójának kiteljesítéséhez ugyanúgy nem jutott tér a negyvenes-ötvenes években, ahogy az Európai Iskola csoportjának sem.

Az Index sorozat 19–20-as sorszámmal megjelent darabja igazi kuriózum: Manuel Agüelar „délfrancia költő” Leonor Finihez írt ódáját közli francia és magyar nyelven, Mezei Árpád tanulmánya kíséretében. Agüelar neve nem került be a nemzetközi szürrealizmus élvonalának munkásságát összefoglaló kötetekbe, bár Mezei portréja szerint ígéretesen alakult pályája a negyvenes évek derekán: „délfrancia poéta és egy délfrancia költőcsoport tagja, [...] igen összetett egyéniség; képzőművészetben, amint mondani szokás, »világtekintély«, jelenleg Mattáról ír könyvet amerikai kiadó számára, azonkívül személye a világ modern művészeti mozgalmainak egyik legerősebb kapcsa, olyannyira, hogy például a budapesti csehszlovák kiállítás is végeredményben az ő hatása alatt született meg”. Az óda szerzőjéhez képest az óda „tárgya”, Leonor Fini lényegesen ismertebbé vált a huszadik század folyamán: a brazíliai, olasz származású szürrealista festőnő sajátos képi világa sokak számára bizonyult meghatározónak, számos értekezés született róla.[22] Mezei érzékelni véli, hogy a magyar költészetben nincs olyan támpont, amely Agüelar versének befogadásához hidat jelentene, ezért egy sajátos értelmezéssel járul hozzá e híd megteremtéséhez: „Amint Agüelar mondanivalója mélyül, modernebb és újabb lesz, formanyelve egyre visszább halad az időben; legújabb, tisztán szürrealista versei már a történelem legelején álló szumírokkal tartják a rokonságot. […] A pszichológusok meglehetősen értetlenül állnak azzal a jelenséggel szemben, hogy a modern költészetben a legmélyebb rétegeket alkotó szervek »reprezentánsai« mindig jelen vannak, mert ezt ők eddig csak pathológikus esetekben, a »mentális nívó« süllyedésével kapcsolatban figyelték meg. Holott világos, hogy a »mentális nívó« emelkedése is szükségképpen ugyanazt eredményezi: a kiváló egyéniségnek nemcsak az ismeretei terülnek szét a legkülönbözőbb tárgykörök felé, hanem egész élete szétnyílik, mint a legyező; nemcsak az intuíciót éli át erősebben, hanem a szekréciós mirigyek működését is.” Az Agüelar-versben az erősen testi képrendszer a születéssel, illetve az álmokkal kapcsolatos, az archetipikus képek ásványi folyamatokkal, az anyagok átalakulásával függnek össze. „A Fini-ódában – mondja Mezei Árpád – a gyermekek a születés után, a születési trauma után arra törekszenek, hogy a vérhez térjenek vissza, amelyben a születés előtt éltek”. Ez az irányultság kapcsolódik össze egy általánosító, szellemi reflexióval, amely agresszív képi elemek révén válik provokatív jellegűvé: „álmodtak álmodták hogy az éj eláraszthatta higannyal / a fény szélén megakadt partokat / s csobogva öntözte haragtól elváltozott arcukat / álmodtak álmodták hogy ezentúl / szétrobbanhat fejük / mint tüzes narancs / álmodtak álmodták hogy testükben / kitárhatnak millió ablakot / és a lázas folyam / morajló haragvásuk / hullámzik mint a haj / mit a mellükbe döfött kés lemetszett / tüdejük bozótjában / zúg a forrás”. (Erdélyi Éva fordítása)

A vers zárósora („és az éj visszatér lassan az éjbe”) jelzi azt a körkörös ívet, amelyről Mezei is beszél – a születés elválaszthatatlan a nemléttől, és a leginkább szellemi jellegű általánosítások hasonló alakzatokat mutatnak, mint a leginkább testi, mirigyekkel kapcsolatos vizsgálódások.

E versválasztásból, illetve a többi, sorozatban közölt szöveg jellegéből is érzékelhető az az igyekezet, amellyel Pán Imre, Mezei Árpád, Hamvas Béla, Kemény Katalin és társaik a magyar kultúra számára valóban ismeretlen értékeket és gondolkodásmódokat próbáltak meg közvetíteni a negyvenes évek közepén. Hosszabb távú terveik (Szentkuthy Miklós, Kassák Lajos, Tamkó Sirató Károly és mások bevonása a sorozatba) nem valósultak meg, de azokat a nyomokat, amelyeket a magyar kultúrában hagytak, utólag is érdemes feltérképezni, megkeresni azokat az irányokat, amerre egy fiktív, meg nem valósult magyar kultúrában vezettek volna.

[1] Vö. Hamvas Béla – Kemény Katalin: Forradalom a művészetben. Absztrakció és szürrealizmus Magyarországon. Pannónia Könyvek, Pécs, 1989. (Első kiadása: Misztótfalusi, 1947.)

[2] Munkásságuk könyvterjedelmű, gazdag reprodukciós anyagot tartalmazó bemutatása: György Péter – Pataki Gábor: Az Európai Iskola és az Elvont Művészek csoportja. Corvina, Budapest, 1990.

[3] Rövid ismertetését lásd: Kassák Lajos – Pán Imre: Izmusok. A modern művészeti irányok története. Napvilág Kiadó, Budapest, 2003. 236.

[4] Vö. Balázs Imre József: Alámerülés az énbe: idegenség-konstrukciók a magyar szürrealizmusban. In: Bányai Éva (szerk.): Kultúrák határán. RHT Kiadó, Bukarest–Sepsiszentgyörgy. (megjelenés előtt)

[5] Mezei Árpád: Apologia vitae. In: Uő: Mikrokozmoszok és értelmezések. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993. 299.

[6] Az Index Röpirat és Vitairat Könyvtár kiadványainak teljes jegyzéke a következő: 1. Éluard, Paul: A francia költészet a világ színe előtt (tanulmány, ford. Gereblyés László), 1946; 2. Giedion, Siegfried: Népszerűtlen művészet (tanulmány, ford. Kállai Ernő), 1946; 3. Pán Imre: Látogatás a halott képeinél (tanulmány Vajda Lajosról), 1946; 4. Proust, Marcel: Holdfény szonáta (elbeszélés, ford. Erdélyi Éva), 1946; 5. Apollinaire, Guillaume: Picasso, a festő (tanulmány, ford. Bányai Marika), 1946; 6. Baudelaire, Charles: Az istenember (esszé, ford. Bányai Marika), 1946; 7. Hamvas Béla: Yantra és absztrakció (tanulmány Lossonczy Tamás képeiről), 1946; 8. Pán Imre: Európa emlékezete (tanulmány), 1946; 9. Read, Herbert: Szürrealizmus (tanulmány, ford. Hamvas Béla), 1947; 10. Breton, André: Marquis de Sade (tanulmány, ford. Erdély[i] Éva), 1947; 11. Jarry, Alfred (prózaversek, ford. Kemény Katalin). Az ismeretlen francia költészet felcímmel. 1947; 12. Weöres Sándor: Testtelen nyáj (prózaversciklus), 1947; 13–14. Picasso, Pablo: Megjegyzései a modern művészetről (közli: Christian Zervos, ford. Bányai Marika), 1947; 15. Füst Milán: Aladdin atyja sírjánál (elbeszélés), 1947; 16. Pán Imre: Metapoézis (versciklus), 1947; 17–18. Hérakleitos 131 fennmaradt mondata Hamvas Béla fordításában, 1947; 19–20. Agüelar, Manuel: Óda Leonor Finihez (költemény franciául és magyarul, ford. Erdélyi Éva. Mezei Árpád tanulmányával). Az ismeretlen francia költészet felcímmel. 1947; 21–24. Kiss Pál – Mezei Árpád – Pán Imre: Az Európai Iskola (tanulmány), 1947. A jegyzék elkészítéséhez felhasználtam Pomogáts Béla (Az avantgárd utóélete. In: Uő: Változatok az avantgárdra. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2000. 85.), illetve György Péter és Pataki Gábor listáit (i. m. 157.), ahol szükségesnek mutatkozott, javítottam és kiegészítettem az ott közölt információkat.

[7] Bajomi Lázár Endre szürrealizmus-könyve Hérakleitoszt említi a legrégebbi szürrealista-ősként, akire a csoport szívesen hivatkozott, például Kis Szürrealista Lexikonában. L. A szürrealizmus. A bevezető tanulmányt írta, a szövegeket válogatta Bajomi Lázár Endre. Második kiadás. Gondolat, Budapest, 1979. 26.

[8] Hamvas Béla: Hérakleitos helye az európai szellemiségben. In: Uő: Harminchárom esszéje. Bölcsész Index, Budapest, 1987. 125–126. Az írás először 1936-ban jelent meg.

[9] Hamvas Béla: i. m. 130–131.

[10] L. Mezei Árpád: Mikrokozmoszok és értelmezések. 15., 22., 174. Hamvas Béla fordításában a töredék így hangzik: „Az éberek világa egy és közös, az álomvilága mindenkinek egyéni.”

[11] Mezei Árpád: Az amerikai festészet önállósulása és Jasper Johns. In: Uő: Mikrokozmoszok és értelmezések. 174–175.

[12] Mezei Árpád: Magritte. In: Uő: Mikrokozmoszok és értelmezések. 91.

[13] Mezei Árpád: A francia szürrealista költészet. In: Uő: Mikrokozmoszok és értelmezések. 219–220.

[14] Paul Éluard – Benjamin Péret: Szürrealista közmondások. Részletek. Parancs János fordításai. In: Karafiáth Judit: Szürrealizmus. Klett Kiadó, Budapest, 1999. 45.

[15] Vö. például: Karafiáth Judit: i. m. 11., 43.; Bajomi Lázár Endre: i. m. 33.

[16] L. Hamvas Béla – Kemény Katalin: Forradalom a művészetben. 13.; 16.

[17] L. Micheli, Mario de: Az avantgardizmus. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1978. 171.

[18] Szávai János: A szürrealizmus esztétikájához. In: Bajomi Lázár Endre: i. m. 137–138.

[19] Szávai János: i. m. 139–140.

[20] Vö. Micheli: i. m. 161.

[21] Hamvas – Kemény: i. m. 88.

[22] Bővebb információ, életrajz a szerzőről: http://www.leonor-fini.com.