A kis kavics

Lassan elmúlt a téli szünet. A szemináriumokat követő héten semmi érdemleges nem történt, legalábbis én nem vettem észre, hogy történt volna. A napjaimat főként ágyban töltöttem, néztem a kedvenc sorozataimat, és csokoládét ettem, Bountyt és Marsot. Néha egy-egy Snickerset, a földimogyoró kicsit kesernyés íze beszorult a nyelvem alá, a fogaim közé, jó érzés volt, mintha csókot őrizgetnék, dohány illatú erőteljes száj csókját. Anyám nagyszerű ebédeket főzött, de azután a beszélgetés követően, ami a másik élet lehetőségéről szólt, nem bonyolódott különösebb eszmecserékbe, inkább csak figyelt engem ebéd közben és néha megkérdezte, nem fáj-e valamim. Nem marad-e nyoma szerencsés esésemnek. De jól voltam, igaz, hogy az arcomon a seb begennyesedett, mert alig néhány nappal az esés után volt a következő szeminárium, és bepúdereztem a sebet, hogy ne legyen feltűnő. Mivel a szemináriumok kötelezőek, nekem pedig igen csak labilissá vált a helyzetem az iskolában, a tanáriban tanúsított furcsa és makacs viselkedésem miatt, úgy gondoltam, igazoltan sem hiányozhatok. Az nagyon kínos lett volna, ha megbámulják az arcom, ezért jól bepúdereztem. Nyilván nem kellett volna, mert estére lüktetni kezdett, reggelre pedig gennyes váladék képződött a seben. Orvoshoz kellett mennem, a barátom ezt ajánlotta, amikor felhívtam. Ne játsszak ezzel, mondta, a szerencsés túlélést, egy új életet nem lehet felelőtlenül kezelni, kötötte a lelkemre. Tetanusz-oltást kaptam, állítólag ezt már az esés után fel kellett volna vennem, így azonban, hogy felmerült az elfertőződés veszélye, okvetlenül és azonnal belém szúrtak. Napokig fájt a karom, alig tudtam felemelni, be is dagadt kicsit, hideg vizes ruhával borogattam, míg a Gyilkos elmék csapata, Dr. Csont és a többi helyszínelő a kíméletlen és ravasz gyilkosok nyomába eredt. Szép volt minden, az utcát hó borította, a szobámban meleg volt, a francia kockás füzet a kezem ügyében. Nem gondoltam arra a mondatra, hogy Istenre sem bízhatunk mindent. Éppen rá akartam bízni. Elfáradtam, feladtam, megnyugodtam, már nem volt bennem semmi abból a vad lüktetésből, ami kitöltötte az utolsó néhány hónapom. Az iskolaév első félévét. Úgy éreztem, a második félévben új élet kezdődik. Várni kezdtem a tanítás kezdetét, bizsergő öröm kerített hatalmába attól, hogy találkozni fogok a kollégáimmal, már nem úgy gondoltam rájuk, mint idegesítő, felszínes és üres fejű alakokra, hanem mint emberekre, akikkel együtt fogom tölteni az életemet. Ez jutott nekem. Másnak még ennyi sem. Talán. Eldöntöttem, hogy beszélek az igazgatóval, hadd maradhassak az iskolában, akkor is, ha nem leszek szakos tanár. Vállalom a napközit vagy bármit. Mint egy biztos és erős vár, olyannak tűnt előttem az iskola. Egyszerű és egyértelmű válasz az életemre. Megfelelt nekem.

Rájöttem arra, miközben az ágyamban heverésztem, hogy a nyomozás, a gonosz szándék, az elkövetett bűn leleplezése nem fontos, nem vagyok erre kijelölve. Lehet, hogy semmire sem vagyok kijelölve, úgy értem, talán azért nem lettem újságíró, pszichológus, főiskolai tanár, tudományos kutató. Még nyomozó sem lettem, nem tudtam a végére járni az iskolai padláson talált hulla ügyének. De majdnem meghaltam. És ez elegendő volt ahhoz, hogy rájöjjek, vannak emberek, akiknek nincs dolguk, csak vannak a világban, kitöltik a napokat. Talán majd lesz gyerekem. Hozzámegyek a földrajztanárhoz és mosok, főzök, vasalok. A sorozatok szünetében, amíg a tévében reklámoztak, tizenkét perc, hírműsort közvetítettek, huszonkét perc, vagy romantikus filmet vetítettek – reklámokkal együtt százhét perc –, addig, felüdülésképpen, a Városi Könyvtárban fénymásolt cikkeket, tanulmányokat olvasgattam.

Somlyó Zoltán 1909-ben fél éven keresztül a Szeged és Vidéke munkatársa volt. Két évvel később került Szabadkára, a Bácskai Hírlaphoz, ahol helyettes szerkesztőként dolgozott. Azt nem tudom, hogy a szegedi lapnál milyen beosztásban működött, cikkeiben, hírlapi prózájában, ahogyan a krokit nevezték, mindennel foglalkozik, aminek életszaga van. Aktuális témákat feszeget szatirikus, tragikomikus hangnemben. Sokat foglalkozik az akkoriban elszaporodott szerelmi gyilkosságokkal és egyéb ijesztő ügyekkel, ezek között van Haverda Mariska bűnpere is, amit többször említ. Az egyik legjobb cikke az, amiben leírja, hogy egy nő a villamoson kalaptűvel kiszúrja az egyik utas szemét, de nem lehet felelősségre vonni.

A büntetlenül elkövethető gonoszság nem azért izgalmas, mert rámutat az állapotokra, amelyek közt élünk. Ennél sokkal fontosabb, hogy az elkövető, noha nem tudhatja, hogy megúszhatja tettét, mégis elköveti, nyilvános helyen, egy villamoson, a szőlőskertek közti dűlőúton, mint Haverda Mariska cinkosai, egy iskola padlásán, mint az ismeretlen, akiről senki nem tudja, hogy ott járt, senki nem sejti, ki lehet, sőt, még azt sem tudja senki, hogy gyilkosság történt. Csak én nem tudok szabadulni ettől a gondolattól. Ismerem a természetem, egy buldog vére került valahogyan belém. Ha hozzámennék a földrajztanárhoz, akkor mindaddig nyomozhatnék, míg biztosat nem tudok. Vagy azt, hogy benne volt ez a majomkarú mitugrász, vagy azt, hogy ártatlanul gyanúsítottam, amiért méltó büntetésem, hogy életem végéig a felesége maradjak. Ilyeneket gondoltam, míg a tévében egymást követték a reklámok, én meg az éjjeli lámpa sárga fénye mellett Somlyót olvastam, aki olasz telefonos kisasszonyok rossz helyzetéről, az amerikai feminizmus akkori állásáról, Lindau Pálról, Zeppelin grófról, a budapesti rendőrség brutalitásáról, öngyilkosságokról, párbajokról, Haverda Mariska mellett még Vlád Aurélné felmentéséről is ír.

Vlád Aurélról tudom, hogy szászvárosi ügyvéd volt, Hunyad megyét képviselte 1905-től az Országgyűlésben, ahová az általános választásokon a román nemzetiségi program képviselőjeként jutott be. Jogi egyetemet végzett, aztán ügyvédi vizsgát tett, később Libertatea néven román nemzetiségi lapot indított. Más megfogalmazásban ez azt jelenti, hogy ez a lap volt a Román Nemzeti Párt szócsöve. De ebbe az irányba nem akarok elmozdulni, ha bármikor is érdekelt volna a politika, valószínűleg nem történész leszek. Úgy értem, a történelem kizárja a politikát, annak csakis következményeit vizsgálja, távol marad a csatáktól. Persze azért pontosan tudom, hogy milyen volt a szászvárosi lakosok aránya, amikor Aurel Vlad bejutott az Országgyűlésbe, és milyen ma. De ilyesmivel foglalkozzanak a közírók és politikusok. És azt is tudom, hogy az 1905. évi választás nem csak Tisza István bukását hozta, hanem a román remények teljesülésének elodázását is, annál inkább, mert csak kevés román képviselő került az országgyűlésbe (8 fő). Ezeken, a román nemzetiségi program alapján bekerült képviselőkön kívül még a kormánypártnak is volt hét román nemzetiségű tagja. A megválasztott nyolc román nemzetiségi képviselő Budapesten Milan Hodža szlovák és Ljubomir Pavlovič szerb nemzetiségi képviselővel megalakította a nemzetiségi képviselők pártklubját azért, hogy a magyarországi nemzetiségek képviseletében egységesen léphessenek fel minden egyes esetben. A nemzetiségi képviselők pártja mint külön parlamenti párt jelentkezett mindjárt a trónbeszédre adandó válaszfelirati vitában. Beszédük jórészt a már ismert nemzetiségi követeléseket tartalmazta.

A történelem valóban lehet az élet tanítónője, legalábbis ezt a következtetést szándékoztam magamban megerősíteni, hogy ne keveredjek lehetetlenebb helyzetbe annál, amiben egyébként is voltam. A gyilkosság, öngyilkosságok, merényletek világában, amit már régen elfelejtettünk, amiről történelemórákon nem szoktunk beszélni, abban a korban, amit inkább csendesen szemlélünk, de ami mégis fontos része a történelmünknek, úgy szüntettek meg, zártak le egy (politikai) gyilkossági nyomozást, hogy csak azok jártak rosszul, akik beszéltek róla. Ilyen szempontból tanulni kell a történelemből, hagyni a holtakat békében nyugodni, igazságot számukra úgysem szolgáltatnak a gondolatok, nem szolgáltat az okok feltárása, annak megfejtése, mi is történt valójában.

Ugyan kinek nem fáj a micsodája arra, mi történt az iskola padlásán azon a forró nyáron?

Azt nem állítanám, hogy ettől megnyugodtam. Nem mondanám, hogy könnyebben teltek a napjaim, jobban vártam a második félév kezdetét. A zuhanás okozta zúzódások lassan gyógyultak, már nem fájt mindenem, ha megmozdultam, az arcomon is száradt a seb, a karomat is tudtam mozgatni, a vérmérgezés elleni oltás okozta csomócska is felszívódott, mégsem voltam jól. Mint aki úgy kapott egy másik életet, hogy abban nem maradt helye gondolatoknak, feszegető nyomozásnak, az igazság megérintésének. Nem mintha volna olyan, hogy igazság, de azért valami biztosan akad, egy szeletke, vékony karéj, amit érdemes nem kidobni a szemétbe, amivel érdemes bíbelődni, hogy reggelente, amikor a kávé mellett üldögél az ember, úgy érezhesse a reggeli naptól, vagy a madaraktól, hogy van benne erő, tervek és célok.

Ilyen karéjnak gondoltam volna azt a hullát az iskola padlásán. De az esést követően beláttam, nem foglalkozhatom vele tovább. El kell engednem, ahogyan a Szellemekkel suttogó című sorozatban mondja mindig a mogyoróbarna, boci szemű, de remek alakú Jennifer Love Hewitt azoknak, akiket meglátogatnak a szellemek, hogy tisztázzanak, befejezzenek, helyére tegyenek dolgokat.

Ha azt mondom, életemben nem voltam olyan komoly krízisben, mint azokban a napokban, csöppet sem túlzok. Egy másik élet birtokában, amikor eldöntöttem, hogy szép szemekkel fogom nézni a földrajztanárt, aki anyám szerint igenis szerelmes belém, és emiatt okozott annyi kellemetlenséget nekem, kínos perceket, szörnyű pillanatokat, emiatt hozott olyan helyzetbe, mintha farkasember lennék, aki betévedt a tanáriba, vagy egy átkozott, akinek kelések borítják a testét, és emiatt nem öltözik normálisan, ahogyan a nők szoktak öltözni.

Aztán éppen a téli szünet utolsó hétvégéjének kezdetén, péntek reggel megérkezett egy levél, sárga borítékban, nyomtatott betűkkel állt rajta a nevem. Azonnal felismertem a földrajztanár kézírását. Úgy döntöttem, nem nyitom fel a borítékot. Nem fogom magam abba a helyzetbe hozni, amit szánt nekem – ezzel a remek időzítéssel, a téli szünet utolsó hétvégéjére érkező levéllel, amivel éppen azt akarja befolyásolni, ami az egyetlen reményem, az iskolakezdést, egy másfajta indulást, a valahová tartozás nehezen megszerzett érzését, amiért megküzdöttem, átalakítottam magamban az összes véleményem, már nem tartottam felszínesnek és lehetetlennek a kollégáimat, nem volt a szívemben megvetés. Ellenkezőleg. Közéjük tartoznom, ez lett vágyaim netovábbja, s már nem csak azért, hogy megmaradjon a munkahelyem, nem! Sokkal inkább azért, mert én is ember vagyok, egy közülük, semmivel sem jobb, műveltebb vagy okosabb, csak egy ember, egy tanárnő, aki szempillaspirált vásárol és jókat derül az otromba tréfákon.

Igen! Ez vagyok.

És nem fogom megengedni annak a majomkarúnak, hogy elvegye tőlem nehezen felépített énemet. Ezt az új Lénit, aki ettől a levéltől függetlenül döntött elkövetkező évei felől.

És kinek nem fáj a micsodája arra, hogy Dany Finch Hatton talán éppen erre tart. Ami engem illet, tarthat erre, de lehetett az aszalódott fejű hulla is, gyönyörű, gyöngyvirágként ragyogó fogakkal, engem már nem érdekel.

Kedves Léni!

A kétségbeesés időszakai, amik felnőtt koromnak nyolcvan százalékát jelentik, nem képezik részét annak, amiről beszélnem kellene most, a krízis pillanatairól, a maradék húsz százalékról. Ez tehát azt jelenti, hogy alig van miről írnom. Ha úgy döntöttem volna, hogy az életemről írok, akkor talán útjára indítottam volna egy regényt, amit talán el is vártál volna tőlem mindazok után, amin keresztülmentünk.

Azt akarom mondani, hogy számomra a krízist nem az jelenti, hogy elmondják nekem, milyen vagy. Önző dög. Beképzelt picsa. Aszociális, durva, hideg. Elvárásos. Mindig úgy kell lennie mindennek, ahogyan te akarod.

Mert úgy a jó. Szerinted. Akkor is, ha ezzel mindent tönkreteszel magad körül.

Szeretem a neved, de mindig a vezetékneveden szólítalak, igaz, te is engem. Baszd meg, hiába vártalak több órán keresztül a Rogban. Kikapcsoltad a telefonod, nem szóltál, nem jöttél. Én meg csak vártam, pedig amúgy mindig tudok mit kezdeni magammal, lett volna hova mennem. Kit meglátogatnom. Nem is volt túl sok értelme azután a vasárnap után. De nem voltam képes felállni és elmenni.

Nem kell túl közel állni hozzád, mert abból csak fájdalom lesz. Te okozod. Elég morcogós vagy, időnként túlrántod a dolgokat és hajlamos vagy lehetetlenül viselkedni, szinte elviselhetetlenül, de lehet rád számítani.

A széles válladra.

Mégis túl sok vagy. A nő, aki túl sok. Erre persze te azzal válaszolnál, hogy a Férfi, aki túl sokat tudott. És igazad volna, nem mintha egy pillanatra is komolyan venném a példáidat, amikben lehetetlen amerikai sorozatokat hozol fel. Értelmes nő létedre. De az a Hitchcock-film telitalálat, legalábbis a kiinduló szituációt illetően.

Azon a gyönyörű nyári reggelen a kétségbeesés mély árkában fetrengtem, hátha lejön rólam a bőröm. Ledörzsölöm magamról a bőröm, és akkor kifolyik belőlem minden, ami vagyok, ami nem jó bennem és amin eszem ágában sincs változtatni. Ha akarnék változtatni, megtehetném, relatív intelligens férfi vagyok. De én így vagyok jó. Ez még nem derült ki rólam egészen, ha pontosan akarok fogalmazni, akkor egyáltalán nem derült ki, bár lehet engem szeretni, csak nem lehet elviselni.

De igen.

Te el tudnál viselni, ha rám néznél, ha igazán rám néznél. Észrevennél.

A lejött bőrömmel kifolyna belőlem minden, ez olyan sorsszerű volna. Nem tehetnék róla. És mégis megtörténne. Aztán olyan lennék, mint azok a csontvázak, amikhez arcot varázsolnak a Dr. Csont című sorozatodban. Hologrammal. Vagy másként, ez nem fontos, annyira nem figyelek, mikor erről beszélsz a tanáriban, hogy ezt is tudjam.

Nem szoktam odafigyelni.

Amíg ott fetrengtem a kétségbeesésben, a szobám ablakán betűzött a nyári nap, kortyolgattam a kávém és arra gondoltam, lófaszt dörzsölöm én le a bőröm, nem akarok mégsem másmilyen lenni, ilyen vagyok, egyetlen életem van, ebben kell kivárnom. Nem feladnom.

Szólítasz néha a titkos nevemen, kacagás és boldogság a hangod.

Fölhívtalak telefonon. Te tényleg haragszol rám?

És kiderült, hogy két valóságban létezünk, az egyikben az történt, hogy te nem jöttél el a kocsmába, ahol én órákat vártam rád. Ehhez képest igazán komoly előrelépés volt a néhány héttel későbbi vasárnap délutáni találkozásunk. Igaz, közben felfedezték a hullát, és te ettől teljesen megőrültél.

Az a nap volt az, amikor a kétségbeesés találkozott a krízissel, így utólag szép is volt, mint a varrógép véletlen találkozása az esernyővel a boncasztalon. Mert azt csak remélhetjük, hogy a szépséget és igazságot keresve – nem a művészetben, hanem a tyúkszarosban – lemászhatunk a boncasztalról.

De a kétségbeesés és a krízis már hancúrozott bennem, heves ölelkezéssel ünnepelte találkozását a lelkemben.

Pedig nincs is lelkem.

Természetesen nem azt állítom, hogy a Veled való elmaradt találkozás emléke váltotta ki, hiszen arra nem is emlékeztél, az csak felmerült, mint bizonyítéka annak, mennyire önző vagy. De nem is az váltotta ki, hogy önző vagy, ezzel nincs mit kezdeni (lásd föntebb), végül is egyke vagy, maradjunk ennyiben. Elkényeztetett vidéki liba.

Ami kiváltotta a kétségbeesés és krízis vad aktusát a lelkemben, az egyszerre volt a gyönyörű nyári reggel, amelyben megint nem utaztam el sehova, vánszorogtam a kánikulától olvadt utcán, és csak rád tudtam gondolni, arra, hogy nemsokára kezdődik az iskolaév, és végre láthatlak, holott a legkevésbé sem kívántalak látni, szinte gyűlöltelek, amiért nem veszel észre.

Akkor pillantottam meg a férfit.

,,A krízis szó eredeti görög jelentése szerint olyan időszakot jelölt, melyben egy társadalomnak vagy személynek döntést kell hoznia élete további sorával kapcsolatban, mely döntés alapjául nem használhatja fel a már létező formulákat és szabályokat, így kénytelen új utakat keresni.”

Kíváncsian várom, képes leszek-e megbirkózni ezzel a helyzettel, eddig még senkinek sem sikerült. A férfi közben lassú, de biztos léptekkel haladt az iskolaépület felé, kezében szerszámok voltak és egy feltekert kötél.

Majd elleszel, mint Leni Riefenstahl.

Egyébként azt sajnálom, hogy nem születtem egyértelműbb korban, lehettem volna ellenálló. Lelőhettem volna azt a Leni nevű náci szajhát. Akkor talán észrevettél volna. Miközben a szívedbe eresztem a golyómat. Mármint ha én ellenálló lettem volna, Te pedig az a náci bestia.

Persze ez is csak olyan játék, amilyent Te is gyakran játszol, amikor Dr. Csontnak képzeled magad. Lehet, hogy néha másnak is, a többi sorozatod szereplőjét nem jegyeztem meg. De nem is fontosak. Csak érzékeltetni akartam, mennyire és milyen kétségbeesetten szerettelek azon a nyári reggelen.

Ültem a nyári melegben, és arra gondoltam, krízisben soha addig a nyári napig nem voltam.

Amikor 1991-ben mezítlábasan, vállamon a katonatáskával, amiből kikandikált a meztelen fogkefém, becsöngettem a barátaimhoz, akiknél még sör sem volt a hűtőben, konkrétan még hűtőjük sem volt, a lány, most a szomszédos általános iskolában irodalomtanár, hogy tudd, éppen a diplomáját gépelte, a nagyanyja spájzából kerített sört, aztán én lefeküdtem aludni, a lány tovább kopogott az írógépen, azt, hogy háború van, már tudtuk, nem olyan volt, mint amilyennek Kosztolányi vagy Koncz jelezte, semmi vészjósló nem volt benne, ha azt a tényt, hogy vége lehet az életünknek, nem tekintjük annak, de nem tekintettük, mert nem volt erről tudásunk, tapogatóztunk a mondatok között. A lány barátja velem együtt készült elmenni. Aztán én itt maradtam. Nincs jelentősége. Csak azért mondom el, hogy tudd, akkor sem kerültem krízisbe. Sokáig árulónak nevezték azokat, akik elmentek.

A krízis nem akkor veszi kezdetét, amikor egymásba gabalyodva a kétségbeeséssel szétkúrják a lelket. Jóval előbb.

Leírom neked, hogy megérthesd ezt a helyzetet. Nem biztos, hogy folyamatosan írom az eseményeket, és jól fogják követni egymást, de a lényeget talán sikerül megragadnom. Meg aztán Te is emlékezhetsz néhány dologra. Nem sokkal vagy fiatalabb nálam. Amiről írok, a Te időd is. Egyszerűen meg kell értened, mi történt azon a nyári reggelen.

Különben nagy bajban leszünk. Én biztos. Ki fog rólam derülni, hogy nem bírom el a saját súlyomat. Téged az ilyesmi nem aggaszt, csak rohansz előre, törtetsz, akár egy bozótharcos. Lehetetlen vagy.

Ihatnál ginszeng teát reggelente. Tudtad, hogy az emberi táplálkozásban és gyógyításban több mint 5000 éve használják a ginszenget, ezt a Kelet-Ázsiában, Szibériában és Észak-Amerikában őshonos, évelő növényt. Sokféle gyógyító hatása miatt a kínaiak régóta csodaszernek tartják. Általános tapasztalat, hogy serkenti a szellemi és a fizikai erőt. A kínaiak úgy tartják, hogy a ginszeng gyógyítja többek között az impotenciát, a magas és az alacsony vérnyomást, a vérszegénységet, az ízületi gyulladást, az emésztési zavarokat, az álmatlanságot, a fáradtságot, az elégtelen vérkeringést és a hipoglikémiát. Az agyat éberebb állapotban tartja. Javítja a tüdő munkájának hatékonyságát, növeli a tüdő teljesítőképességét, és az oxigén-felhasználással összefüggésben jelentősen csökkenti a vér tejsavszintjét.

Emlékszem, amikor egyik szünetben, akkor már háborúban álltál velem, ellenségednek tekintettél, eszedbe sem jutott, hogy más is lehet a dolgok hátterében, nem csak az, amit Te gondolsz, látsz vagy látni vélsz, emlékszem, milyen kedves voltál, ahogy igyekeztél a tanári részévé válni, beilleszkedni közéjük, a sok felületes hólyag közé.

Amióta szemránckrémet használok, mondtad, hihetetlen mértékben élesedett a látásom. Amiből világosan látszik, hogy nem öregszem, hanem okosodok. Attól a naptól, amikor belenéztem az autó visszapillantó tükrébe és megláttam a szemem körül világosan látható, határozott mélységgel rendelkező szarkalábakat, másként tekintek magamra. Másik arcom lett. Megpróbáltam a fenekem is ellenőrizni az otthoni tükörben, a fenék és a szem a női lélek két tükre, de nem jártam sikerrel, elkaptam a tekintetem, mert eszembe jutott, hogy a szememmel ellentétben az ülőrészemmel soha nem voltam kibékülve, csak azt reméltem, hogy méretei megmaradnak azon keretek között, amelyek megegyeznek egy tonettszék átmérőjével. Tehát a tükör helyett leültem. Fészkelődtem. Nem folytam le kétoldalt, úgyhogy ennyiben is maradtam. Azóta sem tudom, ráncos-e a fenekem. De hát negyven felé minden elképzelhető. Mindenesetre örülök, hogy vettem egy szemránckrémet, aztán este kiderült a filmek közti reklámblokkok egyikéből, hogy nem is azt, amit akartam, hanem egy másikat, mert rosszul emlékeztem a reklámra. Na, mindegy, biztos megérdemlem.

Szerencsére becsöngettek, és nem folytattad. Bár tulajdonképpen sikerrel jártál, hiszen kezdtek befogadni. Nem örültem ennek, mert úgy éreztem, egyre távolabb kerülök Tőled, annak lehetőségétől, hogy belásd: Danys Finch Hatton annak a személynek a neve, aki úgy szeret, amilyen vagy. Az én nevem.

Néhány hónappal korábban, amikor még egyetlen ránc sem volt a környékén, a szemem szúrni kezdett belülről. Nem tudtam olvasni, a tévézés is idegessé tett, mintha állandóan porral lenne teli, ami ebben a városban csak tavasszal fordul elő, amikor felkerekednek a böjti szelek és a város széléről apró forgószelekké kerekedve behordják a homokot. Tél volt, homokszemek sehol, tehát elmentem a szemorvoshoz. Az utolsó vizsgálat az volt, hogy valami kartonpapír félét beleakasztott a szemembe. Lehunyt szemmel kellett várakoznom, türelmesen, nem pislogva és nem mozdulva. Olyan érzés volt, mint amikor Tom, a macska nem akar elaludni és fölragasztja a szemhéját, ragasztószalaggal rögzíti a szemöldök tájékához, csak éppen fordítva. Kiderült, hogy ez a kartonpapír-szerű dolog a könnyet méri.

Van egy műszer, ami kimutatja, mennyi könnyünk van. De tudományos dolog ez, nem a lélek könnyeivel foglalkozik, hanem az elsődleges könnytermeléssel, ami védi a szemet a fertőzésektől, nedvességgel látja el és vigyáz rá. Kiderült, hogy nekem ez a könnytermelésem megszűnt. Nincs többet. De negyven fölött a nagyon világos bőrű és szemű nőknél ez rendkívül gyakori, műkönnyet kell a helyébe csöpögtetni, nem lesz semmi baj, mondta a doktornő. Akkor derült ki, hogy a negyven fölötti nők csoportjába kerültem át. Pedig még csak mostanában leszek negyven, mondtad büszkén.

Száraz vagyok és fehér. S ha így van, akkor nem vagyok jó mindenre. Pontosabban: csak bizonyos dolgokhoz vagyok jó, szármához például. Remekül lehet velem töltött káposztát enni. Mindebből, míg reggel és este műkönnyel láttam el a szemem, azt a következtetést vontam le, hogy negyven körül lenni azért jó, mert kiderül rólad – már ha túléled az éveket –, mire is vagy megfelelő, mégpedig úgy, hogy összegződik az eltelt húsz, felnőtt éved. Emiatt történhetett, hogy megláttam a visszapillantóban a szarkalábakat. Másként néztem magamra. Esténként pedig, amíg belemasszíroztam a krémet a szemem körüli finom területbe, elkezdett élesedni a látásom...

Nem vetted észre, hogy a tanáriban ülők nem érzik a mondataid humorát. Kivételt talán az irodalomtanár jelentett, aki bármennyire is hiányos műveltségű, szinte csak egy-két alkotót ismer és állandóan azokat favorizálja, mégis csak van benne némi nyitottság. Nem tudom, emlékszel-e arra, amikor válaszképpen elmesélte, ő hogyan élte meg azt, amiről Te beszéltél:

,,Láttam, ahogy megtörik a fény a szememben és hízok tizenöt kilót. Nem figyelek arra, aki beszél hozzám, miközben folyamatosan azt próbálom csinálni, csak nem oda érnek a mondatok, ahol engem eltalálnak. Kisétálok, kivánszorgok a beszélgetés teréből, cinikus mondatokat sziszegek, a magam számára is tarthatatlan álláspontokat fogalmazok meg, egy undok dög vagyok. Mindig is az voltam.”

Bár örültem a sikerednek, annak, hogy valamiképpen a részévé váltál a világnak, amiben létezünk, szomorú is lettem, mert mindezt ellenemben tetted, amit sikerként éltél meg, amiként az én eltávolításomként is, de úgy döntöttem, ez nem számít, ez majd később alakul, a fő az, hogy nem foglalkozz a hullával, az iskola padlásán talált tetemmel. Én tudom, hogy nem érdemli meg.

,,A kétségbeesés, ami felnőtt életem nyolcvan százalékát kitölti, lassan összefüggő takaróként borít be. Kocsonyás, ragacsos anyagként tapad hozzám mindaz, ami a részem, de mégsem annyira, hogy megtartson engem. Aszociális, durva, hideg vagyok. Az arcom egyre kerekebb, a tányérom karimáján túlcsordul a leves, a kenyérszeletek, amiket megőrölök, számolatlanul kerülnek a gyomromba.”

Én meg filmeket nézek, filmeket nézek, filmeket nézek. Hosszú délutánokon és estéken át mozdulatlanul fekszem a szobámban, összerezzenek, ha nyílik az ajtó, nem akarok szólni, csak krimiket bámulni. Már vasárnap délelőtt is krimit nézek. Szimatom lesz arra, hol vetítenek valami éppen hogy nézhetőt. Fel sem kelek, de ha mégis, a kávé után visszamenekülök, és nem gondolom, hogy ez nincs rendjén.

Csak ez van rendjén.

Nem maradt belőlem ember, míg ezt hallgattam. Pedig azon a nyári napon, amikor valódi krízisbe kerültem, életemben először, azt hittem, annál rosszabb nem lehet. Kerülgetni Téged egy újabb iskolaéven keresztül, ez a gondolat maga volt a pokol. Ami aztán bekövetkezett, még sokkal rosszabb volt ennél. Talán mindig így van. Nem tudom.

A férfi közben hátrafordult, hogy ezt is elmeséljem Neked, ennyivel tartozom, és én fölismertem az arcát. Nem tudtam elképzelni, mit akar az iskola udvarában, nem ott volt a helye, nem szerszámokkal fölpakolva. Azt nem mondhatom, hogy furcsán viselkedett volna, ez csak amolyan visszafelé történő belemagyarázás lenne. Nem roggyant meg a válla, és nem bizonytalanodtak el a léptei. Határozottan lépkedett, amikor hátrapillantott, csak azt ellenőrizte, látja-e valaki. Engem nem vett észre.

Kedves Léni!

A dolgok összefüggnek. A hiányok negyven után a kétségbeesés gyapjúpokrócává állnak össze. Nem fogok betakarózni vele. Ezeket gondoltam azon a nyári reggelen. Határtalan szabadságot éreztem. Fogalmam sem volt, mihez fogok kezdeni az elkövetkező időkben, átáramlott rajtam a nap. Ilyesmi nem szokott előfordulni, csak tavasszal és ősszel, amikor csukott szemmel lépcsőkön, padokon ülve hagyjuk, hogy múljon az idő. A krízis ajándék. Azt nem tudom, összefügg-e mindazzal, amit elmondtam most Neked, a meztelenül kikandikáló fogkefémmel, azzal, hogy elmúltunk negyvenévesek és kevesebbet fogunk élni, mint amennyit eddig éltünk, de nem is fontos. (Tudom, hogy Te még csak most leszel negyven, Léni, de ez nem változtat a lényegen, az érzésen.)

És miközben azt érzem, hogy kitaposnád a belem egy ismeretlen hulla miatt, akiről a világon semmit nem tudsz, levelet írok Neked, hogy valahogy megóvjalak, nem is tudom, kedves Kozma Léni, talán saját magadtól. Megijedtem, amikor hallottam, hogy majdnem kitörted a nyakad. Akkor döntöttem el, hogy megmondom Neked, ki volt az a férfi. De aztán nem volt erőm telefonálni. Ezért írok.

Hihetetlen távolságba kerültem mindattól, ami az elmúlt hónapokban foglalkoztatott, megakasztotta bennem a mondatokat, és valóban eltávolított a lényegtől, mert azt az emberek jelentik, az általuk kimondott igazság. Ami velük van. Csak Téged láttalak, szilveszterkor is, pedig remek volt, egy régi barátnőmmel töltöttem Bécsben, kávéház volt és beszélgetés, villamosozás és weisswurst-falás, ajándékvásárlás és képeslapkeresés, megannyi apró mozdulat, lófaszt kell magyarázkodni, meg kell jelölni a területet, körbepisálni, aztán majdcsak lesz valahogy.

Ezt kellene Veled tennem, Léni, megjelölni, hogy Te vagy az én területem, de nincs hozzá bátorságom vagy már kedvem nincs, nem is tudom.

Az a hulla pedig, akivel – szinte szó szerint is érthetnénk – az elmúlt fél évedet töltötted, nem más, mint…