Antianyag gyilkosoknak

A test nem a lélek börtöne – a Halotti Pompa porrá zúzta idealizmusunk maradékát, elég a Második Könyvre, az egymással harcoló, egymást gyötrő Pszichére és Ámorra gondolnunk. Ám a lélek sem pusztán a test börtöne[1], a hatalmi konstrukciók, a morál uralma alá vetett „nyers” materialitás tételezése pontatlanság lenne; széttagolhatatlan részeinket bonyolultabb börtönrendszer zárja egymásba, mondja A Testhez című kötet – a „lélek” és az „anyag” egymás rabjai és rabtartói. A Halotti Pompa metsző iróniája rámutatott, hogy nem tudunk a lélekről – az egyediről, az örökről, az anyag fölöttiről – beszélni; de most már láthatjuk: a testről sem. És ha az embert definiáló legbevettebb fogalmaink nem állnak többé kézhez, akkor az válik végső soron kérdéssé és kérdésessé, hogy mi az emberi, avagy, A Testhez visszatérő, ironikus szóhasználatával, a humán (ami egyébként csak utótagként bukkan föl).

Ha mondhatjuk költészetről azt, hogy kíméletlen önmagához, akkor Borbélyé valóban az, a kortárs magyar költészetben egyedülálló módon. Ez a versbeszéd nem ismer megalkuvást – de ismer feloldozást, noha ő maga nem oldoz fel (a feloldozás megtörténhet a vers, a szöveg eseményeként, vagy nem történik meg). Borbély radikalizmusa a Halotti Pompa óta nem mozdult el egy megengedőbb verseszmény felé. A Testhez című kötetnek, miként az előzőnek is, a gyilkosság a központi jele, annak összes, ránk háruló következményével együtt. Ez semmiképp nem jelenti azt, hogy Borbélynál a gyilkosság-jel fölfejthető, azonosítható lenne. Az életműnek a Halotti Pompával kezdődő szakasza újra és újra megerősíti: a gyilkosság az emberi test potenciálja. Az egyik test a másik gyilkosává válhat, vagy áldozatává; és a test természetes egzisztálása sem egyéb, mint leépülés, halálba tartás, lassú önfelszámolás. A léttől elválaszthatatlan agresszió állítása egyfelől felfüggeszti a morális oppozíciókra épülő beszédhagyományokat – így elsősorban az etikait és a teológiait; ugyanakkor viszont a gyilkosság-jel értelmezhetősége, élessége, megvilágító, szembesítő ereje veszne el, ha hagyományos kontextusa teljességgel feloldódna. A megszólalás paradoxona ez – van ölés, van agresszió, van „bűn”, de hozzájuk tartozó nyelv már nincs, halott. A líra historizál, ironizál, újrahasznosít – a feltámasztás és a lélek-hit metaforáival: „fölelevenít”, „megidéz”. Valójában pedig groteszk haláltáncba szervezi a tradíció maradványait, a tetemeket, és így kérdez rá, hogy a halott nyelvből felkelhet-e releváns jelentés, föltámadhat-e az értelem.

A Testhez elénk tárja mindazokat a diszciplínákat, amelyeknek mondanivalójuk volt/van az anyagról, a testiről; és felidézi ezek nyelvhasználatát, logikai szerkezetét. Nem csak a fausti felsorolásban szereplő tudományok, a filozófia, jog- s orvostudomány, teológia bukkan fel – van itt robotika, genetika, geometria, fizika is. Az etika, biológia, teológia és orvoslás diskurzusainak metszéspontjában a kötet egy újabb, a gyilkosság jelentésnyalábját átrendező és átértelmező jelet hoz létre: ez az abortusz-jel. Borbély lírája a kötet kontextusába beágyazva, átírva építi be az abortusz-viták testpolitikai kérdéseit, amelyeket az ideológiai csatározásokból jól ismerünk[2] – hol kezdődik az emberi élet, van-e joga az egyik embernek döntést hoznia a másik léte felől stb. Mindazonáltal a kötet világában a testről való szólás legfontosabb diszciplínája maga a grammatika, mégpedig azért, mert a test léte csak ebben a szólásban gondolható el – nyelvében él a test, és nem tudjuk, él-e azon kívül.

A tudományos nyelvhasználat(ok) törmelékei, historizáló versbeszéd, a teológiai szöveghagyományok elemei – ezek a „tetemek”, melyekből a kötet „ódái” és „legendái” építkeznek. Az ironikus megidézés másolja érvelésük szerkezetét. Mi a test és mi nem a test – formája szerint erről beszél egy-egy „óda”, de pszeudo-argumentációja éppen a leíró diszciplína kudarcára, sehová-nem-tartására mutat rá. Ugyanígy világít rá a legendaképződés alapvetően nyelvi mozzanataira a groteszk horrortörténetekké kiélezett Legenda Aurea-újraírás (lásd különösen Az ablakok című verset). De legendákká válnak a kötet struktúrájába bekapcsolódva azok a prózaversek is, amelyek női szenvedéstörténetek elismétlésével íródnak: a holokauszttörténetek, az abortusztörténetek és a megerőszakolás-történet. A kötet jegyzetei pontosan jelölik, hogy az Asszonyok álmában síró babák és a Sós kávé visszaemlékezései képezik e versek alapját. Az eljárásmód igen egyszerű: valójában szerkesztett újramondás, néhány betoldott idézettel. Ez az egyszerűség a lehető legtávolabb áll az „ódák” bonyolult szerkesztettségétől. Amitől mégis mélységesen összetartozik a kétféle szöveghalmaz, az az én törlése. Borbély Szilárd minden egyes verseskötete kísérlet arra, hogy a szubjektum kivonódjon a lírából. A Testhez szövegei újabb eljárásokat találnak ehhez, és a női szenvedéstörténet férfiszerző általi, szinte változtatásoktól mentes újramondása pedig mérhetetlenül radikális eszköz. Borbély itt is stilizál: kiélezi a vallomások esetlenségét és töredékességét, úgy tördeli a mondatokat, hogy ragrímek kerüljenek a végükre – ettől versei kopogósabbak, mint az eredeti bizonyságtételek, vallomások. A történetek ezáltal mind elbeszélőjük, mind lejegyzőjük személyétől elszabadulva és elidegenedve, jelként állnak elénk.

Test és grammatika elválaszthatatlansága evidencia, és a nyelv természetesen reflektál erre – hangalak van és jeltest, például. Borbélynál evidencia az is, hogy ebben az összetartozásban a testi, az anyagi, a megfogható-látható nem előzi meg a láthatatlant, a fogalmit. Pusztán retorikai jelenség az, hogy a test a jelekről való elgondolásaink ősképe. Ahogyan a Halotti Pompa, úgy A Testhez is a retorika primátusához jut el. Ez a felismerés ugyanakkor nem ad támaszt, bizonyosságot a gondolkodás számára, sőt: a nyelv Borbélynál tenyésző, mindent benövő parazita – és egyben türannosz, Isten egyik arcának megjelenése, a halál pusztító, falánk és részvétlen Uráé. Több ez tehát, mint a posztstrukturalizmus belátásainak lírai újramondása, noha azoknak kritikai mozzanatát mélyen magáévá teszi. „Ha a test, mint ami időben megelőzi a jelölést, maga is a jelölés következményeként értelmezhető, akkor a nyelv mimetikus vagy reprezentációs jellege, amely arra hivatott utalni, hogy a jelek úgy követik a testet, mint annak szükségszerű visszatükröződései, egyáltalán nem mimetikus. Éppen ellenkezőleg, produktív, konstatív, azt is mondhatnánk, performatív, amennyiben a jelölés aktusa behatárolja és formálja azt a testet, amiről aztán azt állítja, hogy mindenféle jelölés előtti” [3], írja Judith Butler Jelentős testek című tanulmányában. Borbélynál a nyelvben megnyíló eredet-nélküliségre (avagy eredendő testetlenségre, az ős-test hiányára) a rettegés felel. „Minden Isten kezében van – az istenfélelmet kivéve”, ez a talmudi idézet a kötet mottója. A kesztyűbábhoz címzett „óda” harmadik része (A Minden) ízekre szedi az „Isten keze” trópust. A szöveg bonyolult logikai játékának lényege: nem lehet tudni, hogy mi tartalmaz micsodát, mi a külső és mi a belső, ki a bábos és a báb; a test félelme hozza-e létre Istent, vagy Isten – a félelmetes – mozgatja a testet. A talmudi szentencia első részét törli Borbély ironikus negatív teológiája, ám a tagmondat második része, a félelem és rettegés változatlanul fennmarad, ránk marad. A versek nem döntik – mivel nem is dönthetik – el, hogy a retorika mindenható volta az ember nagyravágyó és sikertelen rendteremtő igyekezetének terméke-e, vagy pedig éppen a „kozmosz” („teremtés”? „Teremtő”?) gúnyos tréfája az emberrel szemben. A csigavonalhoz címzett „óda” a „Retorikus Ész” megszólalási lehetőségeit a legteljesebben kihasználja – éppen annak totális lejáratására: a tekeredő argumentáció strófáról strófára győz meg arról, hogy minden Nagybetűs Fogalmunk puszta konstrukció; ám végezetül nem hagy meg bennünket e felismerés emelkedettségében, hanem csigavonalként visszacsavarodik az értelemhiány groteszk sötétjébe, oda, ahol az én tengődik.

A kötet két nagy nyelvfilozófiai verse De Sade lilioma és A Testhez. A nyelvfilozófia itt úgy értendő: ez a diskurzus az, ahonnan elrugaszkodnak a szövegek, ez az „evidencia” az irónia alapja. „A testek csak grammatikák, / a tér leképezése”, illetve „Hisz nem anyag a Test csupán, / hanem erkölcsi kérdés, / a nyelvi döntések nyomán / keletkező probléma, / morális axióma?”. Az utóbbi vers huszonegy strófája huszonegy kérdés arról, hogy mi a test, noha nincs. Semmi sem késztethet nagyobb mértékű iróniára, mint a belátás, hogy az ember nem juthat el saját testéhez közvetítés nélkül – és a Másik testéhez sem. Így aztán már szó sem lehet a szeretkezésben való találkozásról, sőt, magáról a szexualitásról sem – a De Sade lilioma az önmagát a saját nyelvébe záró ember teljes izolációjával zárul. A Testhez című vers szerint pedig a másik nagy menekülési útvonal, a „feltámadás vágya” sem egyéb, mint retorikai csiki-csuki, egyik metafora átfordítása a másikba, „a Test konvertálása”.

A születés: belevettetés a nyelvi lét káoszába. Borbély kötetének logikán túli logikája szerint a lét előtti: a magzati állapot, ami egyben nyelv előtti is. A magzat a nem-nyelvi és a nyelvi határán áll, olyan jelként, amelynek legfeljebb csak egy másik jellel való kölcsönhatásából származhat jelentése – éppúgy, mint a névelőé.

[…] Egy névelő, ahogy ragyog,

mint a lét előtti magzat,

úgy mondja ki a Semmiség,

hogy ott a van dadog csak?

Egy nyelvbe tartó jel vagy,

a puszta névelőtlen ottlét,

amelyet léte elhagy,

hisz a magzati lét konkrét?

A meg nem születő magzat megáll az örökös nyelv előttiben. Innen csak az anyja szólíthatja elő – éppen az, aki berekesztette útját: a magzatkorban megölt gyermekéhez beszélő gyászoló anya. (Lásd: „És már merek gondolni rá, a meg nem születettre, / akit megöltem.” – A szüzesség). Barbara Johnson a megszólító alakzatok valóságformáló potenciáljáról szóló tanulmányában pontos érveléssel utasítja el az abortált magzathoz írt művek ideologikumát feszegető kérdést. Az aposztrofáló nyelv, maga a retorikai szerkezet hozza létre a Másikat mint megszólított személyt. Ebben a nyelvi struktúrában tehát a beszélő fél, a gyászoló anya dönt arról, gyilkos-e. Alapvetően retorikai jelenség ez, amely kizárólag a konkrét beszédszituációban teremtődik meg. „A gyerek azért létezik, mert megszólítható”[4], írja Anne Sexton abortusz-verséről Johnson. Továbblépve mondhatjuk, hogy egyedül a gyászoló, a sirató gondoskodhat arról, hogy a meggyászolt az emlékezetben személyként őrződjön. A gyermekét elvető anya a siratásban életadóvá is válik. A vágyakozás a kiiktatott Másik felelete és megbocsájtása iránt a leghiábavalóbb megszólítást mégis a leghitelesebbé teszi. („Lennél gyönyörű lányom / vagy fiam. A lenne. Megbocsáss mindörökre. Ámen.”) Az abortált gyermekhez szólni: Borbélynál ez a Másikat kereső nyelv jele.

Csak jelekből értünk. A jellé váló élettörténet egyediségét megtartva mutat rá arra az önmagán túlira, amire máshogy nem nyílhatna rálátásunk. Aki vallomást tesz és átadja bizonyságtételét a közösségnek, mintha a helyettes áldozatot vállalná fel. A krisztusi analógia törékenyen, mégis a szövegek értelmezését áthatva van jelen a kötetben. Életellenességünket az abortáló anyák mondják ki helyettünk, ők vállalják magukra; a szenvedés és a túlélés mintázataira a holokauszt-túlélő asszonyok mutatnak rá; az agressziónak, megalázásnak, az erőszak cinizmusának való végletes kitettség pedig annak a hangján szól, akinek a mai magyar társadalom a puszta, előtag nélküli, mégis azonosító „Zsanett” nevet adta. A hozzá kötődő szöveg talán a legkiszolgáltatottabb – olyan beszédszituációt imitál, melyben a vallomástevőnek még az a méltóság sem adatik meg, hogy reflektáljon saját történetére, egyáltalán, hogy dönthessen, beszél-e (A tízezer).

A tettes teste, a gyászoló, túlélő, meggyalázott és kihasznált test dadog a prózaversekből. Nyelv nélküli testek ezek, amelyeknek sebzettségét a töredékessé és ügyetlenné stilizált líra mégis megszólaltatja, ugyanakkor iróniája jelzi azt is, hogy ezek lezárt és előlünk végleg elzárt történetek, fájdalmuk nem enyhíthető, nem osztható meg. Hasonlít ez a fotográfia jelműködéséhez. A versek hátterében több fényképet is találunk: a magyar irodalmi hagyomány számára a Pilinszky-életművön keresztül ikonizálódott Auschwitz-fotót, a záró vers alcímében említett és a borítón is látható képet, egy címmel nem jelölt Szilágyi Lenke-munkát és talán még sok mást is. A fénykép jelműködésének Borbély lírájában való visszatükröződéséről ír kritikájában Vári György is: „A pusztuló, szenvedő test, ami magában hordja a halált, a fotó örök jelenidejében időn kívülivé válik, végessége nem szűnik meg, de végtelenné tágul. Ez a paradoxon mintha a költészet Borbély Szilárd-féle meghatározása volna.”[5]

A Testhez hátterét jelentik azok az életművek is, amelyekkel Borbély szüntelenül dialogizál – Pilinszkyé, József Attiláé, Tandorié, Kertészé. Borbély reflexiója kettős: egyfelől a művekhez való szoros, mondhatni, alázatos odatartozás, másfelől pedig a továbbgondolás (ön)iróniája határozza meg. A Testmélyhez címzett „óda” túlzó Pilinszky-rájátszás, melyben a poézis emelkedettségét egy-egy grammatikai trükk, megfordítás, elhagyás teszi groteszkké („a zsebre gyűrt nagyobb // gyerek”). Ami itt végső soron groteszk színezetet kap, az Pilinszky holokauszt-teológiája, pontosabban annak a Borbély-féle továbbírása.

[…] Mert ím, az Út

a Testmélybe vezet.

Miként eretnek stációk:

ez égő Öt Sebek.

Az gázkamrába vezető út befelé visz – a Testmély a pusztulásnak, a halál erőszakosságának való elháríthatatlan kitettség; a teologizáló lírai beszédmódban: elérkezés a türannosz-Istenhez. Borbély iróniája nem oldja fel a vers zárlatában a nagy teológiai dilemmát (a feszültséget a szenvedést „megengedő” Isten és az emberrel együtt szenvedő Jézus közt).

A szüzesség című prózaversben a Kaddisból származó betét („Sötét szemű kislány lennél...”) nem ironikus intertextus. A meg nem születetthez beszélő anya monológja felől olvasva Kertész művét világossá válik: a regény mint a gyerek (nem)létének mementója egyben az apaság emlékműve is – hisz a megszólított létéről kizárólag a megszólító gondoskodhat. Borbély versének összemorzsolt, dadogó nyelvébe persze a rés, a hasadás jelzésével épülnek be Kertész Imre cizellált mondatai. Mindkét mű vége: Ámen; mindkét (ellen)ima csak a megszólítás idejére hozza létre imádsága Másikát. A gyermekük hiányáról (és hiányához) beszélő, gyászoló, önmagukra gyilkosként tekintő anyák versmonológjaiban teremtődik meg az ima lehetősége – a halálba tartó, pusztulásra és pusztításra ítélt testhez, anyaghoz képest ez antianyag, gyilkosoknak.

A Testhez diagnózisa szerint a kétely, az üresség, a „szerencsétlenség” (lásd a Simone Weil-idézetet a borítón) alapvetően testi tapasztalat. És ahogyan az életről csak a gyilkosság háttere előtt tudunk gondolkodni, úgy talán az áldozathozatal jelentősége is csak a legsötétebb depresszió kontextusában válik megragadhatóvá számunkra. Borbély Szilárdnak, mint ahogyan Takács Zsuzsának is, fontos olvasmánya volt a Kalkuttai Teréz személyes írásaiból összeállított könyv[6], melynek dokumentumaiból kiderül, hogy Teréz Anya évtizedeken át kínzó érzelmi űrben dolgozott, súlyos depresszióját az Istennel való közvetlen kapcsolat elvesztéseként élte meg. Takács Zsuzsa A test imádása – India című (ugyancsak a 2010-es Könyvhéten megjelent) kötetében teljes versciklust komponál Teréz Anya mondataira. Borbély Szilárd, ahogyan a többi prózaversben is, minimális szerkesztéssel alkot verset a levél- és vallomástöredékekből (A Vonaton). (A két fontos verseskötet találkozási pontja jól jelzi a Takács Zsuzsa és Borbély Szilárd lírája közti mély dialógust.)

A Testhez címzett kötet főszereplője: a női, anyai test (még ha pszeudo-anyai is, ha meddő vagy mesterségesen meddővé tett, vagy ha gyermektelen, mint Kalkuttai Teréz) – amelyhez képest a férfi, az apai inkább a logoszhoz, a fogalmihoz tartozik. Borbély versei persze nem állítják, hogy a női és az anyagi, testi dimenzió összeolvadhat, vagy hogy az anyaság közelebb lenne az eredethez – ilyen olvasatot a kötet iróniája nem tesz lehetővé. Az anya a hiányzó eredethez van közel. Ennek a paradoxonnak a minden sorában paradox verse A Megfosztás. E szövegben az Istent világra hozó anya az anyaság (visszavont) nagymetaforája (ahogy a Halotti Pompának is fontos jele volt Mária, a szülő, szenvedő, sőt, a fiú helyett megölt Anya). De a megszületés, az „elszakadás az anyával közös / testtől” voltaképpen nem egyéb, mint belevettetés a nyelvi és időbeli lét káoszába, a pusztulásra ítélt test izolációjába – a Messiás, amint világra jön, meghal. A kötet záróverse (Woman once a bird) a női/anyai testet teszi minden test alapjelévé. Ezzel mintha mégis visszatérnénk a foucault-i aforizmához – „a lélek a test börtöne” –, és itt a lélek a „férfiagy”. Ahogy a férfiagy, férfivágy, -képzelet létrehozza tárgyát, a nő fikcióját, úgy alkotja meg a retorika – és teszi saját alapjává – a testet.

A Test csak kódolt üzenet

jelek találkozása

a női test a férfiagy

zárt transzcendenciája

A (női) testet épp a fikcionalizáció szolgáltatja ki a rá irányuló vágy erőszakosságának – az agresszió igyekszik legyűrni a megragadhatatlant. A nemi erőszak így válik minden test megaláztatásának nagymetaforája. (Itt megint csak jelzem, hogy a szexuális abúzus által felvetett politikai-ideológiai problémákra sem direkt módon, hanem az újraírás és átértelmezés, vagyis a tágabb kontextusba helyezés által reflektál a kötet.) És ez egyben a szenvedés megoszthatatlanságának problémája is – vajon mit jelent az együttérzés, ha a Másik testi szenvedése csak jelként, csak metaforaként (csak képként) állhat elénk?

a megalázott test marad

a fotókódba zárva

a női test halott Anya:

az angyal poszthumánja.

Ha létezhetne a test, s ha a szabadság közege venné körül, istenszülő test lenne – ez volna végső és legteljesebb potenciálja: az Anya-ság. Amiből a férfitest sem záratna ki. (Ennek „jele” – ne feledjük –, hogy férfiszerző műveit olvassuk.) A halott Anya: a be nem teljesülő, és mégis a testben rejlő lehetőség. A vers és a kötet utolsó sora végezetül megmarad a sűrítés, a többszörös átfordítás és visszavonás fölfejthetetlenségében. A roncsoltság belátása talán átvezethet bennünket (a humanitás – a humán – dölyfén túl) a kiszolgáltatottság (angyali?) utóidejébe; bár az angyal poszthumánja ennél sokkal többet ígér, és többet is tagad meg tőlünk.

Jegyzetek

[1] Foucault sűrűn idézett aforizmája szerint „a lélek a test börtöne”; s mivel Foucault „lélek”-kritikája fontos kiindulópont Borbély test-kritikájának megértéséhez, érdemes tágabb szövegkörnyezetében idézni: „Nincs értelme azt mondani, hogy a lélek illúzió vagy ideológiai következmény. De annak igen, hogy létezik, realitása van, hogy a test körül, a test felületén, a testen belül állandóan létrejön azon hatalom működése következtében, amely a megbüntetettekre nehezedik […]. Ez a valós és testetlen lélek egyáltalán nem szubsztancia, hanem olyan elem, amelyben a hatalom egy bizonyos típusának hatásai és a tudásra való hivatkozás illeszkednek egymásba, fogaskerékrendszer, amelynek révén a hatalmi viszonyok teret adnak a lehetséges tudásnak, a tudás meg visszakapcsol a hatalom hatásaihoz, és erősíti őket. E realitásreferenciára különböző fogalmak épültek: pszichére, szubjektivitásra, személyiségre, tudatra stb. szabdalódott fel az elemzés területe; tudományos diskurzusokat és technikákat emeltek rá; belőle kiindulva dicsérik fel a humanizmus erkölcsi igényeit. […] A lélek egy politikai anatómia hatása és eszköze; a lélek a test börtöne.” (M. Foucault: Felügyelet és büntetés. Gondolat, Budapest, 1990. 42–43.)

[2] Talán mivel még a teljes kötet megismerése előtt született, az átírás módjára nem lát rá és ezért zárlatában az ideologikus (félre)olvasás hibájába esik Zsadányi Edit Borbély-tanulmánya (Zsadányi E.: „Hogyha eljár a szám”. Női élettörténet Borbély Szilárd verseiben. Parnasszus 2009/4. 17–23.).

[3] Judith Butler: Jelentős testek. In A posztmodern irodalomtudomány kialakulása (szerk. Bókay–Vilcsek–Szamosi–Sári) Osiris, Budapest, 2002. 540.

[4] Barbara Johnson: Aposztrofálás, animáció, abortusz. In A posztmodern irodalomtudomány kialakulása, 577.

[5] Vári György: „Idő kerül a Szóba”. Borbély Szilárd: A Testhez. Magyar Narancs 2010/30. 31.

[6] Teréz Anya: Jöjj, légy világosságom! Vigília, Budapest, 2008.