Hat kortárs német szerző

W. G. Sebald Lufkrieg und Literatur (Légiháború és irodalom) című, magyarra eddig sajnos még le nem fordított könyvében azzal vádolja a II. világháború utáni német irodalmat, hogy elmulasztotta feldolgozni és hiteles írásokkal emlékezetben tartani azokat a szenvedéseket, amelyeket a német lakosság élt át a szövetségesek szőnyegbombázásai alatt. Marcel Beyer Kaltenburg című regényének ezeken a lapokon is olvasható egyik fejezete, amelyben az 1945. február 13-i drezdai bombázásokat idézi meg, bizonyára fontos és maradandó momentuma e mulasztás pótlásának. (Igaz, közben alaposan megváltozott a közélet és az a szellemi-irodalmi közeg, amelybe a regény érkezett. Sebald első változatban 1997-ben közzétett vitairata [eredetileg poétika-előadása] még nagy vihart kavart, s nem kis mértékben hozzájárult a tabutéma társadalmi megvitatásához is. Ma már túl vagyunk ennek a vitának jó néhány állomásán, s időközben példátlan civil összefogás eredményeképpen újra felépült a drezdai Frauenkirche is.) Beyer – ha szabad így fogalmazni – rendkívül szerencsés módját választja annak, hogy kikerülje a katasztrófa leírhatatlanságának csapdáját és egyben az egész regény szellemiségét is közvetítse, amennyiben a pusztítás közvetlen következményeit a madarak testén mutatja be. A regény elbeszélője ugyanis ornitológus, aki ezen az éjszakán egyszerre veszíti el szüleit és találja meg – az állatok sokkoló látványának hatására – jövőbeli hivatását. Az egész regényben, de különösen annak első felében legalább annyi szó esik a madarakról, mint az emberekről (az ornitológiai szakszókincs gazdagsága miatt alig is olvasható szótár nélkül), s ennek a másik kreatúrának a középpontba helyezésével nem csupán az ember kreatúra volta válik átélhetőbbé, hanem megteremtődik az a rendkívül érdekes, distanciált, tudományosnak nevezhető perspektíva is, amely a német irodalomban szokatlan módon láttatja a múlt eseményeit és az azokat megélő emberek viselkedését. A címbeli Kaltenburg, akit Beyer állítólag Konrad Lorenzről mintázott, az árva fiú mentora és példaképe, egyben apapótlék, akiről csak évtizedek hosszú sora alatt és az elbeszélés distanciateremtő képességének segítségével áll össze egy másmilyen kép is: az állatokkal szimbiózisban élő, látszólag csak hivatásának élő tudós nem egészen ártatlan módon simul a náci rezsimhez, majd az NDK atyaisteneinek kitüntetető jóakaratát is élvezi és kihasználja. Az idősíkok váltakozásával rendkívül tanulságos módon vetül egymásra a két önkényuralmi rendszer egy magatartáskutató perspektívájából, aki aztán a kelet-német állam konszolidációja után annak különböző fázisait, majd dicstelen végét is megéli. Kaltenburg Beyer német múltat kutató regényeinek immár második specialistája, hiszen az író első igazán nagy visszhangot kiváltó, Flughunde (1995, Repülő kutyák) című könyvében egy hangtechnikus, mániákus hangminta-gyűjtő válik a náci rezsim kiszolgálójává, Goebbels megbízható szakemberévé, aki végül megkínzott emberek testében kutat újabb és újabb bizarr leletek után. Beyer azonban nem csupán regényekben tárja fel nagy nyelvi erővel a történelem személyes és pszichológiai dimenzióit, s nem csak prózaíróként alkot maradandót. Négy verseskötete is van már, amelyeket szintén a mai német költészet figyelemre méltó teljesítményei között tartanak számon.

Forgó Lédát (1973) – eddigi irodalmi pályája és németországi sikerei ismeretében – rögtön azoknak a magyar származású írónőknek a sorához rendeli a honi, s nyilván a tájékozott német olvasó is, akik az utóbbi évtizedekben méltán vívtak ki elismerést német nyelven írott regényeikkel. Zsuzsa Bánk, Terézia Mora vagy a régebben publikáló Zsuzsanna Gahse és Christina Viragh irodalmi teljesítménye nagy várakozásokat ébreszthet a mostanában induló pályatársak iránt, s egyben bizonyára nehéz „örökséget” is jelent. Forgó viszonylag későn, már egyetemistaként kezdett beilleszkedni abba a világba és nyelvbe, amely végül az otthonává vált, s ehhez képest mindjárt első regényéért, a 2007-es Der Körper meines Brudersért (A fivérem teste) neki ítélték a rangos Adelbert von Chamisso-díj társdíját (Förderpreis), amely a legígéretesebb német nyelven íródott, nem német származású írótól származó munkát honorálja. Ebben a regényben, amelynek az 56-os események képezik a hátterét, egy anyai szeretet hiányában növekvő testvérpár, majd a fiútestvér és az apa tragikus halála után a lány és az anya sorsa elevenedik meg a létező szocializmus Magyarországában (ami a konstelláció bizonyos hasonlatossága folytán Zsuzsa Bánk Az úszó [Kossuth Kiadó, 2003] című regényét is emlékezetünkbe idézheti). Az itt olvasható részlet az egészen friss Dobri gyeny (Vom Ausbleiben der Schönheit, 2010) című regényből származik, amely az idén jelent meg a rangos Rowohlt Verlagnál. Főhőse, egyben egyes szám első személyű elbeszélője egy Németországban élő, ott családot alapító magyar nő, s Forgó Léda regényében mindkét momentum hangsúlyossá válik: idegen, és nő. Idegen nem csupán a szó társadalmi-nyelvi értelmében, hanem egy számára szellemi és mentális értelemben idegen közegben, idegen férjjel és idegen szerepben vergődő asszonyként. S nő, azaz Forgó ábrázolásában szerelmében megcsalt, testiségében kihasznált, álmait és testét egy fatális mondat visszfényében feláldozó, de cselekedeteire és tapasztalataira mindig reflektáló, érzékeny ember. Az itt olvasható részletben benyomásokat szerezhetünk azonban egy német kisváros vagy falu mikrokozmoszáról is, amelyben nem csupán a provinciális légkör, hanem a feldolgozatlan, elfojtott múlt is mérgezi az emberek közötti kapcsolatokat. Forgó prózájából ízelítőt kaphatott a magyar olvasó már az Irodalmi Jelenben, 2008-ban publikált Lábujjak a Mediterrán tenger partján című írás alapján is, amely – legújabb regényéhez hasonlóan – az úgynevezett női irodalom reprezentánsaként mutatja. Drámai kísérletei, például a 2000-ben bemutatott Onkel Gol und die Wespen (Gol bácsi és a darazsak) egyenes folytatásai a berlini Művészeti Egyetemen folytatott drámaíró szakos tanulmányainak.

Amióta az év legjobb irodalmi publikációját honoráló Német Könyvdíjat 2005-ben a döntést megelőző és követő médiacirkusszal együtt kitalálták, kapott már ez az ötlet hideget-meleget. Hogy mi szól a könyvek évenként egyszeri, de a nyilvánosságot – az átgondolt koreográfiának köszönhetően – egészen hosszú ideig foglalkoztató versenyeztetése mellett és ellen, azt bizonyára nem nehéz kitalálni. Az egyik legnyomósabb érv az mellette, hogy a díj gyakorta olyan műveket állít reflektorfénybe, amelyek – nagyszerűségük ellenére, vagy éppen amiatt – egyébként nem feltétlenül kerültek volna ilyen súllyal a köztudatba. A zsűri egyik ilyen szerencsés választása volt Katharina Hacker 2006-os regénye, a két évvel később magyarul is megjelent Nincstelenek (Európa, Györffy Miklós fordítása). A siker újra felkeltette a figyelmet az írónő korábbi kiváló regényei és elbeszélései iránt, amelyek közül a 2003-ban megjelent Eine Art Liebe (Egyfajta szeretet), egy német diáklány izraeli beilleszkedéséről és – egy rejtélyes haláleset kapcsán – a német múlt dicstelen korszakába vezető nyomozásáról, illetve a Der Bademeister (A fürdőmester, 2000), egy Prenzlauer Berg-i bezárt uszoda egykori alkalmazottjának bűnnel terhelt családtörténetéről és az uszodának a náci rezsim alatt betöltött szerepéről szóló könyv is megérne egy magyar fordítást. Összeállításunkban az egyetlen első közlés Hacker Teremtmények (Geschöpfe) című elbeszélése. Mivel ez a viszonylag rövid prózaszöveg nem reprezentálhatja Hacker regényművészetét, talán érdemes röviden felidézni a Nincstelenek jellegzetességeit. A történet főhősei Isabell és Jakob, harmincas éveik közepén járó, képzett, jól szituált fiatal házasok, akiket a véletlen „szerencse” Londonba vet: a férfi a 2001. szeptember 11-i terrortámadásban odaveszett kollégája állását, s egyben a karrier és az izgalmas londoni élet lehetőségét kapja meg. A tragédiát persze felfogják, de nem érinti meg igazán őket, mint ahogy általában is híján vannak annak, ami túlemelhetné őket a saját életük üressége feletti borongáson: nincs igazi viszonyuk a világhoz, annak egyedi életüket meghaladó súlyához. Ennek akkor lesz igazán jelentősége, amikor konfrontálódnak egy számukra teljesen idegen valósággal, az angliai szomszéd család – iszákos, agresszív apa, gyerekeit elhanyagoló anya, drogos fiú és folyamatosan bántalmazott kicsi lány – kilátástalan nyomorával, és nincs sem emocionális, sem szellemi kapacitásuk a cselekvéshez. A kétféle nincstelenség mélyen megértett politikai és történelmi háttér előtt rajzolódik ki, anélkül, hogy Hacker történelmi leckét mondana fel vagy sommás ítéletet alkotva akarna rávezetni bennünket a helyes útra. Az egyenletes ritmusú, inkább lassú, finom szövésű elbeszélés mesteri módon fonja össze a sokszálú, sokhelyszínes és sok szereplővel dolgozó történetet. A Teremtmények a költőien tömörített, utalásos elbeszélés mesterműve, amely egy egész regény desztillátuma.

Judith Kuckart A gyanúsított című könyve négy regény és egy elbeszéléskötet után az írónő első detektívregénye. Habár Kuckart legújabb műve számos olyan jegyet mutat, amely korábbi munkáit is fémjelezte, s egy bizonyos olvasatban arra predesztinálja az írót, hogy ezeket az affinitásokat egy krimiben kamatoztassa – ilyen például a titkokról, elfojtásokról, a férfi és nő kommunikációjában megnyíló szakadékokról árulkodó testbeszéd finom elemzése – , a műfajválasztást mégsem tekinthetjük függetlennek a német nyelvű krimi éppen felívelő pályájától. Az utóbbi tíz-tizenöt évben nagy átalakuláson ment át ez a műfaj, s mára jó néhány szerzője és darabja a kortárs szépirodalom elismert részévé, sőt, egyenesen kultuszjelenséggé vált. Ennek az új kriminek nálunk Wolf Haas a legismertebb képviselője, akinek az elmúlt két évben három regénye is megjelent magyarul (Halottak feltámadása, Jöjj, édes halál!, Csontdaráló; Bán Zoltán András fordításai, Scolar Kiadó), s bár számos egyéb izgalmas és sikeres szerzőt említhetnénk még, Haas detektívtörténeteinek ismeretében nagyjából képet kaphatunk a legfontosabb tendenciákról: főhősük általában maga is súlyos problémákkal küzdő outsider figura, akit a bűntény felderítésében éppen esendő volta, csődöt mondó valóság- vagy emberismerete, avagy a véletlen segít; gyakori a tematika és a szereplők regionális kötődése (aminek folytán a krimiben is polgárjogot nyert a dialektus); a műfaj – ez talán nem új fejleménye a bűnügyi regényeknek, de feltűnően felerősödött a németben – a (szatirikus) miliőelemzés és társadalomkritika fontos terepévé vált. Az igazán sikeres mai krimiben nincsenek lopott gyémántok, elegáns fürdőhelyek, kifinomult, rafinált bűnözők, csak bornírt vidékiek, depressziós kisvárosiak, családi szennyesládák és kusza szerelmi viszonyok, görcsös megfelelési kényszerek, sikertelen egzisztenciák. Talán a műfaj eme kiteljesedése, sokrétűsége és nyitottsága is megteremtette az előfeltételeit annak, hogy Judith Kuckart könyve egyszerre lehessen teljes értékű regény, amely egy fiatal, némileg depresszív és tétova nyomozó tönkrement házasságát és szerelemkeresését beszéli el, és ugyanakkor krimi is, amely egy titokzatos nő körül történő bűnesetek (fél-)megoldását adja. Könnyen kikövetkeztethető, hogy ezzel a nővel gabalyodik össze a rend őre, ugyanakkor a mintát alaposan felforgatja Kuckart, mivelhogy a jóképű – a könyv fülszövegében is kiemelten George Clooney-ra hasonlító – főfelügyelő minden, csak nem az érző szívű magányos farkas prototípusa, s a nő is – szépsége és érzékenysége ellenére – inkább furcsa és szánalomra méltó, mint femme fatale. A lassan csordogáló nyomozás, amelynek során sokáig még az sem derül ki, hogy történt-e egyáltalán gyilkosság, alkalmat szolgáltat arra, hogy az elbeszélés minduntalan elkalandozzon a jelentéktelennek tűnő részletek leírásához, mígnem az olvasót egyre inkább a kisváros miliője és a benne élő emberek élete, valamint a két főhős bonyolult kommunikációja, csírájában elfojtott szerelme kezdi érdekelni a bűntények megoldása helyett. S jellemző, hogy a megoldás lehetőségét is egyetlen (talán) félreértett gesztus teremti meg. Kuckart a tánc és a színház felől érkezik az irodalomba, ami egészen sajátos érzékenységgel ruházza fel. Saját társulatot is alapító profi táncosként, koreográfusként és rendezőként elsőrendű fontosságot tulajdonít a mozdulatok és gesztusok pontos leírásának, a részletek megragadásának.

A kelet-német (gerai) születésű Lutz Seiler (1963) azt mondja magáról egy interjúban, hogy nehézkes, fáradt, álmodozó gyermek volt, az a fajta, aki leesik a fáról, elalszik a tanítási órán, se benne nincs az őt körülvevő világban, se azon kívül. Kőművesnek és ácsnak tanult az NDK-ban, mielőtt a katonaság idegeket felőrlő tétlenségében, könyvtárnyi könyv elolvasása után versírásra adta volna a fejét. Irodalom iránti érdeklődése aztán a germanisztika szak felé fordította, hamarosan már a Moosbrand című folyóirat társszerkesztője volt, s lassan versei iránt is fokozott érdeklődés mutatkozott. Seiler ma jelentős díjakkal elismert költő, a középgeneráció egyik legfontosabbja, aki hat verseskötet után fordult a próza felé – ebben a válogatásban is egy elbeszéléssel szerepel. Verseiben a gyermekkori táj (Kelet-Thüringia) elevenedik meg, s azon a vidéken, ahol az uránbányászat hasított ki újabb és újabb darabokat a hegyek testéből, Seiler sötét és érdes képekben tárja fel az emlékek és a történelem mélyrétegeit, például a pech&blende (2000) című kötetben (a cím nehezen fordítható, hiszen a Pechblende szurokvasércet jelent, de míg a Pech magyarul is szurok, a Blende szó felidézi a fényességet, az elvakítást, de akár a fényképezőgép alkatrészét is). Rövid sorokból álló, tömör, rímtelen, de szép ritmusú verseiben fontos szerephez jut a hangzás. Seiler már többször is kikérte magának, hogy az örök NDK-s szerepét játssza a mai német irodalomban, a kelet- és nyugatnémet rubrika szerinte már csak a feuilletonisták fejében létezik, s ha a származás ténye mindjárt esztétikai ítélettel kapcsolódik össze, az egyszerűen igazságtalan a művel szemben. Az egykori NDK világát megidéző irodalmi alkotásokra egy időben előszeretettel ráaggatott „Ostalgie” címke biztosan nem illik az ő költészetére, mondja, önértelmezését pedig épp úgy határozza meg thüringiai származása, ahogy más írókét mondjuk Hessen vagy Vesztfália. A válogatásban olvasható elbeszélés, Az idő mérlege (Die Zeitwaage, 2009) a vele azonos című kötetben jelent meg, amelynek több darabja szintén gyermekkora világához nyúl vissza, a Turksib című pedig, amely első közreadott elbeszéléseként a rangos klagenfurti irodalmi versenyen mindjárt elnyerte az Ingeborg Bachmann-díjat, egy kazahsztáni utazás időtlen-misztikus hangulatú története. Az idő mérlege – a többihez hasonlóan – önéletrajzi ihletésű, a Berlinbe vetődő fiatalember idegenként, meglehetős távolságtartással szemléli az időközben legendássá vált Mitte kerület akkoriban formálódó alternatív szcénáját, amelynek leírásából, ha más nem, az Oranienburger Straße jellegzetes képei a Berlint megjárt magyar olvasó számára is ismerősek lesznek. Az elbeszélés az írói pályakezdés bizonytalan, csak lelki történésekben, de eseményekben nem kimondottan fordulatos időszakát idézi fel, s a személyes élet fordulópontját inkább csak háttérzörejként kísérik – a szöveg címe által is jelzett koncepció szempontjából persze nagyon is fontos – történelmi jelentőségű változások, a fal leomlásától a nyugat-német márka bevezetéséig.

Amikor Jan Wagner (1971) első verseskötete, a rögtön nagy visszhangot keltő Probebohrung im Himmel (Próbafúrás az égben) 2001-ben megjelent, már tekintélyes fordítói és szerkesztői múlt volt a szerző mögött. Többkötetnyi kortárs angol nyelvű líra átültetése mellett a Die Außenseite des Elements (Az elem külső oldala) című „nemzetközi irodalmi doboz” társszerkesztője volt (Thomas Girsttel, 1995 és 2003 között), amely kísérlet Marcel Duchamp szellemében egy dobozba rendezve, az olvasó rendelkezésének átengedve fűzetlen lapokon kínálta kortárs és régebbi, hírneves és ismeretlen, német és külföldi szerzők szövegeit, valamint grafikai munkákat és egy-egy felkért képzőművész mellékleteit. Egy jelentős versgyűjtemény is fűződik a nevéhez: 2003-ban (Björn Kuhligkkal együtt) szerkeszti a legújabb német költészet átfogó antológiáját (Lyrik von Jetzt. 74 Stimmen, DuMont Verlag). Amilyen kíváncsisággal, nyitottsággal, felfedezésre vágyó eleven szellemmel fordult Wagner a pályatársak felé, olyan érzékeny figyelemmel közeledik ennek az első kötetnek a verseiben is a bennünket körülvevő világ (apró) szenzációihoz. Szenzuális ez a költészet, amelyben az érzéklet és a gondolat között finom asszociációk hoznak létre kapcsolatot, anélkül, hogy a mondandó kimondottá, lezárulttá válna. Wagner már pályája kezdetén biztos formaérzékről, a hagyományos versformák szuverén használatának képességéről tesz tanúbizonyságot, éppen oly módon, hogy önfeledten játszik velük, kóstolgatja őket, feszegeti lehetőségeiket. A jambikus lejtés megbicsaklik, tiszta rímek helyett gyakran meglepő asszonáncokat alkalmaz. Ez a jellegzetesség további köteteiben is megmarad. A hagyományos formákhoz való visszanyúlás a mai fiatal német költők körében egyáltalán nem ritka jelenség, de Wagner talán a legélvezetesebb módon találja meg ebben a csak rá jellemző hangütést, s virtuozitása kötetről kötetre nő. Második kötete a Guerickes Sperling (2004, Guericke verebe), ebből négy verset is találhatunk az alábbi válogatásban, köztük a füvészkert címűt, amelyben a saját súlyától megfulladó, múzeumba kerülő bálna jelzi, hogy Wagner nagyon is tudatában van a hagyomány fullasztó súlyának, amely alatt a vers összeomolhat. A kötet címadó verse jól demonstrálja Wagner egyik gyakori eljárását, a vers csattanószerű, fordulattal való lezárását. Nagyszerű, ahogy – azt gondolhatnánk, tapintattal – elvezeti tekintetünket a vergődő madár haláltusájáról, miközben a vers végére érve rájövünk: amíg a nyári természet mozdulatlanságát és a szoba állandóságot sugalló tárgyait szemléljük, éppen véglegesen megváltozik valami – a kísérlet is hozzájárul az ég kiüresedéséhez. A következő két kötet, az Achtzehn Pasteten (2007, Tizennyolc töltött sütemény) és az Australien (2010) a térben és időben utazó, sokféleképpen pozícionált lírai szubjektum megszólalásai. A pástétomreceptek érzéki kiindulópontjai a mindig másként alakuló és működő, mindig más téttel birkózó asszociációs és gondolatfolyamoknak. Emlékfoszlányok, legendák, különös figurák, állatok, távoli tájak, családi jelenetek keverednek egymással, néha pillanatképeket látunk, máskor egész történetek bontakoznak ki néhány szóból.