Kalligram / Archívum / 2010 / XIX. évf. 2010. október / Pillangótüsszentésnyi csend

Pillangótüsszentésnyi csend

„A macska szerelmes lett egy jó alakú ifjúba, és azért imádkozott Aphroditéhez, hogy változtassa őt asszonnyá. Az istennő megkönyörült szenvedélyén és szép leánnyá változtatta. Ezért az ifjú, mihelyt meglátta, belészeretett és elvitte a házába. Amikor lefeküdtek a násznyoszolyára, Aphrodité azt szerette volna tudni, a macska testének átváltoztatásával természetét is kicserélte-e? Ezért a szoba közepén egy egeret eresztett el. A macska megfeledkezett pillanatnyi helyzetéről, kiugrott az ágyból és üldözőbe vette az egeret, hogy megfogja. Az istennő ekkor megharagudott rá (és visszahelyezte régi állapotába).”

Aiszoposz: A macska és Aphrodité

                             

Szia Drnéni vagy bácsi, nem is tudom, annyit nyomoztamki, Nolan, ez vezetéknév asszem. Tom nemindegy, de ez van. Maya vagyok. Alapértelmezetten többsikondezorientált mosmár diszfunkcionáltés teleamortizált mihasznadiják. Legeslegjobb barátnőm barátnőféléje járt hozzád anno nem tommikor. Pánikba borult agya nem látott kiutat csak téged, ő tudta mér. Most nem őróla van szó, hanem kerekfejű kicsi kelekótja Mayáról ősenem lát kiutat. Szeptemberre fdobom tappancsom. Asszem a jobb agyamJ dominánsabb, ezért zsákszámra csusszan a vaniliáscukor. Egyszóval pszichésen eszem.

1 reménytelen rossz!!! páciens vagyok tudom aki nem elég, h nem mer beszélni írni inkább de ráadásul folyton bajokat gyárt aztán meg sír a szája: Uh inkább lehet ne is olvasd el (biztos már munkaidőnek is vége) mert az irományom öööö hát most megnéztem, azt hittem minden benne van, de csak kérődzök, az meg nem túl építő jellegű. Akkor inkább nem is írok semmit. Tehetetlen vok nemtommit csináljak. Csak hogy tudd, mi van. Napszemcsi felcsapva, fülembe mp3 és és tjúklépésbe batjogok könyvtár felé csurig életkedvel. A könyvtáraulában megcsap csuszamló túró meleg szaga, büféből egyenesen az orrom lukába. Egy ideig erőlködök. Majd nem erőlködök. Felteszem mindkét kezem a levegőbe. Kész. Megadom magam, teleteszem a duodénumomat (ez a bélcsatorna elején van, tökciki) túrós cuccal. A marscsoki csak erőtlen ráadás. És ez mind semmi, doktorNolan. Ekkor jön rám az igazi veszedelem két kanállal. Tudod mi van? Nem hiszed el, senki se nem, rajtam kívül. Az a sok cucc a beleimben nyomja a vaginámat. Nem érted, ugye. Most már ottartasz, hogy eleged van kicsi Mayából és az ő kerek fejéből. Zsák krumpi az vagyok, tejjesen csődtömeg! Napi 2 óra is cs szenvedések közepett. Ajaj nehéz az élet én meg csak kombinálom csak kombinálom:))

                                 

Talánnembajheztetleírtamtalánremélem

szeretetéhestörpe vagyok

Másrészről egyelőre nem füvezek nem alkoholizálok nem dohányzom és kávét se nagyon szoktam torkos torkomba öblögetni. Azzzal, h kontrollálatlanul eszem már elvesztettem a hitelességemet magammal szemben egy pszicho bogyó még inkább ártana a lelkemnek. Gyógyszer ellenes vagyok tejjesen! Nem is csoda ha szeptemberre fdobom bakancsontomat (biztos ez is vmi pszihés defekt). Néha azért jó írni mert ha kipotjogtatok pár gondolatot fejemből alábbhagy kombinálósagyalós tevékenységem mértéke. Magam ebben a helytelen helyzetben amiben vagyok, nem túl IQ-s (eztlehetnemisígyírják) választ adtam. Ezt bővebben is ki lehetne fejteni, biztos több szempontból hasznos lenne. Na de nem bonyolítom szóval.

Arra térnék rá mostmár hatvannyolcezerötszázzal mi az összekötelék étel és vagina között. Tökre egyszerűen az egyik csúszik a másik nem csúszik, de tényleg. Aminek csúsznia kellene, az nem, és aminek nem, az igen. Követed kerek Maya szókaralábéit, doktor? Még precíziósabban, én ahelyett eszem, hogy fergetegséges nemi életbe keverednék arra kiszemelt fiúkkal.

Maya első példája (kétszer aláhúzva, kurvára fontos). Agyam eldurranása előtt, de már fáradtan az önsajnálattól, láttam meg Pistikét az Asztória aluljáróban. Átalában nem szoktam ijenkor kibontakozódni szociális képességeim alulfejlettsége talaján. Kiflit majszolt rém szexis volt, de totál elfelejtettem azonmód ahogy a Múzeum körútra felcammogtam. Majd egy buszon futottunk össze ill a busz futott mi fogtuk a fogantyút, hogy el ne vágódjunk, és néztük egymást tágra nyílt szemekkel sületlenül. Épp az volt rajtam azon a héten a farmernacin kívül, hogy szőrével gyógyítsam a kommunikációs bambaságaimat. Úgyhogy odadülöngéltem hozzá egy kanyarban lazaságot tettetve és acélosan rászisszentem, valahogy így: na mi van. Mire ő: semmi. Mire én: egy kicsi sem? Mire ő: mi lenne? Mire én: hát… A tudományom már ennél többre nem vollt képes. Pedig kommunikációt tanulok, ezt már leszögeztem. Ott akkor nem jutott eszembe semmisem nahát persze. De mit mondjak, üres tátogásom jót tett Pistikének, mert felhevült táltossá vált rögtönvést. T-mobil? Kérdezte. Nem, Vodafone, mondtam. Hetven után mivan? Hatharmincöthuszonkettőtizenegy, hadartam. Na erre Pistike szeme elveszett a hatalmasra kinagyított szájában és ő maga is eltűnt, de előbb leviharzott a busz szélesre nyílt ajtóján valahol a Blahánál. Azt mondod erre doktor (esetleg nő), na és akkor mi van. Hogy mi van? Az van, hogy eddig semmi, de ezután jön a minden. Na jó, csaknem minden. Pistike hív aznap, hív másnap, hív harmadlagosan, fejből tudja a számomat, bár mobilnál mindegy, találkozzunk az Oktogonnál, menjünk el a Távolság ízére, nézzük meg Munkácsyt, nyolc időpont, Maya nyolcszor mondja le, ne kérdezd mér. Testem gondos áztatása után rongyos ünneplőmben ácsorgok az Oktogonnál, tudod ahol az a palacsintabolt van fél órával előbb egyszercsak orrom viszket megdörzsölöm jobban viszket, egyfojtában dörzsölöm, nézek balra jobbra előre hátra, Maya kész indián nyomkereső. Aztán kicsi kerekképű már kotorja is bele az arccsontjai közé a mákosmeggyest-túróst-dióst-nutellásat, ha kerek, legyen még kerekebb. Pistike megjön, nézeget, nem lát, én őt igen, hívom, mondom neki, baj van, nem vagyok jól megjött tudod. Mi jött meg, kérdezi nem tudja. Hát az a… utálok hazudni, nem mondom. Ja, mondja, értem. Dehogy érti. És járni sem tudsz, kérdezi. Ha azt mondom, nem, hazudok, erre azt mondom, totál szar az egész. Ez igaz momentán, már megint nem hazudtam. Erre Pistike, na jól van, majd hívlak, és elindul a palacsintázó felé. Na itt a baj, Maya, gáz van kész lebukás meneküljön ki merre lát. Pánikos rohamomban magamhoz rántok egy vadidegen pasit szorosan ölelem ember segíts, a volt pasim nem akar leszállni rólam szegényt mindig arra fordítom, amerre Pistike veszi az irányt. Szerencsére nem marad benn a boltban, palacsinta nem érdekli, csak Maya, kifordul, Műcsarnok felé átvág a téren, Maya megmenekült a lelepleződéstől. Pasi láthatóan örül Maya kerek arcának, ő a Dávid, róla még nem írtam. Szegény. De közben még van egy másik is, annak nevére sem emlékszek.

Maya második példája (egyszer elég aláhúzni). Kinéztem a fiút h szimpi meg imponált hogy motoros és olyan egyenesen megy mármint nem görbe a háta meg aztán jól rámnyomult Katus születésnapi homokos partiján táncoltunk a parton, szó szerint vedd, nyár volt, homokstrand meg Balaton meg végre akartam hogy megtörténjen most nem az orrom viszketett hanem ott tudod ahová a tampont dugom havonta de magamnak sem akartam bevallani hogy inkább az emeletes marcipántortára vártam mert amikor felordított Ilike hogy itt a torta, ráadásul a kedvencem a Barbi baba szoknyája, azonmód a fiú a fülembe lihegte gyere menjünk egy csendes helyre na de mi lesz a tortával fakadtam ki mint akibe belecsíptek mire ő hagyd a fenébe a tortát, édesebb tortát mutatok neked mire én a Katus tortájába fektettem a bizodalmamat ahelyett hogy az ismeretlen fiú fektetett volna belém el és itt ért véget a homokpartis kalandom a francba. Maya harmadik példája (folyamatos példa, nincs vége, talán el sem kezdődött). Dávid. Szegény. A szélkakas, arra forog amerre tolom. Ő is besérült akárcsak Maya. Apja és anyja már nincsenek együtt, nemtommér, anyja vírusos lett tudod, amit a melegek meg a narkósok kapnak el sose jegyzem meg a nevét akkor lépett le a faterja, gyönyörű anyja berondult. Dávid szerint a fater csoportos szexizébe vitte ott mászott bele egy vírus valakinek a farkáról. Ilyen családi felmenőkkel a jóbuddha is nekem teremtette. Vele el tom képzelni de igazán Maya boldogságát mer nekem egyelőre feláll szőr a hátamon ha azt mondod h férj vagy gyerek vagy család nem kell esküvő templom felszínes rokonok csak egy két lyó barát egy nagyon egy legjobb (ez a Katus) és egy fiú. Nagyon szeret. Mellettem alszik. Megölel mikor félek (akkor egyfojtában) úúú nagyon kell egy ilyen és akkor elhúzunk kettesbe egy kicsi házba és ott szerelmeskedünk. Dávidéknak van egy házikója valahol a hegyekben.

Drága doktor, valahogy férfinak képzellek, szóval ez vagyok én Maya, segíts neki hogy ojan legyek mint egy normális egyetemista mentsed meg kicsi Mayát az elkárhozataltól. Kis kerekfejű Maya írta Krisztus után párezer évvel sőt valamivel többel

                                 

Legeslegjobb Barátnőm, Katus!

Már régóta készülök neked írni egy hosszú-hosszú levelet, legalább olyan hosszút, amilyet te szoktál nekem írni, amikor még én voltam a legeslegjobb barátnőd, de ez most, azt hiszem, nem kölcsönös. Majd igyekszem kiérdemelni, hogy visszaszerezzem a legeslegjobb helyezést a barátnőid között. Mert el sem fogod hinni, mi történt. Emlékszel, egyszer említettél nekem valami Nolan doktort, aki meggyógyított valakit, akit persze te sem ismersz, de hát a legendák már csak ilyenek. Én vettem a bátorságot, és írtam neki egy levelet (nem olyan hosszút, mint neked, de szerintem, nem olvasta így sem végig). Ebben leírtam mindent, hiszen tudod, mi bánt évek óta, nem részletezem. Még példákat is hoztam. Persze tele helyesírási hibával, a főiskolán biztosan elvéreztem volna ilyen dolgozattal, de most átmentem a vizsgán, szerencsére csak a tartalmat osztályozták. Először is kiderült, hogy Nolan nem férfi, hanem nő, nem is sokkal idősebb, mint mi vagyunk, pár év, azt hiszem, harminchoz lehet közelebb, mi húszhoz, de ez nem számít. A keresztneve végképp meggyőzött. Csak annyit tudtam sokáig, hogy Díte. Mindenütt így hívták, Díte doktornő, doktor Díte, Dítécske, de nem ez a lényeg. Később derült ki – hol és mikor, ezt majd leírom –, mi a teljes keresztneve. Afrodíte. Hát ez letaglózott, tudod, rögtön tudtam, hogy ilyen névvel csak ő lehet az én orvosom. Nem sokkal később visszaírt, kedves hangnemben és tömören, már pontosan nem emlékszem, de valahogy így:

Kicsi Mária! Szívesen segítek, ha elfogad orvosának, keressen személyesen, délutánonként a klinikán vagyok, akkor több az időm. Üdvözli Nolan doktor.

Persze, másnap beugrottam, a B. emelet 322. szoba előtti hosszú sor legvégén ültem a folyosón és vártam, csak elfogy a sor, és én is bejutok. Akkor tudtam meg, hogy nő. Kijött fehér szoknyában (szoknyás doktornőt ritkán látni, nem tudom, te hogy vagy ezzel), rám szegezte szigorú zöldeskék szemeit, és mintha a többiek ott sem lettek volna, csak annyit mondott, jöjjön, Mária, már vártam. Mentem utána, szó nélkül. Te tudod a legjobban, hogy levélben nagyon jó vagyok, a helyesírási hibák ellenére, de ha meg kell szólalnom, mintha a hangszálaimat valaki fűrészelné… Azt hiszem, ezt megérezte, mert alig kérdezett. Elmondta a játékszabályokat. Nagy részük azóta szitafejemből kihullott. Ilyesmi volt köztük, hogy nem hagyhatom el a kórházat az engedélye nélkül, meg nem mehetek le a B. földszintre. Persze több se kellett, rögtön azzal kezdtem, hogy megnéztem, mi van a B. földszinten. Az ajtóban egy tizenhat éves fiú rám bólintott: Fasz. Rögtön otthon éreztem magam, tudod.

Később tudtam meg, hogy az ajtónálló fiúnak vagy három szindrómája van, ezzel még az én kettőmet is túlszárnyalja. Nagyon jóban lettünk, de sokkal többet nem tudtam kipréselni belőle. Később, már nem tudom, pontosan hogyan, de a társaságomban sikerült egy bővített mondatot kiszenvednie: Lófasz. És láttam egy könnycseppet is a szemében. Nem azért írom, de ezt a mondatot eddig egyedül az anyjának sikerült kipárolni, még Nolan doktornőnek sem. Pedig ő itt az isten. Azaz Istennő.

A B. földszint a súlyos esetek osztálya volt, csupa ágyához kikötözött gyogyós, tényleg nem nekem való látvány. Azóta a nővérektől megtudtam, hogy mind egytől egyig szkizofrén és mániákus depressziós, néhány leépült alkoholistával. Azért kerültek a földszintre, hogy ne kelljen nagyot huppanniuk, amikor kiugranak az ablakon ijedtükben, meg bánatukban, ki miért. Hát nem ez az elegáns halál, az biztos. Te aztán tudod, a klinikai halálból is többször visszasétáltál, majd megkérdezted az intenzív osztály leizzadt vezetőjétől, hogy szereti-e a tökmagot. Mit mondjak, irigyellek. Én soha nem voltam képes ekkora ökörségre, de tényleg.

A kezelésről kevés írnivalóm van, Nolan jól megdolgoztatott, azt hiszem. Napi két óra maratoni beszélgetés és három csoport. Így hívják itt azokat az összejöveteleket, amikor vagy tizünket beterelnek egy szobába, és arra buzdítanak, hogy beszélgessünk. Akármiről. Na hiszen. Ott ültünk bambán, álmosan, többen legyógyszerelve, kábulatban és nagyokat hallgattunk. Egyedül a kreatív terápia tetszett. Ott nem kellett beszélgetni. A feladat világos volt. Kezembe nyomtak egy drótot meg egy masnit, meg néhány szál művirágot, fonjak belőle halotti koszorút. Hát én olyat fontam, hogy na. Minden szál virág más színű lett. Ilyen vidám koszorúért még meghalni is érdemes. Este elalvás előtt pedig naplót írtam. Erre is az istennő vett rá. Nem tudtam neki nemet mondani.

Az istennővel való beszélgetésekből két villanás ugrik be. Az egyik az, amikor az otthoni közös evésekről kérdezett.

– Mária, most áttérünk a gyermekkorra. Mire emlékszik?

– Semmire.

– Ugyan, Mária, erőltesse meg magát egy kicsit.

– Kérdezzen, doktornő.

– Hogyan zajlott maguknál például egy vasárnapi ebéd?

Rázós kérdés volt, megmozgatta az agytekervényeimet rendesen. Anyu mindig megfőzte az ebédet, mi hugival együtt megterítettük a nappaliban az asztalt. Van még egy féltestvérünk, bátyánk vagy mi apa előző házasságából, de róla csak annyit tudok, hogy a felesége elzavarta, és valahol Pesten csövezik. Apát csak akkor lehetett hívni, amikor már az asztalra tettük a levest. Ilyenkor vagy lejött, vagy nem. Ha nem jött le, akkor békésen megettük az ebédet. Ha lejött és leült közénk, akkor vége volt a békének, az evésnek és a vasárnapnak is. Evett egy kanállal a borsólevesből. Persze a fogai között megreccsent valami. Miért is ne. Felállt, körülnézett, felemelte a levesestálat, és odacsapta a földhöz. Ugrott, akarom mondani szétfröccsent az aznapi ebéd, mint a friss vér a falon. Erről több szó aznap nem is esett. Anyám a szó legnemesebb értelmében rossz lotyó lett hirtelen, akit minden férfi érdekelt az apámon kívül, én lusta és kövér, aki csak arra jó, hogy apja életét megrövidítse, hugi még arra sem, mert még ráadásul csúnya is volt apám szerint, aki iránt legföljebb a kövér lányok érdeklődnek.

A másik eset a tatával volt, tudod. Erre is ráérzett az istennő. Egyszer csak azt kérdezte, miről nem akar az isten(nő)nek sem beszélni, Mária. Pedig látom, mennyire nyomkodja a lelkét. Bizony isten belelátott. Tényleg nyomkodta. Tudtam, hogy most a tatáról kérdez.

Hatalmas megfigyeléssel rájöttem, hogy olyan vagyok az életben, mint a sakkban. Nem tudok veszíteni. Ha vesztésre állok, feladom, és már nem igen fektetek bele energiát. Sajnos. De most, drága Katus, nem tudom, nyerésre vagy vesztésre állok-e.

Ezt még neked sem mondtam el. Tudom, erre azt mondod, csak a legfontosabbról nem beszélek, hol itt a barátság. De én sem tudtam róla eddig, hidd el. A doktornő szedte ki belőlem. Szóval azt hiszem, tízéves lehettem, amikor tata hozzám nyúlt. Ártatlan nagyapós arccal elkezdte a lábamat csiklandozni. Közben benyúlt a bugyimba, meg akarta tudni, nem nedves-e. Egyszer behívott a műhelyébe. A fal tele volt meztelen nők fényképeivel. Kérdezte, mit gondolok ezekről a nőkről. Semmit, mondtam. Nem akarsz te is ilyen csöcsös lenni, mutatott egyre, olyan Marylin Monroe-s fajta volt. Akar a franc. Egy román teniszező most operáltatja kisebbre az emlőit, morogtam. Már másnap húsz-harminc évvel idősebb férfiakról fantáziáltam. Tata is köztük volt, pedig ő már hatvan is elmúlt, hogy rohadna meg.

Az istennő sűrűn jegyzetelt. Valami nagy tervet dolgozhatott ki, de ezt soha nem közölte velem. Az egyik nap azt mondta, szerinte én meggyógyultam, csak ezt egy orvosi bizottsággal el is kell fogadtatni. Ne ijedjek meg, be fognak hívni egy nagy terembe, ahol hosszú asztal mögött mindenféle szaktekintély ül majd, és kérdéseket tesznek fel nekem. Nekem csak válaszolnom kell. És utána mehetek haza. Nem várja már nagyon valaki, kérdezte sejtelmesen. De, a Dávid.

Dávid minden nap felhívott, küldte az esemeseket, azt írta, nekem csak gyógyulnom kell, a többi az ő dolga. Nem tudom, pontosan mire gondolt. Az istennő megtiltotta, hogy a kezelés alatt találkozzunk. Megírtam neki, most, hogy kiszabadulok a kórházból, valóra válthatja ígéretét. De előtte még egy bizottságon kell átjutnom.

Aznap esős idő volt, bőrig áztam, amíg eljutottam az igazgatóság épületébe. Itt volt egy tanácskozóterem-féle, ahol már vártak. A hosszú asztal mögött vagy nyolcan ültek, de lehet, hogy csak heten, csupa húsz-harminc évvel idősebb férfi (nahiszen), egyedül Nolan volt köztük nő. Az én istennőm.

A legöregebb, egy ősz hajú szakállas kezdett bele az ítélethozatalba. Lassan és ünnepélyesen beszélt, látszott rajta, hogy nem először bűvöli a szavakat. Hosszasan magyarázta, hogy most egy döntést kell hozni, közös döntést, és számítanak rám. Meg hogy rólam van szó, a jövőmről, a gyógyulásomról. Nem tudom, miért, de közben a tata műhelye járt az eszemben. Egy darabig hallgattam, hallgattam, de te tudod, Katus, hogy nem sokáig bírom a rizsát, pláne, ha a tata jut róla eszembe. Közbeszóltam, valami ilyesmit, hogy nagytiszteletű professzor, nem vagyok gyogyós, a lényeget körítés nélkül is megértem, úgyhogy térjünk a tárgyra. A szakállas nem jött zavarba. Átadta a szót Dítének, ahogy ő mondta, Díte doktornőnek. Az istennő ma nem fehér köpenyben volt, hanem valami halványzöld selyemruhában, ráadásul rövid szoknyában, amitől olyan szexisnek tűnt. Később kiderült, hogy aznap volt az eljegyzése, azért öltözött föl ilyen ledéren.

Kedves Mária! Nagy nap ez a mai, ezek a kiváló urak azért vannak itt, hogy ellenőrizzék annak a folyamatnak a helyes irányát, amelyet mi ketten indítottunk el, amikor idekerült az osztályra. (Hű, de fennkölten mondta, ki sem néztem belőle, olyan lezser volt eddig.) Elmondaná, kérem, az itt jelenlévő kollégáknak, mik voltak a panaszai? (Odafordult az öregurakhoz.) A bulimia nervosa valamennyi tünete jelen volt, amikor először találkoztunk.

Elmondtam, de nem nagy lelkesedéssel. Szerettem volna elfelejteni az egészet, életem csokoládéarzenálját, péksütemény-koszorúját, torta- és süteménykavalkádját, mindent. A gyomornedvek által deformált ételdarabok undorító látványát. Egy olyan otthon rémes képzetét, ahol a padló egy hatalmas mérleg, és a konyhában, a nappaliban, a vécében és az előszobában a falakon óriásmonitorok jelzik hitelt érdemlően a pillanatnyi tényállást. A szekrénybe akasztott ruhákat, amelyek ugyan még valahogy felrángathatók a testemre, de mégsem veszem fel egyiket sem, mert félek, kiderül a szörnyű igazság.

Mária, az evésen kívül más nem volt?

De volt. Beszéljek a csokoládé által hibernált vaginámról? Az ártatlanságom elveszíthetetlenségének napi bizonyítékairól jobbnál jobb pasik által? Vagy Dávidról, aki ugrásra készen áll, hogy átlendítsen a normálisak, az átlagosak, a hétköznapi emberek, vagyis az igazak oldalára. A vén szakkecskék persze jókat élveznének a kicsire nőtt, tizenéveibe fulladt, kielégületlen Márián. Nem, nem adom meg nekik ezt az élvezetet.

Egy gyermekkori abúzus következtében erős gátlás alá került Mária szexualitása, de ezt pszichoterápiával sikerült feltárni és feldolgozni. Erre rakódott rá az evészavar, amely az evésre való szoktatás korai sérüléséből fejlődött ki. A kettő összefonódásából állhatott elő az a szubjektív dilemma, amelynek lényege, hogy úgy érezte, választania kell a férfiak és az evés között. A kettő mintegy egymás alternatívájaként jelenhetett meg Mária belső világában, amelyet eluralt az evés. Mindent kiszorított belőle a nap huszonnégy órájában, a hamleti kérdésre zsugorítva a lét alapkérdéseit, enni vagy nem enni.

Furcsa és kissé erotikus élmény volt Nolan Afrodítét hallgatni ebben a helyzetben, a hosszú asztal és az ítélő bizottság előtt ültömben. Az én okos és szép doktornőm, elegáns és kihívó szoknyában, az eljegyzése napján olyanféle tudós urakat zsibbaszt az én történetemmel, amilyenekkel álmaim fárasztanak tata kéjsóvár mozdulata óta.

Megrendített az istennő frappánsan tömör összefoglalása az esetemről, ahogy összehozta az evést és a szexet. Büszke voltam rá. Egy kacskaringós mondatba belefértem. Büszke voltam magamra. Győzött a tudomány.

Az őszes szakállú megkért, hogy pár percre hagyjam el a termet. Afrodíte bátorítóan rám mosolygott, és én kivonultam. Mikor visszahívtak, már csak ketten voltak a teremben, az istennő és az őszes szakállú. Az istennő még mindig mosolygott.

Mária, a kolléga urak elfogadták a javaslatomat, amelyet szeretnék megosztani magával. A kezelése a kórházban véget ért. Tünetmentesnek tartjuk. Szükség van viszont egy megmérettetésre, ahol kiderül, valójában gyógyultnak tekinthető-e. Erre remek alkalom kínálkozik. Egy esküvői összejövetel. Az én esküvőm. Meghívom rá Dáviddal együtt. Mit szól hozzá?

Bennem rekedt a szó. A meghatottságtól sírva fakadtam. Igen, doktornő, köszönöm a lehetőséget, élek vele, elmegyek, akartam mondani, de ehelyett csak annyit nyögtem ki, rendben. Most abba kell hagynom, drága Katus, de hamarosan, lehet, hogy már az esküvő után, jelentkezni fogok. Ökörködéseid legcsökönyösebb csodálója, Mária

***

Március 12.

Ma már nem töltöttem az éjszakát a klinikán. Amikor hazamentem, anyám ünnepi vacsorát főzött. Hugi is ott volt a fiújával. Gyertyát gyújtottunk. Én csak tejfölös uborkasalátát ettem. Apa nagyon hiányzott. Meg tudtam volna neki bocsátani. De tatának soha. Ma sokkal többet gondoltam Dávidra, mint bármikor máskor. Ő az én pasim. Szeretném megölelni, megsimogatni, beletúrni a hajába. Ahogy anyám túrhatott az apám hajába szerelmük legszebb pillanataiban. Szeretnék szerelmeskedni vele.

Március 13.

Csókolóztunk Dáviddal. Számoltam, tizenkettő percig tartott. Közben semmi másra nem gondoltam, csak rá. Hogy pontosabb legyek, arra gondoltam, milyen lesz, amikor belém hatol. Ez még soha nem volt így. Bárkivel csókolóztam, közben mindig a fránya evésen járt az eszem. Meggyógyultam?

Kitaláltam már mindent. Megadjuk a módját. Afrodíté esküvője valami elvarázsolt kastélyban lesz áprilisban. Április 13. Dávidot is meghívta. Ott történik meg minden köztünk. A fejemben már előre kidolgoztam minden részletet. A szertartás után jön a vacsora. Minden akkor dől el. Túl kell élnem, különösen a tortát. Biztosan emeletes torta lesz, az volt mindig a gyengém. Én csak szójafasírtot fogok enni savanyú káposztával. Utána elbúcsúzunk az istennőtől és elvonulunk a szobánkba. Ott levetkőzünk meztelenre és megfürdünk a kádban. Csuromvizesen lépünk ki, de nem törülközünk meg. Nedves testünkkel egymáshoz simulunk, és nedvesre szárítjuk egymást a nyelvünkkel. Amikor befejezzük a nyelvszexet, akkor fog belém hatolni. Nem tudom, milyen lesz, nem tudom, mi lesz utána. Nincsenek további részletek. Úgy képzelem, hogy nem leszek akkor már ugyanabban a tudatállapotban.

Március 29.

Számoljuk Dáviddal a napokat. MÉG TIZENÖT NAP.

Április 1.

Ma vicces napunk volt Dáviddal, mi kis április bolondok. Felmásztunk a Szabadság híd tetejére, a turulmadárhoz, oda, ahonnan az öngyilkosok szoktak leugrani. Mi voltunk a lány meg a fiú a hídon (Vanessa Paradis és Daniel Auteuil). Ő az egyik turulra, én a másikra. Onnan kiáltottuk egymásnak, szeretlek, te bolond. Nagy riadalom támadt. Még a tűzoltókat is kihívták. A létrán először a mentőorvos jött fel. Nem tudta a szerencsétlen eldönteni, hogy melyikünkhöz menjen előbb. Aztán engem választott, talán udvariasságból. Uram, ön egy lovag, mondtam neki kedvesen. Ő nem volt ilyen tréfás hangulatban. A Péterffy Sándor utcai kórházba vittek be minket, a krízisosztályra. Az ügyeletes orvos esetlensége A felolvasó című film fiatal főhősére emlékeztetett, ahogy a fülét és az orrát vakarta és minden áron a zárt osztályon akart elhelyezni, amikor megtudta, hogy csak néhány napja szabadultam a klinikáról. De hát csak szerelmes vagyok, doktor, mondtam neki kedvesen. Erre megnyugodott.

Április 13.

Össze kell raknom magam a szavak által. Egyedül a naplómban bízhatok, mi másban. Valamit nagyon elkúrtam. Pedig olyan jól indult. Ez jó. A leírt szavak megnyugtatnak.

Nolan Afrodíte esküvőjének a napja. A cseresznyefák éppen aznap bontották ki virágaikat. Maga az istennő mutatta meg a szobánkat. Fürdőszoba is volt hozzá, ahogy képzeltem, öblös káddal, ez is a forgatókönyv szerint alakult. Dáviddal egymásra is néztünk, amikor megláttuk. Az istennő vőlegénye, Ferenc volt számomra a nap meglepetése. Nagyon bejött nekem, de tényleg. Harmincöt év körüli lehetett, magas, sovány és szemüveges, olyan nyüzügeféle entellektüel tyúkmellkassal, mindenben Dávid ellentéte. De Dávid is bejön nekem tömzsi és mackós meglassultságával, sportos vállaival. Ki más tudott volna ennyit várni rám?

Az istennő gyönyörű volt az esküvői ruhájában. A kastélyparkban egy halastó közepén himbálózó ladikban mondott igent Ferencnek. A meghatottságtól alig jött ki hang a torkán (ha most kellett volna védőbeszédet mondania énértem, nem tudom, itt lennék-e). Amikor Ferenc is kimondta boldogító beleegyezését az egybekelésre, a ladik csaknem felborult. Az anyakönyvvezető lélekjelenléte mentette meg a házasságukat, mert ugrott egyet ijedtében és a ladik helyrebillent. Bele sem tudok gondolni, mi lett volna, ha nem ugrik egyet, vagy rossz helyre ugrik. Az istennőt láthatólag nem zavarta a háborgó víz, mosolygott, könnyezett, hol balra dőlt, hol jobbra, szerelmes pillantásokat vetett Ferencre.

A vacsora előtt még sétáltunk Dáviddal a parkban. Te is arra gondolsz, kérdeztem. Én is arra gondolok, felelte Dávid. Te mire gondolsz, kérdeztem. A vacsora utáni szeretkezésünkre, mondta Dávid. Én a vacsorára gondolok, mondtam. Tovább már nem tudok gondolni. Elveszítettem a képzelőtehetségemet. A vacsorát kell túlélnem. Segítesz? Segítek, mondta Dávid.

A parkban pavilonokat állítottak fel, és a pincérek mutatták meg mindenkinek, ki melyik pavilonban kapott helyet. Mi abba a pavilonba kerültünk, ahová a vőlegényt és a menyasszonyt várták. De hiába, mert az ifjú házasokat elnyelte a föld. Azt rebesgették, hogy fényképezik őket. Mások arra tippeltek, hogy előre hozták a nászéjszakájukat, annyira izgalomba jöttek. A pavilonok egy hatalmas, terített, kör alakú tölgyfaasztalt vettek közre, ahol könnyen megtaláltam a szójafasírtomat és a savanyú káposztámat. Dávid is visszafogta magát az én kedvemért. Együtt mentünk a svédasztalhoz, együtt válogattuk ki és vittük a helyünkre az ételt.

Este kilenc óra felé Dávid megérintette a kezemet. Menjünk, súgta a fülembe. Várjunk még egy kicsit, mondtam, talán az istennő még visszajön. Szerettem volna megmutatni magam neki. Hogy lássa, mivé lettem. Hogy én vagyok én. Hogy átvettem az uralmat az életem felett. Háromnegyed tíz lehetett, amikor megjelent. Egyedül jött, Ferenc nem volt vele. A haja kócos volt, a ruhája zilált. Soha nem láttam ilyennek. Rám nézett. A szeméből láttam, hogy baj van… Odasúgtam Dávidnak, figyelj, az istennővel történt valami. Dávid értetlenkedve nézett rám. Ő nem vett észre semmit.

Odaléptem hozzá. Megkérdeztem, mi történt, mire ő azt mondta, semmi, mi történt volna, rengeteg fénykép készült, azért késtünk. Egyébként jól szórakoznak, Mária?

Nemnemnem szórakoztunk jól. Hogy szórakozhattunk volna jól, amikor az istennő eltűnt, és most, hogy előkerült, úgy néz rám, mintha idegen lennék a számára. A gyomromban éreztem a vaginámat. Dávid az asztal alatt megsimogatta a térdemet... mire kicsi Mayára rárontott az éhhalál gondolata.

Basszusmayavigyázzittvalamikészül

… épen most hozák be a tortát, hű öregem, még tíz emeletes marcipántortát sohanemláttam. A szagátéreztem a kétcombomközött, csak nehogy lemaradjak róla, te jó ég, már vagy öten állnak ott, mind a tortát akarják de én leszek az első kicsi kerekfejű gyerünk neked kell először odaérned.

Na végrehogy ittvagyok. Győztem, enyém az első adagegyél maya nehagydmagad, egyél töltsd meg magad hé, itt a tányérom mégegyadagotkér ez a kicsi torkoslány.

Asszem most mindent errontottam. Dávidmost haggyengem nemakaroktudni róladse nem meg a nődoktorról se nem, elhagyott engem, nem szeret látom a szemén, hidegen néz rám ojan mint egykövületegyszoborparkban, de hát énnemakartam, én csakszójafasírtot ettem, tejesen hüje vagyok. Itt mindenki pszichiáter, mindenki engem néz, belelátnak a gyomromba, látyák a marcipántortát csúsznilefelé a vaginám felé. Doktor segíts nekem, ne haggy el engem, hé, doktor, segítened kell kicsi mayának… Aggy még egy pillangótüsszentésnyi esélyt, kérlek.

Afrodíte ugye nem hagysz el engem?!