Tűzfallal, farral…

A címet egy Szilágyi Domokos-versből kölcsönzöm ehhez az íráshoz, amely részlet A Korunk kapui című, készülő könyvből. Több mint ötven év szerkesztői tapasztalataiból itt az 1962-es és 1963-as évet idézem, abból is főként az irodalmi-művészeti közlésekhez kapcsolódó emlékeket, az újraolvasás sokszor megdöbbentő, néha kellemes élményeit élve át. Azt gondolom, a Korunk-történet több mint helyi érdekeltségű, térségünk egészére vet fényt, a hajdani „béketábor”, a szovjet zóna világát segíthet jobban megismerni. Akik azokat az időket nem élték át, aligha sejtik, hogy miknek ellenére kellett megpróbálni emberien szólni.

„Köznapiság! Szörnyebb szó van-e nálad?” Ez egy Vinokurov-sor, a Bölöni Sándor fordította versből. A Korunk 1963. októberi számában jelent meg, hatrészes összeállításban (Bölöni négy, Jancsik Pál és Lászlóffy Csaba egy-egy Vinokurov-verset fordított), én rövid bevezetőt írtam hozzá, Hétköznapokról – a köznapiság ellen. A belgiumi Knokkéban tartott nemzetközi költői biennálén felszólalt, akkor harmincnyolc éves szovjet lírikus szavai visszhangoznak lelkes soraimban; ha itt nem utaltam is rá, nyilván rokonságot véltem felfedezni a mi Forrás-költőink legjobb törekvéseivel. Az oroszul is olvasott Vinokurovot igyekeztem elhelyezni egyéb korabeli olvasmányaim között, ilyenformán: „Verseinek tárgyilagosságában és a tárgyak fölé emelkedésében van valami rokon vonás Pablo Neruda lírájával. Neruda szigorú analíziseivel, filozófiai általánosításaival szemben azonban Vinokurov lágyabb, az érzelmek áradásának nagyobb teret engedő költő. Persze ez nem jelent föltétlenül gondolatszegénységet – mint ahogy Jevgenyij Vinokurov lírája is határozottan intellektuális líra, melyet mély erkölcsi felelősség ját át. Prózában is kimondott ars poeticája szerint: »a költészet megújításának, új útjainak kérdése elsősorban nem a kifejezési eszközök kérdése, hanem a költői lelkiismereté… az igazi új utak: a vertikálisak, a mélységekbe vezetők.«”

A Korunk 1962-es, 1963-as „hétköznapjai” – az a kép, amely e két évfolyam számainak újralapozásakor, a szövegekbe beleolvasáskor, illetve az így vagy úgy érdemesebbek, a jellemzőbbek alaposabb elolvasása után kialakul bennem –, úgy vélem, ebből a vinokurovi kérdésfelvetésből érthető(k) helyesen. A Gheorghiu-Dej nevével jelezhető „népi demokratikus” (alapvetően szovjetorientált kommunista) diktatúra még háborítatlanul virágzott, folyóiratunk vonatkozásában nemkülönben, a lazulás-lazítás reménye főképpen „táboron belüli” törekvések nyomán élt, pislákolt. Furcsa dolgok történtek a szerkesztőség körül. Azt, hogy a belső munkatársak nincsenek feltüntetve a lapon, már megszokhattuk. (Az 1990 előtti személyi mozgások így nehezen követhetők, különösen, hogy a sok költözés során az adminisztráció iratai elkallódtak.) De hogy a nyilvánosság előtt főszerkesztője, felelős szerkesztője se legyen a lapnak, az 1962 márciusáig nem fordult elő. Februárban még a tartalomjegyzék második oldalán, a „világnézeti folyóirat” megnevezés, az alapító Dienes László és a „Szerkesztette (1929–1940) Gaál Gábor” alatt olvasható volt a szerkesztő bizottság névsora: Gáll Ernő főszerkesztő, Balogh Edgár felelős szerkesztő, Bányai László, Cheresteşiu Victor, Csehi Gyula, Demeter János, Kacsó Sándor, Kohn Hillel, Kovács György (az író), Méliusz József, Nagy István, Péterfi István, Tompa István. Aztán két évre eltűnnek ezek a nevek, marad Dienes és Gaál Gábor. A szám munkatársainak lapvégi felsorolásában mi, kisebbek szerkesztőkként vagyunk feltüntetve, Gáll Ernő és Balogh Edgár neve mellett csak az egyetemi tanári foglalkozás. Nyilvánvaló, hivatalos előírásról, megszorításról („szankcióról”) van szó, pontos magyarázatát sajnos nem tudom adni. Sejtéseink lehetnek, noha látványos változás 1961 és 1962–1963 „szükséges” (előírt, hivatalos) és „jó” (magunk választotta) közleményei közt – akár az arányokban – nehezen állapítható meg. Talán a „vertikális” felé elmozdulás szándéka válik erőteljesebbé, miközben a legszínvonaltalanabb „köznapiság” számról számra megkapja néha bántóan nagy terét. Jellemző, hogy az egyéniséget hangsúlyozni akaró Fókusz rovatba is kezd betolakodni a szürke szolgálatiság, a „kollektivisták parlamentje”, az imperialista világpolitika leleplezése, sőt az átvétel, fordítás (Új szakasz a kozmosz kutatásában – Leonyid Szedov akadémikustól, a Pravda nyomán).

Vagyis az ideológiai irányvonal nem változik. Legfeljebb a központinak mondott kérdések tárgyalásának módja lesz – egyes szerzők szövegeiben – kissé árnyaltabb, de a „hagyományos” pártosság parancsszerű megnyilvánulásaira marad bőven példa. A nemzetközi kommunista mozgalom egységének rendíthetetlen alapja című, Ion Gheorghe Maurer neve alatt közölt, a Béke és Szocializmusból azon frissiben átvett (alighanem „beajánlott”) politikai irányadást Gáll Ernő főszerkesztői tanulmánya követi az 1963. novemberi lapszámban: Az ember az ideológiai harc kereszttüzében. (Megjegyzendő: Maurer mint az RNK Minisztertanácsának elnöke olyan magasan áll, hogy nincs feltüntetve hátul, a lapszám bukaresti munkatársai közt; mert különben az átvételek szerzői is bekerülnek a tájékoztató listába.) A Gáll-tanulmányt azonban nem minősíthetjük a Maurer-féle pártdokumentum egyszerű leképezésének, hiszen a korabeli (és előzménynek tekinthető) antropológiai szakirodalomra épít, annak cáfolatát célozza meg, a marxizmus-leninizmus alapjairól. Gáll Ernő szövegezése annyiban tér el a romániai marxista-leninista gyakorlattól, hogy az ideológiai harcon belül legalább fölveti az egyes ember problémáit, „hogy mi az ember, mi is a helye a környező világban, s hol vezet az az út, melyen haladva meglelheti életének értelmét és boldogságát”.

A boldogság mint filozófiai és szociológiai kérdés többször is előtérbe kerül a hatvanas évek elején a Korunkban. Bizonyára Gáll Ernő kezdeményezte a lengyel filozófus, Adam Schaff tanulmányának lefordítását a Perspectives Polonaises néhány hónappal korábbi számából. Az egyéni boldogság társadalmi feltételei (1962/12.) mint cím sokat ígér – a mai olvasónak, negyvenhét év múltán, keveset ad. Mindenesetre a korábbi hidegháborús hangvételekhez viszonyítva eleve egyfajta felszabadulás ígéreteként lehetett értelmezni egy ilyen Schaff-mondatot: „Ha pozitív oldaláról vizsgáljuk a boldogság kérdését, és azokat a tényezőket igyekszünk felsorolni, amelyek az embert boldoggá teszik, olyan kérdést vetünk fel, amelyre nincs válasz.”

A valóságszag – ha nem is olyan átütően, mint már a korabeli magyarországi prózában – a Korunk 1962–1963-as irodalmi közléseiben itt-ott már érzékelhető. Szilágyi István egyik korai elbeszélése, a Mozdonyosok (1962/7–8.) ebbe az irányba mutat, a következő év végén pedig Korunk-nyilvánossághoz jut a nagybányai Pusztai János (Az első könyv. 1963/12.), aki gyári lakatosként, pár év múlva szülővárosában újságíróként, majd ismét munkásként kezdi írni életét, környezetét, hogy ennek az írói indulásnak olyan visszhangja legyen (1965-ös Forrás-kötetének a megjelenése után) Erdélyben, mint Fejes Endre Rozsdatemetőjének. Pusztai neve egyébként egy hónappal korábban jelenik meg a folyóiratban, mint az írása: a Szerkesztők-olvasók lapvégi rovatban Balogh Edgár üzen neki (B. E. neve nincs feltüntetve a szerkesztőségi üzenetek végén), többek között így: „Örömmel fogadtuk őszinte visszaemlékezését nehéz gyermekkorára. Reméljük, nem áll meg az első, fájdalmas voltukban is oly emberien szép lelki rezzeneteknél, hanem folytatja a felemelkedés útját életének és munkásságának mai szintjéig. Ahogyan festők önportréjukon át is mindnyájunk nagyvilágát adják vissza, az írói pályához is hozzátartozik az ébredés, a serdülés, az életbe való belépés önéletrajza, mert ez egyben mindig korrajz és emlékirat is.” És mielőtt a decemberre ígért közlésre sor kerülne, Pusztai nagybányai kétkezi munkás barátja, Mátis Béla jegyzete is napvilágot lát a Korunkban (Irodalmi rangfokozatok? 1963/11.), amely határozottan kéri számon az irodalmi élettől – szerkesztőtől, kritikustól – a vidéken élő, de (a bányai újságban megjelent riportok mellett) már 1953-tól (igaz, még Pászkán János néven) irodalmi lapokban is (az Utunkban és az Igaz Szóban) verseket közlő szerző ifjú költőként történő elismerését. Az elismerés később jön meg, nem a versíróé, hanem a prózában újat hozó Pusztai Jánosé – és ebben a Korunk érdemi részt vállal.

Ezekben az években a romániai magyar líra változása, a fiatalabbak teljesítménye állhatott erőteljesebben a figyelem központjában. Az ekkoriban kritikáival meglehetősen sűrűn szereplő Cseke Gábor – szerkesztői felkérésére? – a költészetben észlelhető újat, a szocialista építéssel összekapcsolódó jelenségeket veszi számba. Az Új valóság lírai tájban (1962/7–8.) lapbeli helyezésében is része a felszabadulási-évfordulós összeállításnak („Új falu – új város”), amelyben gazdasági jellegű cikkek és ünnepi riportok mellett egy vers is található: a Tóth Istváné, Itt járkálok naponta címmel (a váradi Fux Pál átlagon felüli illusztrációival). A lírába fordított ünneplésbe akaratlanul is groteszk elemek szivárognak, mint például ebben a versszakban:

Tűzfalak, nőjetek fel

– sok védelmi erőd,

zárjátok ki a múltat,

mely holt énünkre dőlt!

Cseke öt költő öt versére építi kritikai térképét (Tóth István: Kolozsváron, Bartalos János: Az építőtelepen, Kányádi Sándor: Poéma a szemközti házról, Szilágyi Domokos: Téglagyár, Lászlóffy Aladár: A város ritmusára); a számvevőnek ez a kiindulópontja: „Mindenütt építünk, alakítunk, formálunk” – ugyanakkor a szemlézett versekben ő is megállapítja a verbalizmusokat. Poétikailag a legtöbb elismerést Cseke Gábortól itt Kányádi, Szilágyi Domokos és főképpen Lászlóffy Aladár kapja. („Lászlóffy új utakon jár.” „A Lászlóffy-szabadversre jellemző felsorolással és fokozással találkozunk. Minden rohan, sűrűsödő színek villognak, s ezek az eszközök akkorára növelik a látvány méreteit, költői dimenzióit, hogy szinte az az érzésünk – mindezt feltartóztatni képtelenség.”)

Az 1962-es és 1963-as versközlések azt mutatják, hogy a fiatalok számaránya, súlya jelentősen növekedőben van a Korunkban. Horváth Imre, Majtényi Erik, Márki Zoltán, Szemlér Ferenc, Tóth István neve mellett gyakrabban találkozhatni a Fábián Sándoréval, Jancsik Páléval, Lászlóffy Aladáréval, Lászlóffy Csabáéval, Szilágyi Domokoséval, műfordítások alatt a Bölöni Sándoréval, Miess. G. (Ritoók) Jánoséval – és megjelennek új költőnevek is: mindenekelőtt a Farkas Árpádé, aztán a Szőcs Kálmáné, Kádár Jánosé, Király Lászlóé, Palocsay Zsigmondé, Magyari Lajosé, Molnos Lajosé; verssel is jelen van Veress Zoltán (Kodály Zoltán fényképe alá). A mennyiségnél fontosabb az esztétikai minőség. Az „öregek” közül Horváth Imre érdemli a kiemelést (a „Hét szerelmes vers” cím alá 1962 júniusában sorolt Felmutatlakkal, ahová Szilágyi Domokos Ragyogjja is került, olyanok mellé, mint Louis Aragon és Robert Rozsgyesztvenszkij); ám alighanem a legemlékezetesebb, a legszerencsésebb versközlésünk ebből az időből két másik Szilágyi Domokos-vers: a Bolyai János Vásárhelyütt és a Hétmérföldes csizma (1963/11.). Ez már az a Szilágyi Domokos, akire nem lehet nem figyelni; aki nem emel kalapot a sarki mészáros előtt, aki a hétmérföldes csizma-hitet vallja (noha tudja, hogy a lába majd „beletörik a negyvenkettes félcipőbe”). A „suhanás kábulata, szédülete” ugyanúgy kell neki, mint a szelídebb kalandok:

Külön szem kellett minden színre,

külön fül minden neszre-zajra,

és kellett a Kunst der Fuge,

hogy szívemet beiktassa

a világ összefüggéseibe

És ha már Tóth Istvántól egy „tűzfalas” szakaszt idéztem, a Bolyai János Vásárhelyütt rebellis hangjának jellemzésére is álljon itt egy másfajta „tűzfal-szemlélet”:

Kis szarka város, ablakom se lásson!

inkább az udvari szemetet!

tűzfallal, farral fordulok feléd –

úgyis csak leokádod, levizeled.

A kontextusra figyelve, érdemes hangsúlyozni, hogy ez a két Szilágyi-vers – és Jancsik Pál finom lírájú Harangjátéka – ugyanabban a Korunk-számban volt olvasható, ahol a lap élén a nemzetközi kommunista mozgalom egységének rendíthetetlen alapjáról és az ideológiai harc időszerűségéről cikkeztek…

Az Önarckép (1963/5.) újabb „szertartás egy nemzedék nevében” Lászlóffy Aladártól, de azzal, hogy a többes szám első személyt felcseréli az egyes számmal, személyességében meggyőzőbbé lesz; itt a „hétmérföldes csizma” neve a történelem – Lászlóffy kiteljesedő életművének meghatározója:

Nézek rád hosszan, rezdületlenül,

tekintetem sokmillió éves, mint az élet első látó pillantása,

tekintetem sokszázezer éves, mint az emberszabású nézés,

a történelem pedig nem megtört, hanem megedzett.

Fodor Sándornak, az idősebb barátnak, (Napsugár-)szerkesztő kollégának ajánlott versében Lászlóffy Aladár elárulja, hogy a világhódító akarat mögött lágyabb hangok is találhatók.

Nézd arcomon a költészetet,

mely szemek tavát, ráncok ösvényeit,

ajkak fellegeit kiáltja ki,

és reámruházza az óceán minden indulatának jelzőit

A Forrás első nemzedékének nyomában fellépő még fiatalabbak tovább nyitnak a líraiság felé, távolodva a kor hivatalos-kopogó nyelvétől, kimondva a maguk tisztaságigényét, a két világháború közti erdélyi hagyományra emlékeztetve (Áprily!). A még tizenkilencedik évét sem betöltött Farkas Árpád valósággal berobban az irodalmi életbe, a Korunkba is, három versével (1963/3.). A szerkesztő korabeli lelkesedését például a Nappalodás változatlanul igazolja:

Szivacsként issza fel

a fény az éjt.

Párát ásít a Szamos,

homályt göngyöl a szél,

s pár mélyet szusszanó

pillanat,

s mint hűs pohárban

kristály-tiszta víz,

gyöngyözik a reggel.

1963 decemberében csapatként mutatkozhatnak be a lapban Farkas kortársai: Király László, Szőcs Kálmán, Palocsay Zsigmond (ő csak a nyomdai térhez jutás tekintetében kortárs velük), Hodos László, Kádár János, Molnos Lajos, Cseke Péter, Magyari Lajos. K. L. szignójú bevezetőmben (Jóröptű madár) megideologizáltam a „Semmi jó nem elég jó nekem” (Szőcs Kálmán) magatartást, társadalmi hivatásnak és szocialista humánumnak minősítve ezt a költői hangot, amelyet például Király László (Öcsémnek induláskor) így képvisel:

Vessük hátunk a kérdéseknek,

mindent kell tudnunk, értenünk!

Szorítsd ökölbe kezed: ez az

– hogy megtanuld, jó nyitott tenyérrel járni –

Indulunk,

kemények vagyunk –

nagy kérdésekkel becsüljük egymást,

nyugtalanságért becsüljük magunk.

Menlevelet adni, egyúttal pedig tudatosítani, hogy itt a költészetben valami új készül, van születőben – ezt az első Forrás-verskötet (Lászlóffy Aladár: Hangok a tereken) megjelenésével párhuzamosan kíséreltem meg először elmondani a Korunkban, 1962 márciusában és áprilisában, hosszú tanulmányban. Mintha érezték volna a szerkesztőség vezetői, hogy szelet vetve vihart fogok (fogunk) aratni, az első közlemény alá lábjegyzetbe odaírták: „A vitaindítás szándékával közöljük Kántor Lajos tanulmányát, abban a reményben, hogy költőink és irodalombírálóink hozzájárulnak a fölvetett fontos kérdések tisztázásához.” Én abban a tudatban voltam, hogy kellően körülbástyázom magam, illetve álláspontomat, amikor a Régi és új lírában címmel elővezetett kritikai megjegyzéseimet Paul Éluard-mottóval indítom („De fel nem foghatom hogy szavam csak csodálják / Mikor én fel akarlak szabadítani”), és egy bukaresti értekezlet megállapítására hivatkozom, miszerint a szocialista realizmus módszere számos lehetőséget hordoz magában, nem uniformizálja a tehetségeket. Hivatkozási alapul „a klasszikussá vált első mesterek, Majakovszkij, József Attila” példájára hivatkoztam, akiket olyanok követtek, mint Tvardovszkij, Jevtusenko, Voznyeszenszkij, a Nyugaton élők közül a baloldal „igazoltjait”, Éluard-t, Aragont, Pablo Nerudát, Nicolás Guillént, Rafael Albertit említettem; felsorolásomba bekerült Illyés Gyula, Nazim Hikmet, a románok közül Tudor Arghezi, Eugen Jebeleanu, a fiatalon elhunyt Nicolae Labiş, majd Ilie Constantin, Nichita Stănescu, Cezar Baltag, Florenţa Albu, a kolozsvári Leonida Neamţu. Persze, én a mieinkről, Lászlóffy Aladárról, Szilágyi Domokosról, Jancsikról, no meg az előttünk járó Kányádi Sándorról akartam beszélni, arról, hogy „hiába helytálló a gondolat, ha nem válik költői gondolattá, ha a költészetnek csupán ritmus- és rím-elemeit viszi a műbe, az csak versbe szedett tételek összessége marad”. Ők a pozitív példák, szemben például Anavi Ádámmal (Etika és kibernetika), a riportverseket író Kiss Jenővel, Szemlér Ferenccel, a megkopott kifejezési formákat használó Márki Zoltánnal. Újraolvasva a részletelemzésekkel bőven megtűzdelt szöveget, ma szinte nem is értem, mit láttak benne olyan botrányosnak az elvtársak, hogy az Írószövetség helyi korifeusai (Nagy István, a párttitkár Teofil Buşecan), a megyei pártbizottság kulturális illetékesei (élen Dancsuly Andrással) és tekintélyes meghívottak jelenlétében szükségesnek tartották „feldolgozásomat”, megfenyítésemet, nacionalizmusom és kozmopolitizmusom miatti megbélyegzésemet. Jánosházy György szerkesztő társam ugyanitt csupán a kozmopolitizmus bűnében marasztaltatott el. Egyetlen, kellemesen meglepő élményem azon a bizonyos nyílt szerkesztőségi gyűlésen a konkrét helyzetbe előzetesen be nem avatott öreg kommunista harcos, régi korunkos Kohn Hillel pozitív hozzászólása volt, a Régi és új lírában nyílt színi megdicsérése. (Tanulmányom sokadik újraolvasásakor döbbenek rá, hogy Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos és Kányádi több versének például állítása mellett nem csak Horváth Imre és Székely János, hanem Szemlér Ferenc, Bartalis János, Tóth István, Márki is óvatosan meg-megdicsértetik, miközben bíráló megjegyzéseket teszek egyik-másik költeményükre.)

Farkas Lászlótól (aki a folyóiratban még Lantos László néven publikált), a későbbi, udvarra néző szerkesztőségi szobánkban mellettem ülő kollégától hallottam számtalanszor (részletesebben sosem árulta el, mit és honnan tud): annak köszönhetem az ügy megúszását, hogy nem igazodva a korigény szerinti pártos magatartáshoz, a helyszínen visszautasítottam a vádakat, ragaszkodtam leírt álláspontomhoz, sőt ezt minősítettem pártos elvi következetességnek.* A Korunk következő lapszámaiban lemérhető tények mindenesetre azt mutatják, hogy helyzetem a szerkesztőségben alapvetően nem rendült meg, folytathattam a többiektől nemzedékinek mondott irodalompolitizálást. A „nacionalizmus” jegyében – de még a külső elvtársi figyelmeztetés előtt – közöltem egy hosszabb szemlét a Kortárs magyar irodalomról (1962/4.), Németh László esszéjéből indulva ki (Ha most lennék fiatal); Lengyel József Igézőjének kiemelése után néhány új kisregényről szólok részletesebben (Sarkadi Imre: A gyáva, Kamondy László: Apostolok utóda, Fülöp János: Botond, Cseres Tibor. Ember fia és farkasa, Tóth Sándor: Gyerektükör). Persze a „másik oldal” jelenlétének érdemi biztosítása eleve rám osztatik – a magyarországi (önként vállalt „nacionalista”) folyóirat- és könyvkövetés mellett feladatom a román irodalmi élet szemmel tartása. A Távlatok a mai román irodalomban (1963/8.) ennek az elvárásnak igyekszik eleget tenni, főként az irodalomtörténeti-irodalomkritikai fejleményeket világítja meg (például a két világháború közti „izmusok” értelmezését, az eddig kirekesztettek, Titu Maiorescu, Eugen Lovinescu, a költő Lucian Blaga és Octavian Goga újraértékelését), de röviden utal kortárs szépirodalmi művekre (Marin Preda: Tékozlók), fiatal szerzők (a kolozsvári Vasile Rebreanu és D. R. Popescu, a bukaresti Nicolae Velea) ígéretes jelentkezésére. Ha azt nézem, hogy (Gaál Gábor Korunkjához is kapcsolva) tisztelettel és teljes elismeréssel írhatok Illyés Gyuláról az 1962. decemberi Szemlében (Nem menekülhetsz), nem egészen félévvel később pedig ismét a Biharpüspökin túli magyar prózairodalomról (Közéletiség a magyarországi fiatalok prózájában. 1963/5.), Galgóczi Erzsébetet, a novellista Szabó Istvánt, Sánta Ferencet, Sükösd Mihályt, Szakonyi Károlyt, Gerelyes Endrét, Moldova Györgyöt, Fejes Endrét emelve ki mindenekelőtt; és az évet záró lapszámban az irodalmi közgondolkodásban, elsősorban a szakmában nyitást hozó új budapesti folyóiratot ajánlhatom az olvasók figyelmébe (A Kritika szelleme. 1963/5.) – valóban úgy tűnik, hogy sikerült megúsznom a Régi és új a lírában „botrányát”.

Lényegesebb az, hogy egész fiatal csapat van már jelen a Korunkban (ami természetesen többek és nem csupán a szerkesztők, a fő- és felelősszerkesztő, hanem elsősorban a kitűnő és jó, illetve megbízható szerzők érdeme). Az irodalmi és művészeti rovat állandó munkatársa lesz Bálint Tibor, most recenzióval és karcolattal is jelentkezik (Egérfogó. 1963/5.) – utóbbit a még főiskolás Kancsura István illusztrálja –, Bölöni Sándor fordításokkal és szemlecikkekkel; Baróti Pál Szabó Gyula regényeiről ír, Láng Gusztáv már a kritikai rovat alapembere, elemzései a legigényesebbek közé tartoznak, és vitázó kedvét is érvényesíti (Jancsik Pál Forrás-kötetét védi meg Szőcs Istvánnal szemben: Vita egy bírálattal. 1963/11.); Miess G. János is mind gyakrabban tűnik fel a lapban (Hemingway-t fordít 1962 áprilisában), Kötő József irodalomtörténeti érvekkel veszi védelmébe Karácsony Benőt (1962/11.), kisebb cikkek szerzőjeként megjelenik (a később temesvárivá lett) Szekernyés János, és egyre sűrűbben, fontos kérdésekben szólal meg a Korunkban Szilágyi Júlia; ő méltat két jelentős Forrás-kötetet, a sorozatnyitót, a Veress Zoltánét (Veress Zoltán erkölcsi menetiránya. 1962/4.) és a Szilágyi Domokosét (Az erkölcsi felelősség lírája. 1963/1.). Láng Gusztáv mellett az irodalomesztétikai „front” nagy nyeresége K. Jakab Antal; Dürrenmatt dilemmái című tanulmánya (1963/11.) már mutatja az oroszlánkörmöket. Ezt a Korunk-számot külön is lehetne, érdemes volna tanulmányozni, az adott korban – nálunk – ritkán jött össze egyszerre ennyi kiváló fiatal szerző emlékezetes írása; Szilágyi Domokos, K. Jakab, Láng Gusztáv zenetudóssá növő kortársa, László (V.) Ferenc itt a bartóki útról értekezik (A Mikrokozmosz stúdiuma közben), és látható ebben a novemberi lapban egy Tóth László-rajz is. László Ferenc különben már többször is letette zenész-írói névjegyét, a legvisszhangosabbnak alighanem a Korunk zenéje a dzsessz? (1962/10.) bizonyult.

Természetesen nem szorulnak ki a folyóiratból a középnemzedékhez tartozók. Bajor Andor többnyire rövid esszéket-publicisztikai szövegeket közöl, metaforikus beszéde mögött rejtett jelentéseket kereshet az ember (Mutatványokról. 1962/10.). Szász János sokfelé figyelése új témákkal, területekkel gazdagítja a lapot (Dél-Amerika felfedezése. 1962/4.; Meghalt a színház! Éljen a színház! 1963/7.; Rövid utazás a TV körül. 1963/12.). Veress Dániel Németh László regényének, az Iszonynak új kiadását méltatja (1962/9.), és nálunk úttörőnek számító tanulmányt ír Franz Kafkáról (1963/7.) – abba a világirodalmi összeállításba, amelyet Balogh Edgár vezet be (Világirodalmi figyelő), Meltzl Hugó 1877-ben indult kolozsvári (Brassai Sámuellel közös) kiadványát, az Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapokat mint haladó örökséget idézve az évszázaddal későbbi olvasónak; és amely súlypontban Petőfi jut főszerephez (Illyés Gyula Petőfi-könyvéből vett részlettel és Eugen Jebeleanu tanulmányával: Petőfi nyomában – románok között); az összeállítás további szereplői: a spanyolországi Blas de Otero, az angol Dom Moraes, az olasz Giuseppe Ungaretti és Umberto Saba, Jean-Paul Sartre (A hidegháború és a kultúra szabadsága), Kafka után pedig Françoise Sagan (Barna Judit „széljegyzeteiben”). Vagyis – az 1963-as romániai viszonyokhoz mérten – jól kiegyensúlyozott, alaposan átgondolt adagolása a világirodalmi szempontoknak. Ezt megelőzően a hivatalos úton nálunk járt budapesti irodalomtörténész, Vajda György Mihály tanulmányát közölte a Korunk, 1963 februárjában: Az összehasonlító kelet-európai irodalomtörténet felé. Benne volt már a levegőben a nyitás lehetősége; ennek visszhangos kifejezése a COMES – az Európai Íróközösség – 1963 augusztusában Leningrádban megtartott ülésszaka, ahol együtt ült Solohov, Sartre és Lundkvist, Déry Tibor és Mihai Beniuc. (Az eseményről Cseke Gábor számol be, az 1963. októberi számban, sajtóközlemények alapján. Ugyanitt közöltük a már említett Vinokurov-verseket, a lap élhelyén pedig Méliusz József világirodalmi visszatekintése állt, Levél Bodo Uhsehoz címmel.) Változóban van tehát a világ, legalábbis európai vonatkozásban – ennek érzékeltetésére elég összevetnünk az 1963-as világirodalmi közléseket az 1962-es Korunk-beliekkel, mindenekelőtt az Erdélyi László bevezetőjével közreadott „amerikai kistükörrel”; a Dicsőség és szégyen című összeállítás (1962/4.) lényegében csak az imperializmus haldoklásáról, a kommunizmus győzedelmes századáról szólt, akár költőkkel, akár Gus Hall amerikai pártfőtitkárral, akár Fidel Castro havannai előadásával. Afrikából is ilyen hang csendült fel (a ghanai John Okai Szputnyik-szimfóniáját Nagy Kálmán fordítja, 1962 novemberében). Amikor pedig egy szovjet, pontosabban kijevi egyetemi tanár, bizonyos Dmitrij Zatonszkij Az új és az újítás kérdéséről értekezik (az 1962. július–augusztusi kettősszámban közölt fordítás részlet a szerző A XX. század. Jegyzetek a nyugati irodalmi formáról című könyvéből), a modernistákkal vitatkozva, a kor követelte avantgárdról nyilatkozva, a következő abszurd megállapításra jut: „Ilyen avantgarde létezik is! Ez mindenekelőtt a szocialista és kritikai realizmus.” Ehhez a szemlélethez képest természetesen valóban „avantgárd” Voznyeszenszkij vagy Ahmadulina költészete…

1962-től, még inkább 1963-tól erősödik a folyóirat képzőművészeti vonala, mind a saját (erdélyi magyar), mind a világ értékeinek befogadásában. Jánosházy György a sokáig háttérbe szorított szobrászunk, Szervátiusz Jenő életútját méri fel (A Szomorúságtól a békeüzenetig. 1962/1.), Nagy Albertet a formalizmus vádjával szemben védi meg Hans Loew (Hiteles művészi kép és formalizmus. 1963/3.), Vetró Artur A grafikus Nagy Imrét méltatja (1963/12.) – a közléseket többnyire jó minőségű fekete-fehér reprók kísérik. De a reprodukált képzőművészeti munkák szerzői közt még számosan megtalálhatók (például: Erdős I. Pál, Fux Pál, Feszt László, fiatalabbak is, Tóth Lászlótól és Cseh Gusztávtól Kancsuráig és Kiss Elekig). Már George Braque is helyet kap a Korunkban, képben és Hans Loew pozitív szövegében (1963/12.). Átfogó – a Zatonszkij-féle szemléletnél jóval rugalmasabb szemléletet tükröző – tanulmányt közöl Loew Közérthetőség, humanizmus, korszerűség a képzőművészetben cím alatt (1963/7.). A művészeti látás alakításában emlékezetes kezdetként nevezhető meg Kováts Iván művészettörténész írása egy „elterjedt betegségről”, a giccsről (Haszontalan giccs vagy hasznos művészet? 1962/7–8.)

A fényképezés és a film újra szóhoz jut a Korunkban – a két világháború közötti nagy hagyományokat (Kassák, Moholy-Nagy, Hevesy Iván), ha egyelőre szerényen is, de folytatva; Erdélyi Lajos (1962/10.) fotóesztétikai kérdéseket feszeget, Szilágyi Júlia a brassói Halász Gyulából világhírű fotóssá lett Brassaït „fedezi fel” a folyóirat olvasói számára („Párizs szeme” – Brassai. 1962/12.). A kortárs filmművészet Török Lászlóban és Derüs (Nemlaha) Györgyben találja meg szorgalmas szemlézőit.

Színházzal foglalkozó Korunk-összeállítás is idézhető ebből az időszakból. Feltételezésem szerint Balogh Edgár az elkövetője a Korszerű színpadi művészetért című rövid művészetpolitikai felvezetésnek (1963/4.), visszautalással egy régi Asztalos István-bemutatóra, illetve a három évvel korábbi „Új dráma – új színház” Korunk-vitára, valamint az Igaz Szó színházi súlypontjára, kiemelve „a szocialista színház társadalmi hatékonyságát”. A következő írások viszont, szerzőiket és témájukat tekintve, szakmailag alátámasztottaknak, sőt jelentőseknek mondhatók. Itt csak felsorolásszerűen: Liviu Ciulei: Eszme és forma a díszlettervezésben; Szabó József: A korszerű színpadkép felé; Halász Anna: Színészi munka és művészi igazság; Farkas István: Modern színház vidéken; Páll Árpád: Kovács György művészi portréjához; László V. Ferenc: Jegyzetek a színpadi zenéről. Érdemi – a következő években, évtizedekben a román és a romániai magyar színháznak az országhatárokon messze túlnövő sikereket hozó – műhelymunkáról tanúskodnak a jeles rendezők, kritikusok által írt szövegek. (Az előző évben, az 1962-es nyári duplaszámban volt olvasható Jánosházy György tanulmányigényű kritikája, Bukaresti teatralitás címmel, amely felhívta a figyelmet a fővárosi román színházak európai mércével mérhető előadásaira, mindenekelőtt Liviu Ciulei munkájára.)

Az idézett példák – nevek, témák, összeállítások – további felsorolása mindazonáltal azt bizonyíthatja, hogy a Korunk irodalom-(kevésbé művészet-)politikájában a gyeplőt továbbra is Balogh Edgár tartja. Olyan visszanézőben természetesen, mint a pozsonyi, csehszlovákiai fiatalságát idéző, régi-új találkozásokat leíró Irodalmi utazás, ahol együtt van Fábry Zoltán, Győry Dezső, Turczel Lajos, Szabó Béla, Dobos László, Lőrincz Gyula, Csanda Sándor és a Laterna magika, Ladislav Mňačkón, az „izzó vox humana” és „szocialista világunk minden nyelvén az új ember ugyanazon-egy kommunista erkölcsisége” (1962/1.); vagy ahol az egykori erdélyi harcostársak-vitafelek (Méliusz József, Csehi Gyula, Szemlér Ferenc) egy-egy új könyvéhez szól hozzá. Bár épp a Szemlér-trilógia eksztatikus ünneplésével (Emlékírás közben – Szemlérről. 1963/4.) állítható szembe – ugyanabban a Korunk-számban – Láng Gusztáv higgadt, nemzedékileg sem kifogásolható elemzése, méltányos kritikája a három kötetről (Egy fejlődésregény – és egy regény fejlődése), utóbbiban ugyanis az ideologikum tudomásul vétele nem feledteti az esztétikai szempontokat. Balogh Edgár ebben bizony nagyon el tudja vetni a sulykot. Alkalmi-szolgálati publicisztikában különösképpen. Képes leírni egy írószövetségi országos tanácskozás kapcsán: „Művészibb és emberibb lesz-e az irodalom a bukaresti értekezlet után? Feltétlenül.” (Irodalmi iránytű. 1962/2.)

Az irodalompolitikus-szerkesztő nagyobb hitellel szólalhat meg, amikor egy-egy évfordulón a század klasszikusaira való emlékezést szervezi, maga is tollat ragadva. Az újabb Móricz-irodalom valószínűleg nem mindenben igazolná Balogh Edgár bevezetésnek szánt publicisztikáját (Politikus író üdvözlése. 1962/9.), de Kós Károly emlékezése (A „Kalotaszeg” főmunkatársa), a Bartalis Jánosé és a George Sbârceáé bizonyára számon tartandó, őket egészítette ki Beke György riporteri eszmefuttatása (Számba venni jó!). Eredetibbre, újszerűbbre sikeredett az Ady-emlékezés (1963/1.), „A költő szerelme” című összeállítás, Boncza Berta levelének közlésével, Lám Béla (Csucsa, 1914) és Balogh Edgár tanulmányával (Jeney Lajos készített rajzot az egykori Boncza-kastélyról, annak régi, még földszintes állapotáról). Az Ady Asszony-ideálja bizonyára Balogh Edgár legjelentősebb irodalomtörténeti jellegű szövegeinek egyike, ebben ugyanis nem csupán emlékeire hagyatkozik – és nem csatlakozik egy már kialakult marxista véleményhez (ezúttal Révai Józseffel vitatkozik) –, hanem az újraolvasás és újragondolás íratja a választott tárgyat átfogó tanulmányt (amelynek csak utolsó része szabadkozás, arra való tekintettel, hogy mindez hogyan illeszthető be a szocialista építés teremtette új gazdasági és társadalmi alapokon kialakuló új erkölcs, a közösség kommunista erkölcse keretei közé).

A mérleg? Tűzfallal, farral…

Jöttek, szerencsére, jobb évek is a Korunk és a Kárpát-medencei térség életében.

* Bő kétezer oldalnyi szekus megfigyelési dossziém, az 1960 és 1964 közti besúgói jelentések figyelmes olvasása után jelentős részleteket tudok meg a történetről, „feldolgoztatásom” több hónapos előkészítéséről – de ez már külön lapra tartozik.