Ama szerelmes nagy napon

Nem az a legfőbb kérdés, hogy a Hátsó ülés című kötet versei gazdagítják-e a kortárs magyar irodalmat a homoszexualitás tapasztalatait újszerűen, kidolgozottan, erőteljesen elbeszélő lírai nyelvvel (igen, gazdagítják), hanem hogy – az előzőkből is fakadóan – képesek-e megmutatni az irodalmi szöveg és a nemiség kapcsolatának, e kapcsolat lehetőségeinek eddig még sosem vagy túlságosan ritkán látott aspektusait (igen, képesek); és hogy éles, artisztikus fényükkel szemlélhetővé teszik-e azt a bonyolult és többnyire sötétbe vesző felépítményt, amit szexusnak nevezünk, vagy: vágynak. (Igen.)

A nemtől az igenhez úgy billent át a recenzió, ahogyan a Rosmer-versek billegnek, oszcillálnak brutalitás és gyöngédség közt. Dikciójuk mintha a testek találkozásának mozgásait követné – hol a leírás nyersessége, hol a finoman megkomponált metaforicitás hatja át őket. Nem könnyű olyan kötetet olvasni, amiben ennyi nem van (aktus, szerep, identitás, preferencia), és ami éppen ezért ennyi kihívást intéz a befogadás felé. Amiközben a versek arról is beszélnek, hogy milyen a kihívóval, a magát birtokba vehető tárgyként odaadóval találkozni, vagy a másikat mint tárgyat megkívánni, az olvasás folyamata is magába építi ezeket a tapasztalatokat, együtt mozog a szövegek eseményeivel. A homogenizálás „kísértésével”, az egyneműsítő, ha tetszik, azonosneműsítő olvasattal mindenképpen számolnunk kell. A versek formája egyfelől hangsúlyozza a szövegek összetartozását: mindegyikük laza, rímtelen tercinákból épül föl. Ugyanakkor – íme a formalizálhatatlanság finom játéka – egy vers három, négy, néha öt vagy még több tercinából is állhat. A kötet lehetővé teszi a kukkolást, a belebámulást egy szexuális (szub)kultúrába; sőt, akár pornográfiaként is kézbe adja magát. Ami valójában azt jelenti, hogy a szövegek teret nyitnak egy egészen intim, személyes olvasat számára; ugyanakkor pedig hangsúlyos műviségükkel metaforizálják is azt, és így tovább tágítják az értelmezés kereteit. A befogadás lehetőségeinek ilyenfajta megnyitása, az olvasásmódok kiélezése, radikalizálása miatt a Rosmer-lírát végtelenül bátornak látom; mert semmit sem tart vissza abból, ami a vágyról tudható, tudatosítható, és mert hajlékony, sokrétű nyelvezete nem csupán szétbontja e tapasztalatok komplexitását, hanem váratlan és erőteljes befogadói élményként nyújtja át – mit és kinek? Az olvasót magát, mint vágyakozót, élvezőt – magának az olvasónak.

A Hátsó ülés verseinek jellegzetes a dinamikája; a zárlat mindig felfokozott intenzitással érkezik el bennük, lehet csúcspont, de lehet a szöveg kiürülésének, a kielégülés-hiánynak a bekövetkezte is. A zárlat mindenképpen fordulat: az artisztikus hasonlat-struktúra itt fordulhat át puszta naturalizmusba, de megtörténhet az is, hogy itt transzcendálódik a nyers leírás. A vágyban rejlő kiszolgáltatottságra gyakran a végpontból vetül ironikusan reflexív tekintet, de olykor éppen a vég hozza el a reflexió megszűntét, teljes feloldódását. A dinamikát Rosmernél alapvetően a mondatok sodrása és szerkezete hozza létre. A tercinákból való építkezés felidézi a kötött formák, a rendezettség hagyományát, ugyanakkor az indázó összetett mondatok nem törődnek ezzel a renddel, hanem átívelnek a sortöréseknél, szakasztöréseknél. A versek ritmusa, a zeneiség tulajdonképpen a prozódia maga; a kettőspont, a vessző, a pont a partitúra fontos eleme. (Lásd írás, szöveg és zene összekapcsolását az Al gran sole carico d’amore című versben: „Talán Whitman érti, amit írok, vagy Luigi Nono / még inkább, hogy hol lehet elbújni a partitúrák / kalligráfiájában úgy, hogy maradéktalanul // kiadd a hangot, mely másokban rezonál”. Nono operájának magyar címe: Ama szerelmes nagy napon. És ha már zenedráma, Wagner is felbukkan a Térd című versben.)

Az áthajlás, átbillenés, pulzálás, oszcilláció mind a vágy dinamikájához vezet. A vágyról való konszenzusos beszéd egyneműsít, hol csak a testi kívánságról tud, hol kizárólag a testetlen vágyakozásról. A Rosmer-versek együtt láttatják az agresszivitást a gyöngédséggel, itt az akarat egyszerre teperné le és magasztalná fel a másikat. A másik teste az élvezet tárgya; ugyanakkor pedig beágyazódik mindabba, ami látványának kontextusa – és ez nem csupán a szépség, az esztétikum. Rosmernél a másik mindig poetizálódik: költői alakzatokká alakulnak, szerveződnek a szövegekben a testek és az érintések, verssé formálódik a szeretkezés és baszás – és mindaz, amit ezzel együtt az álszemérmes társadalmi diskurzus a poétikustól a legmesszebb állónak tart.

A másik vágyott teste a kötet verseiben gyakran képzőművészeti alkotásként metaforizálódik, úgy válik szemlélhetővé, úgy lényegül át, mint szobor vagy mint festmény. (Vagy: helyet foglal a művészettörténetben, mint a Túra című versben – „Visegrád. Salamon-torony, a szűk ösvényen felfelé, / meglehetősen intim helyen, egymás húsába / fúrt szemekkel, föl, föl egészen a legtisztább reneszánszig. // Levetett trikóinkkal csapkodtuk egymás / testét minden harmóniatanon innen, az ideális / arány latolgatásán túl…”) De Rosmernél mindez alapvetően nem a látványról, hanem arról szól, aki néz és kíván – a viszonyulásról, tehát megint csak a vágyról, ami a tárgyától való távolságból fakad. Vágyakozni lehet az aktus előtt, helyett, után; és lehet közben is, a kielégülésben folytonosan fennmaradó hiányban, egyedüllétben. Innen a Rosmer-versek utólagossága – mintha mindegyik szöveg egy találkozás, helyzet, szerető emlékműve lenne.

A kötet címadó verse egyike azoknak a szövegeknek, amelyekben összefonódik írás és szeretkezés – itt szakaszról szakaszra hajlanak egymásba a nemiség és a szövegalkotás metaforái:

Nehezen és mégis hirtelenül tört elő, befejezhetetlen

vers marad, melyben mélyen, mélyen úsznak a szavak,

s az áradás medre olyan alakú, mint a férfigerinc:

váza van és tartása és benövi a testesülő civilizáció,

ahogy ezt a szagot, melynél intimebb nincs, testté

tudja formálni az aktus keresetlensége és muzsikája,

most nem etikus leírni magát a műveletet, legfeljebb

azt az ízt, melyben tej, méz és meleg szar vegyül

olyan arányban, ahogy a harmónia önti el a verset.

A befejezést az eltávolodás, a nem-tudás strófája készíti elő, a szinkronhiányé a két szeretkező test közt. Végezetül a zárlat már valóban az utólagosság pozíciójában szólal meg, amikor a költői reflexió a másikat már mint lírai tárgyat igyekszik elérni, érzékelni és „kezdeni vele valamit”:

Hogy őt illeti-e, ami nékem nyújt örömet, s ami

arisztokratikus közönyében pállik, szaglik, árad, hogy

több-e, mint ami bennem képez elvakultságot,

nem fog kiderülni ebből a versből se, melyet itt írok,

egy kocsi hátsó ülésén, ahol a tárgy fölmutatta magát

nekem, hátha tudok vele valamit kezdeni.

A Hogy üzekedjünk végre című versben a beszélő, az én igyekszik ellenállni az események óhatatlan metaforizálódásának, jelentésnyerésének – hogy csupán a puszta aktus maradjon. A másik, a te az, aki az együttlét mellérendelő szerkezetét átlényegítené:

Feljöttem, hogy üzekedjünk végre, vakon, mint a vadak,

Ki mit talál alapon, stilizálatlanul, jelzők nélkül.

Kiterjedésért, színért, metaforákért küzdesz,

Én végig a férfikor metonimikus peremén maradok.

A reflexió és vele együtt az irónia megállíthatatlan, és a csattanó éppen olyan élesen vet véget a versnek, mint amilyen éles a kudarc belátása: „Együtt alvásnak túl szép ez, baszásnak nulla.”

A pornográfia poetizálása Rosmernél nem ügyes költői húzás, sem pedig botránymarketing. Ez a szexualitás teljes körű, költészet általi rehabilitációja. Rosmer összekapcsolja azt, amit a konszenzus a vágy irányai, irányultságai közül a „legmagasztosabbnak” és a „legalantasabbnak” tart. Persze sosem reflektálatlanul – így találkozik e minden ízében tudatos lírai nyelvhasználatban az ironikus pátosz és a szubkulturális szleng. Mint például a Talvin de Macho, Frankfurt 2006 című versben, és annak sokatmondóan hatásvadász zárlatában: „…fémcsipeszeket akaszthatsz a mellbimbómra, bőrben járunk / majd, és lenyomhatsz bármit a torkomon a legmélyebb költészetig.” A hatáskeltés gesztusa tulajdonképpen a feltárásé. (Itt szúrom közbe, hogy Rosmer indázó mondatait olvasva talán remélhetjük azt, hogy Nádas Péter munkássága nem elszigetelt jelenségként, hanem továbbvihető hagyományvonalként fog beíródni a magyar irodalomba, és hogy a testről, vonzódásról, szexusról való nádasi elgondolásokra érkezhetnek izgalmas válaszkísérletek.) Mintha a lírai coming outtal együtt előjönne, kiáradna az, amit a társadalmi gyakorlat elfojt – a nyílt beszéd merészsége kihat mindarra, ami a szexusról elmondható. Ebben a feltárásban, néven nevezésben van egy agresszív mozzanat. Ugyanakkor Rosmernél ez önagresszió is – a versek az undorról, a frusztrációról, az öngyűlöletről is szólnak; nem a külső elutasítást tematizálják, hanem a belső elfogadás nehézségeit (lásd a „Nem szeretem, ha azt mondják, homoszexuális, jobb a buzi” kezdetű verset), a peremre szorultság bensővé válását, az identitás megtörését. Hallatlanul sokrétű szexuális kultúra rejtőzködik a takarásban, amelynek színterei, szokásai megjelennek a Hátsó ülés verseiben – ugyanakkor maga a takarás, rejtőzés és feltárulás is metaforizálódik a szövegekben; mondhatni, ilyen értelemben a homoszexualitás válik a szexusnak való átadottság, kiszolgáltatottság, a nemiség általi meghatározottság nagy metaforájává. Mindez talán segíthet mélyebben megérteni azt is, hogy a szép test kultuszán túl miért hozott létre a homoszexualitás esztétizáló művészeti hagyományt. A szonettet is megidéző tercina-forma, az irodalmi és képzőművészeti allúziók sokasága Rosmernél ezt a tradíciót éppúgy megmutatja, mint a melegbárok, pornólapok, szado-mazo pozitúrák és -kiegészítők világát. Ám ennél sokkal többet jelent az, hogy a maszturbációról vagy a fistingről immár (nem szépelgő, hanem) szép verseket olvashatunk.