Bibó István szépirodalmi kontextusa

Bibó István helye alig vitathatóan „legnagyobbjaink” között van. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy sajnálatos módon elfelejtett szerzőről van szó, és az ellentétet a kortárs értelmezői közeg morális állapotával magyarázzuk: jól végeztük dolgunkat, a jelen felé fordulhatunk és immár Bibó mint morális hátvéd támogatásával mondhatjuk a magunkét. Azonban elfelejteni azt lehet, amire emlékeztünk, így Bibó sem elfelejtett szerző, hanem olyan, aki egy irodalomkönyv anyagába arcképével feltétlenül belefér, szövegeivel azonban még az egyetemen is csak elvétve találkozhatunk.

Elég elfogadnunk, hogy „Bibó triviális magától értetődősége megszűnt, Bibó probléma lett”,[1] és máris kevés orákulumunk egyikének pozícióját kérdőjelezzük meg. Aligha kérdéses: kevesen élik meg gyarapodásként ezt a problémát. Mintha inkább a felejtés egy újabb állomása volna a momentum, amely egyidejűleg a Bibó-korpusz reflexív értelmezhetőségének a kezdete – vagyis a szerző emberi léptékű elgondolása is inkább demitizáló eljárás, semmint hallótávolságon belülre kerülés. Hogy a kultusz szókincsét használjam, már-már bibói magányra és idealizmusra vall az imperatívusz, miszerint „nyereségként kell felfognunk, hogy elvesztettünk egy kultusztárgyat, de helyette megismerkedhettünk egy szuverén és nyitott gondolkodóval, aki csak tette a dolgát, akkor és ott, amikor és ahol kellett”[2].

Ez a nyereség, vagy ha tetszik: botrány, nem visszavonhatatlan; naponta meg kell dolgozni érte. Az, hogy érvényesnek fogadjuk el Balog fent idézett értékelését a Bibó-recepció jelenlegi állását illetően, nem jelenti azt, hogy ezzel amellett érvelünk, hogy Bibó mintegy legyen az, ami – csak arról van szó, hogy a mítosz és cáfolata egy jellegzetesen bibói hamis dichotómia két egymást erősítő eleme. Minél eltökéltebben teszi le a garast egy-egy tanulmány az életmű és a hőse mellett, annál nagyobb hallgatást kell a személye köré tételeznie; ugyanakkor minél hangosabb a hozsanna, annál nagyobb az azt követő csönd, annál nehezebben közelíthető meg a szerző. Szóhasználatunkból alighanem kiderül: a továbbiakban Bibó szövegeit irodalmi szövegként vizsgáljuk.

A szöveg részletesebb, kontrasztív és értelmező elemzésére terjedelmi korlátaink miatt e helyütt nem térünk ki, azonban legalább érintőlegesen foglalkoznunk kell a korpusz esszészerű elemeinek műfajtörténeti problémájával. Úgy véljük, a műfaji keretek elgondolásának posztmodern fellazulása egyfelől bízvást alkalmazható Bibó szövegeire is, másfelől a nyelvezet, a fogalmi háló inkább a szerző személyes belátásai mentén, kronologikusan változik, mint a különböző szövegfajták közötti váltások következményeként. Ugyanakkor maguk a szövegek gyakori töredékességüknél fogva akkor sem lehetnének műfajilag értékelhetőek valamely normatív szempontrendszer szerint, ha ilyen rendszer létezne (ezt elsősorban Az európai társadalomfejlődés értelme és Az európai egyensúlyról és békéről című írások példázzák, de általánosságban elmondható, hogy alapos szövegszervezői munkára Bibó élete során ritkán adódott alkalom).

A szakirodalom is inkább a Bibó-recepció állomásait, mint a korpusz többosztatúságát követi: a Bibó-emlékkönyv nagyjában-egészében éppúgy tanulmányokról beszél, ahogy mind az 1986-os, mind az 1995-ös kiadás címe: Válogatott tanulmányok. A kilencvenes évek derekán került túlsúlyba a korpuszt esszéként elgondoló diskurzus, míg a Bibó István Szellemi Műhely 21. századi kiadványai immár következetesen esszékről beszélnek. Érdekes különvélemény Sükösd Mihályé, aki az esszé és a szakdolgozat műfaja közé helyezi a szöveg műfaját.[3] Úgy véljük, ez az értékelés azt implikálja, hogy a „vérbeli” esszéhez képest Bibó írásai tudományos igényüknél, a szubjektum pozícionálásánál, a témakezelés szigoránál fogva valamelyest közelebb állnak egy többé-kevésbé kötöttebb műfajhoz, már amennyiben a szakdolgozat műfaj. Az esszé ilyetén elgondolása alighanem a Földényi-féle „»nyugatos« esszéhagyomány”[4] előfeltevéseire vezethető vissza.

Földényi idézett cikkében a ’tudományos igényű tanulmány – szabados, szubjektív esszé’ ellentétét veti el és helyezi át a hangsúlyt a teremtő–reproduktív látásmód kettősségre; minthogy Bibó világképében tudományosság és intuíció egymással összeegyeztethető fogalmak, így ezt a hangsúlyeltolódást bátran elfogadhatjuk érvényesnek a Bibó-korpuszra vonatkoztatva is. Földényi szövege Bibó felől talán még érdekesebb, ha azt az elmozdulást vesszük szemügyre, amelyik a klasszikus, „nyugatos” esszéfogalomhoz (jelzői: „könnyed, irodalmias, eleven, jól megírt”) képest a személyes tétet, kiszolgáltatottságot, szabadságot, a „megkísértettséget” tartja számon kérhetőnek egy esszén. Innen nézve Bibó hovatovább az esszéíró állatorvosi lova; a Zsidókérdés… vallomásos hangvétele a személyes felelősségvállaláson is munkálkodik, nem egy szövege a szellemi elszigetelődésen túl valós kockázatot is jelentett (pl. a Magyarokhoz). Hogy a Bibó-szövegből „a szabadság árad-e”, már nehezebben ellenőrizhető, de úgy véljük, Földényi megfogalmazása: „az esszéista elszenvedi tárgyát”, érvényes a Bibó-életmű szövegeinek tárgyaira és elbeszélőjére. Megemlítendő, hogy Földényi jelen írásának újraközlése mellett az átfogó igényű Retorika című kézikönyv is csak egy parodisztikusan merev, leíró jellegű szerkezeti elemzésre szorítkozik (jóllehet ellenpont gyanánt) az esszé műfaját jellemzendő.[5]

Ennek alapján elmondható: a korpusz egésze belefér a tágan értelmezett esszé kategóriájába, azzal a megszorítással, hogy annak bizonyos narratív eljárásai és szövegkoherenciája az interjúk, a röpiratok, a jogtudományi és a nem közlésre szánt vagy töredékben maradt művek (például Az európai társadalomfejlődés… vagy a posztumusz, tiszteletadás gyanánt közölt Két verselemzés) halmazán kevéssé kérhető számon.

*

Habár Bibó mint kiváló szellem, legnagyobbjaink egyike óhatatlanul kapcsolatba kerül a jelenlegi kánon által szépíróként (is) számon tartott szerzőkkel, rokon vonások elsősorban világnézeti alapon adódnak. Annak ellenére, hogy például Csűrös Miklós tanulmánya már címénél fogva is szépirodalmi kontextust implikál,[6] a fő kapcsolódási pontok inkább politikai tárgyú íróink felé (Eötvös, Ady) vezetik Bibót: ők a homo moralis változó alakban jelentkező, de lényegükben közös nevezőre hozható hősei; Csűrös szövege e közös nevező meghatározásához ad támpontokat (az alkat mint probléma stb.).

Pedig, hogy mélyebb összefüggéseket egyelőre ne említsünk, az alkat-diskurzus két meghatározó szövegének (Bibó: Eltorzult magyar alkat…[7]; Ignotus: Kelet népe[8]) összeolvasásából kitűnik, hogy a meghaladás bibói gesztusa nem szükségszerűen valamiféle korábban nem létezett, a szövegben magában tetten nem érhető, abból úgymond sugárzó erkölcsi nívóval magyarázható; megközelíthető például a felszólító módok pozícionálásának vizsgálatával. Ignotus diagnózisát („eszkimó vagy skandináv, rendi alkotmányú vagy frauenrechtleres, de kelet népe”[9]) követően nem az önreflexió lesz a szöveg tárgya; egyfelől adott a beszédhelyzet által posztulált tisztánlátás, a könyörtelen, tabudöntő színikritikusé; az imperatívusz az ennek birtokában leírt meggondolások következményeinek levonása során kerül elő („így van megírva, hogy égen és földön, tudásban, szépségben és munkában mindenütt honfoglaló legyen kelet népe”[10]). Ehhez képest Bibó alábbi felszólítása egyfelől megszólaltatja és átértelmezi a – bahtyini terminussal élve – idegen szót: „»milyen kár pedig, mert milyen tehetséges, milyen eredeti, milyen zseniális ez a nemzet«. Mondjuk meg végre egyszer, hogy ennek így semmi értelme nincsen, sőt egyszerűen nem igaz”[11], majd az idézőjellel eltávolított szólamért felelősséget vállal és kínál az olvasónak egy inkluzív többes számú igével.

Az imént egy sarkított példával próbáltuk érzékeltetni a Bibó és kontextusának elemzéséből adódó problémákat, de az etikum motívumának hangsúlyozása tágabban érinti azt az olvasói elvárásrendszert is, amelynek fókuszában a már idézett Földényi „nyugatos esszéje” áll. Kézzelfogható politikai korlátok húsz éve nem korlátozzák a Bibó-recepció terjedését és tarkulását, vagyis olvasói beidegződéseken kívül mással nem magyarázhatjuk a fentebb vázolt befogadói séma fennmaradását. Azonban indokolnunk kell, hogy egy olyan, adott irodalomtörténeti korszak nevével jól-rosszul leírható szövegtípus, mint a „nyugatos esszé”, mitől bír ekkora regulatív erővel. Ennek oka abban a magyar irodalom recepciójában páratlan hatásban keresendő, amelyet a Nyugat gyakorolt nemcsak az irodalmár-, hanem az olvasótársadalomra is. Illyés ugyan csak Kosztolányiról írja, hogy „tanítói hatása így óriási; a legújabb írói nemzedéket ő nevelte igényességre”,[12] azonban ez a meglátás bizonyos megszorításokkal kiterjeszthető az olvasók nemzedékeire éppúgy, mint Kosztolányi személyén túl a Nyugat-jelenségre – de ebben az összefüggésben már korántsem az igényesség a Nyugat-hatás egyetlen hozama.

A recepció ilyen irányultsága nem indokolja a Bibó-szöveg sajátságait a szerző homo moralis mivoltán túl. Másfelől Csejtei Dezső esszéleírása Ortega y Gasset, Németh László és Bibó kapcsán[13] kevéssé egyezik a Földényiével: az „irodalmi esszé” címkéjén túl: lírai hangvétel, etikum, „a lírai kolorit mellett magasan koncentrált fogalmiság” – a közös mintha csak az lenne, hogy Bibó (vagy Németh László) szövegei ebbe a leírásba éppoly kevéssé férnek bele, mint a Földényi tárgyalta előítéletek közegébe. (Nota bene, Csejtei tanulmányáról is elmondható, hogy a továbbiakban a Bibó-korpuszt inkább a világkép nyomozati anyagaként kezeli, semmint szövegformálási eljárások halmazaként, így az etikum felmutatásának mikéntjéről kevesebb szó esik.) Ugyanakkor a „koncentrált fogalmisághoz” képest Bibó mint olvasmány Huszár Tibor visszaemlékezésének fényében: „olyan gondolkodói rendszer bontakozott ki előttem, amelynek nincs szigorúan vett fogalmi apparátusa, sok mindent metaforákba önt […] a legmagasabb szintű tudományos esszé.”[14]

Ha tehát azokat a szövegeket keressük, amelyek a szövegekből és az életrajzból egyaránt kimutathatóan rokoníthatóak a korpusszal, Ortega y Gasset és Németh László esszéi maradnak, de nem elsősorban Csejtei magyarázata miatt; inkább az a megfontolás releváns, amely szerint az említett szerzők a tudományos szöveg kereteit gondolták el nyitottabban, mint Kovács Gábor rámutat, Bergson hatására: „ha ugyanis a történelem maga az Élet, akkor ennek megragadásához másféle módszerekre van szükség, mint amit a történelemtudomány az eddigiekben alkalmazott. Ezért került előtérbe az intuíció, mint a változó, mozgó Élet megragadásának legalkalmasabb eszköze […] Az a tény tehát, hogy a két világháború közötti válságfilozófiák – melyek kétségkívül befolyásolták a fiatal Bibó világképét – szinte kivétel nélkül esszéformában öltöttek testet, nem volt véletlen.”[15] A továbbiakban ennek az intuíciófogalomnak a következményeit kíséreljük meg tetten érni és összehasonlítani Bibó, Ortega y Gasset és Németh László szövegeiben.

*

Ortega y Gasset konkrét hivatkozásokkal is jelen lévő szerző Bibó életművében.[16] Szembetűnő mindkét szerző retorikájának jellemző eljárása: a példa, a hasonlat sajátságos alkalmazása. Amikor Bibó a 18. század arisztokráciájának pozitív szerepét árnyalandó megemlíti, hogy „olyan tagjai is voltak, mint a salzburgi érsek, aki Mozartot a lépcsőn dobatta le”,[17] akkor egy olyan példával színesíti mondandóját, amelyik a műveltséganyag felmutatásán túl pedagógiai relevanciával is bír: a történet ismerőinek egy összefüggésre mutat rá, azoknak, akik nem hallottak róla, ismeretterjesztő jelentőségű – de a leglényegesebb hatáselem a gesztus a befogadó előismereteitől független képszerűsége. Ez az eljárás a kor más esszéiben is felbukkan, de Ortega y Gasset szinte minden szövegrészletében dokumentálhatóan így világítja meg mondandóját: „ha valaki világosan akarja látni a korát, messziről vegye szemügyre. […] pontosan olyan messziről, hogy Kleopátra orrát már ne lássa.”[18]

Az előző pontban említett intuíció tehát az anekdota irányába mozdítja el a többé-kevésbé tudományos szöveget? Ennél többről van szó. A hasonlat érvénye nem a szerző műveltségére vagy bennfentességére, hanem adott esetben a tételmondat – például „a hisztérikus lelkiállapottal nem tehetünk rosszabbat, mint hogy erkölcsi ítélkezésnek és degradálásnak vetjük alá”[19] – köznapi és történeti, fizikai és metafizikai érvényére hívja fel a figyelmet: „a hisztérikus világképet semmiféle erkölcsi ítélkezéssel nem lehet áttörni, hanem csak egyetlenegy valamivel, a legdurvább és legegyszerűbb tények erejével, pontosan úgy, ahogyan hisztérikusan sikoltozó nőket nem lehet fejcsóválással, erkölcsi helytelenítéssel vagy büntetéssel megfékezni, de igenis lehet egy vödör vízzel.”[20] Ortega eljárása inkább deduktív menetű: „Gyónni ment a cigány; az elővigyázatos pap azonban először azt kérdezte meg tőle, hogy vajon ismeri-e az Isten törvénye szerinti parancsolatokat. A cigány ezt felelte: – Nézzse tistelendő atyám; én biz’ meg akartam tanulni mindet, de azs a hír járta, hogy eltörlik őket. // Hát nem ugyanez a helyzet a mai világban?”[21] A kép Bibónál a tétel illusztrációjára szolgál, Ortegánál a tételt magát konstituálja. Ortega esetében ez a szemiotikai bizalom alighanem a szöveg irányultságával magyarázható: a választott emberhez irányuló hívó szót vagy eleve megérti a címzett, vagy, ha úgymond nem veszi a lapot, kár is vele foglalkozni (mint később meglátjuk, Németh László is hasonló retorikai kérdésekkel kacsint össze az egyetértőkkel – és idegenítheti el a különvélemény birtokában olvasókat). Habár a hisztérikus nők említése az emancipáció híveit éppúgy felháboríthatja, mint ahogy a Bibó naivitását feltételezők is igazolást nyerhetnek belőle (a hisztérikus lelkiállapot a konkrét szöveghelyen az 1918 utáni német nép lelkiállapotára vonatkozik); de az olvasó nem kerül kívül a beszédhelyzeten, a hasonlat az érvelés egyik eleme, a szövegben sem döntő, sem kitüntetett helyen nem áll.

Az esszé egyik jellemző gesztusa: az objektivitás igényének ez a feladása ugyanakkor a bizonytalanság alakzatait különösen érdekessé teszi: „tiszta feltevés ugyan, de van okunk arra következtetni, hogy Jézus számára a szelídség hatalmának megtapasztalása személyes élmény volt abban az értelemben, hogy alaptermészete vagy indulótermészete szerint indulatos, heves kitörésekre hajló, sőt agresszióra hajló személyiség volt”[22] – az idézett rész első félmondata releváns megkülönböztető jegy Ortega szövegeihez képest; Bibó alighanem saját elbeszélői hatalmának korlátozása miatt kezdte az idézett szövegrészt a „tiszta feltevés ugyan” szókapcsolatával. Ezt a különbségtételt az imént említett hasonlatok szóhasználata is igazolja. Ortega anaforája – „ugyanez” – a későbbiekben is visszaköszön: a tétel kifejtésével párhuzamosan működik a meggyőzés mechanizmusa, mind távolítva az egy mondatba, egy példába sűrített tétel verbális megnyilvánulását. Bibó megismétli a szót – „hisztéria” –, és ezzel a szóhoz köthető példa egy momentum lesz a további szövegrészek láncolatában. Hasonlóan világítja meg az alkat szót az Eltorzult magyar alkat… ismétlődő szóhasználatával; a címben még az erős érzelmi töltésű eltorzult jelzettje, a történet előrehaladtával és az inkább körül-, mint leíró jellegű részletekkel a jelentés mozdul ki a helyéről, nem az olvasó győzetik meg.

A nemesség Csejtei körülírta „kiugrasztása” és a bibói „az emberi lélek rejtett képességei […] fölkeltésére való képesség”[23] mint ezzel analóg, de nem igazolhatóan szerzői szándék (Bibó Jézus hitfelfogása kapcsán említi ezt a képességet) egyebek között a két szerző recepciójának gyökeres különbsége miatt sem vethető egybe. Ortega emblematikus, de legkevésbé sem egyedüli munkája, az El espectador című folyóirat tizennyolc éven át jelent meg; Bibó saját fejfájára egy hároméves intervallumot szánt (1945–1948). Túl azon, hogy egy szöveg hatása nem vezethető le az adott valóságból, amelyet esetleg megváltoztatni létrejött, egy „emberek erkölcsi állásfoglalását befolyásolni kívánó gondolatmenet”[24] minden irányú hatását döntően meghatározza olvasatlansága puszta ténye.

Mindezzel nem Ortega „megrendült felhívásának” hitelét vitatjuk el „az olvasók, a látás barátainak táborához, kiket a dolgok érdekelnek – eltekintve azok következményeitől – bármelyek is legyenek azok, akár még morálisak is”,[25] pusztán arra hívjuk fel a figyelmet, hogy Bibó a dolgok ilyen pőre megjelölését Bocskai és Moltke, Thuküdidész vagy akár Németh László változó intenzitású, de folyamatos invokálásával volt kénytelen hitelesíteni egész életpályája során, míg Ortega minden megrendültsége mellett a nevetségessé válás leghalványabb jele nélkül szólhatott „a látás barátainak táborához”. Ide kívánkozik még az a körülmény is, hogy Ortega ezt a többé-kevésbé rendezett beszédhelyzetet éppúgy témái, ha tetszik, a dolgok, rendszerezésére és értékelésére használhatta fel csakúgy, ahogy Németh László esszéisztikája is hasonló irányultságú, míg Bibó különvélemények, összeegyeztethetetlen világképek és párbeszédképtelen paradigmák közegében épp a közös nevezőre hozandó, de a lehetőségig sértetlen sokszínűség felmutatására tett kísérletet.

Másfelől, adva lévén az esszé spanyolországi helyzete: verssel, prózával egyenértékű szépirodalmi szövegfajta, elmondható: Ortegának nem is kellett „tanakodnia”, az esszé mint egy párbeszéd egyik fele minden kijelentés elé ab ovo a „tiszta feltevés” játékterét engedélyezte. Amikor Ortega sarkosan fogalmaz, ezt egy olyan kritikai kontextus előterében (egyúttal annak tagjaként) teszi, ahol más álláspontokat nem szükséges a reprezentáció igényével felmutatni. Nem, vagy nem ezt kell közvetíteni. Ugyanakkor tudjuk: paradox módon ugyanebben a közegben, a ’98-as, ’14-es nemzedékek „ezüstkorában” Gerinctelen Spanyolország címmel ír könyvet; azt is tudjuk, minden háló relatív sűrűségű – de ezt a bátor, csak saját pontosságára ügyelő hangnemet a lehetőségig megegyezően „importálni” bizonyos kockázatokkal jár. Ez az oka annak, hogy Németh László vállalkozása vitathatatlan érdemei mellett esszéisztikája nyelviségében az egyszemélyes elit szerepét kénytelen eljátszani. Itt nem térhetünk ki ennek a magánynak a regényíró „Medici-kápolnáját” meghatározó, jóllehet remekműveket konstituáló nyelvi következményeire, inkább annak a feltételezésünknek adunk hangot, hogy egy olyan számvetés, amelyet a bibói „e sorok írója” „a kisebbek között”[26] elvégez, Németh László nyelvén nem végezhető el. Ezt igazolandó és feltételezésünket pontosítandó, a továbbiakban az ő szövegeivel olvassuk össze a Bibó-korpusz megfelelő részeit.

*

Amikor Csejtei Németh László és Ortega szövegeiben az „új enciklopédizmus” tendenciáját járja körül,[27] akkor ezt a feltételezett fogalmat nem terjesztheti ki Bibó szerepfelfogására még a korai szövegekre vonatkoztatva sem. Azonban az egyfélének tételezett, ekképpen szemügyre vehető és megismerhető valóság ismeretelméleti előfeltevése rokonságot mutat ezzel a sajátos, modern önbizalommal. Németh László és Bibó különböző eljárásai egyebek között épp a biztos tudás problémájának a (nem) kezelésében ragadhatóak meg. Bibó azon kitételét, mely szerint „bizonyos távolságról nézve magyarnak lenni semmivel sem érdekesebb, mint mondjuk lettnek vagy albánnak”[28] lehet és – ha nemcsak igaznak, de mindenki által elfogadandónak tartjuk – kell is vitatni, azonban az egész szöveg épp vitára kínálja fel magát a „termékeny felhígulás”[29] terminusától a kiegyezés sokat kifogásolt értékelésén át a konklúzióig: „az a megnyugtató megállapítás azonban, hogy az előző korszakok tévutait immár elhagytuk, nem ment fel az alól, hogy éberen ne figyeljük az újabb megrázkódtatások és megakadások ama tüneteit is, melyekre fentebb már rámutattunk”[30], egy olyan érvelő szöveg stílusjegyeit viseli magán, amely feltételezi és állásfoglalásra készteti az olvasót. Ezzel szemben pl. a Kisebbségben argumentációja, mely egyebek közt „a kis népeknek csak egy jó útjuk van”[31] tételével zárul, ezzel egyidejűleg e feltételezett „egy jó út” bemutatásának befogadását kínálja fel a szöveg értelmezési sémájaként.

Az ortegai „látás barátai” Németh befogadóiként olyannyira együttlátók, hogy még a retorikai kérdés is jelölhető pusztán ponttal: „S mint később Arany, nem teszi-e Vörösmarty is az elsüppedt ember benyomását az elismert lángész trónusában.”[32] A szöveg visszatérő eljárása a már említett bergsoni intuitív meglátás felmutatása; azonban a nyelv mint változó rendszer felborítja a számítást annyiban, amennyiben a beavatottság gesztusai olykor nem csak a beszélő tájékozottságát jelzik, hanem értetlenkedésre is alapot adnak; a mai olvasó számára nem egyértelmű például, miért volna baj Eötvös József tagadhatatlan „Pepi” mivolta.[33] A kétségkívül impozáns műveltséganyag felmutatása is inkább elfogadtatni, mint megtalálni hivatott az „egy jó utat”; azonban az óhatatlanul előkerülő tollhibák ezt a retorikát sokkal érzékenyebben érintik, mint a Bibóét: az, hogy Bibó „az 1848-as események […] idejében már kész férfiak”[34] között tartja számon az 1844-ben született Nietzschét, kevéssé érinti a szöveg érvényét, mivel kizárólagos érvényről nincs is szó; a szöveg más ponton is számol saját határaival, előfeltevéseit, például, hogy miért szükséges „a probléma leszűkítése Európára és a politikumra”, a szöveg elején részletesen, ellenvéleményeket számba véve indokolja.[35] Azonban az, hogy Kemény Zsigmond regényét Németh László Anya és leánya címmel jelöli meg,[36] a biztosnak tételezett, enciklopédikus tudáson alapuló egyértelmű következtetés mechanizmusának működését zavarja meg.

Saját értékeik felől olvasva a szövegeket, ugyancsak Bibó mutatkozik következetesebbnek. Amikor az Eltorzult magyar alkat… oldalain a félelem mechanizmusával indokolja Deák vagy Eötvös állásfoglalását, későbbi végkövetkeztetése, a nemzetkaraktereológia mint hivatkozási alap érvénytelensége éppúgy benne foglaltatik a magyarázat méltányosságában, mint az emberi méltóság értékének egész életművön végigvonuló motívuma. A kiegyezés tárgyalt résztvevői lehetnek rémes félelmektől lenyűgözöttek, de Bibó tárgyalási módja mindvégig teljesítményekre és nem a személyekre magukra vonatkozik. Németh interpretációja mindvégig a személy címkeszerű minősítésével (Deák jogász, Gyulai kisember, Jókai komédiás), erényeik jóindulatú felmutatásával együtt érvel. Azonban egy másik momentum: „a zsidó mohó, a sváb korlátolt. […] Akármennyi igazságtalanság fér el az ilyen summázó érzésekben, mégiscsak a két népcsoport szerepe hagyta bennünk”[37], felveti a kérdést: mennyiben nevezhető Ortega y Gasset követelményrendszere szerinti elitnek egy olyan kommunikáció közege, amelyik egy ilyen igazán nem terjedelmes érvelésben nem veszi észre a gondolatmenet – Bibó hisztérikus lelkiállapotot jellemző szavaival – önmagába zárt jellegét, vagyis hogy ezen az alapon bárki bármilyen igazságtalanságot kelt „bennünk”, azért végső soron ő maga a felelős? Ezen túlmenően, milyen cselekvési helyzetért vállal felelősséget egy ilyen argumentáció többes szám első személyének feltételezett „nemes”[38] tagja? Hangsúlyozzuk: nem a demokratizmus értékei, hanem a következetesség felől vizsgáljuk mindkét szerző szövegeit.

Az elmondottakból arra következtetünk, hogy Bibó számára Németh László – a pályakezdés 1945-ig tartó szakaszától eltekintve – inkább szorosabban vett stiláris, mint tágabban értett nyelvi szempontból referenciális pont. Az a norma, amelyhez képest Bibó egy-egy saját szóhasználatát az öngól szó kapcsán „parlaginak”,[39] az establishment kapcsán „divatosnak”[40] nevezi még a hetvenes években is, az esszé mint szépirodalmi szöveg normája; feltételezhető, hogy ez alatt elsősorban a Németh László-i esszéisztika értendő.

Összegezve: Ortega y Gasset elitfelfogásának közvetlen alkalmazása olyan eljárásokhoz vezetett Németh László itt vizsgált szövegében, amelyek nem reflektáltak arra a körülményre, hogy Magyarország adott társadalmi helyzetében egy ilyen elit képzete többé-kevésbé szükségszerűen vezet egy diszkriminatív retorikához. E körülmény vízválasztó mivoltának belátásához elég, ha Bibó egy félmondatát összeolvassuk e két szerző hivatkozott szövegeivel: Ortega felől az, hogy „a történelem a jelen problémái számára egy közösségnek sem ad mást, mint embereket”,[41] evidencia: Bibó mondatának tárgya maga Bibó számára a potenciális „látás barátait” jelöli; Németh László felől az ember ilyetén – Nietzsche és Wagner hőseihez képest – kicsinysége megbocsátandó vonás, „az irgalom tárgya”.[42]

[1] Balog Iván: Politikai hisztériák Közép- és Kelet-Európában. Bibó István fasizmusról, nacionalizmusról, antiszemitizmusról. Argumentum – Bibó István Szellemi Műhely, 2004. 9.

[2] Balog, i. m., 11.

[3] Sükösd Mihály: Bibót újraolvasva. Mozgó világ 1999/6. 19–34. 29.

[4] Földényi F. László: Az esszé kísértete. Élet és irodalom, 1997. március 7.

[5] A. Jászó Anna: Az esszé. In Adamik – A. Jászó – Aczél: Retorika. Osiris, 2004. 555–560.

[6] Csűrös Miklós: Bibó István és a magyar írói hagyomány. In Réz Pál (szerk.): Bibó-emlékkönyv. Századvég, 1991. I. 43–50.

[7] Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. In uő: Válogatott tanulmányok. Magvető, 1986. II. köt. 569–619.

[8] Ignotus: Kelet népe. In Domokos Mátyás (vál. és szerk.): A magyar esszé antológiája. Osiris, 2006. I. 731–733.

[9] I. m., 732.

[10] I. m., 733.

[11] I. m., 615.

[12] Illyés Gyula: Részletek a bevezető tanulmányokból (Erős várunk a nyelv). In Réz Pál (szerk.): Hajnali részegség. In memoriam Kosztolányi Dezső. Nap, 2002. 289–295. 289.

[13] Csejtei Dezső: Ortega y Gasset Németh László és Bibó István munkásságában. In Dénes Iván Zoltán (szerk.): Megtalálni a szabadság rendjét. Tanulmányok Bibó István életművéről. Új Mandátum, 2001. 211–234. 215.

[14] Huszár Tibor: Bibó elfelejtése már 1989-ben megkezdődött. Népszabadság, 2008. október 22.

[15] Kovács Gábor: Az európai egyensúlytól a kölcsönös szolgáltatások társadalmáig. Bibó István, a politikai gondolkodó. Argmuentum – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2004. 222–223.

[16] A válságirodalom kapcsán: Válogatott tanulmányok, I. köt. 187.; nyelv és államiság egybeesésének problémája kapcsán: I. 319., II. 189.

[17] Bibó István: Az európai társadalomfejlődés értelme. In Válogatott tanulmányok, III. köt. 5–123. 88.

[18] Ortega y Gasset, José: A tömegek lázadása. Ford. Scholz László. Nagyvilág, 2003. 82.

[19] Bibó István: Az európai egyensúlyról és békéről. In: Válogatott tanulmányok, I. 447.

[20] Uo.

[21] I. m., 162.

[22] Az európai társadalomfejlődés értelme, 20.

[23] Uo.

[24] Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. In Válogatott tanulmányok II. 621–797. 796.

[25] Idézi Csejtei, i. m., 219.

[26] Mindkét idézet a Zsidókérdés…-ből: 662., 646.

[27] I. m., 217.

[28] Eltorzult magyar alkat… 615.

[29] I. m., 578.

[30] I. m., 619.

[31] Németh László: Kisebbségben. In uő: A minőség forradalma – Kisebbségben. II. köt. Püski, Budapest, 1992. 843–910. 900.

[32] I. m., 851.

[33] I. m., 855.

[34] Az európai egyensúlyról és békéről, 407.

[35] I. m., 297–300.

[36] Németh László: Kisebbségben. 860.

[37] I. m., 868.

[38] A spanyol eredeti szóhasználata szerint selecto, szó szerinti fordításban a. m. ’kiválasztott’.

[39] Az európai társadalomfejlődés értelme, 55.

[40] I. m., 61.

[41] Az európai egyensúlyról és békéről, 407.

[42] Németh László: Iszony. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1962. 517.