Kalligram / Archívum / 2010 / XIX. évf. 2010. szeptember / Pannon mese

Pannon mese

A kocsi, amelyben Magimarust Aquincum felé vitték, vastag tölgygerendákból készült, s széles vaspántok tartották össze, mint egy óriási ládát: amolyan mozgó börtön volt ez, amely hétről hétre végigdöcögött a Duna mentén, és összeszedte a városokból a foglyokat, akiknek ügye a Helytartó elé kívánkozott. Nem sok ilyen ügy akadt egyébként: egy egyszerű gyilkosság vagy rablás a helyi bíróságra tartozott, a Helytartóig csak akkor jutott a bűnös, ha valami birodalmi jelentőségű galibába keveredett: összeesküvés, lázadás, árulás kellett ehhez, vagy valami ezekhez hasonló, főbenjáró törvényszegés, aminek a kivizsgálását nem lehetett vidéki, begyöpösödött hivatalnokokra bízni.

Magimarus pontosan tudta ezt, és azzal is tisztában volt, hogy az életét egyetlen módon mentheti meg: ha eléri, hogy maga a Helytartó hallgassa ki.

Ahogy a fagyos fövenyen térdelt, s a katonák körbevették, nem sok esélye volt az életben maradásra. Igazság szerint ott helyben, kérdés nélkül lecsaphatták volna a fejét, de a parancsnok öreg, lágyszívű férfi volt, akinek a lelkében különös érzéseket keltett a zilált külsejű, kétségbeesett s csuromvizes fogoly: talán hajdanvolt önmagát látta benne, talán csak elérzékenyült a fahéjas-mézes forralt bortól, amely vastag gyapjúba tekert fahordóban lötyögött tisztiszolgája hátán – vagy ki tudja, miért! Az embert néha megmagyarázhatatlan, különös érzések kerítik hatalmukba, s ilyenkor nem úgy cselekszik, ahogyan megszokta, vagy ahogyan elvárható lenne tőle. Az öreg parancsnok, akinek már csak egy éve volt hátra a katonaidőből, s már ki is nézett magának egy szép házat egy napfényes kerttel, a kert végében csacsogva csörgedező patakkal, néhány pillanatra elfelejtette, hogy katona, akinek életek felett kell döntenie. Gondolatban egy pillanatra a leendő otthonában látta magát, ahogy fájós térdére lószőrpokrócot terít, s a pattogó tűzbe bámul – és tétovázása éppen elegendő időt hagyott Magimarusnak, hogy kieszeljen egy hihetőnek tűnő mesét egy összeesküvésről, aminek épp most jutott a nyomára, s amely egész Pannoniát, sőt, talán az egész Birodalmat fenyegeti. Megúszta tehát a vízparti kalandot néhány pofonnal, s másnap hajnalban már vasra verve döcögött a hókupacokban meg-megakadó, hideg és nyikorgó börtönkocsin a főváros felé – de legalább az a sors várt rá, hogy a Helytartó elé kerül.

Ez volt az utolsó reménye. Ha a Helytartónak sikerül elmagyaráznia, mi és hogyan történt, ha teljesen, vagy legalábbis a lehetőségekhez képest őszintén elmond mindent töviről hegyire, Fortunatus szerelembe esését, a jós megölését, s hogy evvel hogyan vezették hamis nyomra a Szellemfejedelmet – nos, akkor talán lesz arra esélye, hogy az állam erőit a maga oldalára állítsa. Hiszen a veszély nemcsak Fortunatusra leselkedik! A szellem hanyatlása elsőre csak apróbb hibákat okoz, amelyek szinte fel sem tűnnek, de a hibák viharos gyorsasággal szaporodnak, és nagyon hamar elérkezik az idő, amikor pusztító fergeteggé hatalmasodik a tudatlanság és a feledés, és mindent elsöpör, ami valaha szép és jó volt, s pusztul minden, amiből boldogság fakadt. Ha a Helytartó hitelt ad a szavainak, talán elindít egy csapatot, hogy megkeressék és kimentsék a barbárok kezéből Fortunatust, s talán elindít egy másik csapatot is, amely végre előkeríti Serapiát, s ha minden jól alakul, a Szellemfejedelem talán visszanyeri korábbi erejét, és a hanyatlás még megállítható lesz, s néhány év alatt minden visszaáll a korábbi rendbe – mert ha nem, akkor… és Magimarus megborzongott a félelemtől.

Az út folyamán mindössze kétszer álltak meg: egyszer Solva városában, amelyet vastag és fekete köd fedett, s ebben a fekete ködben a helyiek épp égő áldozatot mutattak be isteneiknek, tíz ökröt vágva le az oltárnál, melyet aztán hangos sikoltozással körbetáncoltak, meztelen talpukat csapva a latyakba. Itt a katonák egy vörös hajú, hatalmas termetű, félájult eraviscust lökdöstek be Magimarus mellé, aki irtózatos bűzt árasztott maga körül. Fél nappal később pedig egy Adstatuas nevű város szélén tartottak rövid pihenőt, ahol lecserélték a fáradt lovakat, és egy újabb állami fogollyal gyarapodott a szállítmány. Ez egy fecsegő kedvű, huncut tekintetű, cingár dák volt, aki a légió pénztárosaként elsikkasztotta néhány száz katona félévnyi zsoldját, de nem magának tette félre, hanem boldog-boldogtalant meghívott belőle kocsmákba meg fogadókba, csak hogy minél több barátot szerezzen. Annyi barátja volt, hogy, mint mondta, száz év se lenne elég, hogy valamennyiük történetét elmesélje: de azért boldogan belekezdett. Másnap reggel, amikor megérkeztek Aquincumba, Magimarus holtfáradt volt: hol a dák fecsegésétől nem tudott aludni, hol pedig a rettenetes bűztől, amit a vörös hajú eraviscus párolgott magából, és mire kilökdösték a kocsiból, már a maradék önbizalma is elpárolgott. Hirtelen kicsinek, gyengének és védtelennek érezte magát, és legszívesebben csak zokogott, zokogott volna szakadatlanul.

A Helytartóra újabb fél napot kellett várni, mivel a jégzajlás miatt, mely elsodorta a hidat, és felmorzsolta a kimentésére indult bárkákat, bennrekedt a Nyulak szigetén. Magimarust és a többieket addig egy hideg, fűtetlen terembe terelték. Lassan már két napja nem kapott enni-inni, lázas volt, köhögött, s a fejében zaklatott gondolatok cikáztak. Kábán támolygott a falhoz, s ahogy nekitámaszkodott, véletlenül meglökte a mellette állót.

– Ne lökdöss, mert kibelezlek! – mordult rá a félszemű, fogatlan férfi.

– Bocsánat… – dadogta Magimarus.

A félszemű felröhögött.

– Bocsánat? Fiúk! Ez bocsánatot kér!

A többiek is felröhögtek, a félszemű pedig arcon ütötte Magimarust, aki megtántorodva a falba verte a fejét, és az orra vére is eleredt.

– Üss vissza, ha férfi vagy! – ordította ellenfele, és szétterpesztett lábakkal megállt előtte. – Na, mi lesz?

Magimarust elöntötte a harag.

– Igenis férfi vagyok! – kiáltotta talpra ugorva. – És tudd meg…

De nem volt ideje befejezni a mondatot, mert egy újabb pofontól felemelkedett, és átbukfencezve három emberen, elterült a szennyes szalmával borított kőpadlón. Körülötte gúnyos, kárörvendő röhögés csapott fel.

– Még hogy férfi! – hallotta a feje fölött a félszeműt. – Cincogsz, mint egy kislány!

És újra fel akarta rángatni áldozatát, hogy tovább kínozza, de ekkor kivágódott az ajtó, katonák trappoltak be, és kemény, rövid botokkal kezdtek püfölni mindenkit. A rabok behúzott nyakkal, fejüket karjaikkal védve kuporodtak a falhoz. Egy szempillantás alatt csend lett, csak a lecsapó botok tompa puffanásai hallatszottak.

Néhány perc múlva Magimarus már ott állt a Helytartó fogadóterme előtt három mások fogoly társaságában, akik mindannyian államügyben vártak kihallgatásra. Sajgott minden csontja, az orrából csöpögött a vér, a lábai reszkettek és rogyadoztak.

– Húzd már ki magad, te szerencsétlen! – mordult rá a katona, amint betaszigálta az ajtón. – Nesze, össze ne csöpögtesd a mozaikot!

És egy kendőt nyomott Magimarus kezébe. A fogoly megtörölte az arcát, és felitatta az orrából a vért.

A Helytartó fogadóterme tágas és fényes helyiség volt. A padlóját díszítő mozaikot valóban kár lett volna összecsepegtetni: rendkívüli szépségű, művészi munka volt, amelynek szemlélésével Magimarus máskor hosszú órákat töltött volna, elmerülve a formák káprázatos kavargásának csodálatában – most azonban oda sem pillantott. Tekintete a Helytartóra szegeződött, aki bíbor tógában, fején aranyozott babérkoszorúval, hátratett kézzel állt az őrködő légiósok és a némán jegyzetelő írnokok előtt.

– Nos, a jelentésben az áll, hogy barbár betörés előkészületeiről van tudomásod. Halljuk tehát? Miféle betörés készül, és kik részéről? S mindez hogyan jutott a tudomásodra?

Magimarus kihúzta magát, s hangját lemélyítve, méltóságteljesen próbált megszólalni.

– Helytartó! Az egész úgy kezdődött, hogy a gazdám, a Szellemfejedelem, akit bizonyára ismersz…

– Hagyjatok már békén ezekkel a hókuszpókuszokkal! Ostoba népség vagytok ti, pannonok! Igen, ismerem a legendát a Szellemfejedelemről, de ki kell ábrándítsalak, fiam: a tudás nem tőle származik, hanem azoktól az emberektől, akiket mi taníttatunk drága pénzen Rómában és Konstantinápolyban! Mert tudod, az ő tudásuk a szorgalmukból és a tehetségükből ered, nem a ti gyerekes babonáitokból, meg a hibbant Fejedelmetektől, aki egy toronyban heverészik egész nap, s ti ostobák, azt hiszitek, hogy rátok ügyel, miközben semmi mást nem tesz, mint élvezi a semmittevést, a heverészést, a láblógatást, és majszolja az ajándékokat, amit összehordotok neki! Mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy ilyen ostobaságokban higgyünk, pannon barátom! Arra nincs elegendő időnk, mert az időt arra használjuk, hogy a tudásunkat gyarapítsuk, és a segítségével egyre tökéletesebben és hatékonyabban cselekedjünk! Éppen ezért a mi tudásunk, a katonáim tudása, az írnokaim tudása, a mérnökeim, a festőim, a hadvezéreim, sőt, még a költőim és történetíróim tudása is tökéletesen ép! Minden a legnagyobb rendben van! Mindenki tökéletesen teszi a dolgát, a Birodalom erős, és legyőzhetetlen! Megértetted!?

A Helytartó kivörösödve, dühösen csapott az asztalra. Az írnokok riadtan kapták fel a fejüket. A császárt ábrázoló szoborról egy riadt darázs szállt fel, dühösen zümmögve tett néhány kört, aztán visszatelepedett a császárszobor orrára.

– Szóval halljam, miféle barbár támadásról beszéltél a katonáimnak!? – kérdezte a Helytartó, most már csendesebben.

Magimarus nagy levegőt vett, és ismét nekifutott a magyarázatnak.

– Helytartó! A Birodalmat óriási veszély fenyegeti! A Szellemfejedelem a barbárok fogságába került! – mondta, és a beszéd hevében tett egy lépést előre. – Kihallgattam, amikor…

De Magimarus nem tudta folytatni, mert ebben a pillanatban…

Nos, de hogy ebben a pillanatban mi történt, annak elmesélését egy kicsit messzebbről kell kezdeni.

Néhány nappal korábban ugyanis két derék asztalos dolgozott a helytartói palota bútorzatán, Sculpeus és Colpo. Mindketten tapasztalt, öreg mesterek voltak, akik már birodalom szerte bizonyították tudásukat és hozzáértésüket: kezük munkáját dicsérte számtalan gazdag villa berendezése, a brigetioi Feketemalom, a vindobonai Kék Könyvtár, a lutetiai Jupiter-templom bútorzata és a híres-neves, sarmizegethusai medvetorony, amelyet négyszáz különböző fajta fából, tíz éven át készítettek, és az összes istent egyszerre lehetett tisztelni benne, még olyanokat is, akiket már mindenki elfelejtett. Még Fortunatus toronyszobájában is volt egy rózsafagyökérből készült ládika, amely Colpo és Sculpeus kézjegyét viselte: a Szellemfejedelem a bagolyszárnyból készült tollseprűjét tartotta benne, amellyel kedvenc könyveit tisztogatta. Munkáik nemcsak szépek voltak, hanem igencsak időtállóak is: ez az írópult, amelyen most támaszkodom, s amelyhez szinte hozzánőttem a sok, írással töltött év alatt, ugyancsak az ő műhelyükben készült kétszáz esztendővel ezelőtt – s minden bizonnyal sokat segít nekem abban, hogy biztos kézzel vezethesselek vissza benneteket az időben.

Sculpeus és Colpo tehát azt a megbízást kapta, hogy készítsenek új szekrényeket a fogadóterembe; néhány hónappal azelőtt egy Frankofortumból érkezett indulatos germán követ ugyanis annyira megrongálta a korábbi bútorzatot, hogy használhatatlanná vált, és el kellett tüzelni. Az asztalosok csodálatos tervet készítettek: a leendő szekrényeket elefántcsont és arany berakással készültek díszíteni, s számtalan titkos rekeszt és fiókot is beleterveztek, ahol a Helytartó az amulettjeit és gyorsan ölő mérgeit akarta tartani. Álló napokon át mértek, fúrtak, faragtak és csiszoltak; hullott a forgács, szállt a fűrészpor, sikoltozott a véső és bőrösödött az enyv; de akárhogy is igyekezett a két mester, az illesztések csak nem akartak sikerülni. Hol ezt mérték el, hol azt; hol az ajtó sikerült túl kicsire, hol a fiók túl tágra, hol a hátlap volt aszimmetrikus, hol az intarzia aránytalan – teltek a napok, a hetek, s a díszes szekrények csak nem akartak elkészülni. Izzadt a két mester, s veszekedtek egymással irgalmatlanul. Mindketten a másikat hibáztatták, s korábbi jó barátságuk, mely kemény évtizedek próbáit állta ki, néhány nap alatt zátonyra futott. Végül szégyenszemre össze is verekedtek, csúnyán megcibálták egymás tisztességben megőszült fürjeit, Colpo betörte Sculpeus orrát, Sculpeus pedig kitolta Colpo fél szemét. A Helytartói hivatal vezetője, Pertinax végül fizetség nélkül dobta ki mindkettőt, s azóta talán már agyon is csapták egymást valahol – de ez mindegy is mostan. Történetük csak azért áll itt, mert annak a szekrénynek az oldalából, amely Magimarus mellett állt – pontosabban billegett és szédelgett, hiszen nem sikerült a lábait egyformára vágni, hanem csáléra sikerült mind a négy –, egy ottfeledett, magányos szög meredezett.

És amikor Magimarus előrelépett, a ruhája széle beleakadt ebbe a szögbe, s ahogy magyarázat közben fellendítette a karját, a ruha, mely csupa folt volt és lyuk, hirtelen megfeszült, és egyetlen, hangos reccsenéssel kettészakadt, és ott állt Magimarus a Helytartó előtt anyaszült meztelenül.

Az írnokok döbbenten hajoltak előre, a katonák kiejtették a kezükből a pajzsot, a Helytartó pedig elkerekedett szemmel bámult, aztán észbe kapott, és elfordult.

– Adjanak gyorsan valami ruhát erre a lányra! – mondta türelmetlenül.

                           

***

                   

A hír, hogy a fogadóteremben egy meztelen lány áll, aki ráadásul egy perce még férfinak tűnt, pillanatok alatt bejárta a palotát.

Mindenki ruha után kutatott, de mintha a föld nyelte volna el az összes köpenyt, pokrócot, terítőt és takarót, bútorhuzatot és vászonzsákot. Az abroszok éppen mosatni voltak, a szőnyeget a Duna-parton szellőztették és porolták, s a szolgák barakkjai, ahol a ruháikat tartották, messze, a hídon túl sorakoztak. A konyhán szolgálatban volt az összes edényfogó és törlőrongy – a függönyöket meg azért mégse lehetett csak úgy leszaggatni egy meztelen rab kedvéért. Legfeljebb még páncélt adhattak volna rá, de ahhoz le kellett volna hámozni valamelyik katonáról.

Magimarus gúzsba kötött kezekkel hiába próbálta összefogni magán szétszakadt öltözéke rongyait, csak vonaglott ott kétségbeesetten. A katonák kárörvendően vigyorogtak bronzsisakjaik álarca mögött, s csak az érc zörgésén hallatszott, hogy rázza őket a néma kacagás – az írnokok pedig igyekeztek udvariasan más felé nézni, de nem nagyon sikerült nekik. A Helytartó végül megelégelte a helyzetet, és bíbor köpenyét lekapva a válláról, beterítette vele a lányt.

– Menjen ki mindenki. Négyszemközt akarok beszélni vele.

Ahogy az ajtók bezárultak, mintha egy szélvihar csendesedett volna hirtelen el. Egykettőre sötét lett. Korán jött az este. Fáklyát kellett volna gyújtani, ám senki sem maradt a közelben, aki ezt megtehette volna. De annak a két embernek, aki a teremben egymással szemben állt, most nem is hiányzott a fény.

Magimarus remegve a falnak támaszkodott, hogy el ne essen. A Helytartó felemelt egy széket, és szelíden a lány elé tolta.

– Ülj le.

Magimarus szótlanul engedelmeskedett.

A Helytartó levette a fejéről az arany babérkoszorút és a császárszobor homlokára dobta. Aztán leemelte nyakából a nehéz aranymedált, s azt is a szobor nyakába lógatta. Széket húzott a mozaikpadló közepére, fáradtan leült, és visszeres lábát kezdte masszírozni. A nagy hatalmú ember hirtelen annak látszott, aki igazából volt: fáradt, öregedő férfi, akinek túl sok ez az egész, amit a vállára vett. A lába is ezért fájt. Ahogy masszírozta, a lila, bogos erek hol kiduzzadtak, hol lelapultak, mintha kígyócskák siklanának a bőre alatt. A Helytartó unottan nézte ezt a tüneményt.

– Halljam tehát, mi ez az egész.

Magimarus torka annyira kiszáradt, hogy eleinte csak tátogni bírt. Csak nagy-nehezen tudott hangot kipréselni a torkán.

– Én… én annyira szerencsétlen vagyok…

A Helytartó legyintett; olyasféleképpen, ami azt jelentette: „Na és?” Meg azt is: „És ki nem az?” De leginkább azt, hogy „Mondj valami ennél érdekesebbet!”

De Magimarus egészen őszintén, és minden porcikájában úgy érezte, hogy mégiscsak ő a legeslegszerencsétlenebb. Megköszörülte hát a torkát, és így folytatta.

– Mióta csak megszülettem, szerencsétlenség üldöz. Minden nap egy újabb szerencsétlenség, hiába minden igyekezetem. Pedig… pedig én mindent megtettem… én igazán akartam, hogy fiúnak látsszam… hogy férfinak tekintsenek… Bocsánat… ihatnék egy pohár vizet?

A Helytartó meglepődve nézett föl a lábmasszírozásból. A rabok ebben a teremben nem szoktak vizet kérni. Az életükért szoktak könyörögni. De ez a furcsa helyzet már amúgy is sok mindent megváltoztatott. Egy pohár víz már nem szorzott, nem osztott semmit.

– Persze – mondta tétován.

Beletelt egy kis időbe, mire rájött, hogy az összekötözött kezű lány nem lesz képes magának vizet tölteni, a víz pedig nem fog magától odasétálni. Felállt tehát, az asztalhoz lépett, s az ezüstkancsóból megtöltött egy poharat, a lányhoz vitte, s az ajkához tartotta. Magimarus mohón szürcsölte ki. A Helytartó a földre tette a kiürült poharat. Visszavinni már végképp rangon alulinak tűnt.

Furcsán érezte magát.

Még soha nem adott inni egy fogolynak.

Magimarust észhez térítette a víz, és hirtelen úgy érezte, nagy erő szállja meg. A gondolatai, amelyek addig összevissza kavarogtak a fejében, most egyszerre szabályos, áttekinthető ábrába rendeződtek. Most már pontosan tudta, mit kell mondania.

– Igazat beszélek, Helytartó. Tiszta igazat. Minden véletlenül történt… de mindennek óriási jelentősége lett, és megváltoztatta mindannyiunk életét.

Kislány voltam édesanyám házánál, és az udvaron játszogattam a porban. Egészen pontosan nem is a porban, hanem a szemétdomb oldalában, a finom, meleg erjedésillatban, ami betöltötte azt a vízmosást a házunk mögött, amelyet úgy hívtak: Fojtásárok. Barackmag, almahéj és fonnyadt petrezselyemgyökér illata úszott a szilfák alatt, a szilfákon magasra kúsztak a szőlőindák, s ősszel darazsak ezrei dongtak a szőlőfürtök körül. Kora tavasszal, hóolvadáskor a vízmosás hirtelen megtelt a jeges, piszkos áradattal, mely a hegyekből vágtatott a völgy felé. Napokig úgy zúgott és morgott a száguldó víz a játszóhelyemen, hogy csak úgy remegett belé a kicsi ház, amelyben anyámmal éltünk.

Mert apámat én már nem ismerhettem: még csecsemő voltam a halálakor. Akkor halt meg, amikor a Moesiából visszatérő légiók fellázadtak, és végigpusztították a vidékünket: apám a házunk előtt esett el, miközben minket védett anyámmal. A nyílhegyet, amely apám szívét átfúrta, anyám aranymedálba foglaltatta, és haláláig a szíve fölött hordta, hogy mindig emlékeztesse elpusztított szerelmére: mert olthatatlanul, eszelősen szerette apámat. Őutána soha többet nem érintette férfi, s ezért is költöztünk a város szélére, az árok partjára, a többi özvegy közé, hogy eszébe ne jusson senkinek, hogy anyámat zaklassa.

Sokszor képzeltem el apámat, ahogy testével véd bennünket a felbőszült rómaiaktól, s a porban talált cserepekkel és csontokkal sokszor lejátszottam a jelenetet ott, a vízmosásban. A csata kedvéért kövekből néha az egész várost felépítettem kicsiben: s ahogy a megfelelő köveket keresgéltem, egyszer csak egy nagy csomó szépen csiszolt, téglalap formájú kőtáblácskára leltem. A tavaszi vízár forgathatta ki őket a földből, mert a korábbi években még nem voltak ott.

A táblácskákon csodálatos írásjelek sorakoztak, sűrűn, szorosan írva egymás mellé. Lenyűgözve bámultam őket: ehhez hasonló szépséget még soha az előtt nem láttam. E különös jelek varázsa annyira megbűvölt, hogy már éjjel sem tudtam másra gondolni: szemem előtt egyvégtében a különös jelek lebegtek, s álmomban is körülöttem örvénylettek és hullámoztak, mintha megelevenedtek volna. Néha már-már érteni véltem, mi van a táblákra írva, amelyeket addigra már jelről jelre fel tudtam emlékezetből is idézni, de mire összeállt volna az értelem, hirtelen szétfoszlott, mintha füstöt akarnék elkapni. Álmomból néha felriadtam arra, hogy tisztán értek minden egyes szót, és gyorsan ismételgettem magamban, amit az álmomban kristálytisztának és világosan érthetőnek éreztem, hogy soha többé el ne felejtsem, de jaj, micsoda csúfság, mire egészen felébredtem, elkeseredve kellett belátnom, hogy amit ismételgetek, értelmetlen zagyvaság, kusza halandzsa, amelyben csak összeakad a nyelvem.

Akkor telt le hetedszer az Ötvenedik Év. Tehát éppen akkor volt háromszázötven éve annak, hogy a gyermek Fortunatust vízbe akarta ölni az anyja, mert…

– Tudom, mért. Ismerem az egész zavaros históriát.

Magimarus meghökkenve nézett a Helytartóra. Nem gondolta volna, hogy tudomása van ezekről a dolgokról, amelyeket a pannonok nem szoktak a rómaiak orrára kötni; s Fortunatus gyerekkorának fájdalmas története meg kifejezetten azok közé a történetek közé tartozott, amelyek annyira ijesztőek – és ahogy a Helytartó igen találóan megfogalmazta: annyira zavarosak voltak –, hogy a pannonok egymás között is csak suttogva beszéltek róluk, mint valami szégyenletes titokról. Hiszen éppen a Szellemfejedelemhez olyannyira méltatlan volt mindaz, ami állítólag történt… olyan megmagyarázhatatlanul ellentétes volt a lényével, olyan rémületesen sötét és fenyegető. Különös, roppant különös, hogy épp a legszégyenletesebb s a legtitkolnivalóbb história valamiképp mégiscsak a Helytartó tudomására jutott!

Magimarus, bármennyire csodálkozott, azért meg is könnyebbült egy kicsit, hogy nem kell elmesélnie, mert valahányszor csak hallotta gyerekkorában az asszonyoktól, mindig annyira megviselte a lelkét, hogy aztán napokig nem tudott aludni miatta, s még így, ifjú fejjel is hidegrázást kapott, ha nagyritkán eszébe jutott. Tovább folytatta tehát a történetét arról, miképpen esett, hogy hosszú éveken át titokban kellett tartania a lányságát, s fiúként kellett viselkednie, de mi most nem tudunk egyből bekapcsolódni az elbeszélésébe: el kell előbb mondanom, ahogyan azt korábban megígértem volt, miért veszett kis híján vízbe a csecsemő Fortunatus.

Ez még abban az időben történt, amikor az istenek az emberek között jártak. Mindennapos volt, hogy az ember összetalálkozott valamelyikükkel; mindennapos, de nem mindig örömteli. Az istenek ugyanis játékszerüknek tekintették az embert, s úgy vélték, bármit megtehetnek velük: bármit, tehát jót és rosszat egyaránt. Ó, igen, így volt: az istenek gyermekek, s az emberek az ő játékszereik voltak még abban az időben.

Egy zsenge kora tavaszi napon Fortunatus édesanyja, gömbölyű pocakkal, s a pocakban az édes boldogságban lebegő Szellemfejedelemmel a gesztenyeligetben sétált, s figyelgette, amint a gesztenyefák levelei a ragacsos rügyekből kipattannak, mintha megannyi élénkzöld kezecske nyúlna elő a fekete gallyak közül. A sápadt napfényben, mely még erőtlen volt és langyos, az asszony hosszú, földet seprő, súlyos és aranyszínű haja olyan varázslatosan és csábítóan ragyogott, hogy Silvanus, az erdő istene, aki éppen akkor ébredezett téli dermedtségéből, és barlanghideg csontjait a napon melengette, nem tudott ellenállni a csábításnak. Az asszony elé ugrott, és lópatáival nagyot toppantva, hogy csak úgy csengett-bongott belé az erdő, azt kérte, hadd vágjon csak egy, csak egyetlenegy fürtöt magának abból a gyönyörű hajból, mert ha nem teheti, eleped, elsorvad a vágytól, s harmadnapra bizonyosan bele is pusztul. De az asszony hajához nem nyúlhatott más, csak az ő szeretett férje: soha még idegen kéz nem érintette, s fésülni is csak a férjének engedte, aki a nap legboldogabb óráját töltötte a gyönyörű hajsátor alatt. Az asszony nemet mondott tehát az istennek, és ment volna tovább, de Silvanus megmakacsolta magát. Akárhogy is, de neki kell az a haj! Csak egy fürt, csak egyetlenegy! Tovább kérlelte hát az asszonyt, aztán könyörgött, végül fenyegetett, de a Szellemfejedelem édesanyja hajthatatlan maradt, s kincsét védelmezve utoljára futásnak eredt, mert látta jól a bozontos, kecskeszarvú és lólábú isten szemén, hogy árad szét benne a harag. De hiába futott, a kövek az isten parancsára a lábai elé gördültek, s az asszony felbukott: feltápászkodott, tovább futott, és elesett megint. Már csupa seb volt a könyöke, a térde, felhorzsolt tenyeréből csöpögött a vér, és zokogva kérlelte Silvanust, hogy könyörüljön rajta, s hagyja futni, de az isten most már egészen megátalkodott kegyetlen szándékában. Már nem a hajfürt kellett neki: most már csak a bosszú érdekelte. Szétterpesztett lábakkal állt meg a síró asszony fölött; gúnykacajától megrendült az erdő, a fák ijedtükben kipattintották rügyeiket, s a sápadt, kibomlásra még éretlen levélkék dideregve, fonnyadozva fityegtek az ágakon; a vemhes állatok mind elleni kezdtek, akár megérett már a terhességük, akár nem; a madarak fészkeiben megpattantak a tojások, s a fakérgeken elfeketültek a peték. A szörnyű hangtól, az isten velőtrázó gúnykacajától az asszony is azonmód vajúdni kezdett. Ott szülte meg Fortunatust a kőgörgetegen, miközben Silvanus a kínjain kacagott: kacagva nézte végig az erdő vad istene a Szellemfejedelem születését.

Amikor a csecsemőt karjára vette az anyja, kérlelte kínzóját, hadd mehessen el a fiával. Hiszen lám, milyen aprócska szegény, nem volt még itt az ideje, hogy megszülessen: alig él, levegőt is alig kap, testecskéje lila a kora tavaszi hidegtől, s az isten most újabb játékot eszelt ki, s az asszony útjából elállt. Futott, futott az anya, karján a koraszülött csecsemővel, és a vízmosáshoz ért, amelyben szennyesen, korhadt fákat, avart, fatörzseket és sziklákat görgetve hömpölygött lefelé a havas hegyekről a szennyes és jeges áradat a nagy folyó felé. És ekkor Silvanus őrületet bocsátott az asszonyra, aki megállt szegény a vízmosás szélén, és a csecsemőt, akit addig óvva melengetett a karján, a zúgó, jeges árba dobta.

Az apró testet azonnal elnyelte a víz, s pörögve-forogva bukdácsolt lefelé az áradattal: az asszony csak állt tétován a parton, tágra nyílt, csodálkozó szemekkel, kezeit a víz fölé tartva, s az isten most visszaadta a józan eszét. Ahogy felfogta, mit tett az imént, az anya sikoltva ugrott a fia után, s kezeivel kétségbeesetten kereste a víz alatt, de csak jeges gyökeret, éles sziklákat értek az ujjai, és elpusztult állatok tetemét. Feljött levegőért és újra lebukott, aztán újra, meg újra, és amikor már elhagyta a remény, és utána akart halni a fiának, hirtelen egy aprócska kéz ragadta meg a víz alatt: olyan erővel kapaszkodott a kezecske, hogy szinte összeroppantotta az asszony ujját. Kirántotta az anya a csecsemőt a vízből, de az ár erős volt, és most már kettejüket sodorta tovább zúgva és hömpölyögve: ám mielőtt végképp elnyelte volna őket a víz, az asszony hosszú haja fennakadt egy öreg gesztenyefa gyökerein: mintha szánt szándékkal összekapaszkodtak volna, a haj és a gyökér. S így aztán, egyik kezében a csecsemővel, foggal-körömmel gyökérről gyökérre keservesen küzdve fel magát, végül megmenekültek mind a ketten. Ám ki tudja, még miféle szörnyűségek történhettek volna, milyen gonoszságot eszelhetett volna még ki a mulatságra vágyó isten, ha a déli napfényen el nem álmosodik. De elálmosodott, letelepedett a fűben, nehéz szempillái lecsukódtak, és mély álomba merült. Így menekült meg a csecsemő Fortunatus az édesanyjával együtt, ezért kínozta örök víziszony, ezért gyötörte számtalan rémálom, és ezért rettegett azóta is az erdők vad istenétől.

Hát ez volt az a történet, amelyet a Helytartó nem akart újra hallani, és Magimarus nem akart ismét elmesélni.