A bukszus mögül

Félrehúzta a függönyt.

– Ma fehér kocsival hozták haza.

A bukszus fölött pont ki lehetett látni az utcára, a túloldalon háromszintes bordó házba lépett be egy napszemüveges nő.

Balázs bácsi minden reggel a szomszédot figyelte. Ilyenkor még nem jött meg a Nemzeti Sport, reggeli torna és kakálás után jó húsz percig nem volt más dolga.

– Tükörtojás lesz – mondta Kati néni. – Mit bámészkodsz folyton?

Kecskés Balázs és Kecskésné Losonci Kati harminchárom éve tartották esküvőjüket, ott készült a (kredenc fölötti) fekete-fehér, bekeretezett fotó, amin Balázs bácsi határozottan emlékeztet Christian Bale-re, a huszadik házassági évfordulón viszont bizarr módon már inkább Nicolas Cage-et juttathatja eszünkbe. (Az utóbbi alkalmat megörökítő színes fénykép az ebédlőben lóg a falon.) Mindketten idén ünnepelték hatvanadik születésnapjukat, de korkedvezménnyel mentek nyugdíjba, úgyhogy már évek óta bejáratott napirend szerint unatkoztak, takarékosan felnagyítva azt a keveset, ami történik velük. Pár telefonbeszélgetés a rokonokkal, újság, étkezések, és tavasztól őszig minden második szombat délután bukszusnyírás, különben nem lehetett volna már kilátni a földszinti lakásból az utcára.

Balázs bácsi szórakozottan belapátolta a reggelit, aztán ment leselkedni tovább. Kati néni inkább késő délután szerette figyelni a munkából, iskolából hazafelé tartó környékbelieket, délelőtt megvoltak a maga feladatai a konyhában és a piacon.

Nem tudták a szemben lakó nő nevét, és nem is kellett sehogy körülírni őt, amikor reggelente váltottak pár mondatot róla. Mindketten tudták, kiről van szó. Kati néni szívesen dörgölte férje orra alá, hogy folyton bámészkodik, méltatlankodó hangsúllyal csomagolta kérdés formájába a piszkálódást, mintha ezzel tenné meg nem történtté saját leselkedését. Ebben jól megértették egymást, Balázs bácsi nem bánta neje képmutató megjegyzését, kedélyesen várta, hogy pongyolás lakó- és sorstársa most hozzáteszi-e:

– Kíváncsi, szőrös fülű vénember!

Hallgatólagos megállapodásuk szerint ő sosem vágott vissza, Kati néni délutáni leskelődését már-már papos tapintattal hagyta figyelmen kívül, s tudta, ezzel csak fokozza az ellesett utcai történések élvezeti értékét.

Ezzel a fehér autóval csak ritkán jött meg a szemközti szomszéd, hetente többször taxiból szállt ki, és volt egy sárga, egy kék és egy metálszínű kocsi is, ami gyakran hozta haza. Mind hosszú, drága, elegáns modell, sötétített üveggel. Az időpont sem nagyon változott. Egyszer, még tél vége felé csak véletlenül kapta el Balázs bácsi a nő hazaérkezését, fél kilenc után, ilyenkor már a tévé előtt szokta lapozgatni a Blikket, de ez kivételes alkalom volt.

– Esküdni mertem volna rá, hogy ziláltnak tűnt! – mesélte kicsit később a közértből hazaérkező Kati néninek, még mindig izgatottan.

Legtöbbször hét előtt néhány perccel ért haza a „kihívóan öltözött, fiatal teremtés”, ahogy Balázs bácsi magában titulálta szomszédjukat. Heti hat reggel látta, hétfő kivételével minden nap. Reggeli közben élvezettel tértek vissza erre a témára, de minden nap azért nem beszéltek róla. Az pedig sosem került szóba, hogy Balázs bácsi részletesen elképzelte, mit csinálhat a „nőcske”, miután becsukta a lakásajtót. „Rögtön lehányja magáról a göncöket” – színezgette magában a fantáziajáték nyelvezetét Balázs bácsi –, „megereszti a fürdővizet, s talán még tölt magának egy utolsó utáni pohár édes pezsgőt.”

Német krimisorozatokon pallérozott észjárással könnyű volt kikövetkeztetnie, hogy a szomszéd nő számára ez a reggeli óra a munkanap vége. Táncosnőnek vagy bárpillangónak gondolta, de ezt az elképzelést sem tárgyalta ki Kati nénivel.

Balázs bácsi mindennap egy órát nézte a magyar felirattal fogható History Channelt. Kedvenc hadvezéreinek arcképcsarnoka úgy töltötte be Balázs bácsi vágyteljesítő gondolkodását, mint szotyolán élő futballdrukkerét a góllövőlista éllovasai. Újabban leginkább a tizenegy órakor látható dokumentumsorozat kötötte le a figyelmét, amely a fehér ember ellen hősies, mégis tragikus kimenetelű honvédő háborút folytató indián törzsfőnököket mutatta be.

Balázs bácsi és Kati néni házas boldogságának egyik fő katalizátora az a játék volt, amit még fiatal, de már tévénéző párként véletlenül találtak ki. Azon alapult, hogy a lehető legtöbb beszédhelyzetben valamilyen rádió- vagy tévéműsorcímmel, esetleg újságnévvel kellett válaszolni a másiknak. Például amikor Kati néni megkérdezte Balázs bácsit: „Sokáig leselkedsz még ott?”, ez magas labdának számított.

Balázs bácsi nem kegyelmezett:

– 168 óra – vágta rá.

Ötletesen, fáradhatatlan kedvvel gyűjtötte a pontokat, olykor provokálta is Kati nénit, hogy helyzetbe hozza magát, aztán élvezettel használta ki a ziccert. Pár napja például két összeszorított markába kukucskált a konyhában, s nem kellett sokáig várnia a kíváncsi kérdésre:

– Te meg mit nézel?

– Kék fény – bökte ki diadalmasan.

Valóban egy kék leddel felszerelt kulcstartót szorongatott a markában. Kati néni sokezredjére is nyihogva látta be, milyen könnyen megy lépre, és tovább törölgette a fedőket.

Barkochbázni is szeretett férjével, bár ez veszélyeket rejtett magában, mert egy-egy félresikerült játék olykor pár napra is képes volt megzavarni a lelki nyugalmát. Viszont imádta mesélni, ha a szabadidejéről kérdezték, hogy „imádunk barkochbázni, meg mindenfélét játszani”. Balázs bácsi észjárása ugyanis mind a feladványok kitalálásakor, mind a kitalálandó fogalom, élőlény vagy tárgy kiválasztásakor bizarr, nyugtalanítóan elvont lett: Kati néninek muszáj volt arra gondolnia, hogy férjéből egy másik életben, ahol nincs háború, se fajgyűlölet, művész, például nonfiguratív festő válhatott volna. Nem volt gyerekük. A nonfiguratív szót Kati néni unokaöccsétől, Barnától tanulta, aki érettségi után költözött ki Kanadába, és minden évben színes képekkel bélelt, hosszú leveleket adott fel hálaadás után, hogy karácsonyra biztosan megérkezzenek Kati néniékhez. A szüleinek nem írhatott, mert Kati néni nővére régen meghalt a férjével együtt. Barna imádott kiállításokra járni, és Kati néni félelemmel vegyes tisztelettel nézte a borítékból kihulló múzeumi képeslapokat, de nem tette volna ki őket a konyhában. Kati néni azt sem értette, miért jó Torontóban lakni, szerinte itt a Fülemüle utcában sem kellemetlen, az a lényeg, hogy bőven legyen pénz a takarékszámlán. Egy hete barkochbáztak utoljára Balázs bácsival, a szombat délutáni napsütésben. Fagyit vettek, aztán leültek egy padra a cukrászda előtt.

– Nem?

– Nem. Mármint nem nem.

Kati néni hirtelen már nem is imádott barkochbázni, sőt, pajkosan nézni is elfelejtett, pedig ez volt az egyik specialitása.

– Hanem? Faj? – kérdezte hosszú csend, elkomorodás és gondterhelt agytorna után.

Csak illedelmességből nem javasolta, hogy talán nullázzák ezt a fordulót, és beszéljék meg a másnapi bevásárlás menetrendjét.

– Aha.

– Rézbőrű?

– Majdnem.

Azért kellemes volt ott ülni a padon, és Balázs bácsi sem türelmetlenkedett sosem, hogy pergő ritmusban érkezzenek az újabb és újabb kérdések, bár Kati néni látta rajta, hogy olyan képet vág, mint a végső diadalt tervező hadvezér, s tudta, ilyenkor férje szinte megfiatalodik a stratégiai gondolkodás szülte lendülettől. Kint a Margitszigeten még jobb üldögélni, gondolta Kati néni: a szellő finoman meghajlít néhány fűszálat, itt-ott az ágak alá kap, befúj minden kismadár tátva maradt csőrén. Nem tudta, amit Balázs bácsi a napokban a History Channel egyik reklámszünetében hallott meg a Spektrum műsorán, hogy az énekesmadarakat pánik, stressz és ösztön szította ellenségeskedés fakasztja dalra, a hang, amelyet kiadnak, hatalmi demonstráció, amitől más madarak szíve rettegve szorul össze, csak az ember, ez a jóval nagyobb ragadozó hiszi tévesen kedvvel teli, édes énekszónak.

Anett visszatette a sporttáskába a náci egyenruhát a hozzáillő tányérsapkával, horogkeresztes karszalaggal. Már egy éve nála volt a jelmez, kéthetente használta. Egy furcsa öreg otthonában kellett levetnie magáról némi tánc kíséretében. Minden második szerdán reggel fél hatra jött érte a kocsi a sztriptízbár elé, mert nagyjából ekkorra végzett, és a bő félórás privátműsor után mindig haza is vitte a sofőr, úgyhogy kényelmes volt. Huszonnyolcezer forintot kapott ezekért a fellépésekért, ami megérte, tekintve, hogy a bácsi csak ült a fotelben és szuszogott, egy ujjal sem ért hozzá Anetthez, és csak a végén mozdult meg, hogy az asztal szélére tegye a pénzt, mondván: „Tessék, madárkám!” Anett nem foglalkozott vele, miért éppen második világháborús német katonai ruhából kell kibújnia, megtette, amiért fizették, aztán beszállt a fehér kocsiba, és várta, hogy hazaérjen. Szeretett itt lakni, mert reggelente, mikor véget ért a nap, hiába fásult el az embertelen helyzetek sorozatától, mindig jókedvre derítette a természet közelsége, és a bukszuson üldögélő énekesmadarak vidám dala. Nem volt álmos, úgyhogy bekapcsolta az HBO-t a nappaliban. A Corelli kapitány mandolinja című film ment.