Kalligram / Archívum / 2011 / Krúdy / Az elhallgatott fájdalmak spanyolfala

Az elhallgatott fájdalmak spanyolfala

Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz. Magvető, Budapest, 2011

Grecsó Krisztián új regénye, a Mellettem elférsz meglehetősen heterogén, sok kihívással teli kritikai közegbe érkezett meg. Az Isten hozott sikeres, elismerésekkel teli fennhangjai és a Tánciskola karcos, gyakran (indokolatlanul) elmarasztaló fogadtatása után kétségtelenül nehéz helyzetben van az új könyv. Az egyik legfontosabb kérdés nyilván az, hogy mennyire sikerül a korábbi „csorbát” kiköszörülni. Nos, ezúttal Grecsó elhagyott minden efféle sallangot, s a legegyszerűbbre vette a figurát. Ennek köszönhetően pedig nyugodtan ki lehet jelenteni, a regény kielégíti majd ezt az elvárást, mivel könnyen megszerethető könyvet kaptunk kézhez. Az eddigi életmű egyik nagyon fontos állomása ez a kötet. Több szempontból is.

Először azért, mert alighanem a Mellettem elférsz Grecsó egyik legszemélyesebb könyve, már amennyiben figyelembe vesszük, hogy ezúttal saját valós vagy kitalált családi történeteihez nyúlt ihlető forrásul. Az elmesélt történet és a kötet paratextusai ráadásul tüntetőleg rá is játszanak erre. Az egyes szám első személyű elbeszélőnk – akinek „különös, szlávosan csengő neve” van, mely „azt jelenti, görög” (25, 48) – egy vidékről Budapestre került fiatalember, aki egy szerelmi csalódás következtében kívül kerül önmagán, kizökken az időből és az élet kerékvágásából, s megpróbálja újra felfedezni saját magát: mondván „mert tisztába akarok jönni magammal” (7), továbbá „ismerni akarom az állományt, mindent, ami rendelkezésemre áll: a szokásokat, a múltat, a lefutott köröket” (10). Gondolom, az életút mindenki számára ismerősen csenghet, hiszen a Grecsó-szövegek egyik különös ismertetőjegye, hogy időben kissé elcsúszva ugyan, de topográfialag követik a szerző helyváltoztatásait. A kötet elején és végén pedig egy-egy szépen megrajzolt családfa is található, mely az elbeszélő származásába nyújt betekintést, ugyanakkor a születési dátum kísértetiesen összecseng a fülszövegen található biográfiai szerző születési dátumával, mintegy transzparenssé téve a kettőt. Nem utolsósorban az egész történet kezdőmondata is ezzel a becsapós személyes névmással kezdődik: „Én”. Az egész könyvet átlengi tehát a szerzőiséggel és a referencialitással való kettős játék. Összekacsint ezáltal a szerzői elméletekben tobzódó kritikusokkal, akik megmondják majd, hogy miért nem az. Valamint az őszinteség és valóság után ácsingózó hétköznapi-mezei olvasókkal, akiket meg nem érdekel az egész elméleti hablaty, hanem egyszerűen egy jó könyvet akarnak olvasni, s alighanem nekik lesz igazuk. Én pedig nem tudok velük nem egyet érteni. Számomra legalábbis örömteli az, hogy Grecsó megpróbál olyan műveket alkotni, melyek többféle befogadási horizontot mozgatnak meg.

A Mellettem elférsz egyik legfőbb kérdése mindenképpen a családi emlékezet problémája. Grecsó tehát olyan témát választott, ami bárki számára fontos lehet, hiszen nem tudom, hogy manapság mennyire vagyunk tisztában a családi emlékekkel, azaz saját múltunkkal. Azzal a kérdéssel tehát, hogy a családi történetek milyen változásokon esnek át a múltban és a jelenben, „az elhallgatott fájdalmak spanyolfala mögül” (102) kilátszik-e egyáltalán az igazság? Erre a Mellettem elférsz sem ad megnyugtató választ. A válaszok utáni keresgélés folyamán tárulnak fel a múltból a család régi elfojtott vagy elfeledett történetei, anekdotái, vagy éppenséggel legendái: Benedek és Sadi homoerotikus szerelme, ifj. Márton botrányos házasságai, szerelmi kalandjai, vagy Domos tata budapesti szerelmi kalandja. Kétségtelen, hogy ezeken a pontokon csak úgy tobzódik a szöveg, s a történetmondásban éli ki magát. Mindegyik rész tartalmaz valamilyen izgalmas vagy rendkívül szórakoztató, ugyanakkor tragikus részeket, leírásokat, jól felépített dramaturgiával és kellő mértékben adagolt érzelmi patronokkal. Ezekkel párhuzamosan pedig a jelenben ismerhetjük meg a főszereplő botladozásait és a telepi „emigrálás” motivációit, ami a többihez képest kissé halovány. Úgy vélem, ez az egyik nagy sarokpontja a Grecsó-könyveknek. A fiatal generáció (gondolok itt Jócóra is a Tánciskolából) történetei nem élnek olyan mértékben ebben a prózavilágban, mint a múltbéliek. Egész egyszerűen hiányzik belőlük valami, de lehet, hogy éppen ez a különbség jelenti a tragédiájukat. A régi történetek elbeszéléseiből a nosztalgia mellett nem hiányzik a humor vagy az irónia sem, ami olyan élővé és szerethetővé teszi még az esendőséget is. Ehhez képest a jelen mindig túl komolynak, tragikusnak akarja mutatni magát, de ez inkább szánalmas hatást kelt. Ezt az aránytalan mérleget érdemes lenne végiggondolni. Szerencsére a jelenbeli történet ebben a szövegben inkább háttér marad, egy fonal, aminek mentén el lehet mesélni a múltat. Így az egész könyvnek gyakorlatilag a sok kiváló mikrotörténet és a letisztított, jól megformált elbeszélői nyelv képezi a gerincét.

A családi nyomozás legfőbb kelléke kezdetben az idős nagymama, Jusztika hátrahagyott kéziratai, aki egyébként az egyik legjobban megformált alakja a könyvnek, mindvégig él, lélegzik a szövegben, elvesztése pedig fontos dramaturgiai fordulópont. Juszti mama visszaemlékezései kapcsán viszont érdekesen rajzolódik ki a családtörténetekhez való viszonyulás kétféle lehetősége. Kezdetben az elbeszélő még kultikusan viszonyul Juszti mama irományaihoz: „Otthon Juszti mama írásait olvastam megint. Amikor a végére értem, kezdtem előről, mint valami szent szöveget, melynek nem az értelme a fontos. Olvasás közben figyeltem magam, hol dobog jobban a szívem, melyik részt unom, mely mondatoknál szorul el a torkom.” (17). Ám később az derül ki a szövegből, hogy a múlt meglehetősen bizonytalan, s mindig az éppen aktuális mesélő nézőpontjától függ: „Valószínű, hogy Juszti mamától örököltem a keresésre, formálásra, játékra való hajlamot. Ezt az eltérések miatt gondolom, Juszti mama ugyanis faragta a múltat […].” (21) Nem véletlen, hogy az elbeszélő „faragott múltra” alapozott újságcikke elindítja a lavinát, s végül éppen a családi emlékek torzulásait, repedéseit, csúsztatásait, vagy éppenséggel elhallgatott részleteit ismeri meg. Külön szimbolikus, hogy mikor kiderül, nem minden igaz abból, amit olvasott, az életszagú „szentírás” világa a mágikusan, a „teremtés élő bizonyítékaként” (43), a „család vallásosságának zálogaként” (46) tisztelt Benedek élete kapcsán omlik össze. Ennek hatására fordul a családi emlékezet felé, ám megnyugtató eredetpontok helyett itt is csak repedéseket és lyukakat talál. A folyton félrecsúszó, hiányos nyomozásnak mise en abyme-szerű alakzata lesz a Jézus az Olajfák hegyén című elmosódó, roncsolt, kilukadt családi festmény: „Mintha csak értette volna, mi történik velünk: ahogy a családtagok elköltöztek, és egyre kevesebben éltünk a házban, a képből is mind kevesebb látszott. […] Mire az ifjabb Márton meghalt, már csak a glória fénye és a hold volt a képen, teljes lett a feketeség. Isten fiának glóriája világított, akár egy reflektor. […] Minden reggel belenéztem abba a lyukba.” (97) A kép tehát mintegy önértelmező alakzatként működik a szövegben, hiszen a zsíros párához hasonlóan rétegződnek a történetek, melyet az elbeszélőnek kellene kiolvasnia, ám a vászon eleve sérült, s végül folyton ebbe a lyukba kénytelen beletekinteni.

A múltba tekintés dermesztő-kísérteties voltát véleményem szerint jól érzékelteti a (Szilágyi Lenke fotója alapján Pintér József készítette) borító asszociatív játéka. A képen egy pocsolyába tekintő sötét figurát láthatunk, aki egyértelműen felidézi a Narkisszosz-mítoszt, valamint a tükörbenézés, az önszemlélés motívumát. Ha azonban alaposabban megnézzük, akkor láthatjuk, hogy a figura sokkal inkább egy szoborra emlékeztet, így viszont a vízfelület Medúza dermesztő tekintetéhez vezet el bennünket. A főszereplő ugyanis, miközben folyton önmagát keresi a múltjában kutakodva, éppen a „kővé válás”, azaz a gének determináló hatása elől próbál elmenekülni. Ahogy ezt a regény legelső bekezdésében is olvashatjuk: „Én a testemmel szerződést kötöttem. Az inak, szalagok, izmok legyenek mindenütt lazák, akár a szárítókötél. […] Egészséges akarok lenni, mert a múlt tele van halállal, és én érezni akarom, hogy bírom a halált. A családom, a régi idők emberei nem kezdenek ki.” (7) Megjegyzem, ez a legelső mondat bennem elég ellentmondásos benyomásokat keltett. Egyrészt elismerem, hogy erős asszociációkra lehetőséget adó kijelentés. Másrészt viszont nem tudok eltekinteni attól, hogy a kortárs kultúra (és irodalom) testdominanciája közepette kissé félrevezetőnek tartom. Ugyan mindvégig jelen van a testiség, hiszen a főszereplő identitáskrízisének dramaturgiáját a testi változásokon szépen megfigyelhetjük. Hősünk hol lefogy (92), hol aljasul lerészegedik (197), hol meg a Tánciskolát idéző androgün rémképek gyötrik (149, 152). Mindez még elég kevésnek tűnik ahhoz, hogy a gondolat a felütés hangneméhez mérten legyen elmélyítve a könyv során. Szóval történetesen ha ez a paktum először csak a 277. oldalon kerül elő, akkor is világos, és elég erős kijelentés marad. Az ilyen ballisztikus mondatok nem illenek a Mellettem elférsz egyébként rendkívül finom eleganciájához, például amilyen érzékiséggel, s mégis sokatmondóan jelenik meg a homoszexualitás a Benedek–Sadi szálban, ami kétségtelenül az egyik legszebben megírt része a könyvnek.

A test sokkal inkább a származástan szempontjából lesz fontos, s elvezethet a kétféle emlékezési módok konfliktusához. A családi, kollektív emlékezetben létezhetnek elhallgatások, amiket ilyen-olyan módon csendben őrizgetnek, de a génemlékezet ezt nem ismeri. A test a gének által tudattalanul is emlékezik, magában hordja a „múltat”, a másikat, így tehát a szubjektum eleve hasadt és végtelen szállal nyúlik vissza a múltba. Akár egy marionett: „A térdem egyre erősebben remegett, a combom is, mintha a génjeimben bujkáló hajlamok, Benedek tisztátalan vágyai, Márton tata remegése, az ifjabbik Márton görcsei, Juszti mama Parkinsonja működni kezdtek volna a testemben. Úgy dülöngéltem, akár valami bábu: bokából, térdből és combból is remegtem. […]. A felsőtestem dülöngélt, támaszték nélküli báb voltam, mintha az alsó és a felső részem kettétört volna.” (150). Hogy világosabb legyen. A „menekülő ember” minél mélyebbre ás a múltban, annál inkább fedezi fel magában s így testében is a nyugtalan elődöket. Ennek be- és felismerése viszont nem a determináltság keltette teljes rezignáltságba taszítja, hanem éppen ellenkezőleg, a változás lehetőségének felismeréséhez (219) és a másság, pontosabban a mások elfogadásához vezeti el. Ahogy azt a kötetcím feloldásában is olvashatjuk: „Nem töltöm ki az időmet. […] Nem értem, amit gondolok, csak úgy gondolom, folyamban, néha ki is mondom, mellettem bárki elfér. Vagy bármi. Egy kövér, kocka alakú embert képzelek el, ahogy kitölti a saját kockáját, nincs mellette hely, minden az övé. A pillanat, a tér, a lehetőség. […] Nem csak a múltnak kéne elférnie mellettem, ez jutott eszembe. Meg, hogy mi szólna hozzá a lány, ha ezt mondanám neki. Hogy mellettem elfér.” (277)

Van egy további aspektusa a könyvnek, amit érdemes kiemelni. A topográfiailag változó Grecsó-próza egyik nagy kérdése számomra az volt, hogy a vidéki tájon edzett ábrázolástechnika és nyelvezet hogyan birkózik majd meg a nagyváros ábrázolásával. Arról újra meggyőződhetünk, hogy az imaginárius vidéki telep „dermedtségét”, s azt, hogy az ember a gének mellett a tér által „belenevelt” szokásokat is magában hordja, még mindig hihetetlen érzékletesen, sőt érzékien jeleníti meg ez a prózavilág (17). Ugyanakkor érdekes megfigyelni, hogy milyen kihívások elé állítja a tér a városban bolyongó szemlélődőt: „Andor eldugott társasházban lakott […] az ablakból olyan volt a látvány, mintha falusi utcára látnék – legalábbis ezt mondtam. […] Megjegyeztem, hogy mégsem, ez a nézőpont másolat, nem igazi. Egy falusi utca sohasem lenne ilyenformán zárt, efféle házlábak sincsenek benne, erre a képre csak olyasvalaki mondja, hogy olyan, mintha, aki csak elképzeli, és a sohasem látott távoli utcát ebben az átjáróban véli fölfedezni.” (191) Valamint azt, hogy a „másolatban” hogy próbálja meg felfedezni a különbségeket, majd hogyan próbálja szimbolikusan újra és újra kisajátítani: „Féltik, óvják errefelé a teret, mert a tekintetektől is fogy, csupaszodik. A zsúfoltság nem állhatja, hogy valami kinyújtózzon, elférjen, megmozgassa a tagjait.” (214) Végül, akárcsak korábban a telep, hogyan épül be az elbeszélő életébe, s hogyan válik az elbeszélő identitáskrízisének allegorikus kivetülésévé, s hogyan kapcsolódik össze a családi emlékezetben felfedezett repedés a város megismerésével az apró életmozzanatokon keresztül: „Már ráfordult a busz a Rottenbiller utcára, mikor eszembe jutott, hogy a repedéseket szerettem volna követni. […] Hetekig böfögött, szivárgott, lihegett a város, és én látni akartam a nyomokat, a helyeket, ahol a Csikágóba hazatartó nénik titokban keresztet vetettek. Mert nem Istentől való dolog, hogy fölkavarodik a betonon a víz, mintha a pokol kénes gőze készülne kitörni. A trolin elegem lett magamból, a mániákusságomból: ugyan mit láttam volna? Nincs nyom, ezek a repedések nem azok a repedések, hiába akarok a tanúkon kívül bármi mást találni.” (240) Bár az elbeszélő még csak a „város pereméről” (91) néz szét, engem meggyőzött arról, hogy a nagyváros megjelenítése valószínűleg a jövőben sem lesz életidegen ebben a környezetben.

Az új Grecsó-könyv tehát, mint azt megpróbáltam fentebb érzékeltetni, nemcsak igazán olvasmányos, magával ragadó történeteket, hanem sok apró és érdekes mozzanatot is rejt magában. Számos olyan elgondolkodtató kérdést fejteget a családi múlttal és a lokális emlékezettel kapcsolatban, amin a Mellettem elférsz elolvasása után érdemes azért egy kicsit eltűnődni. Bízom benne, hogy a könyv egy kényelmes helyet talál majd magának az életműben és az irodalomtörténetben.