Bableves szerb módra

Celia, valljuk be, nem szerette az apját, vagy rendben, legyünk kíméletesebbek, fogalmazzunk másként, mondjuk úgy, hogy Celia nem nagyon szerette az apját, miközben persze ez sem ilyen egyszerű, mert hát szerette ő tulajdonképpen, csakhogy problémás volt ez a szeretet, ezért valószínűleg azt kellene mondani inkább, hogy Celia meglehetősen bonyolult módon szerette az apját, ennek a bonyolult szeretetnek pedig bonyolult okai, mi több, bonyolult következményei voltak, amit Celia kénytelen volt újra és újra megtapasztalni, nemcsak otthon, Splitben, hanem később is, Újvidéken, például azon a kora tavaszi reggelen, amikor szokása szerint az ablakban állt, és csupaszra vetkőzve itta a kávéját, ezzel a kávézással indult Celia minden napja, meg a testápolással, amely a csupasz kávézást követte.

Ilyenkor P. rendszerint úton volt már, menedzselte a piacvezetésre törő ásványvizet valahol Észak-Szerbiában, vagy ahogy Celia mondaná, a Vajdaságban, Celia ugyanis nem szerette az Észak-Szerbia megnevezést, mivel ez szerinte egyszerűen nem felelt meg a valóságnak – és éppen az ilyen dolgok miatt volt nehéz szeretnie az apját, nagyrészt ugyanis neki köszönhette ezeket a beidegződéseket, ezeket a mélyen beágyazódott politikai elveket, amelyek szerint például a Vajdaságra soha nem mondhatjuk azt, hogy Észak-Szerbia, mert Vajdaság és Szerbia két teljesen külön „entitás”, ahogy az apja mondogatta, még ha ez nem is tetszik egyeseknek, tette hozzá olykor a bronzbarna, szikár öreg dalmát, aki alig egy évtizeddel korábban katonatisztként szolgálta végig a honvédő háborút, és csak a Vihar hadművelet után nyugdíjazták, igen, Celia apja a legragyogóbb horvát győzelemmel fejezte be a haza szolgálatát, és azután már csak a lánya nevelésének szentelte magát, így Celia neki köszönhette ezeket a beidegződéseket, akár akarta, akár nem, átszivárogtak belé mindazok a dolgok, amelyeket az apja hangoztatott, például az is, hogy a Vajdaság nem egyenlő Észak-Szerbiával, nem volt és nem is lesz soha, ami persze jellemző módon elhamarkodott kijelentés volt a részéről, hiszen a múlt nézőpont kérdése, a jövő pedig meglepő fordulatokat hozhat.

Celia ott állt meztelenül az újvidéki lakás elfüggönyözetlen ablakában, a kávét már megitta, most a testápolóval kenegette magát.

Amikor végzett, a bonsai cseresznyefa ágacskáit kezdte metszeni, még a rügyezés megindulása előtt akarta megritkítani őket, sokáig nézegette a kicsi lombkoronát, újra és újra mérlegelt és viszonyított, mielőtt egy-egy ágat levágott, hosszú perceken át elmélyedten dolgozott, amikor egyszer csak bableves illata legyintette meg az orrát, hátranézett, mintha a háta mögül, a konyhából jönne az illat, de a következő percben már hiába szimatolt, nem érzett mást, csak a magára kent testápoló mandulaillatát, közben azonban már elindult egy másik történet is, mert mi lenne, gondolta, ha főzne egy bablevest, sonkával, fokhagymával, jó sok babbal, igen, mi lenne, ha főzne egy jó sűrű bablevest P.-nek, mire hazaér; csupán a háztömböt kellett megkerülnie, két házzal odébb, a következő sarkon volt a piac, élénk színekkel, zöldségfélékkel, krumplihalmokkal, tojásokkal, bontott csirkékkel, a kőasztalok közt pedig a tolongó újvidékiek, ha lenne kinek, Celia most bevallhatná, hogy megszerette Újvidéket, és hogy jobban szeret már Újvidéken, mint otthon, Splitben, amin nem változtatott az sem, hogy kezdett rosszul alakulni a viszonya P.-vel.

Nagyszemű babot keresett, vörösbabot, szépen mutat majd a sonka mellett, babérlevelet és sárgarépát is vett, fél kiló krumplit, egy csomag hagymát, a futaki kofa közben elmagyarázta, a bab úgy a legjobb, ha főzés előtt tejben leáztatja, ettől puha és omlós lesz, mint a friss kalács, mondta, és Celia kérdésére, hogy sonkát kitől érdemes vennie, egy kék micis, kopott zakós öregre mutatott, két sorral arrébb, de ne sonkát kérjen, mondta, hanem oldalast, azzal jobb lesz, az öreg is Futakról jár be Újvidékre, nagyon jó oldalasa van; Celia odaaraszolt a lassú tolongásban az öreghez, kisebb-nagyobb szárított oldalasok hevertek előtte, Celia mutogatott hátrafelé, hogy melyik asszony küldte, és egy kisebb oldalast szeretne bableveshez, mondta, ezer ránc rajzolódott ki az öreg szeme körül, ahogy elmosolyodott, előhúzott az oldalasok alól egy közepes nagyságút, odafogott mellé egy csomag fokhagymát is, ez ajándék, mondta, és megemelte a kék micisapkáját, jöjjön máskor is, gospođica, mondta; és ezzel meg is volt minden, ami a bableveshez kell, szerb módra.

Amikor hazaért, akkor jutott eszébe, hogy elfelejtette a tejet, amiben a babot kellett volna áztatnia.

Levetkőzött, csupán a harisnyát hagyta magán, Celia főzni is így szeretett, meztelenre vetkőzve, otthon persze, az apjánál, ezt mégse tehette meg, Újvidéken viszont úgy főzött, ahogy akart, meztelenül vagy harisnyában; alacsony fokozaton kezdte főzni a babot, hogy előbb megpuhuljon, bekapcsolta a tévét, és kezdte hámozni a krumplit, pucolni a répát, a vöröshagymát, gerezdekre bontotta a fokhagymát, szépen odakészített egymás mellé mindent, a konyhaasztalon sorakoztak a zöldségek.

Egy nagyobb késsel kettévágta az oldalast.

Úgy gondolta, egy óra elég a babnak, hogy megpuhuljon, addig nyugodtan tévézhet; magára kapott egy inget, leült, a lábait felrakta egy székre, és belefeledkezett az adásba, egy beszélgetés folyt éppen a modern nő identitásáról, olyan hevesen, hogy a műsorvezető csak ritkán jutott szóhoz, Celia ezután egy sorozatfilmbe is belenézett, csak ezután fogott hozzá ismét a főzéshez, az inget újra levetette és a székre dobta, a babról a vizet leöntötte és frisset töltött a fazékba, hozzáadta az oldalast, sót és borsot hintett a levesbe, megkavarta, lefödte, és megint állni hagyta, közben pisilni ment, majd amikor a konyhába visszajött, következtek a zöldségek, az apróra vágott vöröshagyma, a hosszában kettészelt sárgarépa, a három krumpli egészben, és néhány babérlevél a nagyobb dicsőségért, végül csak a fokhagyma gerezdjei maradtak az asztalon, ezeket előbb meg kellett törnie, a fakanalat az edény szélére állította, ráborította a födőt, majd elkezdte keresni a fokhagymatörőt, kotorászott a fiókban, de nem találta, egyszerű alumínium fokhagymatörő volt, őt viszont emlékek fűzték hozzá, most viszont nem volt a helyén, épp kezdett bosszankodni, amikor eszébe jutott, hogy hiszen a fokhagymatörőt nem hozta magával, otthon hagyta Splitben; egy pillanat elég volt, hogy lehangolódjon, leült, percekig nem mozdult, nem értette, hogy egy ilyen apróság miatt, hogy mégiscsak egy hülyeségen kell megbuknia mindennek, egy fokhagymatörő miatt omlik össze az egész, a födő tovább zörgött halkan az edényen, pöfögött a leves, Celia viszont egészen más szögből látott most mindent, Újvidéket, P.-t, és az apját is Splitben, pedig hát késsel is megtörhette volna a fokhagymát.

Visszaköltözni Splitbe, az maga a bukás, „a feltétel nélküli kapituláció”, hogy az apja szavaival éljen; pöfögött, forrt a leves, zörgött a födő halkan, és kezdett besütni a nap az ablakon, mintha egy széles aranylemezt csúsztattak volna be, aztán még egyet és még egyet, szépen egymásra rétegződtek az aranylemezek, visszatérni Splitbe valóban kapituláció lenne, gondolta, kés van, vágódeszka van, fokhagymatörő nélkül is meg lehet törni azt a baszatlan fokhagymát, és ha különköltözne, akkor mégiscsak könnyebb lenne, külön kell költöznie, igen, ezt még megpróbálhatják, gondolta, különben is szeretett volna egy kutyát, és az apja arra tanította, hogy csak harc van, ha kell, harc a végsőkig, de kapituláció az nincsen.

Nem, gondolta, és kezébe vette a kést, nem költözik vissza Splitbe, és odahúzta maga elé a vágódeszkát, egyelőre semmiképpen, és kezdte a penge lapjával megtörni a gerezdeket, az apja büszke lehetne rá, gondolta, az öreg dalmát, aki soha nem adta fel, harcolt a végső győzelemig, igen, vagyis addig, amíg nem nyugdíjazták a Vihar hadművelet után, gondolta, mivel Knin elfoglalásakor kissé túllőtt a célon.

Tuđman elnök megígérte ugyan a rádióban, hogy a szerb polgároknak semmitől nem kell tartaniuk, maradjanak nyugodtan az otthonaikban, a nap folyamán többször is elhangzott az elnök nyilatkozata a rádióban, a civil lakosságnak nem eshet bántódása, mondta, a horvát kormány szavatolja a szerb polgárok biztonságát, de más az elnöki rezidencia, és más a harctér, Celia apja pedig elkapatta magát, ami érthető persze, hiszen évekig vártak arra a mindent eldöntő négy napra, évekig várták, hogy visszafoglalják a szerbektől az úgynevezett Krajinákat, miközben tárgyalások folytak, szüntelen tanácskozások és eredménytelen békekonferenciák, lehetett volna húzni még évekig, de a svájci tárgyalások kudarca után Horvátország elnöke döntött, éjfélkor kiadta a parancsot, kora hajnalban tehát megkezdődhetett az Oluja, a végső hadművelet, amely stratégiai okok miatt gyors és határozott kellett, hogy legyen, és valóban, ez volt a délszláv háború legtökéletesebben megkomponált hadművelete, igazi mestermű a maga nemében.

Akadtak kisebb szépséghibák, apróbb túlkapások, amit meg lehet érteni, ilyen elszántság és ekkora tét mellett.

És különben is, a hadművelet után Celia apját nyugállományba helyezték, az a néhány nap pedig, amíg a honvédő horvátok visszafoglalták területeiket a szakadár szerbektől, valóban meghatározta az ország jövőjét, mondhatni, ezek a napok jelentették a horvátok számára a függetlenség elnyerését s egyben a háború befejezését, és Istennek legyen hála, hogy a háború véget ért, legalább a horvátok számára – mert a szerbek azután még hosszú évekig folytatták máshol és mások ellen a maguk esztelen harcát, mert ők sem arról ismertek, hogy feladják, mondogatta Celia apja, ők akkor sem adják fel, amikor már mindennek vége, mondta, éppen ezért volt szükség a Vihar hadműveletre, ezért kellett őket szétzavarni és szétverni, a szerbekkel másképpen nem lehet, ismételgette az öreg dalmát, mert ők a nyilvánvaló vereségük után is úgy viselkednek, mintha győztesek lennének, aminek már köze sincs a hősiességhez, nem, ez már ostobaság, szánalmas és nevetséges ostobaság, mondogatta Celia apja dühösen, és Celia csupán azt nem értette, hogy ha ez annyira nevetséges, akkor az apja miért dühöng mégis, és miért nem hahotázik inkább az egészen.

A megtört fokhagymát beleszórta a levesbe, és aztán már nyugodtan tévézhetett, a bab, a sárgarépa, a krumpli, az oldalas halkan főtt, pöfögött a bableves a fazékban, Celia leült, a lábát felrakta a székre, és belefeledkezett a műsorba.