A ló; A vízbefúlt gyerekek; Archaikus töredék; Hírnökök; Juliska sötétben

A ló

Mit tud ez a ló adni neked,
amit én nem tudok?

Figyellek amikor egyedül vagy,
ahogy kivágtatsz a tejcsarnok mögötti mezőre
s kezeidet a kanca sötét sörényébe
fonod.

Tudom már mi lapul a hallgatásod mögött:
gúny, gyűlölet irántam és a házasság iránt. Mégis,
azt akarod, hogy érintselek meg; úgy zokogsz
akár egy menyasszony, de amikor rád nézek, látom,
a te testedben nincsenek gyerekek.
De akkor mi van ott?

Azt hiszem, semmi. Csak a sietség,
hogy előbb halj meg, mint én.

Álmomban néztem, ahogy lovagolsz
száraz mezőkön át, majd
leszállsz: így sétáltatok ti ketten;
a sötétben nem voltak ott árnyaitok.
De én éreztem, felém tartanak,
hisz éjjel bárhová mehetnek,
ilyenkor nem parancsol nekik senki.

Nézz rám. Azt hiszed, nem értem?
Mi is lenne az állat,
ha nem kijárat ebből az életből?

Horse

What does the horse give you
that I cannot give you?

I watch you when you are alone,
when you ride into the field behind the dairy,
your hands buried in the mare’s
dark mane.

Then I know what lies behind your silence:
scorn, hatred of me, of marriage. Still,
you want me to touch you; you cry out
as brides cry, but when I look at you I see
there are no children in your body.
Then what is there?

Nothing, I think. Only haste
to die before I die.

In a dream, I watched you ride the horse
over the dry fields and then
dismount: you two walked together;
in the dark, you had no shadows.
But I felt them coming toward me
since at night they go anywhere,
they are their own masters.

Look at me. You think I don’t understand?
What is the animal
if not passage out of this life?

A vízbefúlt gyerekek

Látod, nincs számukra ítélet,
természetes tehát, hogy fulladniuk kell,
először a jég fogadja be őket,
majd ezután, minden télen, gyapjú sálaik
lebegnek utánuk a süllyedésben,
egészen a végső nyugalomig.
És a tó megtartja őket szétágazó, sötét karjaiban.

De különféle halálnak kell eljönni értük,
a kezdethez oly közel még.
Habár mindig is vakok
voltak és súlytalanok. A többi már
álom éppen ezért, a lámpa,
a finom, fehér vászon, ami az asztalt borítja,
a testük.

És egykori neveiket mégis hallják,
ahogy csali siklik a tó fölött:
mire vársz még,
gyere haza, gyere haza, tóba
veszett, kéklő és végleges.

The Drowned Children

You see, they have no judgment.
So it is natural that they should drown,
first the ice taking them in
and then, all winter, their wool scarves
floating behind them as they sink
until at last they are quiet.
And the pond lifts them in its manifold dark arms.

But death must come to them differently,
so close to the beginning.
As though they had always been
blind and weightless. Therefore
the rest is dreamed, the lamp,
the good white cloth that covered the table,
their bodies.

And yet they hear the names they used
like lures slipping over the pond:
What are you waiting for
come home, come home, lost
in the waters, blue and permanent.

Archaikus töredék

Próbáltam szeretni az anyagot.
Egy feliratot ragasztottam a tükörre:
Nem gyűlölheted az anyagot és szeretheted a formát.

Gyönyörű nap volt, bár hideg.
Túlzottan érzelmes volt számomra ez a gesztus.

.......a versed:
próbálta, de nem tudta.

Egy feliratot ragasztottam az első feliratra:
Kiálts, könnyezz, törd össze magad, tépd meg a ruhád –
A szeretni valók listája:
Kosz, étel, kéreg, emberi haj.

.......említett
ízléstelen túlsúly. Majd

letéptem a feliratokat.

AJAJAJAJ üvöltött
a meztelen tükör.

Archaic Fragment

I was trying to love matter.
I taped a sign over the mirror:
You cannot hate matter and love form.

It was a beautiful day, though cold.
This was, for me, an extravagantly emotional gesture.

.......your poem:
tried, but could not.

I taped a sign over the first sign:
Cry, weep, thrash yourself, rend your garments—
List of things to love:
dirt, food, shells, human hair.

....... said
tasteless excess. Then I

rent the signs.

AIAIAIAI cried
the naked mirror.

Hírnökök

Csak várnod kell, ők majd rádtalálnak.
Alacsonyan repülnek a láp fölött a vadludak,
megcsillannak a fekete vízben.
Rádtaláltak.

És a szarvasok –
milyen gyönyörűek,
mintha testük sem tudná korlátozni őket.
Lassan kiáramlanak a tisztásra
a napfény bronztábláin át.

Miért állnának oly csöndesen,
ha nem várnak valamit?
Szinte mozdulatlan, míg elrozsdáll ketrecük,
reszketnek a szélben a bokrok
lombtalanul összekuporodva.

Hagynod kell csak, hogy megtörténjen:
az üvöltés – eressz, eressz – mintha a hold
elválna a földtől s a teljességig
emelkedne saját köreiben

míg élettelenül nem kerülnek
eléd, hústól terhesen,
s te föléjük hajolsz, sebzett uralkodó.

Messengers

You have only to wait, they will find you.
The geese flying low over the marsh,
glittering in black water.
They find you.

And the deer–
how beautiful they are,
as though their bodies did not impede them.
Slowly they drift into the open
through bronze panels of sunlight.

Why would they stand so still
if they were not waiting?
Almost motionless, until their cages rust,
the shrubs shiver in the wind,
squat and leafless.

You have only to let it happen:
that cry – release, release – like the moon
wrenched out of earth and rising
full in its circle of arrows

until they come before you
like dead things, saddled with flesh,
and you above them, wounded and dominant.

Juliska sötétben

Erre a világra vágytunk.
Mind, ki halottan akart látni minket,
halott. Hallom a boszorkány üvöltését,
ahogy holdvilágnál áttöri
a cukormázt: Isten megjutalmaz.
Nyelve gázzá aszalódik…

Most, távol a női karoktól
és a nők emlékétől is, apánk kunyhójában
alszunk, sohasem éhesen.
Miért nem felejtek?
Apa csukja az ajtót, kizárja
a bajt a házból, s annak éveit.

Senki sem emlékszik. Még te sem, bátyám,
nyári estéken úgy nézel rám, mintha
el akarnál hagyni,
mintha semmi sem történt volna.
Csakhogy én gyilkoltam miattad. Látom a fenyők karjait
s ragyogását annak a kemencének –

Éjjelente várom, hogy átölelj,
de nem vagy sehol.
Egyedül lennék? Leselkedők
szuszognak a csendben, Jancsi,
még mindig ott vagyunk és mindez igaz, igaz,
a fekete erdő és a tűz is, esküszöm.

Gretel in Darkness

This is the world we wanted.
All who would have seen us dead
are dead. I hear the witch’s cry
break in the moonlight through a sheet
of sugar: God rewards.
Her tongue shrivels into gas. . . .

Now, far from women’s arms
and memory of women, in our father’s hut
we sleep, are never hungry.
Why do I not forget?
My father bars the door, bars harm
from this house, and it is years.

No one remembers. Even you, my brother,
summer afternoons you look at me as though
you meant to leave,
as though it never happened.
But I killed for you. I see armed firs,
the spires of that gleaming kiln—

Nights I turn to you to hold me
but you are not there.
Am I alone? Spies
hiss in the stillness, Hansel,
we are there still and it is real, real,
that black forest and the fire in earnest.