Pentameron – A kereskedő

Cienzo betöri egy király fiának fejét, majd elmenekül az országból, és kiszabadítván Eszenincs Király leányát egy sárkánynak markából, továbbá megannyi más kalandot követően, feleségül veszi, ám egy másik asszony is megbűvöli, fivére azonban megtöri a rontást, mire Cienzo féltékenységében életét veszi, de végül megbizonyosodik ártatlanságáról, és feltámasztja holmi csodafűvel.

Elképzelni is nehéz, mily mértékben kápráztatta el a jelenlevőket Zezolla szerencsés végzete, s miként kegyes közbenjárásáért az eget magasztalta mindahány, a mostohanővérek csekélyke bűnhődését éppen úgy elítélte, lévén a dölyfre sosincs elegendő bírság, sem méltó fizetség az irigykedésre. Ám Tadeusz herceg jobb kezének mutatóujját a szájához emelte, s ekként a mesét követő szüntelen morajlást nyomban leintette, amazoknak pedig, mintha farkast láttak volna, vagy mint a nebulók, kiket mesterük ért pusmogáson, ajkukra fagyott a szó egyszeriben1. Majd a herceg biccentett Luciának, hogy bogozza tovább a mesék fonalát, ő pedig azonmód engedelmeskedvén a parancsnak, ekként állt elő: „Férfiember számára csákány és lapát valamennyi kaland, mely, midőn még sejtelme sincs róla, útját egyengetve jobb sorsa felé tereli. És ha ezerszer is elátkozza az esőt, mely a kobakját locsolja, ezeregyedszerre majd csak megtanulja, hogy amaz nem csak kertjének, de gyomrának is legfőbb csendestársa, miként egy ifjúval történt, kiről mesélni fogok.”

Élt egyszer egy dúsgazdag kereskedő, Antoniellónak hívták, s volt neki két fia, név szerint Cienzo és Meo, akik annyira hasonlítottak egymásra, hogy az ember általugorhatta volna a saját fejét, hasonlatosságukon a legkisebb rést se találta. Történt egyszer, hogy Cienzo, aki egyszersmind apjának elsőszülöttje volt, kőzáporosdiba keveredett a nápolyi király fiával, s bezúzta annak kobakját, mire Antoniello szörnyű haragra lobbant2:

– Zsíros fogás volt, mondhatom, bravó, menj csak, és locsogd el mindenfelé! Hordozd meg a zsákmányt, kérkedj nagy peckesen, mielőtt én gombolom le a hírhedett dölyfödet! Azt hiszed, egy ócska éjjelit repesztettél széjjel? Akkor már inkább tőlem tudjad, hogy királyi üstököt szereltél meg! Hol tanultad ezt a jóféle mértéket, te löttyedt szarvú kecske? S merre kacskaring tovább az életed, mikor épp elfőzted róla az utolsó levét? Mert én három garast nem adok érte, annyi szent! Visszabújhatsz az anyád köténye alá, vagy vissza oda, ahonnan kijöttél, mert a király kacsóitól megvédeni, bizisten, nem tudlak én! Mégis mit képzelsz, nem elég hosszúak a karjai, hogy felkutassanak téged? Vagy miben reménykedsz? Hogy nem érnek el bárhová? Nem szaglott bűz még annyira, aminőt ő rittyent belőled!

Minekutána az apja kidühöngte magát, majd újra és újra felböffentette a mérgét, Cienzo ekként felelt:

– Én mindig azt hallottam kegyelmedtől, jó uram, hogy orvosnál jobb a strázsa. Ha ő töri be a fejem, atyám azt jobbnak találja? Férfiak leszünk, ha párbajra hívnak, azonmód szökünk, s vállaljuk a küzdelmeket, melyeknek, akárcsak most is, legtöbbször sérelem az ára. Végtére is első baklövésem ez, atyám, királyunknál pedig nincs bölcsebb e földön. Éljek bár száz évig, mit árthat nekem? Aki az anyját nem adja, annak leányát veszem és viszem! Ha a sonkáját dugdossa, hát beérem majd a nyers csülkeivel! Nagy a világ, otthonom benne bárhol megtalálom, nem leszek poroszló, megváltva ezzel gyávaságom!

– Mit árthat neked? – fortyant fel újfent Antoniello. – Mondjuk, kiebrudalhat ebből a világból, hogy csak úgy kapkodd a fejeddel együtt a lélegzetedet! Vagy egy húszrőfös doronggal iskolamesterré avat, s kedvedre botozhatod te is a halakat, várva a csodát, hogy amazok megszólaljanak! Vagy szappanos gallérral tiszteli meg nyakad, hogy az akasztófa alatt rendezd be a vidámsarkodat, s midőn arád kezét véled megérinteni, a hóhér lába áldja meg nászodat. Úgyhogy bérbe ne add az irhádat a cserzővargának, lódulj most azonnal, ne halljon vitézségedről se kisded, se banya, de még a lábad nyomát is takarítsd el tüstént! Jobb egy madárnak a bozótban, mint a kalitkában. Nesze, fogd a pénzem, oldozd el az istállóból a két csodaménem egyikét, s ráadásnak vidd a varázsszukámat, csak ne halogasd tovább az indulásodat. Mert jobb ma meglendíteni a sarkadat, semhogy holnap a sarkadnál fogva felaggassanak, jobb ma a nyakadba kapni a lábadat, semhogy holnap a lábaid előtt heverjen a nyakad, végezetül pedig jobb megtenni ezer lépést is akár, semhogy háromlépésnyire ólálkodjon a halál. Ha tehát nem veszed mindjárt a cókmókodat, se Baldo, se Bartolo doktorok nem gyámkodhatnak immár ügyed felett3!

Cienzo pedig, miután apja áldását kérte, nyeregbe pattant, s a szukát az ölében szorongatva megsarkantyúzta a lovát, ámde alig hajtott át a Capuai kapun4, behúzta a gyeplőt, megfordult, és így szólt:

– Szépséges Nápolyom, álljad a sarat, mert el kell hagyjalak! Cukortéglából, s királyi tésztából húzott falak, ki tudja, mikor láthatlak titeket! Látom e vajha a várost, hol mannából szilárdult az utca köve, s minden gerenda nádcukorból pergetett, hol levelestészta-ablakok s ajtók uralnak minden teret? Elválni tőled, szépséges Pendino, ó, én szegény fejem, rosszabb, mintha a semmiben himbálódznék ítéletnapig! Összeszorul a szívem, ó, Piazza Larga, hogy itt kell hagyjalak! A lelkem legkisebb darabja is ízekre szakad, Piazza dell’Olmo, ha a messzeség tőled elragad! Régi dzsidások, szívembe katalán dárdát döfjetek, midőn a Via Lancierin feledlek titeket! Ó, és a Forcella, szegycsontom vasa se tartja vissza kiszakadó szívemet! Hol találok másik Kikötőt, hozzád hasonlót, mely édes révje minden földi jónak? Miféle út helyettesíti majd az Eperfák sétányát, hol Ámor hernyói fonnak delejes kellemgubókat? Hol lesz az új Pertuso, nagybecsű férfiak találkahelye? Hol egy új Loggia di Genova, a zsíros pompa otthona, melynek nyomában a kellem áhítattá válik? Ó, én nyomorult, nem tudok anélkül megválni tőled, drága Lavinaro, hogy szememből ne fakadna sötét zuhatag! S téged, szép Piacterem, nem hagyhatlak el úgy, hogy ne a fájdalom jelölné meg sorsomat! És te, Chiaia, egyetlenem: kavicsok peregnek alá sziklaszívemen5! Répák és céklák, fánkok és lepények, ég veletek! Brokkolik, dagadók, pacalok és zúzák, elhagylak titeket! Pecsenye s pástétom, mély hódolatom! Ég veled, te, városok virága, Itália koronája, Európa hímes tojása, agyő, világnak tükre, agyő Nápoly, te páratlan és felülmúlhatatlan, hol erény kovácsolt a házakra ajtóreteszt, és a kellem patronál minden határkövet. Odébb állok hát, hogy a zsíros köcsögök özvegye maradjak, elhagyom e tájat, s vele együtt el a brokkolikat.

Ezeket mondotta, majd midőn sóhajtozásainak rekkenőségét télre dermesztették a könnyei, elügetett, s addig poroszkált, míg el nem érte Cascano környékén a sűrű rengeteget, amely még a Nap legmakacsabb sugarának sem engedte látni, hogyan delejezi meg a csöndet és az árnyakat, nos, ebben az erdőben, egy toronynak lábánál talált egy kalyibát, ám a gazda, minthogy rájuk borult már a sötét éjszaka, ő maga pedig erősen félte a szökevényeket, nem nyitotta ki a torony kapuját, ekként a szerencsétlen Cienzo kénytelen volt a romba dőlt viskóban meghúzni magát, ahol, miután a csodamént a réten megkötözte, fogta a varázsszukát, s mindketten elfeküdtek egy kupacka szalmán. De még le sem csukta a szemét, a kutya mindjárt csaholni kezdett, s a szobában közelgő csoszogások neszeltek.

Bátor, mondhatni roppant vakmerő ember lévén, Cienzo se habozott soká, hanem előkapta kardját, mely nem volt nagyobb egy szentjánoskenyérnél, s a levegőt ritkítva vagdosni kezdte fejét a sötétnek, ám amikor rájött, hogy a léghuzaton kívül nincs mit kaszabolni, visszament a szalmára aludni. Csakhogy kisvártatva, s alig kivehetően ismét hallani vélte a csoszogást, így hát újra megmarkolta kardocskáját, majd talpra szökkent, mondván:

– No, megállj csak! Most már tényleg dühítesz! Mire való ez az ócska csepűrágás? Bújj elő, ha engedi a merszed, hadd lássam, van-e akkora az úri szeszélyed, mint a cipőmnek talpa, ami épp e találkozásra vár!

E szavak hallatán akkora kacaj csendült, hogy majd kipukkant, aki felgurgulázta, majd megszólalt valahonnan egy dörmögő hang:

– Gyere le, akkor majd megmondom, ki vagyok!

Erre Cienzo, anélkül, hogy a szeme rebbent volna, így felelt:

– Lemegyek én tüstént, de le bizony! No, várj csak! – és addig tapogatózott a sötétben, amíg egy létrába botlott, s minthogy a létra egy pincébe vezetett, Cienzo is aláereszkedett, odalenn pedig egy égő lámpásra, továbbá három kumaszkára bukkant, akik keserű prünnyögés közepette ilyesmiket mondtak:

– Ó, édes kincsem, el kell veszejtselek!

Nosza, Cienzo se volt rest, s hogy ki ne lógjon a fura kompániából, beállt közéjük főprünnyögőnek, majd miután eléggé szépen kivette részét a bőgicsélésből, s midőn a Holdnak immár legkisebb sugára, akár egy jól kifent szekerce, kettőbe nyeste az Ég farsangi fánkját, a három síró kumaszka ekként szólt hozzá:

– Fogd hát e kincset, s próbáld megőrizni, mert te szemeltettél ki boldog gazdájának! – avval olyan gyorsan s végérvényesen, miként csak a Gonosztól telik, köddé is váltak.

Nem sokkal azután, hogy megpillantotta az első reggeli világot, Cienzo is fel akart volna jönni a pincéből, ám a létrának addigra nyoma veszett. Ennek okáért olyan hangos ordítozásba kezdett, hogy a torony gazdája, aki a reggeli ürítkezéshez keresett menedéket a romok között, mindjárt meghallotta a fiú szavát, majd miután kifaggatta, annak rendje s módja szerint végére járva a lenti dolgoknak, hozott egy létrát, lemászott, s hát atyavilág, a fiú mellett egy jókora kupac kincsre talált, amit hiába akart Cienzóval megfelezni, amaz köszönte szépen, nem kért belőle, hanem fogta a szukát, a lovát felnyergelte, s újból nekivágott az ismeretlennek.

Túl sok idő ezúttal se telt bele, mikor egy lakatlan erdőbe érve, melyben olyan riasztó sötét honolt, hogy az ember szája önkéntelenül is elcsavarodott, látja ám, hogy egy tündért, ki a folyóparton vetett kecskebukákat, piruettezett, s állt tótágast a kövek között, lévén annyira szerelmes volt a saját árnyékába, hogy ekként akarta megörvendeztetni őt, üldözőbe vesz egy sereg haramia, hogy a tisztességét letörje.

A nekibuzdult bitangok látványa azonban felbőszítette Cienzót, s kardját újfent kirántva, derekasan lemészárolta az összeset. A tündér, lévén az erőpróba módfelett lenyűgőzte, egy rakás bókkal meg hálálkodással halmozta el, s hogy a szívességét viszonozhassa valamiképp, meghívta a közeli kastélyába, de Cienzo kimentette magát, mondván:

– Semmiség az egész, részemről a szerencse, a jutalmat pedig halasszuk későbbre, mert fontos dolognak kell sebtében utánajárnom! – azzal elbúcsúzott tőle, s megint nem jutott túlontúl messzire, mikor megpillantott egy királyi palotát, melyen annyi gyászlepel futott körül s alá, hogy az ő szíve is menten belefeketedett.

Cienzo, minthogy a gyász okát mindjárt tudni akarta, faggatózni kezdett, s fülébe jutott, hogy a környéket egy hétfejű sárkány dúlja, ami ráadásul olyan förtelmesen rusnya, minőt nem látott még eladdig a világ, mert kakastaréj lifeg a tarkóján, homloka lapos, mintha macskafeje volna, szeme lángcsóvákat lövell, állkapcsáért a vérebek is odatolultak volna, szárnyát denevérhártya fedi, medvetalpak a mancsai, s kígyófarkának csörgéseit már messziről meghallani.

– És ez a monstrum keresztényeket zabál, minden napra kiválaszt egyet közülünk, s minthogy a mai napot se hagyja ki, ezúttal a király leányát, Menechellát szemelte ki, a palotában pedig már előre sírnak, toporzékolnak, hajukat tépik nagy-nagy fájdalmukban, hogy országunk legszebb hajtását egy csúfságos szörny fogja felkérődzeni.

Cienzo, miután mindezt végighallgatta, félrevonult, de abban a percben feltűnt Menechella, s gyászuszálya körül, hajukat tépve, kezüket tördelve, ott tolongtak udvarhölgyei, mögöttük pedig az ország valamennyi fehér cseléde rikácsolt, kórusban siratva a balsorsot, ami a szerencsétlen leányt utolérte:

– Ki jövendölhette volna meg, ha nem az ég, e nyomorult gyermeknek végzetét! Hogy földi javait s porhüvelyét egy fertelmes szörny elragadja, ki mondta volna meg? Miért nem figyelmeztétek a tengelicét, hogy sárkánybendő lészen kalitkája? Kinek a dolga lett volna szólani, hogy pillangóröpte puszta délibáb, ha a selymét ily ordas gubóra fonja?

Ám könnyfakasztó panaszdaluknak a végére se jutottak, midőn egy sötét nyílásból, hopp, a sárkány máris elejükbe toppant: de hogy az milyen randa volt, édes mamácskám, teremtő atyám, iszonytatóbb látványt szem nem látott addig, lévén – és ezt bizony értsétek úgy, miként hallani fogjátok! – a Nap visszarettent a felhők mögé, az ég lehúzta éjsötét redőit, s a levegőben olyan borzongás áradt szét, hogy az emberek szíve megüszkösödött, ülepük lukán pedig még beöntéssel se lehetett volna bár egy disznósörtét besinkófálni.

Látván e borzadályt, Cienzo megragadta az oldalán fityegő ócskavasát, majd hórukkolt egy nagyot, nekilendült, s le is vágta tüstént a sárkány egyik fejét. Csakhogy a dolog nem volt ily egyszerű, mert a sárkány a következő csapást már nem várta be, hanem odébb kotródott, sebes nyakát egy bizonyos gyomhoz dörgölte, s azzal a levágott fejét vissza is tette, miként a gyík is előbb hagyja ott a fogát, semhogy a farkát elveszejtse.

– No, aki nem taszajt, az nem is fiadzik! – mondta erre Cienzo elismerően, majd összeszorította ajkait, s akkora ütést mért a sárkányra, hogy annak mind a hét feje széjjelgurult a porban, és ott ugrándoztak még egy darabon, mint csicseriborsó a fazék aljában. A fiú azonban nem hagyta annyiban a dolgot, kinyisszantotta a sárkány nyelveit, s minekutána zsebre vágta őket, a hét bozontot, nehogy az istenért visszataláljanak a dúvad nyakára, szerre elhajította jó mérföldnyire, majd szedett egy marékkal a fűből, mely üstökfoldozásban jelesre vizsgázott, Menechellát visszaküldte az apjához, ő pedig keresett magának egy csinos fogadót, és ott meghúzta magát.

Elképzelni is nehéz, hát még szavakba önteni, mekkora volt a király boldogsága, midőn a lányát meglátta, s végig se hallgatta szabadulásának történetét, mindjárt széjjeltrombitálta, hogy a sárkányölőt szívesen látja, és ha szándékában állna megkérni a lánya kezét, ne halogassa sokáig a dolgot, mert királyi óhajával ez éppen összevág.

Mikor a kiáltvány híre eljutott egy ravaszdi parasztnak fülébe, a ravaszság úgy elterpeszkedett rajta hirtelenjében, hogy a sárkányüstököket szépen összegyűjtötte, avval beállított a palotába, mondván:

– Az én érdemem, felség, hogy a lányod ép bőrrel megúszta! Országodat pedig, az én kezemnek hála, nem dúlja többé dühödt fenevad! Ímhol a feje, hibátlan sorban egytől az utolsó hétig, derék jellememnek tanúságaképpen. S mivel minden ígéretnek adósság a vége, várom, hogy felséged a szavát beváltsa.

E beszély hallatán a király megvált koronájától, s azonmód a paraszt homlokába rakta, de a nyomorult úgy festett alatta, mint levágott zsiványfej az oszlopkarón.

Az esemény szájról szájra járt az egész országban, s hamarosan Cienzóhoz is eljutott, aki a hír hallatán imígyen zsémbelt magában:

– Tökkelütött vagyok, nincs mit szépíteni! Kipenderítettem a jó szerencsémet! Hiába kapom el a hajánál fogva, ha elengedem, mikor tenyerét épp az enyémbe fonja. Az egyik nekem adná felét a kincsének, én meg eltolom magamtól, mint csermelynek vizét a bajor! A másik ajánlatokat tesz, meghív kastélyába, én pedig bámulok, mint tulok az orgonára! És most, mikor a trónusra hívnak, állok, mint ostoba, kit megigéz a rokka, s hagyom, hogy egy paraszt fölém kerekedjen, magához ragadva adumat is.

Majd mikoron befejezte a zsummogást, fogta a tintatartót, belemártotta pennáját, kiterített egy lapot maga elé, és írni kezdett:

„Minden asszonyok legszebb gyémántjának, Eszenincs Király egyetlen lányának, Menechellának!

Hála a Napnak, mely az Oroszlán jegyében járva is ekként akarta6, megmentettem az életedet, és most azt kell hallanom, hogy egy másik aratja le babérját küzdelmeimnek, egy másik büszkélkedik szolgálatom eredményivel. Ennek okáért, továbbá azért is, mert tenmagad voltál legfőbb szemtanúm, atyád fölvilágosítására szintúgy neked kell sietned, megakadályozván, hogy a vakzsoldot egy gazfickó kapja, mikoron pedig az én karjaim lendültek harcba éltedért7. Királynői kegyed, mely kegynek szépségével semmi nem vetekszik, méltó elismerését ekként kinyilváníthatod, s általa erős Szkender bég kezemnek jutalma is jogos tulajdonához jut. Keletkezett az Úr Napján, tehát a mai napon, az Éjjelihez Címzett Fogadóban.”

Azzal megforgatott egy kenyérgalacsint a szájában, s pecsét gyanánt a levélre biggyesztette, majd az irományt a szuka szájába tette, és így szólt:

– Vágtázz el tüstént a király lányához, de ne kutyafuttában, s főleg ne másnak kezébe, hanem személyesen neki add át a levelet!

A szuka engedelmeskedett, és nem is vágtázott, hanem valósággal röpült a palotáig, majd felment a lépcsőn, benyitott, a király pedig, aki épp eldisputálgatott a vővel, midőn a levelet észrevette, tüstént elrendelte, hogy szedjék el tőle, ám a szuka, lévén teljesítenie kellett a gazdája parancsát, felszökött Menechella ölébe, és belehullajtotta a levelet is.

A leány, miután szerre átfutotta minden sorát, felállt, meghajtotta magát a király előtt, és kezébe nyomta a levelet, amaz pedig figyelmesen végigolvasta, majd megparancsolta, hogy hazáig kövessék a kutyát, és a gazdáját hozzák elejébe. Nosza, két udvaronc mindjárt a kutya után osont, a fogadóig le se szakadtak róla, majd előadva követségük okát, Cienzót a palotába vezették, ahol a király vallatóra fogta, hogy miként merészeli sárkányölőnek nevezni magát, mi több, még büszkélkedni is vele szemenszedetten, mikor a sárkánynak minden üstökét az az ember szolgáltatta be, ki most mellette ül, koronával a fején.

Cienzo erre így felelt:

– Töviskoszorút érdemel, nem pedig koronát, az arcátlan parasztja, aki lámpás helyett szentjánosbogarakkal vakította el felségedet! És hogy szerét ejtsem az igazság diadalának, bizonyítandó, hogy a hőstettet én hajtottam végre, nem pedig ez a borjúszakáll, arra kérem kegyelmedet, hozassa ide a sárkányfejeket, mert amazok a tanuk padjáról sorra elgurulnának, lévén az összesnek hiányzik a nyelve, melyeket én mind magammal hoztam, hogy meggyőzzem vélük felségedet.

Avval előkapta a sárkánynyelveket, a paraszt pedig, azt se tudván, mi folyik körötte, kővé dermedt a nagy ijedelemtől, így Menechella kihasználhatta az előnyös helyzetet:

– Ő volt az, igen! Ó, ebadta bitangja, ezt jól megcsináltad nekem!

Az igazság hallatán a király leemelte a szalonnapörc fejéről a koronát, és Cienzo fejére tette, a parasztot pedig tüstént tömlöcbe vetette volna, de a fiú, lévén a szemtelenségre az udvariasságot illendőbbnek találta, kegyelmet kért a paraszt nevében; majd megterítették az asztalokat, s minekutána a fejedelmi ebéd végére jártak, nyugovóra tértek egy illatozó ágyba, ahol Cienzo, sárkányölő trófeáit az égre emelve, felhágott Ámor Capitoliumára győzelemittasan.

Ám alighogy beköszöntött a reggel, a Nap pedig két kézre fogva fénypallosát a csillagok közé suhintott és elrikkantotta magát, hogy „Hátraarc, csőcselék!”, Cienzo megpillantott egy szépséges leányt a szemközti ablakban, miközben maga is épp az ablaknál öltözködött, majd Menechellához fordult, és így szólt:

– Miféle szépség lakik odaát?

– Mi közöd neked ahhoz! – fortyant fel erre az asszonya. – Csak nem vetettél szemet reá? Vagy tán feneketlen kút a vágyad? Vagy a jóllakottság az eszedet vette? Nem elég a házi husi talán?

De Cienzo, mint a macska, aki összekutyulta a kását, tekintetét a földre szegezte, majd sürgős teendők okán kisompolygott a palotából, és bevette magát az illető lánynak házába, akiről meg kell jegyeznünk, lévén említésre méltó, hogy valóban több volt holmi husinál: bőre, mint a friss zsendice, teste cukorból szaggatott penne, szemének gombját nem forgatta anélkül, hogy gomblyukat ne ütne a szívekre, ajkának dézsája nem nyílt meg anélkül, hogy a férfilelkek ne lebegnének, mint a frissen mosott leplek, talpával pedig unos-untalan azokat tiporta, akiket önnön reményük kötözött gúzsba. Ámde volt egy másik erénye, minden bűbájos szépsége mellett: valahányszor kedve szottyant, úgy megigézte, körbetekerte, általhurkolta, bogozta hajával a férfiakat, akik a házába találtak, hogy amazok, miként Cienzóval is történt, csak kapálódzni bírtak, mint csikó a béklyó alatt.

Mindeközben Meo, minthogy a bátyja hír nélkül szívódott fel a nagyvilágban, a fejébe vette, hogy utánaered, ennek okáért engedélyt kért apjától a távozásra, aki felnyergeltette véle a másik csodamént, továbbá egy szukát is adott mellé, melynek ugyanolyan varázsereje volt, mint az előzőnek. A kisebbik fiú nekivágott hát, s estére elérkezett ahhoz a toronyhoz, ahol korábban Cienzo is járt, a gazda pedig, abbéli hitében, hogy a nagyobbik fivért látja, egy rakás kedvességet zúdított nyakába, és még pénzt is nyomott volna a markába, de Meo elutasította ajánlatát, a nagy hajbókolásból azonban mindjárt kikövetkeztette, hogy a bátyja megfordult a házban, s feléledt benne a szunnyadó remény.

És midőn a Hold, borsot törve a költők orra alá, a Napnak is hátát mutatta, felkerekedett újfent, majd kis időn múltán elérkezett a tündérhez, aki szintúgy Cienzónak hitte, s tengernyi bókkal halmozta el, folyton azt ismételgetve, hogy:

– Ahányszor csak jössz, mindig szívesen látlak, ifjú vitézem, mert megmentetted az életemet!

Meo azonban megköszönve a kedvességét, így felelt:

– Bocsáss meg, hogy nem mulatozom most veled, de sürgős a dolgom! Ég áldjon, amíg visszatérek!

Ezek után módfelett boldogan, hogy bátyjának újabb nyomdokát találta, folytatta az útját, míg meg nem érkezett a királyi palotába, ráadásul épp azon a reggelen, midőn Cienzót a tündérhaj megbabonázta, így amint belépett, szolgák százai fogadták hajladozva, a boldog ara pedig magához ölelte kedvesen, mondván:

– Isten hozta a hitvesem, aki reggel meglép, hogy estére visszatérjen! Midőn más madár csipeget, a kanári elszenderedett? Miért voltál távol oly soká, én egyetlen Cienzóm? Hogy tudsz meglenni Menechella nélkül? Te, aki sárkány karmából mentetted ki életem, odahajítanád most a kételynek torkára, hogy azon rágódjam szüntelen, miért is nem tart tükröt szemed a napnak minden órájában?

Agyafúrt ember lévén, Meo azonnal kapiskálni kezdte, hogy bátyjának feleségével áll szemben, ennek okáért Menechellához fordult, a késés miatt bocsánatát kérte, majd miután megölelgette rendesen, hozzáláttak a vacsorához. És midőn a Hold, akár egy kotló, összeterelt minden csillagot, hogy felcsipegessék a harmatot, aludni tértek, a fiú azonban, minthogy bátyjának tisztességét előbbre valónak tartotta, elfelezte az ágyneműt, és egyenlőképpen szétosztotta, hogy még az enyelgés lehetőségének is elejét vegye.

Menechella arca viszont elkomorult, mostoha érzések suhantak át rajta, és így szólt:

– Mikortól s honnan kerültünk ide, egyetlenem? Miféle játékot űzünk? Vagy talán a játék vett üldözőbe téged? Mik vagyunk, netán perelő parasztok szomszédos réteken, hogy határmezsgyét húzunk? Vagy háborúskodó ellenfelek, hogy sánc mögé kelljen megbújnunk? Vagy vadlovak, akiket védősövény választ el egymástól?

Szerencsére Meo, aki megtanult harmincig számolni, ekként felelt:

– Ne engem korholj, kedvesem, hanem az orvost, aki purgálásom iránti elkötelezettségében rettentő diétát írt elő! Ráadásul, úgy belefáradtam a vadászatba, hogy annak rendje s módja szerint meghátrált a farkam a lábam közé!

Menechella pedig, lévén még nem tudta, hogyan zavarhatja fel a poshadt vizet, lenyelte a füllentést, majd kisvártatva bele is aludt.

De amint a Nap, a Hold után kémkedve, parancsot adott, hogy rövid időn belül a cókmókját összeszedje s elkotródjék onnan, Meo, minthogy maga is az ablakban tollászkodott, akárcsak a bátyja, megpillantotta ugyanazt a leányt, aki Cienzót magába habarította, és mert a látvány módfelett lenyűgözte, Menechellához fordult:

– Miféle bűbájt látok a szemközti házban?

Menechella azonban rettentő dühbe jött:

– Folytasd csak, folytasd! Ha így állnak a dolgok, minden világos! Most látom, hogy a nyelv is oda tolakszik, ahol a szúvas fog tátong! Már tegnap is megvakartattad volna a viszketeg nadrágodat! De királyi sarj vagyok, s minthogy utolsó kapcád is apám illatát hordja, elvárom a tiszteletet! No, lám, a császári sas se terült el az este, szárnyat szárny mellé vetve, véletlenül!8 S oka volt annak is, hogy a buzgóságod szem elől tévesztette a bejáratot! Most viszont lehullott a fátyol! Azért diétázol az ágyamban, hogy a máséban kedvedre duhajkodj! De előzzön csak meg a híred, én bizony szálkát hasítok a legkisebb csontodból is!

Erre Meo, aki egy rakás kemencének kenyerét már megette, kedves szavakkal nyugtatgatni kezdte, és megesküdött, hogy a világ legszebb ringyója se állhatna közéjük, lévén szívének cseresznyéjét sosem hagyná el. Menechella pedig, nyugalmat találván a fenti szavakban, félrevonult egy másik szobába, hogy udvarhölgyei üvegpakolást tegyenek homlokára9, rendbe hozzák a hajfonatát, szemét és arcát kikenjék, egyszóval, hogy kicsinosíttassa magát, ő pedig rabul ejthesse férjének szívét, pontosabban azét, akit a nyomorult a férjének hitt.

Mindeközben Meo, lévén Menechella szava gyanút keltett benne, hogy fivére a másik lánnyal múlatja az időt, fogta a szukáját, kisétált a palotából, s még csak által se lépte a szemközti háznak küszöbét, megszólalt a leány:

– Édes tincsecskéim, kötözzétek körül!

De Meo se váratott túl sokat magára, abban a szent minutumban rávágta:

– Fald fel, szukám, fald fel!

A szuka pedig, mintha tojássárgája lett volna, egyetlen szempillantás alatt felszippantotta.

Ezek után bement a szobába, s ott találta Cienzót teljesen megbabonázva, ám alighogy megérintette két szál szukaszőrrel, fivére, mintha mélységes álomból ébredne, egyszeriben magához tért. Meo pedig mindjárt mesélni kezdte, miféle kalandokba keveredett az útja során, hogy a palotába érve miként tévesztette meg Menechellát a hasonlóságuk, akivel ily módon közös ágyban hált, és már épp az ágynemű elfelezésénél tartott, mikor Cienzo, engedve az ördög noszogatásának, előkapta kardját, s úgy kettémetszette az öccse nyakát, mintha ecetes uborkát trancsírozott volna.

A hatalmas zaj hallatán kicsődült a király meg a leánya, s látván, hogy Cienzo a hasonmását is felkaszabolta, vallatóra fogták, ő azonban így felelt:

– Magadat okold, ne pedig engem! Ha nem cserélsz össze a fivéremmel, s nem hálsz együtt vele, én sem kaszálom le fejét a nyakáról.

– Hát nem volt elég a temérdek pusztulásból, mely igazságtalanul tarolt közöttünk! – mondta erre Menechella. – Szép kis hőstettet hajtottál végre, nem vitás! Meg sem érdemled a fivéredet, ki a legnemesebb önzetlenséggel osztozott az ágyneműn, hogy érintetlenül hagyja becsületedet!

E szavak hallatán Cienzo is rádöbbent súlyos hibájára, mely vakmerőségének fia, ostobaságának pedig egyszersmind apja volt, s a fél arcát összekarmolta bánatában, de eszébe jutott a fű, amit korábban a sárkány is használt, és fivére nyakához dörgölve a gyomot, továbbá fejét a helyére illesztve, menten visszatérítette belé az életet, ő pedig boldogan borult testvére vállára, bocsánatáért rimánkodva, hogy ily nagy sietségben, továbbá ily eltévelyedetten ítélve küldte volna őt a másvilágra, majd együtt mentek a palotába, ahová Antoniellót és az egész családot is odacsődítették, a király pedig módfelett megkedvelte a kereskedőt, akinek fiacskája beigazolta a mondást, miszerint:

– Ferde csónak is révbe jut, ha egyenes az útja.

Király Kinga Júlia fordítása

1. Az ősi babonát, miszerint az ember megnémul a farkas látványától, már az antik költészet is feldolgozza (Theokritosz, Vergilius), később pedig átkerül a nápolyi irodalomba, főként Tasso műveiben fellelhető.
2. A kődobálás divatját, melynek során a város ifjai vetekedtek egymással, hogy a különböző városrészeknek hírnevet szerezzenek, csak a 19. század végére sikerül betiltani. A 16. század során több mint harminc bandavezér kerül börtönbe, de a suhancokat semmi nem riasztotta el a kegyetlen játéktól.
3. Utalás a két híres jogtudósra, Baldus de Ubaldusra (1319–1400), illetve Bartolus de Saxoferratóra (1314–1357), akiknek munkáit a 16. század során többször is kiadták.
4. A Porta Capuana Nápoly keleti kapuja, melyet I. Aragóniai Ferrante építtetett, s amely nem csupán fontos útvonalak kereszteződésében állt, de a 19. századtól az ún. latin negyed bejárata is.
5. A felsorolt városrészek a szökevények és száműzöttek megszokott, nosztalgikus búcsúállomásai. A Pendino negyed utcáin – nevének megfelelően, azaz a pennino=tollhegy és pennone=zászlórúd ütköztetéséből adódóan – hurcolták meg az elítéltet a királyi vörös lobogó alatt; a Piazza Larga a Vértanú Szent Péter templomának szomszédságában áll; a Piazza dell’Olmo, Via dei Lancierin páncélműhelyek és -kereskedések sorakoztak; a via di Forcellát a Pentamerone további részeiben is felidézi; a Kikötőt (Porto) szintúgy; a Via dei Gelsin (Eperfa utca) tenyésztették a selyemhernyókat; a Pertuso tulajdonképpen egy szűk sikátor a Montesanto katedrális falainak tövében, ahol gyakorta párbajoztak; a Loggia di Genova élelmiszerpiacáról volt híres; a Via Lavinara egyik szakaszán a megáradt patakok vizét terelték el; a Mercato (Piac) híres kereskedelmi és politikai találkozóhely volt; a Chiaia városrész pedig kellemes séták útvonala.
6. Az olasz eredeti (Solleone) az Oroszlán jegyén kívül kánikulát is jelent, és számos babona övezi. „Mikor a Nap belép e jegybe, elborul rendre / az értelem, ámbár hatása változó, / van, akit csak később, mást korábban vesz elő, / hajlamtól függőn, mi a melegre ekként / válaszol.” P. Nelli: Hebehurgya szatírák. Velence, 1546. III.
7. A vakzsold egyike azon katonai zsargónak, amely a spanyoloktól átkerült a nápolyi nyelvhasználatba. Don Pedro de Toledo nápolyi alkirály rendeletére a spanyol alakulatban megürült állást nem szüntették meg, hanem az állásból adódó járandóságokat szétosztották három hadirokkant között.
8. Utalás a Habsburgok címerére.
9. A korbeli szépítkezési praktikák az üveggolyó használatát javasolták ránctalanításhoz.