Korcs

I

Őrült volt az apám. Igazi, okleveles bolond. Egy közepes méretű borítékot kéne keresnem, amiben a szakvéleményeket küldték harmincöt évre visszamenően, de most nem keresem, úgysem találnám – a fontos dolgok elbújnak, mint ahogy a közepes méretű borítékok is, bennük az őrülettel, a tudathasadás orvosi szakkifejezésekkel felvázolt módozataival, stációival, melyeken végigbukdácsolt József; és éppen egy üldözésimániás, dilis korszakban bírt lenni skizofrén. József feltérképezte a rendszer sunyiságát, mániáját, bejelölte saját, kizárólagos turistaútvonalait, felfestette sárga jelzéseit; festékes vödörrel mászkált a tölgyesekben, bükkösökben, saját nyomvonalat nyitott, ő lett az esendő, rezignáltan sétálgató szendvicsember, akire térképet rajzolnak eligazításul, hogy miképpen jutunk ide-oda, a stratégiailag fontos helyekre. (Törölt Személy kérdése a Hit, Vallás, Lélek kategóriában: Lennél szendvicsember?) Apám szendvicsember lett: töltelék, rágós, mócsingos menzahúsdarab, néhány évtized felkasírozott jelmondatai között… és persze az egyszemélyes undergrund, a nem hivatalos, kanonizálatlan avantgarde. Öles betűkkel írta ki tábláira: éppen úgy vagyok tudathasadt, mint ez az egész szar szisztéma (plusz térkép hozzá). Utálta a kort, amiben élt, mégis jól belekortyolt, és e korty csak duplabetű-váltásnyira böffen, loccsan, fröccsen a korcstól, és akkor megvan, ez az: ő volt a KORCS. Én Korcshoz tartoztam, anyám Korcshoz tartozott. Anyámhoz Korcson keresztül tartoztam, és, mondja anyám, ha velem valami esetleg történne ő abba belehalna. Folyton attól rettegett/retteg: esetleg velem valami történik; autó, villamos csap el, megbetegszem leukémiában, valami lesz velem, és azt ő nem bírná ki, mint ahogy valóban, nem is bírná ki. Mégis kibírta.

Őrült volt az apám, rajtunk kísérletezte ki őrületét, vagy az apámat kísérletezte, tenyésztette rajtunk a belügyminisztérium és az állami egyházügyi hivatal – talán. Bármiképpen volt, vele maradtunk, nem váltunk le róla, tőle, mert az egyház azt tiltja, és nő/férfi, ha mégis, ilyen-olyan okból, mindegy, milyen okból, amennyiben az nem házasságon kívüli szex, felbontja a köteléket, ki van rekesztve az oltáriszentségből, többé nem dughatja oda nyelvét a plébános úrnak, hogy az rátapaszthassa arra a lepedékes nyelvre a krisztustestét. Attól fogva félig-meddig kitagadott gyermeke, kihelyezett tagozata az anyaszentegyháznak; csak azt nem értettem soha, miképpen jön ide előtagként az „anya”. Anyám nagyon félt ettől a kirekesztettségtől, a tisztítótűztől és a kárhozástól, jobban, mint a diktatúrától; ki lesz taszítva a szentáldozásból a válás miatt. És szerette is apámat. Egy darabig. Aztán meg kitartott. Aztán meg végigcsinálta. Aztán meg kibírt: kibírom, isten segítségével kibírom, hajtogatta magában anyám, és felnevelem a gyerekeket. Végigcsináljuk. És végigcsinálta. Egészen idegösszeroppanásomig.

Őrült volt az apám, és ha az embernek valódi, gyógyszerezettlen skizó az apja, egy valódi Korcs, spéci tapasztalatai okán leválik az egészséges népességről, a normál populáció viszonylatairól, vonatkozásairól. Például: apám az ágyhoz kötözött, anyám kezét tördelve toporgott a fejemnél valami olyan szöveggel, hogy hagyd őt. Vette a szíjat, valamit csinálhattam, valami neki rosszat, nem tudom, mi volt az, de rossz volt, biztosan rossznak kellett lennie. A szíjat lassú mozdulatokkal húzta ki nadrágjából – szürke, viszonylag jó minőségű gyapjúszövet –, csak deréktól lefelé emlékszem rá, de nem, kicsi a törzsből is felrémlik – szintén szürke ing, valamelyest pocak. Talán hároméves lehettem. Nem féltem. Erre kifejezetten emlékszem. Még sosem ütöttek meg. Kíváncsian vártam, mi lesz. Oda vagyok kötözve az ágyhoz és nézem a szíjat. Vajon mire kell az? Kívül fekete festésű, már kicsit repedezett, fonákján elmaszatolódott nyersbőr, szép rézcsattal. Fekete-fehér csíkos a pléd, amin fekszem, csergeszerű. Öreg sezlonyt takartak le vele, alatta kopottas goblejn ágyterítő, barna mintázatú. Balkéz felől az ablak alatt. Besüt a nap. (Milyen évszak?) Jó idő van. A fej melletti kismackó fekete-fehér, rózsaszín filcorral; Olaszországból hozták. Egy gyermek rendelkezzen kismackóval, ezért a fejemhez tették. Egyetlen játékot sem őrzött meg anyám, a kismackót eltette, legyen mivel emlékeznem majd a gyermekkoromra. Utálom a kismackókat. A hátamon feküdtem és felnőtt fejjel nem tudom elképzelni, hogyan folytatódott a jelenet, miért úgy kötözött oda apám, hátamra fektetve. Miért kötözött oda? Nem tudtam volna elszaladni, mégis rögzíteni akart. Fix pontra kívánta mérni az ütést. Persze ehhez nem kellett őrültnek lennie. Más történések hasadékaiban bujdokoltunk.

Ha valakinek őrült az apja, mást kap a valóságból, másképp mérik ki a mindennapokat, érintéseket, szavakat. Belső diktatúrában él. A hímnemű őrültnek hatalma, rezsimje van, ő képviseli a szabályt, a rendet, ellenőrzi nőnemű hozzátartozói gondolatait, utait, érzéseit; beszabályozza számukra azokat a kis mezsgyéket, hajszálrepedéseket, melyeken közlekedhetnek, nyüzsöghetnek. Amikor már túl ügyesen közlekednek, akkor új, fokozott éberséget követelő, újra megtanulandó járatokat jelöl ki számukra és hiperfigyelemmel követi a nőnemű csatolt részek mozgását. Az őrült, vagyis hát a mi őrültünk, otthon nagyon erős. Az erő a férfié. Otthoni férfinak az erőt kell nagyítania, az ellenőrzést fokoznia, a beszabályozást tökéletesítenie, minden gyeplőt kezében tartania, mindenkiről mindenttudnia. E hatalom folytonosságát a kényszergyógykezelések látszólagosan megszakítják. Hozzátartozói tudják, állapotjavulás okán hamarosan kijön. Az őrült tudja, hogy állapotjavulást várnak el tőle, azt kell produkálnia a kijutás érdekében, és valamely épen maradt agyrész ezt képes megvalósítani benne a méghülyébb terápiák ellenére. Legalábbis akkoriban így volt, most miképpen van, azt nem tudom. Amikor majd kijön, nagyon fog haragudni rájuk; ők vitették be. Kijön és beindítja azt a vegyi folyamatot, mely képes az agyát újra abba az állapotba tuningolni, melyben nagy lehet belőle. Méretesnek és erősnek kell lennie. Pumpálja, pumpálja magát eléggé nagyra. A bevitetés ténye szöges ellentétben áll a méreten tartás tényével. A bevitetés általi teljes lekicsinyítés törvényszerű megtorlást von maga után.

Az üres szakaszok sem jelentettek megkönnyebbülést. Imádkoztunk apám gyógyulásáért. Imádkozott anyám, nagyanyám és én. Amikor Korcs visszajött a kényszergyógykezelésből, kidobta az összes gyógyszert, mert avval őt a kommunisták akarják parkolópályára tenni, azokra neki szüksége nincsen, azok ellenséges kemikáliák, arra jók, hogy őt valóban megbetegítsék. Az emberek valami belső kényszertől vezéreltetve vegyületeket adagolnak egymásba, vannak egyének – gondolják –, akik számára gyógyulás szükségeltetik, és ezt molekulákkal, ilyen-olyan kötésekkel, vegyületekkel beléjük tuszkolják, mármint a gyógyulást; pedig neki, Éltető Józsefnek semmiképpen sincs szüksége gyógyulásra, egyszerűen csak hagyja átlengedezni önmagán a kort, amiben él, amennyiben lenne szükségessége gyógyulásnak, azt akkor sem fogadná el a Rendszer kezéből. Korcs nem alkuszik, semmiféle előmenetel, avagy gyógyulás kedvéért.

II

Őrült volt az apám.

A kezdet szent. Minden kezdetnél ott bábáskodnak az angyalok és az ördögök. Itt dőlt el, kiált fel valaki az égben, amikor elkezdődik, beindul a folyamat. Sorry, minden egyéb kitakarva, kifedve előlem gondosan, esetleg visszakövetkeztetni lehet. Megtalálom-e a kezdet előtti történések lenyomatát és megértem-e a kezdetet magát, kérdéses. Kérdésessé teszem Józsefemet, Korcsomat, lebontom a portréra felpakolt agyagot.

Mint egy oktató, ki lepasszolja a kegyvesztett tanítványt, felhagy vele, és bemondja nyilvánvaló hazugságait, kényelme, passziója szerint, hihetőnek lenni sem érdekes. Hazudhat, megteheti, ujján a gyűrű, a „ring”: kisangyalom, el vagy eresztve. Miért, azt kérdezed? Semmiért, csak, mivel úgy van kedvem hozzá, hogy ne legyen kedvem hozzád, mittudom én, mert nem teccel, mivel jólesik. Pá, drágaságom, fogd fel magadnak, ahogy akarod! Pápá.

Papa.

Gyerek plusz skizofrén apa.

A gyerek mímel, szülei legapróbb mozdulatait is felszívja, integrálja – adott esetben. Az első gyermek kivételével az összes többi ugyanúgy billeg egyik lábáról a másikra, imbolygó keljfeljancsit alakítva, akár az apjuk. És pont ugyanarra a pártra szavaznának, ha tehetnék, mivel politikai tekintetben az apa oly markáns vonulatot képvisel; a gyermekek nyolc-kilenc éves fejjel már tudatos szavazópolgárok gyanánt élik hétköznapjaikat és tökéletesen eligazodnak a választási plakátok úgynevezett dzsungelében, pontosan tudják, kit ajánlott utálni, kit kell szeretni, kinek a nevét érdemes használni a takony szinonimájaként; egy járványosabb időszakban naponta százszor elhangzik otthon, fújd ki – bizonyos politikai vezető nevének ragozott alakja ide – az orrodból. Fújd ki B.-t, fújd ki A.-t! Tele van az orrod B.-vel. Lóg az orrodból B., most B.-és lett a kezed is, mosd meg! A gyerekek mondják „kifújtam B.-t az orromból, nagyon sok B. volt az orromban”, örülnek, apjuk kedvében járhatnak. Apa a minden.

Mi van, amikor skizofrént másol, amikor elmebeteget alakít egy gyermek, na akkor mi van. Alakítottam; elkötöttem és befogtam apám lovait, vágtattam velük a szocializmus matinéváltozatában, az úttörőmozgalomban.

Korcs magába roskadva ült (eleinte még ült), némán. Bezárta a szavakat, zárolta őket, szavak leszavazva. Különben is az őrületben, így Korcs őrületében is „minden” a szavak körül örvénylik. A szavak szétszéledése, a szavak összezsúfolása. Félvállról vette a külvilágot, Korcs, kizárólag ő volt és a hízott jégcsapok az eresz alatt.

Most csak én vagyok, mondotta belül, és rendületlenül ült kint a hidegben, hallgatagon. Neved? – kérdezte tőle a hang. Légió a nevem, mert sokan vagyunk – így a válasz.

Mindegy, fent vagy lent, esetleges térképészeti viszonylatok, térbeli elhelyezkedések, mindezek jelentőségüket vesztve hullottak odébb Korcs közeléből. Abban a nagyra növesztett „bent”-ben, melyben Korcs folyamatosan dolgozott, csak a kigondolás létezett és a szavak. (Eleinte ült.) Később nagykabátban kifeküdt az almafa és szilvafa közé feszített függőágyba – ez nyárról ott maradt. Feküdt Korcs, feküdt, megelőlegezte a nyarat, éjszakára sem jött be. Ezt a kintfekvést próbálom megérteni. Felidézem. Az almafa és a körtefa közé feszítve a függőágy, szakadozott háló. Néhol már elette a hideg, a nedvesség és fagy. Még tart. Korcs bámul maga elé. Kicsit könnyes a szeme, lehet, hogy csak a hideg miatt. Nem mozdul. Lessük. Gondoljuk, nemsokára eljön egy pillanat, amikor megmozdul, felkel, megszólal. Ő most éppen olyan, mint az almafa, a körtefa. Nagyon fázik. Nem tudja, mi történik vele. Mi van benne? Van benne keserűség, harag, értetlenség, becsvágy. Mi nincs benne? Egy ismeretlen személy hiányzik belőle, a háborúban odaveszett apa. Másik ismeretlen személy is hiányzik belőle, a háborúban odaveszett apa apja, az arisztokrata, aki meghágta a gyönyörű Rozáliát. Hiányzik belőle ezek szerint egy fatty, aki lezuhant az urak közül kb. az uradalmi számvevő tornácáig. Az uradalmi számvevőt aztán menesztették, zavarta őket a fatty, el nem nézhették napestig a totyogó kisuraságot – annyira, meghökkentően hasonlított a kisuraságra, el kellet távolítani azt a szaros kis klónt, aki következésképpen egyre távolodott az uradalomtól, az örökségtől, a neveltetéstől, és egész életében úgy érezte, hogy eltévedt, és nem tudja, hová kéne visszatalálnia; anyusa, Rozália meg csak egyre ömlesztette belé a nemesi vért: uraktól származol, fiam. Hát, ezekkel a hiátusokkal volt megtöltve Korcs, jegyzett apám; „szuperűbermindentvisz” napokig feküdt a téli hidegben, és állítólag az agynak nem tesz jót a hideg.

Még a kezdeteknél. A hideg, a hó gyanús nekem. Esetleg itt dőlt el? Lehet. Anyám menteni próbált, mint egy elkötelezett bernáthegyi. Micsoda feladványt eszelt ki számára Korcs. Közeli női hozzátartozó – anyám – hiába könyörgött, plíííz, Korcs, tegyed túl magad a dolgon, így halálra fagysz, közben kétségbeesetten hordta a forró teát, a kockás plédeket. Józsika hallgatott és maradt. Az ember sokkal jobban fázik, amikor nem beszél, ezért szoktunk dideregni, a hangok, rezgések valamelyest melegítenek. Mi van, ha Korcs nem fázott? Ha kifejezetten izzadt abban a függőágyban? Anyám melegvizes vedret készített elő: „Leöntelek, Korcs, beavatkozom, észhez térítelek, valamit csinálni akarok veled, rá akarlak bírni a szavakra, vagy egy tekintetre legalább.”

Mondom, anyámon kifogott a feladvány. Anyám, a csalódott szerelmes, akit faképnél hagytak, leléptek tőle, ahelyett, hogy veszteg maradna, harciasan provokál, mintha attól megváltozhatna bármi. Aztán anyám, sajna, fogott egy szikét és vagdosni kezdte a karját. Tehetetlenségében önmagán kívánt elérni valamit, és ez sikerült is. Javíthatatlanul hatást akart gyakorolni, legalább önmagára. Gyáva volt mélyre metszeni, a hegek elkísérték és csak évtizedek múltán halványodtak kicsit. Később nagyon bánta, folyton azt hazudta, „kiscica karmolászott össze”.

A feladványt szem elől tévesztette anyám, Éltető József viselkedésének megértését elszalasztotta. Korcs üzenetéből anyám önmagát hozta elő, sajátjából sajátot vett és pakolt ki az asztalra, miközben azt gondolta, Korcs viselkedése dühítette fel. Korcs arcátlansága. Ezért hallgatott oly szívósan Korcs, rendíthetetlenül: senkinek semmit. Az ő szavaiból, arcából a másik úgyis önmagát hozza elő, dühét vagy gyanúját, bárgyúságát, erőszakosságát, bármilyen szava, közlése a másik, az idegen felbujtója, alibije, hogy bedobhassa saját baromságait, leplezett vágyait, az ellenkező nemhez tapadó toposzait, és az ő fagyos arcába csaphassa: ez vagyok én, itt csak nekem lehet arcom. Miközben Korcs nem volt kíváncsi senkire. Anyám válasz gyanánt odadobta magát, és Korcs természetszerűleg mit sem törődött vele. Jól ismerte a női önérzetnek ezt a fajta hastáncát. Még hogy nekem egy feladványt megoldanom, bosszankodott anyám; mit képzel Korcs magáról? Mit képzel rólam?

Két nap múlva Korcs magától bejött és baltát készített az ágy mellé.

A balta. Az előkerült. Honnan és miért? Ennyink van az átlag háztartásban, egy baltánk, csapásmérő eszközünk.