A detektív ígérete
A tavasz megsimogatta Pervijplánt, a nappal szivárványos hártyával csillogó pocsolyák éjjel sem fagytak be, s bár a nagy háborús takarékosság maradványaként nincs közvilágítás, a holdfény úgy ringott a vízzel teli keréknyomokban, mint a Plehanov Gimnázium diákjai, mikor a Vörös Erő stadion lelátóin, kezükben a burját köztársaság zászlajának színeit megjelenítő kék vagy vörös táblával, meghatározott ritmusban leülve-fölállva imitálták a Bajkál hullámzását. A sztyeppét már egy hete kezdték ellepni a tündökletes zöld foltok. Mert a szibériai füvek tudják, hogy kevés csapadékra számíthatnak, ezért most, az olvadáskor kell megszívni magukat hólével. A hófoltokon meg a fű- és zsombékfoltokon, mint az olvadó Bajkál jegén a nerpák1, állatok hancúroznak: hosszú álomból ébredt tarbagánok2. És tegnap, egyetlen meleg légáramra válaszul, a tél még egy erődjét feladta: a Kongora, a várossal és Szindbádék izbájával3 szembeni hegy cirbolyafenyő-rengetege ledobta magáról a hópalástot.
De az erdők mélye hótömegeket őriz, és a bizakodva kigombolkozókat egy-egy vacogtató lehelettel észhez téríti.
Mikor Szindbád, a szibériai detektív még nem detektív, csak egy éhező lágernyik4 volt (vagyis egy évvel ezelőtt), megváltásként várta a tél elvonultát. Hiába mondogatták a már tizenkét éve senyvedő 58-as5 rabok, hogy a tavasz felázott, elítéltet nyakig besározó utakat hoz, szúnyogok milliárdját, meg azt, hogy a vasárnapot sem adják ki pihenőnapnak, mert ki kell használni az időt, ilyenkor rádolgozva kell hozni a normát a lágernek. De Szindbád mégis várta. Nem is sejtelem, hanem bizonyosság, eszelős bizonyosság volt benne, hogy valaminek történnie kell. És vágya meghallgatásra talált. Pivokurov, a gyilkos hallgatta meg, aki a tanácselnököt megölvén pánikba taszította a pervijpláni rendőrséget. Mert azok képtelenek voltak nyomot fogni. Nem úgy Szindbád! És azóta nem lágernyik többé. (Vagyis hivatalosan az, de valójában detektív. És ez a lényeg. A valóság. Bár a Birodalomban ezt illetően is érhetik meglepetések az embert.) Szindbád arra az áldott pillanatra gondol, amikor közli Grisa hadnaggyal, hogy rájött, ki a tettes. Kihúzza magát büszkén erre a képre. De megfeszülő hasizmaira egy fehér madárka telepszik, amely piros csőrével megcsiklandozza köldökét. Szonya összekulcsolt keze az a madár, a piros csőr a kifestett köröm a hüvelykujján. Szindbád érzi, ahogy a hátához szoruló törékeny gyermeki test átadja maradék dunyhamelegét, ahogy a kis lény a detektív lapockájához dörzsöli viszkető orrát…
– Turbékolunk, galambocskáim? – kiált Igor, a főbérlő (párttitkár a vadászkolhozban), és Szonya ijedtségén felvidámodva hangosan az asztalra csapja aktatáskáját. – Csak nyugodtan! Szeretem én a galambokat. Hamm! Befalni!6 – és olyan nyekergősen nevet, hogy öccse, Szemjon a falon túl is felhorkan.
A kásareggeli után végre elmegy a három fivér, Igor a pártbizottságra, Alex a kikötőbe, Szemjon a hivatalba. (Szemjonnak még nem sikerült elmagyaráznia, miféle hivatalba jár, mit kell ott csinálni.)
A lány mosogat, Szindbád az ablaknál ülve várja, hogy megjöjjön Ink hadnagy meg Bajlar őrmester, és folytassák a Szorokinó mellett karóval kivégzett birkapásztor ügyében a nyomozást.
De a fekete autót, a GAZ-61-est, melyet látszólag épp leugrani készülő karosszériájáról Voskának7 hívnak, nem látni még a kátyús makadámúton.
Ragyog a nap. Szindbád már a lágerben megfigyelte; minden délre eső ablaknak van egy kegyelmi ideje, mikor a sugarak olyan szögben tűznek rá, hogy egy kis ablaküveg képes akár barakknyi teret fölmelegíteni. És most ilyen pillanat van. Ha kilép az ajtón, mellbe fogja vágni a tundra és tajga hidegét hozó északi szél, de most behunyt szemmel arcát a város felé és fölé fordítja, tenyerét az üvegre simítja és várja, hogy feltöltse a vibrálás.
A kék égen lévő narancssárga napot inverz színekben látja: lobogó sárga tengerben egy kék, egyre szabályosabb körformát öltő pamacs. Mikor úgy érzi, nem kell már tovább terhelni a szemét, elfordítja fejét, de a fehér jurtanemezzel bevont falon is látja a kék napkorongot. Igaz, lát egy másikat is. Egy sárgát. A két korong játszik egymással: egybeolvadnak, különválnak. Aztán a sárga elkezd ugrálni. A férfi megfordul: Szonya az, réztányérral a kezében ő varázsolja a falra a másik napot.
Szindbádnak kedve lenne leöltöztetni a lányt, az asztalra fektetni és a tündöklésben végigcsókolni minden pórusát. Elhatározza, hogy kerít még erre alkalmat. Most nem lehet, ezért csak magához inti. Szonya odabújik, és szokás szerint belenyal a detektív fülébe.
– Álmodtam.
– Már megint? – kérdi ijedten Szindbád, mert a lány egyre a háborúban elpusztult anyját és öccsét látja visszatérni, és néha nem tudja megkülönböztetni az álmot a valóságtól.
– Ne aggódj, vidám álom. Egy tevén ültem. És a teve a Bajkál jegén csúszkált.
– Nem elképzelhetetlen. A zimnyik8 elbírja a teherautókat is, mért ne mehetne rá egy teve?
– Lovat láttam már a jégen, tevét még nem. (ijedten) A zimnyik! Megvan még a zimnyik?
– Lezárták. Hallhattad a rianásokat.
– Akkor hogy fog visszajönni Klavdija Petrovna?! A Bajkált megkerülni annyi, mint elmenni Barguzinba.
– Addig jó, amíg az a sárkány távol van.
– Hogy beszélhetsz így! – bontja ki magát az ölelésből. – Klavdija Petrovna a lelke mélyén jó ember, fontos poszton van, azért kemény. Az életemet köszönhetem neki, ha nem vesz fel a tejivóba, az állomáson koldulhatnék.
Szindbád messzi motorzúgást hall. De innen is kiveszi, hogy tehergépkocsié.
Rossz még ez az ártatlan kis viszály is. Békít:
– Majd visszajön vonattal. Nyugodt lehetsz, a tejtröszt nem hagyja cserben a vezetőit. És talán olyan rossz Irkutszkban eltölteni még egy-két napot?
Ez telitalálat. Az Irkutszk szóra elámul a lány, még a száját is nyitva felejti.
– Ostoba vagyok! Mi sajnálkozunk rajta, ő meg biztos koncertre, színházba, étterembe megy, éli világát. Nevetne rajtunk. Istenem, Irkutszk… Legalább a levegőből láttam volna! De mikor ideszállított a mentőrepülőgép, épp haldokoltam. A repülésre sem emlékszem.
Szonya kitágult szempillával bújik vissza Szindbád karjába. Képzeletben már Irkutszkban van. És a detektív azt is tudja, mely helyeken, mert Szonyának van egy Irkutszk-albuma. Az albumon szépen kalligrafált felirat: Szibéria Párizsa9. Ennek lapozgatásával szerez magának örömet a lány. (Szibériában mindenki úgy vágyik Irkutszkba, mint az arab Mekkába.) Ránéznek a kredencen lévő albumra és gondolatban, képről képre haladva bejárják a várost.
S közben az ablaküvegen megcsillan a Bajkál fehér öve. Most a Bajkált nézik, a csodát, mely kapu a még nagyobb csodához, Irkutszkhoz.
– Irkutszkban is van még hó? – sóhajtja a kérdést Szonya.
– Irkutszk a legmelegebb része Szibériának, de ha itt van hó, ott is lehet.
Bár… (a lehetőségen, hogy a másiknak örömet szerez, felélénkülve) az is igaz, hogy a nagyvárosokban mindig pár fokkal melegebb van. Ráadásul Irkutszk nincs olyan közel a Bajkálhoz, mint Pervijplán, a tó nem hűti annyira. Igen, könnyen lehet, hogy ott már visszavonhatatlanul tavasz van. És a virágok is nyílnak. Képzelj el az Irkutszki Drámai Színház előtt egy akkora virágágyást, mint a tejivó előtti tér négyszerese. Tele virággal. A szélén fehér nárciszok, beljebb cirkás tulipánok, aztán sárga tulipánok, úgy, hogy éppen meghagyják a helyet egy vörös tulipánokból álló hatalmas, ötágú csillagnak. És ahogy illatoznak! Irkutszkban nem a lótrágya szagát hordja a szél, mint itt, hanem a virágokét, ha eltévednél, az illat után megtalálhatod a belvárost. Az irkutszkiak nem szórnak kölnivizet az ágyukra, elég, ha kinyitják az ablakot!
– És… – szólal meg a lány nagyot nyelve –, nem vágják le azokat a virágokat?
– Miért vágnák le?
– Hogy elvigyék a kolhozpiacra.
– Oda máshonnan visznek virágot.
Szonya szuszogni kezd, mintha egy csoda folytán a virágillat végigáradt volna az Angara mentén, át a Bajkál jege fölött, elkanyargott volna a pervijpláni lakótelep házai között, hogy a Harcos Istentagadók Szövetségének székházánál vegyen egy nagy kanyart s a Kongora felé kúszva meglátogassa őket.
– Klavdija Petrovna azt mondta, Irkutszkban még a háború alatt is lehetett fagylaltot kapni.
– Persze. Az irkutszkiakat kényeztették, mert a legfontosabb üzemek ott vannak, létszükség, hogy jól termeljenek a frontnak. A fagylaltot háromkerekes járgányokon hordják, a neve tricikli, leinted, mint ahogy itt egy szekeres burjátot, ha messzire csatangoltál gombát szedni, és a triciklis már nyomja is kezedbe a tölcsért.
Szonya arca ámulat és gyanakvás között játszik.
– Itt órákig kell sorban állni, ott meg a fagylaltosok kajtatnak utánad?
– Így van. Nyáron pedig tárcát akasztanak a nyakukba, annak a lyukaiba teszik a tölcsért a gombóccal, felhajtják nadrágszárukat, és mennek a vízben pancsolókhoz. Mert júliusra úgy felmelegszik az Angara, hogy strandolni lehet, akár Gagrában vagy Szocsiban – lódul meg a detektív fantáziája.
– Honnan tudod? – kérdi mosolyogva Szonya. – Te sem voltál még ott.
Pedig Szindbád volt Irkutszkban. Mikor a hadifoglyokat szállító szerelvény befutott a város pályaudvarára, látta a világoskék állomásépületet, melyet úgy csipkéztek a fehér stukkók, mint születésnapi tortát a cukros tojásfehérjekrém. De erről nincs mit beszélni.
– Négy irkutszki volt a barakkomban. Esténként előadást tartottak imádott városukról. Minden utcát, teret, követ, fát részletesen leírtak. Városnézés volt az a javából.
Szonya megint kibújik a férfi öleléséből és a konyhaasztalt kezdi törölni. Mozdulatai meglassulnak.
– Köszönöm, Szindbád, hogy boldoggá akarsz tenni…
A félbehagyott mondat felkiáltójelként lebeg közöttük.
– Köszönöm, de talán azok az ismerőseid is csak hallották vagy olvasták, amiről beszéltek. Talán nem is létezik az egész.
– Mi nem létezik? A sok virág? A fagylalt? A színház? A bulvárok? Hogy Irkutszk csak egy porfészek, épp, mint Pervijplán?
– Nem. Hanem hogy olyan, mint a kommunizmus.
– A kommunizmus?
– Arról is azt mondják: ott dúskálsz mindenben és örökké boldog vagy, de tudom, hogy ez nem igaz. Csak arra jó ez az álom, hogy az ember összeszedje magát, ha kidöglött a munkában. Hát ilyen Irkutszk is. Persze, tanultuk a tejipar továbbképzésén: háromszázezer lakosa van, itt ölte meg Mihail Sztrogoff az áruló Ogarevet, s ezzel meghiúsította a cár öccse elleni merényletet, a várost pedig megmentette a tatároktól, aztán itt kapták el Kolcsakot a politcentres forradalmárok, akik később reakciós forradalmárok lettek, de elűzték őket a vörösgárdisták, akik kivégezték Kolcsakot, a hulláját meg bedobták az Angara jegén vágott lékbe. Irkutszkban harci repülőgépeket gyártanak, és fel fogják építeni a világ legnagyobb vízerőművét – ezt mondták nekünk. Mégis attól félek, ha elmennék az Angarához, nem találnék ott semmit. Csak pár jurtát meg lovat esetleg. Mert Irkutszk nem létezik.
Szindbád figyeli a gyötrődő kis teremtést, a gyermek-vénember, aki annyit tud a világ jó oldaláról, mint egy tízéves, és annyit a borzalmakról, mint egy aggastyán, figyeli, ahogy tesz-vesz és semmi kis testével kitölti a teret.
Az autó, a GAZ-61-es, már dudál. A detektívnek küzdenie kell, hogy itt tudja hagyni a lányt. És közben rájön: Szonya az. Ő a válasz. A kérdésre, amit folyton ingadozó hitével ezerszer feltett már magának: „Mire van ez az egész?” Mert minden Szonyáért van.
Elhagyta az anyja gyermekkorában, azért, hogy így elmenjen orvos apjával Bagdadba, a helytartó udvarába, hogy ott iszonyatos magányában Holmes-történeteket kezdjen olvasni, és ezzel eldőljön: detektív lesz, és hogy hazatérve beiratkozzon a Rendőrakadémiára, hogy huszonkét év nyomozói munkája után egy vagonba gyömöszölve vigyék szibériai munkatáborba, hogy megismerje a poklot, és hogy kijusson a pokolból segíteni a rendőrségnek megtalálni a tanácselnök gyilkosát, azért, hogy a nyomozás során abban a koszos pervijpláni tejivóban megpillanthassa Szonyát.
Szindbád, a szibériai detektív a lányhoz lép, kiveszi kezéből a törlőrongyot, s mélyen a szemébe nézve, halálos komolysággal mondja:
– Irkutszk létezik. Tudom! És egyszer elviszlek oda. Ígérem!
- Bajkálban elő fókafaj.
- Szibériai mormota.
- Orosz gerendaház.
- Gulag lágerben élő elítélt.
- Politikai elítéltek.
- Lefordíthatatlan szójáték. A golubki galambokat jelent, a golubci oroszos töltött káposztát.
- Voska: oroszul tetvecske.
- A Bajkál kellően vastag jegén kialakított közforgalmi út.
- Irkutszk közkeletű elnevezése.