„Az apróságokra jobban kell vigyázni…”

Krúdy 1912-es, először a Pesti Naplóban megjelent, Souvenir de Pest című elbeszélésének hőse, Janicsek – gyűjtő: szenvedélyes, mániákus ember. Medálokat, arcképeket, történeteket gyűjt. Bizonyos értelemben éppúgy, mint Szindbád, vagy a Szindbádot Krúdyval azonosító rajongó olvasó számára: maga Krúdy.

A novella felütése a mese retorikáját idézi: „Lakott valamikor Pesten…” A jellegzetes kezdés helyzetteremtő erővel hat: az elbeszélés voltaképpen ezzel nyitja meg a novella címének és a novellabeli medál feliratának értelmezését. Krúdy a mesei kezdettel a 19. századi múltat idézi meg, a pesti hétköznapok megíratlan és megírhatatlan, hol-volt-hol-nem-volt történelmét, a régi világról őrzött gyermekkori emlékképeket, a régiekről hallott mendemondák rögeszmésen halmozott gyűjteményét.

A gyűjtés szenvedély, rögeszme, betegség, lényegében függetlenül attól, hogy mi a gyűjtés tárgya. Tárgy-e, történet-e vagy az írott univerzumon kívül rekedő, dokumentálatlan valóság tárggyá és történetté nem formálható képei.

Ahogy Manfred Sommer filozófus írja, a gyűjtés lényege nem a létrehozott gyűjtemény, hanem maga a cselekvés, a gyűjtés folyamata. A Sammlung szó Sommer szerint már eredetileg magában hordozza az eredmény és az akció kettősségét: a gyűjtés egy sajátos mozgással írható le, a térben és időben eredetileg szétszórtan létező tárgyak egy ponton, az egy helyre összefutó, kanyargó utak végpontjában, a gyűjteménynek kijelölt helyen rendeződnek el. A gyűjtő munkája ehhez a középponthoz kapcsolódik: a gyűjtőnél érnek véget az összefutó utak, ő az, aki rendszerezi és mások számára is megtekinthetővé teszi szenvedélye tárgyait. Gyűjtemény az, amikor ismerjük a tárgy gyűjtőhöz kerülésének történetét, amikor a tárgyak szétszórtsága renddé, a gyűjtő nélkül is létező látszatvilággá válik.

A gyűjtemény tárgyainak sokfélesége közötti kapcsolatot a gyűjtő sajátos nézőpontja biztosítja, olyan nézőpont, amely a különbözőséget hasonlóságnak láttatja. Ez a nézőpont olyan elvont fogalom vagy történet, amely alapján eldönthető az egyes darabokról, részei lehetnek-e egy gyűjteménynek. A gyűjteményi tárgyak hasonlósága tulajdonképpen az azonosság és a különbözőség kettős kritériumát érvényesíti: az esztétikai értelemben vett gyűjtés során ugyanis értelmetlenné, más szóval feleslegessé válik minden, ami nem megkülönböztethető a többitől. Amíg tehát van olyan szempont, amely biztosítja az első ránézésre különbözőnek tűnő tárgyak egymásmellettiségét, addig eltérésük szükséges ahhoz, hogy az egészben értelmet nyerjenek. Ez az eltérés feltételezi – az összegyűjtés cselekvése mellett – a bemutatás/megtekintés aktusát is, amelyben a tárgy voltaképpen kirajzolódik.1

A sommeri kategóriák elég pontosan írják le a középkori ereklyetisztelet és az úgynevezett esztétikai gyűjtés Umberto Eco-i fogalmának kultúrtörténetileg releváns mozzanatait. Az ereklyék Pomian meghatározása szerint „szemiomorf tárgyak”,2 tárgyak, amelyek valami távollevőről tanúskodnak. Nem önmaguk egyedülállósága hordoz értéket az ereklyegyűjtő szemében, hanem az, amire jelként utalnak: mindenki által ismert személyekre és történetekre. Sőt, éppen az ereklyéhez kapcsolt történettől kapják értéküket, a szent tárgy és a hozzá tartozó narratíva egymás mellett tanúskodik. (Olykor, persze, a tárgy ironikusan felülírja a róla szóló történetet, mint Keresztelő Szent János legendás, „tizenkét éves kori” koponyája.) A reneszánsz testkultuszával jelennek meg a múzeumok – főként a természettudományos gyűjtemények – elődei, a Wunderkammerek, amelyekben megtalálható minden, ami kuriozitással bír: torz csontvázak, kitömött állatok, egyedi tárgyak és műkincsek egyaránt. A felhalmozás és a gyűjtés e korai fázisában – írja Eco – az érdekesség kategóriája nem jelent mást, mint azt, hogy ritkán, vagy egyáltalán nem látható máshol az adott darab.

Janicsek medáljait a megtekintés, a megtekinthetőség felől három típusba sorolhatjuk: az első kategóriába azok a medálok tartoznak, amelyeket a nyilvánosság, a többi ember számára is megtekinthetővé tesz, amelyeket időről időre maga is visel. A második esetben azokról a darabokról van szó, amelyek az otthonában, a falakon függnek: a lakás zártságán belül, Janicsek életének intim terében. Látogatóinak megválogatása nyilvánvalóan éppúgy a gyűjtő feladata és jogköre, ahogy a tárgyak három csoportba rendezéséé. De akit beenged a saját terébe, a lakásába, az a gyűjtemény e részének is látogatója lesz. A kifelé nyitott és a belülről zártabb nyilvánosság típusai mellett – a falra akasztott, vitrinbe tett tárgyak, amelyek leginkább a Wunderkammerek, múzeumi kiállítások képzetét keltik – van Janicsek gyűjteményének egy harmadik, titkos része is: a vasládába elzárt medálok gyűjteménye, amelyeket csak a maga gyönyörűségére vesz elő néha.

A ládában rejtőző medálok éppen a térbeli hármasság, a novella hősének lakásában elfoglalt helyük által válnak a gyűjtemény különleges darabjaivá. A láda kettős funkciót lát el: az elzárás mozzanatában a megőrzés és a felejtés egyszerre jelenik meg. Az óvó mozzanat akkor fordul ellenkezőjébe, amikor az elrejtés másik aspektusa merül fel. Azt a jelenséget figyelhetjük meg itt, amit – Sommer szerint – a beszéd–titok–hallgatás fogalmai esetében is. A tárgy látása/megtekintése mint „valamiről tudás”, és nem-látása mint „felejtés” együtt az emlékezet/emlékeztetés alakzatait vetítik elénk. A létező itt az, amit látunk – amit látunk, arról tudunk, és amit tudunk, azt történetek formájában közöljük.

A gyűjtemények másik jellemzője a bennük megmutatkozó rend, amely a megtekinthetőség mellett az átláthatóságot is biztosítja. Ebben a tekintetben a tárgyak helyének megjelölése a gyűjtő talán leglényegesebb cselekvése: az összehordott tárgyakat egymáshoz viszonyítva kell elhelyezni, lehetőleg úgy, hogy ez az elhelyezés segítse a megértésünket. A tárgy helyének kijelölése ugyanis már a megértés előzetes formája. Derrida az archívumok mediális meghatározottsága kapcsán tesz említést arról, mi volt az arkhónok tulajdonképpeni feladata: a görög városállamok történetének, emlékezetének őrzői voltak. Az iratok megőrzése összetett munka volt. Az iratoknak helyet biztosítani, azokat nyilvántartani és a szövegeket értelmezni egyaránt kötelességük volt. Az értelmezés feladatából fakad, hogy az archívum nem tűri meg sem a szélsőséges megosztottságot, sem a különneműséget, de legkevésbé a titkot. De csak a konszignáció biztosítja a megőrzött anyag egységét és egységességét.3

Janicsek medáljainak sajátos nyilvántartása, „rendszerezése” a tudat és a tudattalan freudi kategóriáit is érinti, annál is inkább, mivel mindez a felejtés és emlékezés körkörös, egymást feltételező kapcsolatában jelenik meg. A ládába került ékszerek a felejtésé lesznek, s azáltal, hogy kikerülnek a látómezőből, elvesznek a megértés számára is. Amíg a ládába rejtés aktusa a tudattalanba száműzés (Verdrängung), a halálszerű felejtés analógiájaként érthető, addig a narrátor szavai Janicsekről („…mindenért kárpótolták, ami másnak az életben kellemes és mulatságos szokott lenni: nőért, gyermekért, atyafiért…”) az elfojtás (Unterdrückung) folyamatára utalnak, amiben a tudattartalom nem a tudattalanba kerül át, hogy az Én-t védje annak hatásaitól, így elveszve a tudat számára, hanem olyan védekező mechanizmusként működik, amely a veszélyes tartalmakat áthelyezi, szublimálja egy másik érzelmi vagy lélekállapotba, ezzel oldva a feszültséget. A külső szempontból pótlékként értelmezett gyűjtés, ahogy Freud írja – aki, persze, maga is gyűjtötte a bizarr tárgyakat –, felfogható a szexuális elfojtásból származó komplexusok megjelenéseként, kompenzálásaként is. Az emlékezet horizontja mellett a Krúdy-novella hőse esetében a medálgyűjtemény tulajdonképpen nem más, mint egy sajátos – és szintén elég bizarr – „nőgyűjtemény”.

A novella főhőse, Janicsek Pál tehát a sommeri értelemben vett esztétikai gyűjtő. A tárgyakat régiségük miatt gyűjti, lakását velük rendezi be, gyűjteménye így azonos életterével. A tárgyak kiválasztása származásuk horizontjából történik: bár régiségeket gyűjt, de nem koruk, hanem hajdani tulajdonosuk személye a meghatározó. Az elbeszélésben a kollekciónak azokról a darabjairól olvasunk – egy kivételével! –, amelyek egykor valóban élt hírességek tulajdonában voltak. (A gyűjtemény többi darabjának léte: fikció; elhisszük a narrátornak, hogy léteznek.) A gyűjtemény novellában említett tárgyai mögött is történetek húzódnak meg, olyan történetek, amelyek után Janicsek még a tárgyak halmozásánál is lelkesebben kutat. Janicsek igazi szenvedélye nem az egyes darabok megszerzése, birtoklása, hanem a már meglévő darabok megfejtése, a hozzájuk fűződő történetek felkutatása, rekonstruálása. Az értelmezés mozzanata tehát nem más, mint a tárgyhoz kötődő narratíva ismerete vagy a narratíva hiánya. A tárgy a róla szóló történet miatt kap helyet a gyűjteményben, amely így már nem csupán a tárgyak, hanem a történetek gyűjteménye lesz. A textusok éppúgy működtetik az emlékezetet, akár a miniatűr képecskék: ahogy a vasláda mélyén lévők a szem elől elzártak, a megíratlan történetek éppúgy a felejtésé lesznek. A titok nem adható át, nem őrizhető meg.

A Janicsek-kollekció egyik érdekessége három medál. A Metternich hercegnőt ábrázoló medálok, azon túl, hogy eltérő, más életkorban való ábrázolásai ugyanannak a személynek, azáltal válnak különössé, ahogyan az elbeszélés rákérdez a mögöttes történetre: „Vajon egy férfi viselte mind a három képecskét a szívén, vagy talán több férfiú?” Krúdy – a Szindbád-novellákban is gyakran tesz így – nem különíti el itt élesen a narrátort a hőstől. Az elbeszélő kérdése után nem sokkal a hős belső beszédét „halljuk”: „Janicsek úr mindenesetre elgondolkozott a hercegnő képeinek az összehasonlításánál és bizonyos megelégedettséget érzett, hogy manapság egyedül élvezi a drága nőt, akiért több férfi versengett egykor.”

Főhősünk értelmezői kényszere és szabadsága is abban rejlik, hogy képes-e a gyűjteménye egy adott darabjához megtalálni vagy megalkotni a megfelelő történetet. Értelmezéseit a medálokon látható arcokhoz tartozó név azonosítása motiválja: „Esztendők fájdalmas munkájával, temérdek utánajárással a legtöbb női képről megtudakolta annak a nevét, akit a kép ábrázolt. Persze a hölgyek már mind csendesen pihentek a messzi temetőkben, a hűvös sírboltokban, vagy pedig öregasszonyok lettek, hogy senki sem ismerné meg őket.” A kép és a képeken lefestett leányok-asszonyok sorsának metaforikus kapcsolata segíti a történet megíródását, amely retorikai értelemben ad arcot annak, akit a medálban látunk. Az ékszerből mint sajátos médiumból ered4 Janicsek narratíváinak, történeteinek visszatérő szerkezete: történeteiben a medált mindig a szerelmes nő ajándékozza messzire utazó szerelmesének. Az ajándékozás gesztusában megtalálható az én–te viszony: az én az ajándékozó, a te az ajándékozott. A történetekben így a kép által megjelenített, ajándékozó én és az ajándékozott te mellett (között?) nem áll harmadik személy. A kép ábrázoltja, az én mellett az a te, aki nézi a képet: a befogadó. Az egyes darabokhoz rendelt konkrét jelölt ezt a sémát aktualizálja: Janicsek történetei csak az értelmező szerepében megjelenő harmadik személy számára mutatják, kit jelölnek ezek a kategóriák. Janicsek azonban nem csupán értelmezi a gyűjteménye darabjait: ő maga is befogadóvá válik, betöltve a te szerepét. Amikor viseli az idegen medálokat, abba a kettős viszonyba lép be, melyből már hiányoznak az eredeti jelöltek, helyettesítőként önmaga mellé a tárgyat teszi, azonosítva azt jelöltjével.

A medálok erre az ajándékozásra, erre a történetre utalnak, jelöltjük nem csupán a modell, hanem a név és a történet is. A „Souvenir: Pesth” feliratú medál azonban megbontja az eddigi sémát: nem tudni, kit ábrázol a kép. Ezzel belép a gyűjteménybe egy új minőség, a titok, felborítva a történetek rendjét. A titok mint a rendben keletkező hiba azért is van jelen, mert a medál sem tűnik értékes darabnak, ékszernek: a szuvenír – mint tucattárgy – nem erősíti meg a felirat szavainak személyességét. Az ajándékozott és az ajándékozó bárki lehet.

A souvenir szó jelentésében hordozza az „emlékezetet” és az „ajándékot” egyaránt. Hasonlóképp mutatkozik meg a magyarrá lett szuvenír szó kettőssége: érthetjük rajta az emléktartalmat és a tárgyat egyaránt. A megidézett emléktartalom és a tárgy kapcsolata az emlékeztetés funkciójában jelenik meg: olyan tárgyakat nevezünk szuveníreknek, amelyek egy adott eseményhez, személyhez vagy helyhez köthetőek számunkra, látásuk felidézi bennünk a kívánt emléket. Az előhívó jelleg alapja a személyesség, a tulajdonos személyes viszonya a jelöltként érthető eseménnyel. Janicsek és a feliratos medál esetében ez a viszony megváltozik: a felirat nem juttatja el a hőst a felidézendő, hölgyekkel kapcsolatos emlékeihez, voltaképpen az ajándékozás aktusánál többet nem árul el magáról. Esetlegessége, tömegcikkjellege, olcsósága az értelmezést a személyesség behelyettesíthetőségének felismeréséhez vezeti, és a hős számára az ajándékozásban rejlő perszonalitást személytelen viszonnyá változtatja. A medál egy tucatszuvenír, ábrázoltja a tulajdonos számára ismeretlen modell, a felirat többértelműsége a történet megszületését akadályozza: titok. Érthetjük úgy, hogy az ajándék maga Pest városa, hogy egy pesti ajándékról van szó, vagy pesti emlékekről. Janicsek „Souvenir: Pesth” medálja így elveszíti klasszikus értelemben vett gyűjteményi tárgy mivoltát, jelölt nélkül marad, s miután kiüresedik, történetébe bárki beilleszthetővé válik.

Janicsek megszólítja magányos estéin a képet, udvarol a nőnek, akiről nem tudja, kicsoda. Az arcadás gesztusa a diskurzusba lépéssel megtörténik ugyan, de nem zárul le. A megszólítással kialakult beszédhelyzet azonban, ahogy az ajándékozás is, létrehozza az én–te relációt. Az én–te–ő grammatikai viszonyai – ahogy Émile Benveniste5 állította – a beszédmegnyilvánulások referencialitással csak aktuálisan rendelkező egységei. Mindig csak a diskurzusban határozható meg, és akkor is csupán pillanatnyilag, nem rögzíthető módon, hogy ki az én, a te, és az ő. A beszélőre vonatkozik az egyes szám első személyű névmás, a második személy a hallgatóra, az ő referenciája pedig a beszéd tárgya. A nyelven alapuló szubjektivitás a referencia nélküli „pesti” medálhoz hasonló. Janicsek nézi a medált, ő az, aki néz, tekintetének objektuma a lány, akinek tekintete egy másik férfit szólít meg. Az udvarló szavak kimondása aktualizálja a viszonyt, de Janicsek saját jogon válik énné.

Külső zaj, a táncterem által megbontott rend, a gyűjtemény gyűjteményként való létének megszűnése vezet ahhoz, hogy Janicsek belép a „Caroline-hoz” címzett fogadóba, ahol a táncolók közt egyszer csak megpillantja a „Souvenir: Pesth” medálon látható nőt, „szerelmesét”, ugyanakkor elveszíti a medált. A kép elvesztése és a nő „elszalasztása” mellett a gyűjtő még a nő rávetett tekintetét is elmulasztja. Viszonyuk még a látás, a tekintet erejéig sem válik személyessé. Ha a metonimikus kapcsolatot vesszük figyelembe, a képhez név is társult, sőt történet is; a medál története Janicsek története, ami csak akkor válhatott volna a gyűjtemény „részévé”, ha maga is emlékké változna, ha régiség lenne, ahogy a többi.

Krúdy egyik Szindbád-novellájában is felbukkan a medál, a Souvenir de Pest novelláéra emlékeztető szituációban. Az öreg Szindbád épp egy leszólított kisasszony nyakában függő arcképen ismeri fel az egykori ajándékozót: önmagát. Amint azonban a Szindbád-novellában elhangzik az a mondat, amely magyarázatot ad arra a kísérteties helyzetre, hogy a medál miért függ a szép cukrászné nyakában – „Az apám…”, mondja Szindbádnak –, Szindbád magyarázat nélkül eltűnik, eleve lehetetlenné téve a kettejük közötti viszony felismerését. Akinek tehát nincsenek történetei, az nem létezik, mint Janicsek „szerelme”. Szindbád nem akarja, hogy a cukrászné medálja és az a történet, amit a lány a medálról tud, megváltozzon, más legyen. Nem akarja, hogy a bolyongásairól szóló történetek tönkretegyék a lány alighanem Janicsek szentimentális történeteihez hasonló emlékeit, apjáról.

A Souvenir de Pest a pálya első szakaszának írói önértelmezése: az írói emlékezet itt sem – de tulajdonképpen később sem – puszta emlékek, „szuvenírek” raktára, hanem a sok irányból egyfelé tartó, kanyargós utaknak, történeteknek, a novelláknak a közös végpontja: az „apróságok” Krúdy által mániákusan feljegyzett gyűjteménye.

1. Manfred Sommer: Sammeln. Ein philosophischer Versuch. Suhrkamp Taschenbuch Wissenschaft 1606, Frankfurt am Main, 2002. Sommer két gyűjtési kategóriát különít el: egyrészt az esztétikai típusút, amely a fent leírt módon működik, másrészt az ökonómiait, amely az egyes darabokat nem különíti el egymástól, megengedett a teljes hasonlóság, valamint a későbbi felhasználhatóság is szempont (jól mutatja a különbséget az érmegyűjtés és a pénzgyűjtés különbsége).
2. Pomiant idézi: Umberto Eco: A lista mámora. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2009, 170.
3. Jacques Derrida: Az archívum kínzó vágya. Freudi impresszió. Kijárat Kiadó, Budapest, 2008, 11–104.
4. Derrida azt hangsúlyozza, hogy az archívum tartalmát elsősorban annak mediális adottságai határozzák meg. Uo.
5. Émile Benveniste: Szubjektivitás a nyelvben. In Bókay Antal – Vilcsek Béla – Szamosi Gertrúd – Sári László (szerk.): A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. A posztstrukturalizmustól a posztmodernig. Osiris Kiadó, Budapest, 2002, 59–64.