Krúdy – a misztikus olvasat

„…minden – forma, mozgás, mennyiség, szín, illat – egyaránt jelentős, kölcsönös, korreszpondeáló. […] arra az igazságra jutunk, hogy minden hieroglifa, s belátjuk, hogy e szimbólumok csak viszonylag homályosak…”

Charles Baudelaire: Victor Hugo

„Jelképek erdején át…”

A misztikus olyan felületként szemléli a világot, amelyen a valóságon túli nyilatkozik meg. A kirajzolódó minták – a jelenségek – túlmutatnak önmagukon. A jelek itt jelképek. A látható világ epifánia, a szellem forma általi megnyilatkozása. Minden a szellem része, minden egy forrásból származik, így ez a világnézet panteista, és tudja, hogy minden egy, vagyis minden mindennel kapcsolatban és kölcsönös függésben van (az analógia elve, a korrespondenciák). A világ a szellem nyelve. Ezt a nyelvet, jel/kép-rendszert olvasva érhetünk el a szellemihez. S ugyanezen módon léphetünk kapcsolatba vele: a rítusok, a mágia nyelve szimbolikus, akárcsak a mítoszoké, vagy az ihletett költészeté – csak a kommunikáció vertikális iránya ellentétes. A misztikus művész tulajdonképpen ugyanúgy igyekszik megalkotni művét, mint ahogy a szellem a világot.

Nézőpontváltás

Avörös postakocsi realista ábrázolása és dekoratív stílusa után a dekoratív stílus irányába haladt tovább Krúdy. A líraiságot, a manírt tökélyre fejlesztette. A Palotai álmok, a Mákvirágok kertje… s formai tekintetben kétségkívül az Aranykéz utcai szép napok viszi a prímet. De a líra mögött és mellett egyre furcsább, kiüresedettebb, rémisztőbb képek kezdenek tolakodni.

Tudjuk, a nagy váltás, amikor egyszer s mindenkorra vége a maszkabálnak, a Napraforgó. De mindez ott készül már előtte is, a De Ronch kapitány kalandjaiban, s még inkább az Őszi utazásokban. Egyik a szexualitás katalógusát nyújtja, másik a misztikumot – Bori Imre legendáriumnak nevezi a regényt.

Tudjuk, ezután következik a „hallucinatív világ” (Bori), a „látomásos-lírai regények” (Czére), a bizarr, a különös, a csoda, a szexualitás, az ösztönök, a démonikus, a szorongások, aberrációk mélyrétegeinek feltárása, a hírlapírós-primadonnás Budapest helyett a nagyváros magánya, a külváros, a groteszk jelenségek szürreális logikája.

Szerkezet

A szemléletváltás általában szerkezetváltással is jár. Míg az 1918 előtti regények dramaturgiáját az emlékezés, addig az 1918 utáni prózákét az álomdramaturgia alakítja.

Az emlékezés töredékeire bontja vagy elsilányítja a történést, tények, események helyett inkább benyomásokra, érzetekre, hangulatokra emlékezünk – nem beszélve arról, hogy az emlék mindig módosult lenyomat, változékony. A múltbeli történet követése, nyomozása helyett, feloldva a logikát, az asszociációk pókhálójába keveredünk, inkább elveszünk az időben, illetve a múltbeli eseményekben.

Az álmodás esetében a konkrét történésnél sokkal fontosabb annak érzelmi, hangulati töltete, expressziója. Az események gyakran meghökkentőek, abszurdak, bizarrok, a történet kisiklik a logika kauzalitásból. A realitás átadja a helyét a csodaelemeknek.

Mindkét esetben az asszociáció a közös nevező. Ennek hatására silányul el, pontosabban fragmentálódik a cselekmény, válik bővebbé a szövegháttér, s gyakori a mise en abyme. Bori Imre ezt nevezte Krúdy-effektusnak – ezalatt két jelenséget ért: egyrészt a szövegháttér markánsabbá válását, másrészt a beékelt történeteket. A szövegháttér, vagyis a hosszú, költői leírások metaforákkal, szóképekkel, hasonlatokkal, megszemélyesítésekkel operáló hosszú körmondatainál a művek képi világának egységéről beszél – a költői eszközök is a téma/témák irányába mutatnak.

A beékelt történet, a mise en abyme szintén a téma körül csoportosul, noha ritkán van közvetlen hatással a főtörténetre. A diegézis(ek) variálódása (extradiegézis, metadiegézis, intradiagézis) növeli a nézőpontokat (point of view) ugyanarra a témára. Sok esetben a különöst és bizarrt szolgálja: legendák jelennek meg, „állítólag”-os elbeszélések, a szereplők beszélnek el történetet – röviden, elbizonytalanít abban a tekintetben, hogy a történetet igaznak fogadjuk el.

A mise en abyme gyakori alkalmazása misztifikál, hierarchizálja a szereplőket (hiszen a fő- és epizódszereplők mellett vannak olyan szereplők, akik csak a betéttörténetekben jelennek meg) és relativizálja az időt (több idősíkot hoz be, amelyek nem párhuzamosan futnak egymás mellett – a beékelt történetek a bizonytalan idejű múlt[ak]ban játszódnak). A csodaelemek és az álomszerűség legerősebben a beékelt történetekben van jelen.

Sokszor mondják, hogy Krúdyból hiányzik, vagy csak nyomokban van nála jelen a pszichologizálás, s itt megint csak a titokzatosnál, az ismeretlennél, a hősök megismerhetetlenségénél kötünk ki. Nem analizál, hanem leír, ábrázol.

Akár az archaikus történetek (mese, mítosz, legenda) esetében is (többé-kevésbé) hiányzó pszichológiai motivációk okán számos interpretáció lehet egyszerre érvényes. A két legdominánsabb olvasati stratégia a pszichoanalitikus és a misztikus olvasat lehet.

Freud neve egyre gyakrabban merült fel Krúdy e korszakában írott műveivel kapcsolatban. Akárcsak a mítoszok esetében, itt is ugyanazon elemekkel, fordulatokkal, logikailag nehezen megközelíthető elemekkel kell foglalkozni a misztikus olvasat során is – csak épp a kód- és szimbólumfejtés, a korrespondenciák rendszerén keresztül.

A narratíva változása mellett a szövegháttér jelentőségének növekedésénél a referenciális olvasatot emelték ki. A misztikus olvasat esetében ezek a leírások, allúziók, babonák, asszociációk, hasonlatok, szóképek stb. a korrespondenciák gazdag hálózatát adják.

Csábító eljátszani azzal a gondolattal, hogy az Álmoskönyv és a Babonák könyve szimbólumszótárként vagy valamiféle dekóderként alkalmazható a Krúdy-művek esetében. Sajnos, általában véve használhatatlan, eltekintve néhány ritka esettől (általában a babonák, ómenek, csodaelemek, álmok esetében). Krúdyt misztikusként emlegetni a szó eredeti értelmében is ostoba túlzás, természetesen – Krúdy kétkedve fogadja a babonát, ironizál rajta, noha műveiben felhasználja. Az viszont talán nem túlzás, hogy úgy nyúljunk a Krúdy-művekhez, ahogy szerzőjük az álmokhoz („Mit álmodott kedves?”) – jel(kép)fejtőként.

Vándormotívumok

A tízes évek zsoldosnovelláiban és a Podolini kísértetben kell az említett korszak („démonikus”, „lírai-látomásos”) forrását keresnünk. Már ez „hallucinatív világ” volt, ám ezt Krúdy nem folytatta. Megtalálta Szindbádot, megteremtette Rezedát. A különös, a titokzatos, a borzongató, az elfojtott ösztönök az Őszi utazások...-kal térnek vissza és kezdenek kibontakozni. Olyan motívumok térnek vissza ebben a korszakában a tízes évekből, amelyek vándormotívumokká érnek az életművön belül.

A vándormotívumok a történethez kötődnek, annak jellegzetes fordulatai, elemei. A túlvilági szerető, a halálos csók, a hasonmással való találkozás, a bábbal való találkozás, szembenézés tartoznak ide. Ezek mindegyike az ösztönökhöz és a halálhoz kapcsolódik. Ezek a megmagyarázhatatlan, romantikus művekből átvett (vagy még korábbi) vándormotívumok könnyen értelmezhetőek Freud felől (pl. Álom az Asszonyságok…-ban) mint a vágyak és ösztönök projekciói. A misztikus olvasatban azonban – a szövegháttér korrespondenciái mellett – nélkülözhetetlenek.

Napraforgó – a pogány Krúdy panteista regénye

1916-ban Krúdy tárcát írt A magyar föld élete (Növény-regény) címmel: „Vajon mért nem írta még meg magyar író e földnek regényét, tavaszát és nyarát, mi történik a földben márciusban, mit csinálnak a növénymagvak alatt, hogyan nő az élet, hiszen a növények élete érdekesebb, mert rejtettebb, mint az emberek mindennapi tevékenysége? […] Minden megingott régi helyén a háború orkánjában, csupán egy maradt ősi nyugalommal mindenhatóságában: a föld. Az ő gyönyörűséges, istenadta élete nem változott, és egy fűszállal sem nevelt fel kevesebb gyermeket kebelén. Az emberek csinálhatnak bármit, verekedhetnek, vagy egymás nyakába borulva sírhatnak, a természet végtelen fölényével átéli a föld a maga regényeit, a nap közelségét, a nap távolságát, míg a tengerek a sápadt holdat imádják.” (Kiemelések tőlem – Sz. P.)

A földet mint az egyedüli biztos és változatlan dolgot jelöli meg, a „föld regényei” alatt pedig a természeti (nap-, hold-) ciklusokat érti.

1917-ben, mikor már a Napraforgón dolgozott, a Virradat főszerkesztőjének írt levelében konkrétabban fogalmaz: „…egy modern magyar regény óhajt lenni, tartalma mégis olyan régi, mint a magyar föld. A föld regényét tervezem, amelyből a kalászok és a magyarok nőnek. […] Tavasztól télig, nyári hőben és ősz borújában hogyan él, lélegzik, dolgozik a föld, és rajta az ember. […] És azon kívül egy kis temetői szél, amely azt kérdi tőlem: mi marad meg utánad, ha már nem leszel? Egy holtig tartó szerelem könyve lesz ez a regény, a szerelemé, amely együtt sarjadt velünk a földből. […] Lássuk mi marad meg az embernek az életből, ha már bölcsnek, higgadtnak, szenvedélymentesnek véli magát.”

A tájleírásokban a rengeteg perszonifikáció és metafora annyira megeleveníti a tájat, hogy szinte szereplővé válik, míg a személyleírásában a tájleírás költői eszközei dominálnak – az ember és a föld kötődése domborodik ki. „Krúdy tájélménye, világképe ebben a panteisztikus színezetű, az univerzum és a Föld természeti jelenségeiben egyszerre isteni és emberi lelket látó pogány hitben gyökeredzik…”1

De mitől lesz panteisztikus a regény? A pogány életszemlélet, a Föld/természet és az ember kapcsolatának tematizálása a szövegháttérben valósul meg, melynél fontos kiemelni az analógiák és korrespondenciák hálózatát. Minden mindennel összefügg, vagyis minden egy(-ség). Krúdy azonban ennél továbbmegy. A regény fabulájában és a beékelt történetekben (amelyek ezúttal mind a szereplők múltjához, vagy származásuk, tehát családi múltjuk, genealógiájuk történetéhez kapcsolódnak) olyan szoros analógiák, megfeleltetések és ellentétek vannak, mint semelyik más Krúdy-regényben. Ezen analógiák zárják feszes és koherens egységgé, rendszerré a történet és narratíva szempontjából széteső regényt. A szereplők nem értelmezhetők kiragadva abból a viszonyrendszerből, amelyben a másik tükrei, vagy ellentétei.

Viszonyrendszerek alakulása

A regénynek öt főszereplője van. Ha a regény történetét egy mondatban akarjuk összefoglalni, arra juthatunk, hogy tulajdonképpen egy párkapcsolat végével és egy új kezdetével van dolgunk. Mindez Evelinhez kapcsolódik a legerősebben – Evelin szakítása utáni (Kálmán) és valószínűsíthető következő kapcsolata előtti (Andor) életének története. A másik markáns szál: Pistoli agóniája. A viszonyrendszerek alakulása így vázolható fel:

Régmúlt:

Andor szerette a férjezett Rizujlettet

Evelin szerette Kálmánt

Kálmán szerette Evelint

Pistoli három felesége és a szeretői – Kövi Dinka, Késő Fáni

Maszkerádi hasonmás-története

A regényidő kezdete – jelen:

Andor szereti Evelint

Evelin szereti Kálmánt

Kálmán szereti Evelint, de kapcsolatot tart fenn Ninonnal

A regény elején a hősök közt nincs szerelmi kapcsolat. (Kálmán otthagyja Ninont, Evelin elutasítja Kálmánt, de vonzódik még hozzá, Andorral sem kezd kapcsolatba, Maszkerádi és Pistoli között sem lesz kapcsolat.)

A regény végén:

Két pár áll előttünk, Maszkerádi és Kálmán, Andor és Evelin – Pistoli meghal, kihull a képből.

A szereplők egymáshoz való viszonyának analógiái és ellentétei a determináltságukban (családi sors), valamint az élet dolgaihoz való viszonyukban jutnak érvényre. Az utóbbiak közül a legfontosabbak: a halálhoz, a szexualitáshoz, a földhöz/természethez való viszony és az életszemlélet.

A sors mint öröklött determináltság

A pogány életszemlélet legdominánsabb jegye a panteista világnézeten túl az idő ciklikusságának tudatosítása. A napok ismétlődése, az évciklus jelen van az említett tájleírásokban. Ami ennél most számunkra fontosabb, az az ősökkel való kapcsolat, az öröklött sors, ami a generációk egymást követő ciklikusságának tapasztalatából ered. Az egyik generáció a következőben ismétlődik, ahogy az ember ismétlődik a tájban és a táj az emberben (lenyomat). Nemcsak a tájban, de az életben, pontosabban a sorsban is állandóan jelen vannak az ősök. A minták egymásra kopírozódnak. A szövegháttér leírásainak általánosságán túl így van ez a szereplők konkrét genealógiája esetében is. Evelin, Kálmán őseivel nem találkozunk, a többi szereplő esetében a családi múltat halál, őrület, szexualitás határozza meg.

Az Álmosok (és Pistoli) ősei zsoldoskatonák voltak. „Asszonyok átka, bebörtönzött hitvesek jajgatása, majd a másvilágra küldött feleségek bús és bosszúálló árnyéka kísérte az Álmosokat. A régi világban rövid úton bántak el az asszonyokkal. […] Nem is volt nagy ritkaság, hogy egy brontesz férfi három-négy feleséget elnyúzott életében. […] Az oltár lépcsőjéről a vetélytárs vére csurgott alá.”

Álmos Ákos negyedik felesége volt az ős-Evelin, akinek Ákos a harmadik férje. Míg Ákos „minden nagyobb lelki megrázkódtatás nélkül temette el három feleségét”, addig az ős-Evelin a halálba kergette a férjeit. Ez az Evelin jelentett fordulatot az Álmosok sorsában. Ákos feleségétől nyert (első és utolsó) egy órányi kéjében – ami egyben haláltusa is volt – fogant Andor.

Ugyanígy a halálban fogant Maszkerádi kisasszony is – s itt találkozunk a túlvilági szerető vándormotívumával Maszkerádi úr képében. Maszkerádi kisasszony az apjával azonosítja magát. A halál a halott Maszkerádin kívül is jelen volt: Libinyeit megütötte azon az éjjelen a guta, anyja pedig belehalt a szülésbe (és ott a vándorzenész ismeretlen alakja, aki végig jelen van a történetben – talán maga a halál?).

Pistoli múltjában az Álmosokéhoz hasonló: „Az én őseim zsoldoskatonák voltak. Én sem vagyok más, mint egy kóbor kalandor…”

A legmisztikusabb Evelin származása. Különös összefüggés van a két Evelin között: a megtévesztésig hasonlítanak egymásra, mintha az ős-Evelin „újrakezdené elmúlt életét […] Mintha visszafordult volna az örök nyugalom kapujából […] Visszatért, hogy még egyszer körülnézzen, új férfiakkal megismerkedjen, új pohárral igyon a szerelemből… Csak barna, dús haját hagyta a föld alatt. Midőn kibújt a föld alól, a kankalinokkal és szitakötőkkel, éppen sűrű rozsvetés borította a mezőket.” Az ős-Evelin metamorfózisa tehát a földön keresztül történik. Evelin a földtől származik – kapcsolatban áll vele, akár az ős-Evelin: „Valami szőke boszorkányt loptak valahol, aki hegyi patak medréből hozta szeme kékségét. Hajlékony volt, mint a nyírfa […] Beszélgetni tudott a füvekkel, a vén fákkal és a keresztutakkal.” A külső hasonlóság és a földdel való kapcsolat ellenére Evelin teljesen más természetű, mint az ős-Evelin, aki belsőleg mintha Maszkerádiban születne újjá. Evelin sorsát nem befolyásolja az ős-Evelin úgy, mint a vér szerinti származásúakat öröklött determináltságuk. Evelin nem is az ős-Evelintől származtatható, de a Földtől – ahogy maga ős-Evelin is.

A szereplők élethez való viszonya

A szereplők viszonyai az élet dolgaihoz ugyanolyan ellentétek, illetve analógiák mentén csoportosíthatóak, akár a jellemük vagy a családi sorsuk.

A regényt végigköveti az „ördögszekér” élet-metaforája. Jelentését a regény vége felé a narrátor fejti ki bővebben: „Egyikünknek az élete olyan járású, mint az ördögszekér útja a kietlen mezőkön. Napközben kergeti a szél egyik határból a másikba. Jön oda is, ahol nem várták, és búcsú nélkül elmegy onnan, ahol az éjszakát töltötte [...] Céltalannak tűnik létezése, mert gyorsabban tűnik el, mint az árnyék estefelé. És mégis sok bajt okozhat, keserűséget üvölthet, szíveket összezúzhat, rendet bonthat, nyugtalanságokat idézhet.” Ezzel állítja ellentétbe a másik embertípus élethez való ellentétes hozzáállását: „A másikunk oly alaposan előkészíti élete lefolyását, mint a légy a lakhelyét a borostyánkőben. […] Nincs helye a világ megvetésének, sem dicsőítésének.”

Szintén ördögszekér-életű a számító manipulátor, Kálmán, aki „okoskodás nélkül nézte az életet, mint egy száraz üzletet”, és Maszkerádi: „Úgy nézem minden cselekedetemet, mintha ötven év múltán olvasnám, látnám valami naplóban. […] Magam bírája vagyok, és ridegen ítélkezem…”

Evelin, a „bezárt napló” és Álmos a szigeti magányában a nyugalom, a lemondás megtestesítői. Evelin szerint a regény elején „Élni annyit tesz, mint mindig-mindig ismerkedni, új hangokat hallani, új neveket megjegyezni, új emberi arcokat eltenni”. Evelin az ördögszekér-életre vágyik,2 ám a regény folyamán lemond a vágyáról és Bujdoson marad. Evelin szavaira Álmos a regény közepén mintegy akaratlanul is válaszol: „Mindenki menni, élni, látni, érezni, megbolondulni akar; új szagokat szagolni, ismeretlen nők haját tapogatni, idegen ételek ízét kóstolgatni, tengerész módjára szeretkezni és felejtkezni… ez a legtöbb ember célja. Csak én akarok gőgösen, hidegen, szikla-csökönyösen, önkéntes és felfuvalkodott lemondásban üldögélni a kunyhóm közepén…” Álmos, aki már a regény elején bölcs nyugalommal várja a lányt („Majd elfáradsz a maskarában. Én várok...”), a regény végén, mikor Evelin őt választja, nyugodtan reagál, vágyait és akaratát legyőzve: „Várjuk meg a telet. Az elsőt, a másodikat, a harmadikat… […] A bolond élet csak rohanjon mások országútjain, mi a napraforgókat nézegetjük, hogyan nyílnak, növekednek, hervadnak.”

Az ördögszekér-hasonlat mellett a fel-felbukkanó napraforgó-metafora így válik a nyugodt, nem-akaró, és nem-vágyakozó, a természettel egységben élő élet emblémájává.

Szexualitás

A szexualitáshoz, szeretőhöz való viszonyukban – az élethez való hozzáállásukhoz hasonlóan – nagy szerepet játszik az öröklött determináció hatása.

A regényben ketten mondják ki, hogy nem szeretnek senkit, vagy soha nem szerettek senkit – Pistoli és Maszkerádi. Kálmán szereti a misztikus, „mindent látó” Evelint, mint egy szentet, de úgy látszik, a kártya és az éjszakai élet iránti szerelme erősebb. Valójában birtokolni akarja a nőt.

Pistoli, akinél a szexualitás eddigi életében mindig összefonódott az őrülettel, Álmos Ákos generációjának utolsó képviselője. Úgy él, mint zsoldoskatona ősei. Három felesége Kállón végezte a bolondok házában, rajtuk kívül pedig Pistolinak több szeretői viszonya volt – „…a hisztériás nők voltak tehát Pistoli úr kedvencei…” Pistoli és Maszkerádi dialógusa tele van a szado-mazo szótárba való példákkal (rabszolga, kín, szolgálat, állatszelídítő stb.). Végül az ostorozás vándormotívuma is előkerül (ahogy a kilesés is: a padlás lyukán Pistoli kilesi Kálmán és Evelin légyottját). Pistoli tehát azoknak a perverzióknak hódol, amiket Maszkerádi csodál, ami izgatja őt, és amiről álmodozik.

Evelinnek tulajdonképpen Kálmán ördögszekér-élete és zsoldoskatonasága jön be: „Evelin hol ijedten, hol kíváncsian nézett a Kálmán zsoldoskatona arcába. […] Félt tőle. …ez a férfi bajnok módjára sohasem félt az élettől. A kegyetlensége úgy imponált neki, mint egy bulldognak a fogsora. Az elszántsága megnyugtatta…” Evelin ezen vágya rímel a regény elején vallott életszemléletére.

Álmos Andor szerelme tiszta, de Evelinhez hasonlóan sérüléseket szenvedett előző kapcsolatában.

Maszkerádi és Kálmán esetében jelenik meg módosultan3 a báb vándormotívuma. Maszkerádi fűzfájáról van szó („Karjaival, lábaival átfogta a törzset, és lángbaborult homlokát a vén bálványhoz simultatta, a római Priapus e késői maradványához, amelyet nem festettek be cinóberrel a nők”) és Kálmán rókusi Szűz Mária-szobráról, aki előtt a görbe éjszaka végén imádkozik („…ő Evelint látta odafenn az oszlopon…”). Evelin gyakran azonosítódik Máriával, Pistoli egy helyen a „pócsi Szűzmária”-ként emlegeti. Mindkét objektum bábként funkcionál, a szereplők vágyainak kivetülése, ugyanakkor valamiféle rituális cselekedet is – valóban bálvány.

A halálhoz való viszony

A Napraforgóban lépten-nyomon felbukkan a halál, az elmúlás témája. A regény előrehaladtával Pistoli agóniája válik hangsúlyossá, ezért a Napraforgó halálregényként is olvasható (ahogy az ezután következő Asszonyságok díja is).

Az öt szereplő közül háromnak (akiknek családi sorsát is meghatározta) különös kapcsolata van a halállal – két szereplőnél hiányzik ez a viszony: Evelinnél és Kálmánnál.

Álmos Andor őse házában – „a halál, elmúlás tanyája” – minden évben meghal. Tulajdonképpen egy halálrítusról van szó: frakkot ölt és hegedül, majd koporsóba fekszik: „A hegedű dalaiban elbúcsúzott mindentől, ami kedves és kellemes volt, életében.” Ez tehát a lemondás, az elbocsájtás ceremóniája, mely által Andor megbékél a halállal. Az évenkénti ismétlődés ciklikusságot teremt, mintha nem csak Evelin miatt történne a dolog, s ezen az éves cikluson archaikus minták érződnek – de erről később.

Maszkerádinál a halál a szexualitással párosul: vágyait eddig nem élte ki, helyette megtette a hasonmása (újabb vándormotívum): „az alteregóm […] szenvedett helyettem. Vezeklett, mert kiélte azt az életet, amelyet nekem kellett volna átélnem. Én, az árnyék, megmaradtam, miután ő eltűnt.” Az alteregó megölte a tisztet a szerelmi légyotton. Maszkerádi tulajdonképpen fél a haláltól – akárcsak Pistoli –, amit Evelinnek be is vall. Ám alighanem semmi sem izgatja jobban, mint a halál. Pistolitól az életét kéri áldozatul „szerelméért” (pontosan úgy, ahogy az ős-Evelin).

Pistoli esetében a halál szintén jelen van a szexualitásban: „mindig készen voltam, hogy egyszer ledöfnek az örökös párbajban”. S ez kis híján meg is történt, hiszen utolsó felesége, Mislik, majdnem megölte: „Az volt a szenvedélye, hogy minden éjszaka meg akart fojtani. […] Körülfont a lábaival, a karjaival, halálosan az ajkamra szorította az ajkát. Olyan volt a szája, mint a vámpíré.” Misliktől tehát Pistoli megkapta a halálos csókot (megint visszatérő motívum), de Pistoli került ki győztesen a párbajból. Azóta Pistoli a halálfélelmével küzd – attól retteg, hogy elhagyott női visszatérnek, és megölik.

Maszkerádi végül Pistoli agóniájának beteljesítője lesz. Árnyékként jelenik meg, férfi álöltözetben, s Pistoli azonnal így reagál: „Te vagy az, Halál?” Maszkerádi valóban halálhozó – a halál követévé válik. Azt követeli Pistolitól, járja el neki a rókatáncot4 (olyan, mint valamiféle szexuális töltetű haláltánc), a végén pedig elcsattan a halálos csók: „Oly erősen nyomta száját szájára, hogy a jó úr fuldokolni kezdett. – Szeretlek – mondta a hölgy, és egy fekete kutya árnyéka futott át a szobán. A kutya sietve tűnt el a sarokban, ahol többé sohasem lehetett megtalálni. Maszkerádi kisasszony néhány hét múlva azt gondolta, hogy a fekete kutya volt a Pistoli úr lelke…” Pistolinak nagy esélye van arra, hogy visszatérjen a túlvilágról, és – akárcsak Maszkerádi úr – másvilági szeretővé váljon (s visszatérése meg is valósul a Kleofásné kakasában).

Maszkerádi, aki eddig korlátozta és gátolta magát, a férfi teljes önfeláldozására vágyott, most megkapta – ő maga cselekedte meg azt, amit eddig hasonmásai.

A halál a regényben nemcsak mint elmúlás jelenik meg, de mint az élet körforgásának része. Az európai gondolkodás a halált általában az élet ellentéteként fogja fel, ám az élet maga a születés és halál folyamatos, ciklikus változása. Pistoli halála után a Krúdy-életműben egyedülálló, pogány színezetű halálszemléletet látunk: „És hogy a föld alatt is tovább folyjék a megtermékenyülés munkája, erre valók Pistoli úr és társai, akik e napon meghaltak Magyarországon. Ők alulról fűtenek, mint szénné, tüzelővé változott öregek; feláldozzák a lábuk szárát, a derékcsontjukat, a nagyra nőtt májukat, hogy idefenn a földön szép, új virágok nyíljanak. […] A rücskös arcokból tearózsák nyílnak fel a föld felületére. ”

Archetípusok

Kibédi Varga Áron Szerkezet és jelentés Krúdy regényeiben5 című esszéjében a szereplők funkcióját vizsgálva felállította a Krúdy-hősök tipológiáját, és meghatározta a szereplők által alakított történet jellegzetes fordulópontjait.

Krúdy a Napraforgóban a Kibédi által definiált típusokat a végletekig viszi. Megfigyelhető, hogy a Napraforgó szereplői esetében archetipikus minták érvényesülnek.

A Démonikus nő típusa alá sorolható az ős-Evelin, Maszkerádi kisasszony, Mislik, Pistoli exfelesége. A Démon mindig csábító, túlfűtött, ösztönéletet élő nő, aki mint valami fekete özvegy, elpusztítja a vele kapcsolatba lépő férfit. A Démon esetében bukkan fel a halálos csók motívuma,6 mellyel mintegy megpecsételi a férfi sorsát. A démonikus nőknek van valamiféle természetfeletti erejük, képesek manipulálni a férfi érzelmeit, erős a szexuális kisugárzásuk, a férfitől a kéjért cserébe annak halálát követelik – ez az archetípus a Hold sötét arca, a mitológiában Hekaté, a sötét arcú Afrodité (akinek egyik mellékneve Férfiölő), Lilith.

A Vadász típusú férfi – Pistoli, Kálmán, Álmosok, Diamant – zsoldoskatona-szerű alak, Don Juan, züllött kalandor, akit vágyai és akarata vezérelnek. A Vadász típusból lesz halála után a túlvilági szerető, aki visszajár és tovább nőzik, mert szinte képtelen kiszakadni az életből.

A Földműves típust jelen esetben csak Álmos Andor képviseli. Olyan férfialakról van szó, akihez a halál helyett a születés társul attribútumként, aki gondoskodó, harmóniában él a természettel, vágyairól lemond, az akarat helyett sodródik az élet árjával, elfogadja, amit az élet hoz, megbékél. A Földműves típus évenként meghal – ennek mintáját a vegetációistenek meghalásában és feltámadásában/újjászületésében találhatjuk meg (pl. Dionüszosz, Ozirisz, Adonis).

Az Anya típushoz sorolhatjuk Evelint, Rizujlettet. Ez a kategória a leginkább problematikus, hiszen Evelinnek látszólag kevés köze van a másik nőalakhoz (Kibédi különválasztotta az utóbbihoz hasonló alakok képviselte nőtípust). Mindössze arról van szó, hogy az Anya típus fiatalabb képviselői az életfázis elején tartanak, a Szűz7 életfázist fejezték be, míg az utóbbi, idősödő nőalakok már a fázis végén tartanak, s nemsokára átlépnek a Banya fázisba. Az Anya típusra a gondoskodás, az adni tudás, az őszinte szerelem, mély érzelmek, érzékenység, idősebb korban a női bölcsesség, tanácsadás, életismeret jellemző. Evelin külsőre hasonlít ős-Evelinre, de a Rizujlettnél való találkozás alkalmával Andor azt mondja róla: „Olyan vagy, mintha Rizujlett lánya volnál.” Rizujlett tapintatosan osztogatta kegyeit a környék férfijainak, gondoskodó, adni tudó lény – akárcsak Kövi Dinka és Késő Fáni, akiknél inkább a groteszk és komikus vonások hangsúlyozódnak. A jóasszony kútjának nevezett „Rizujlett jósága átvezette a férfiakat a meredélyeken, szédítő kötélhidakon. Büszke volt arra, hogy egyetlen férfi sem lett miatta öngyilkos…”, míg a Démon típusnak éppen a férfiak pusztulásba kergetése a célja.

Pistoli életében Maszkerádi képviseli azt a találkozást, ami az Álmosok esetében Ákos és ős-Evelin találkozása. Voltaképpen ez az ismétlődés ciklikus, a Vadászt legyőzi a Démon. Álmosnak negyedik felesége volt ős-Evelin, Pistolinak is negyedik felesége lenne Maszkerádi (Pistoli a Maszkerádival való találkozáskor kijelenti, hogy leánykérőbe jött). „Mert a férfi szerelme olyan, mint a holdvilág. Négy negyede van. Az a legboldogabb asszony, aki az utolsó negyedhez jut, mert az tart legtovább. Pistolinak csak három részre volt osztva a holdja. Egy-kettő-három. A negyedik nem jött. Sohase is jön.” Nagy a valószínűsége, hogy itt a Vadász típusú férfiről van szó. Vajon e sorok értelmezhetőek a nő szempontjából archetipikus minta szerint? Lehet, hogy az utolsó negyed bekövetkezte maga a halál? Hogy a Démoné a negyedik, a sötét hold, amely a férfi halálát hozza el, ám a nő, az előző esetekkel ellentétben, túléli őt? Vagy a Démon csak a Vadász negyedik hitveseként győzedelmeskedhet? Hiszen tudjuk, Pistoli kapott már halálos csókot harmadik feleségétől, Misliktől – s azóta halálfélelme van.

A Vadász és a Démon találkozásának története archaikus mintát követ. A mitológiában ennek a sémának Acteon mítosza felel meg. A démonikus, férfiölő nőalak a századfordulós szecesszióban misztifikálódott és vált közkedveltté, ilyen alakok Hedda Gabler és Salome, például.

Lemondás és a sors felülírása

A napraforgó-életű az ördögszekér-életűvel ellentétben lemond a vágyairól, az akaratról. Ezzel a gesztussal felülírja és legyőzi a determináltságát. Álmos az élethez való hozzáállásának, az éves halálrítusának segítségével megbékél, és életét a lemondásban teljesíti ki. Az Őszi utazások… végén Rezeda elhatározza, hogy a vágynélküliségre fog törekedni, mint Buddhó papjai – az ördögszekér-életű gyakoribb férfitípus bölcs férfivé szeretne válni. Az a vágynélküliség, lemondás, amit az Őszi utazásokban a buddhizmus képvisel, a Napraforgó esetében a természettel való harmonikus együttélés, az az életszemlélet, amit Andor emel krédóvá a regény végén.

Evelin és Maszkerádi választás elé áll a regény folyamán. Evelin, aki tulajdonképpen az ördögszekér-életre vágyik, lemond ezen vágyáról, és Bujdoson marad Andorral.

Evelin, ha netán a regény végén Kálmánnal térne vissza Budapestre, alighanem a „tévedt nő” sorsa várna rá, mint oly sok Krúdy-hősnőre – ebből az időszakból ilyen Natália az Asszonyságok díjában, vagy a Kleofásné kakasa hősnője. A „tévedt nő” típusa mindig az Anya deformációja, azé az Anyáé, aki már találkozott a Vadásszal. A Vadász az Anya típus vesztét, elkurvulását okozza, őrületbe kergeti, vagy közvetetten a halálba is akár. Andor már a regény elején tisztában van Evelin helyzetével: „Ez az egyetlen hely, ahol ismét megtalálhatod magad, szegény, szerencsétlen lány.”

Maszkerádi, aki eddig féken tartotta vágyait (a hasonmása teljesítette be őket), most elcsábítja Kálmánt, és csókjával megöli Pistolit – a vágyak beteljesítéseiben az ördögszekér-életet választja, és Démonná válik, beteljesíti öröklött sorsát. Evelin helyett Maszkerádi lép az ős-Evelin örökébe.

A sors (öröklött determináció) tehát akkor lép működésbe, ha a vágyaknak szabad utat engedünk – s ez együtt jár a lemondással, megbékéléssel, elengedéssel (ez a halállal, pontosabban a születés és halál ciklusával való harmónia).

A napraforgó-élet – Evelin a regény végére és Andor – tehát nem az életből való kivonulást jelenti, mint azt az eddig elterjedt olvasatok interpretálják. Krúdy nem az álló időről ír, hanem a föld ciklusáról, ritmusáról, azt állítja szembe a város ördögszekér-szerű, őrült tempójával. Az ördögszekér-életűek a halálban, az örökös elmúlásban és ösztönökben élnek, a napraforgó-életűek viszont a halált elfogadva, a mulandóság tudatában értelmetlennek és abszurdnak érzik az akaratot, és a vágyaikról lemondva az adni, de elengedni is tudó szeretetre törekszenek.

1. Czére folytatja: „…amelynek költői átlényegítésében különösen fontos szerep jut a magyar sámánizmus motívumainak” – nem világos, mit ért ezalatt. Én semmilyen specifikus sámánmotívumot nem fedeztem fel a regényben. Czére Béla: Krúdy Gyula. Gondolat Kiadó, Budapest, 1987. 123.
2. Egy másik helyen: „Vágyott a férfiakra, akik érte szenvednek, vágyott nagyúri dámaságra, színházra, bálra, mulatságra... Szenvedélyre, szép szóra, felejthetetlen napokra.”
3. A madárijesztő szeretője című novellában a bábmetafora ilyen irányú megváltozásának köztes állomását látjuk. A novellában a báb ugyanazt a (szeretői) funkciót látja el, mint esetünkben a fűzfa.
4. A rókatánc ősi termékenységi cigány tánc maradványa: kizárólag férfiak táncolják egy földbe ásott lyuk körül, mozgásukban szexuális aktust imitálva. Krúdy egyik kései Szindbád-novellája is tematizálja.
5. Kibédi Varga Áron: Szerkezet és jelentés Krúdy regényeiben. In Uő. Szavak, világok. Jelenkor, Pécs, 1998.
6. A halálos csók régi motívum az életműben, már a tízes évek előtt felbukkan. Talán a reneszánsz korában Platóntól átvett mors osculi toposzának sötétebb jelentésbe oldódott szecessziós szimbolikájából ered.
7. A Szűz típust Krúdy csak nagyon ritkán szerepelteti (ilyen a Podolini kísértet Ancsurája, vagy a Hét bagoly Áldáskája).