Majd megeszlek

„Ilondai – akiről valamikor Pesten borospalackokat, fodrászműhelyeket és férfikalapokat neveztek el – dolga végeztével egy józsefvárosi kiskocsmába járogatott, ahol azzal tetszelgett magának, hogy apránként megeszegette régi hölgyismerőseit, akik bizonyos okokból cserbenhagyták.” (40.)1

Abba lehet-e hagyni egy ilyen nyitómondat után az olvasást? Aligha. Nyugtalanító, bizarr, sőt sokkoló kezdés – s ezt a hatását a szöveg azután is megőrzi, hogy kiderül: természetesen nem valódi, csupán képzeletbeli kannibalizmusról van szó.

A felettébb rövid novella tulajdonképpen egy formális vendéglői párbeszéd keretébe ágyazott monológ, melyben az említett szereplő az éppen elfogyasztani kívánt „hölgyismerős” emlékét idézi fel (inkább magának, mint az őt csak kötelességből és felületesen hallgató pincérnek), s ez egyben magyarázatot ad arra is, miért éppen egy kispörkölt formájában kívánja őt elfogyasztani. Az utolsó mondat Ilondai jóízű falatozását örökíti meg.

Az Előhang egy kispörkölthöz (1931) nem tartozik a behatóan elemzett Krúdy-novellák közé, annak ellenére, hogy több tematikus válogatásban is megjelent. A szerző életművével foglalkozók inkább csak kuriózumként említik, mint a kései, sötét tónusú gyomornovellák egyik reprezentatív darabját. Legutóbb Dérczy Péter hozta szóba, s „a másik ember sajátos bekebelezésének” motívuma kapcsán vonta párhuzamba az Utolsó szivar az Arabs Szürkénél (1928) című klasszikussal.2 Valódi interpretációjára, tudtommal, csupán Kemény Gábor vállalkozott, aki elsősorban e meghökkentő étkezési rítus retorikai és motivikai hátterét, a szöveg ökonomikus szerkezetét és a főszereplő monológjának motivációit igyekezett feltárni.3 Fontosabb észrevételeit már csak azért is érdemes röviden összefoglalni, hogy ezzel, a szüzsé valamivel bővebb ismertetése mellett, „megágyazzunk” saját olvasatunknak – amely az előbbi kiegészítése, újragondolása és részben kritikája is kíván lenni. Vizsgálódási szempontjaimat az elemzés folyamán fejtem ki.

A jeles Krúdy-kutató az életrajzi háttér, illetve a gyomornovellák tematikai és stilisztikai kontextusának felvázolása után kerít sort a szöveg elemzésére. Először az – általam is idézett – expozíció szerepét emeli ki. A többszörösen összetett mondat megnevezi a szereplőt, utal annak múltjára (nevének másodlagos funkcióján keresztül), illetve egy ismétlődő, a meghökkentés erejével ható cselekvésére is (hölgyismerősök megeszegetése).4

Ezután Ilondainak a vendéglőshöz intézett első szavaira tér ki: „Ma Szekond Irmát esszük meg”. Mint írja, „az elbeszélő nem is siet feloldani a konkrét és az átvitt jelentés közti feszültséget”, hiszen a következő bekezdésben megismétlődik a sötét képzettársításoknak utat nyitó mondat („Ma Irmát esszük meg”). Csak ezután kerül sor a feszültség feloldására, amikor is nyilvánvalóvá válik, hogy „a nő elfogyasztása jelképesen (helyesebben: rituálisan) értendő”.5 A „Csak pörkölt alakjában ehetném meg Szekond Irmát…” kezdetű mondat indítja be az emlékezés folyamatát, melyben fény derül a malacpörkölt és az említett hölgy közötti párhuzamokra. Az elemző, ennek szemléltetésére, a következő szakaszt idézi a novellából: „Nem bánom, ha Szekond Irma akár malacpörkölt alakjában jön utoljára elém […] volt valami fűszere szegény Irmának, amely fűszert a malacpörköltben szokott érezni az ember. Kis csontjai voltak, de csak térdig volt karcsú a lába, mert azután már a zsírok és húsok következtek. Így derékban is karcsú volt, mert gyenge, hajlékony bordáit nagyon jól tudta idomítani, de vállán és mellén felduzzadtak a húsocskák, ez ellen nem lehetett mit sem kitalálni.” (41.) Ezután, teszi hozzá Kemény, a gasztronómiai és az erotikus szféra szorosra fűzését követően, már logikusan következik a kérés: „Szeretném tehát, ha a csontosabb darabokat válogatná ki részemre a pörköltből, vendéglős úr.” (uo.)

A régi szerető és az étel közötti párhuzam a tanulmány szerzője szerint a metaforikus és a metonimikus alapú képzettársítás összefonódásán alapul: a groteszk hasonlóságot tér- és időbeli érintkezés egészíti ki: „azt gondolta, hogy abból áll az egész élet, hogy előadás végeztével kispörköltet fogyasztunk egy kiskocsmában. Szentimentálisan szerette Irma a kispörköltet; meggyőződésem szerint boldogtalan lett volna, ha valamely másféle ételporciót rendelek a kellnernél. Talán azt hihette volna, hogy többé nem szeretem őt.” (42.) Ezután felveti annak a lehetőségét is, hogy „talán ez a metonimikus összefüggés volt a forrása a nő és az étel közötti párhuzamnak, majd metaforikus azonosításnak”.6

A novella ritmusát a „vendég terjengős szónoklatainak és a pincér viselkedését leíró rövidebb szakaszoknak a váltakozása adja meg”,7 miközben az evésre való készülődés („előhang”) sokkal nagyobb teret foglal el, mint a pörkölt tényleges elfogyasztásának leírása (ez utóbbi csupán egy mondatra korlátozódik: „A tekintélyes öregúr olyan étvággyal evett, mint fiatal korában, mikor még nem ment át az élet szenvedésein, sem örömein.” – 43.)

A beszéd és a cselekvés közti ilyetén aránytalanság veti fel azt a kérdést is, hogy miért ecseteli a szórakozott vendéglősnek Ilondai olyan hosszasan a Szekond Irmához fűződő szerelmének történetét? Kemény Gábor figyelemreméltó választ ad erre. Abból az előfeltevésből indul ki, hogy a szerelmi emlékek megeszegetése egyszersmind az önpusztítás vagy önfelfalás egyik formája is, „hiszen az ő életkorában mi más is volna az ember, mint emlékeinek szövedéke”.8 Tehát: „Az evés mögött a szeretkezés, amögött pedig a meghalás lappang. Így szemlélve a novellát, Ilondai furcsa viselkedését úgy is értelmezhetjük, hogy a vendéglősre zúdított szóáradata valójában gyónás, az étel elfogyasztása engesztelő áldozat a (talán már nem is élő) kedvesért, a kettő együtt, a gyónás és az azt követő áldozás pedig felkészülés a halálra.”9 Megerősíteni látszik ezt a hősnek az a szokása is, hogy mielőtt vendéglőbe indulna, mindig magával viszi egy régi szeretőjének szerelmes leveleit – megsemmisítés céljából: „Az ördög nem alszik, hátha megbetegszem valahol. Minek törnék örököseim fejüket a levelek tartalmán?” (40.)

Úgy gondolom, hogy van a novellának néhány olyan motívuma, mely árnyalja, tehát alapvetően megerősíti az előbb vázolt képet; mások újabb összefüggésekre vetnek fényt a szereplők közötti viszonyok jellegére, illetve az evés retorikájára és szemiotikájára vonatkozóan; harmadrészt pedig tekintetbe kell venni olyan – az elemző által nem hangsúlyozott – mozzanatokat is, melyek cáfolni látszanak az előbbi olvasat némely állítását.

Kétségtelen, hogy a nő ételként való azonosításában egyaránt szerepet játszanak hasonlóságon alapuló metaforikus, és érintkezésen alapuló metonimikus szemantikai műveletek. De Szekond Irma nemcsak a testi hasonlóság és a kiskocsmában rendszeresen fogyasztott pörkölt-vacsorák okán azonosítódik az étellel, hanem „illata” és „íze” miatt is. Azt olvastuk róla, hogy „volt valami fűszere […], amely fűszert a malacpörköltben szokott érezni az ember” (41.). Ez viszont már inkább szinekdochikus kapcsolatot mutat: az illat az étel összetevői közül az egyik, s mint ilyen, adott esetben képes felidézni az egészt (pars pro toto). Ilondai is – Irma „pörköltszerűségét” ecsetelő monológja elején – először a nőt belengő fűszeres illatot emeli ki, s csak utána tér rá a húsok és csontok jellemzésére; mintha az előbbi indítaná be az emlékezés gépezetét. A mondat elején szereplő szóismétlés („Igen, igen, volt valami fűszere…”) is azt a benyomást kelti, hogy a beszélő épp most, a kimondás pillanatában talált rá arra az összefüggésre, arra a közös jegyre étel és szerető között, ami aztán további megerősítést nyer az alaki hasonlóság, az ízélmény és az elfogyasztás körülményeinek terén is. (Mintha magának bizonygatná, hogy: Igen, igen, tényleg, Irmát csak pörköltként lehet elfogyasztani.) A színésznő birtokában van annak a fűszernek, ami a malacpörköltnek is sajátja. Egy közös tulajdonságjegyben osztoznak, s erre rakódnak rá aztán a metaforikus és metonimikus képek. A fűszeres illat mint az étel, illetve a nő szinekdochéja azért tölthet be ilyen közvetítő funkciót, mert a rész és egész kölcsönös helyettesítésén alapuló trópusok „ambivalens sávot alkotnak a metafora és a metonímia között”, s térbeli jellegüknek köszönhetően képesek felkelteni a „totalizálással létrehozott szintézis” (azaz a metaforikusság) illúzióját.10

Szekond Irma testének már idézett „gasztro-anatómiai” jellemzése után szó esik életviteléről és öltözködési szokásairól is. Azt olvassuk róla, hogy a többi színésznőhöz képest volt „valamelyes vidékies íze” (41.). Az „íz”-t ebben az esetben inkább az „ízlés”, „jelleg” értelemben használja Krúdy, a kontextus azonban „ébren tartja” a szó gasztronómiai vonatkozásait is. A lány vidékiessége többek között abban nyilvánult meg, hogy maga mosta és vasalta szoknyáit, melyeket mindig Ilondaival cipeltetett a színház hátsó bejáratához: „Fontos volt ez a szoknya, például a Rip van Winkle című színdarab előadásánál, mint akár a nyári malacpörköltben az új paradicsom, az üde zöldpaprika és az újburgonya. Az ember megkönnyebbült az ilyen malacpörkölt után. Sehogy se juthattak eszébe a téli zsírosságok, amelyek oly nyomasztóvá teszik a téli pörkölteket.” (41–42.) A nő és az étel közötti kapcsolat belátása itt már valamivel összetettebb szemantikai műveletek elvégzését feltételezi. A közös elem a felszabadultság és a könnyebbség/könnyedség érzete: a frissen vasalt ruha viselése ugyanúgy megnyugvást és felszabadultságot hoz magával Irma számára, mint a friss zöldségekből készült malacpörkölt elfogyasztása Ilondai számára. Nem mellékes körülmény, hogy a hasonlat azért születhetett meg, mert a férfi képes volt azonosulni a nő lelkiállapotával; tudta, mit jelent neki a maga mosta és vasalta ruha viselése.

A monológ következő hosszabb szakaszában esik szó a hajdani szerelmesek részben már szintén idézett étkezési szokásairól. Ez alapozza meg az emlékezés metonimikus szerveződését: a pár minden előadás után kispörköltet vacsorázott egy kiskocsmában. Ugyanazon fogás nagyjából azonos időpontban és azonos helyen való elfogyasztása legalább annyira rituális jellegű, mint Ilondai kannibalisztikus kedvtelése vagy más gyomornovellák hőseinek rendelési játékai. Érdemes azonban azt is hangsúlyozni, hogy míg Ilondai számára a pörkölt (később) Irmát jelenti, addig a lány szemében a szerelem jele („meggyőződésem szerint boldogtalan lett volna, ha valamely másféle ételporciót rendelek a kellnernél. Talán azt hihette volna, hogy többé nem szeretem őt”). A szertartásnak része a vacsorát követő csókváltás is, aminek szintén van némi gasztronómiai íze: „pörköltös, sörös bajszomat átengedtem Irma játékainak” (42.). A lány adta „cuppanós puszikat” (43.) – az ízekkel való ismételt érintkezés okán – az evéssel is összefüggésbe hozhatjuk, ami azt jelenti, hogy a (pörkölt)evés Irma számára már a szakítás előtt erotikus jelentéstartalommal bír.

De miért is válnak el egymástól? A szöveg nem ad erre vonatkozó felvilágosítást. Az elbeszélő csupán azt adja a tudtunkra, hogy Irma is egy volt azon „hölgyismerősök” közül, „akik bizonyos okokból cserbenhagyták” Ilondait. Ez a körülmény azonban némi óvatosságra kell, hogy intsen bennünket, amikor a férfi különös szokásának lelki mozgatórugóit próbáljuk meghatározni. Kemény Gábor egyfajta profanizált vallásos rítusként írta le Ilondai terjengős vallomással körített étkezését, mely gyónásból és áldozásból áll, és célja a halálra való felkészülés.

De tartható-e ez az olvasat, ha tekintetbe vesszük, hogy itt egy valamikor elhagyott férfi magányos étkezéséről van szó?

Abban egyetértek az idézett értelmezővel, hogy Ilondai – képletesen szólva – a halál előszobájában étkezik, s ez az étkezés a múlt, az emlékek felemésztésével egyenértékű. Talán még annyi kiegészítést tennék itt, hogy míg a novella elején hangsúlyozottan a múlt emberének tűnik (az emlékeihez való ragaszkodáson kívül erre utal régies, divatjamúlt öltözete is: „Régi divatú kalapok karimája alól egykedvűen nézegetett hajdani ismerőseire. Olyan nyakkendőt viselt, amilyent már senki se mert hordani a városban” – 40.), addig a végén, épp az előzetesen „körbebeszélt” étel fogyasztása közben egyszer csak megfiatalodik („A tekintélyes öregúr olyan étvággyal evett, mint fiatal korában, mikor még nem ment át az élet szenvedésein, sem örömein” 43.). A felejtést hozó evést azonban én inkább a bosszú sajátos formájaként közelíteném meg, melyben egy régi kannibalisztikus gyakorlat emléke köszön vissza.

A kannibalizmus, mellyel számos ősi kultúra bölcsőjénél találkozunk, sohasem csupán (vagy elsősorban) a táplálék iránti igény kielégítéséről szól, hanem olyan üzenetértékű rituális cselekedet, mely a (faj)fenntartás, az újjászületés, a kozmikus renddel való azonosulás vagy a fenyegető veszély legyőzése szempontjából bírt jelentőséggel. Peggy Reeves Sanday különbséget tesz endokannibalizmus és egzokannibalizmus között. Az előbbi esetben egy közösség – egymáshoz rokoni szálakkal is kapcsolódó – tagjainak a húsát fogyasztják el abban a hitben, hogy ez a termékenységnek és az ősök erejének az átörökítését biztosítja, s ezáltal hozzájárul a társadalmi kötelékek (az összetartozás-érzés) megszilárdításához. Az utóbbi esetben más szándékoktól vezérelve esznek emberhúst: az egzokannibalizmus az idegenek, az ellenség (főként hadifoglyok és rabszolgák) elfogyasztását jelenti. A kiszemelt áldozat ilyenkor az animalitás, a káosz vagy egyszerűen a sötétség erőinek a szimbóluma, melyeket vagy ki kell engesztelni, vagy meg kell semmisíteni, esetleg kísérletet kell tenni asszimilálásukra.11 A másik megevése ilyen esetekben a (ki)engesztelődés, a törvényes bosszú vagy az leigázás eszköze.

Úgy vélem, hogy az elemzett Krúdy-novella főhőse is egy ehhez hasonló gasztronómiai szertartást művel: azzal, hogy – igaz, csak képletesen – megeszegeti az őt valaha cserbenhagyó (becsapó?, megcsaló?, elhagyó?) nőismerőseit, mintegy bosszút áll a rajta esett sérelemért. Feltűnő, hogy ezt nem rezignált nosztalgiával, hanem látható élvezettel teszi („azzal tetszelgett magának, hogy apránként megeszegette régi hölgyismerőseit” – 40. Kiemelés: B. K.). Azon sem csodálkoznánk, ha a „fogás” második „felkonferálását” követően egy kárörvendő grimasz kíséretében összedörzsölné a tenyerét. Viselkedésében és megnyilatkozásában érezhető egyfajta fölény Irmával szemben, „aki hajdanában ünnepelt művésznője volt a budai színkörnek”, az ő életében azonban „nem jelent többet egy marhapörköltnél” (40–41.).

Látni kell továbbá azt is, hogy Ilondai egy visszavonult gavallér, aki „voltaképpen szakított az egész világgal” (40.), s egyedül az evés az, ami még élteti, és ami a nyilvános társas érintkezés lehetőségét biztosítja a számára. Egyfajta megszállottságról árulkodik, hogy ezeket a ritka alkalmakat is kannibalisztikus bosszúhadjáratának rendeli alá. Persze, ez legalább annyira irányul saját maga ellen is, miként azt Kemény Gábor helyesen megjegyezte. Hozzátehetjük még, hogy Ilondai étkezéseiben az időt felfaló Szaturnusz mitikus történetmintázatai is felsejlenek. Annyi különbséggel, hogy itt nem a jövőt, hanem a múltat képviselő személyek elnyeléséről van szó. Egy-egy régi hölgyismerős elfogyasztásával a férfi valamikori önmagából pusztít el egy darabot – visszavonhatatlanul („Azt hiszem, most már itt van az ideje, hogy végleg elfelejtsem Irmát” – 43. Kiemelés: B. K.). A visszafizetést és a múlttal való leszámolást erősíti meg, illetve szentesíti a szerelmes levelek megsemmisítésének (elégetésének?) mágikus gyakorlata is.

Érdemes továbbá felhívni a figyelmet arra is, hogy Ilondai elszigeteltsége és beszűkült életformája Szekond Irma múltbeli helyzetét képezi le („nem akart megismerkedni a városban senkivel; éppen elegendő voltam neki én magam” 43.), ami ugyancsak az önfelfalás motívumaként értelmezhető.

És végezetül még egy művészetközi utalásról, röviden. Az idős gavallér megemlíti, hogy Irma, többek között, játszott a Rip van Winkle című darabban is. A Washington Irving feldolgozásából ismert legenda Robert Planquette által készített operettváltozatáról van szó, melynek első bemutatójára 1882-ben került sor. Egy év múlva már Budapesten is játszották. Azt nem tudjuk meg, hogy a „kispörköltös színésznő” (43.) kit alakított benne,12 érdekes egybeesés viszont, hogy a mű címszereplője (a jó kedélyű, de munkára rest és szüntelenül perlekedő feleségtől gyötört papucsférj) egy rejtélyes idegentől kapott varázsital hatására húsz évig tartó mély álomba zuhan. Amikor felkel, felesége már nem él, gyermekei felnőttek, s egy társadalmilag és politikailag teljesen megváltozott világba cseppen bele. Anélkül, hogy túlságosan erőltetni akarnám a keret és a beágyazott történet közötti párhuzamot, csupán emlékeztetnék Ilondai anakronisztikus megjelenésére, múlthoz való mániákus visszatéréseire, és a munkához való közönyös viszonyára („meglehetősen lyukas zsebű fickó voltam abban az időben. Bár hivatalban voltam, de csak a mamácskám kedvéért” 42.).

1. Krúdy Gyula: Előhang egy kispörkölthöz. In uő: Utolsó szivar az Arabs Szürkénél II. Magvető, Budapest, 1965, 40–43. A novellára a továbbiakban csupán e kiadás oldalszámaival hivatkozom.
2. Dérczy Péter: A „nagy zabálás” mitológiája. Alföld 2007/9, 99.
3. Kemény Gábor: Erotika és gasztronómia egy kései Krúdy-novellában. In uő: Bevezetés a nyelvi kép stilisztikájába. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2002, 184–190.
4. Uo. 186–187.
5. Uo. 187.
6. Uo. 188.
7. Uo.
8. Uo.
9. Uo. 189.
10. Paul De Man: Az olvasás allegóriái. Fordította: Fogarasi György. ICTUS Kiadó – JATE Irodalomelmélet Csoport, Szeged, 1999, 89. De Man a metonímiát a véletlenszerűség, a metaforát pedig a szükségszerűség alakzataként határozta meg, s ez utóbbiban a különbségeket elfedő totalizáló hajlam megnyilvánulását látta.
11. Peggy Reeves Sanday: Divine hunger: cannibalism as a cultural system. Cambridge University Press, 1986, 7.
12. Ilondai egy másik színésznő „elfogyasztásáról” is említést tesz, akit, Irmával ellentétben, csak az általa alakított szerepen keresztül nevesít: „…sehogy sem tudnám elképzelni őt például rajnai lazacnak, amelynek alakjában egykori barátnőmet, a Gerolsteini nagyhercegnőt megettem, és szerencsésen elfelejtettem” (41.).