Szent Hermandad tisztelői

A recepció már régen felfigyelt rá, hogy Krúdy poétikájának egyik meghatározó jellegzetessége művek és műfajok állandó megidézése. Krúdy beszédmódjának legfontosabb hatástényezői közé tartozik az evokált szövegvilágokkal kiépített változatos viszony, amely az imitáció azonosulást sugalló formáitól az irónián át egészen a paródiáig terjed. A Krúdy-prózában kirajzolódó intertextuális vonatkozásrendszernek számos elemével foglalkozott már a recepció, jelentős eredményeket is felmutatva, azonban szisztematikus áttekintésére még nem került sor. Miközben bizonyos alkotások, műfajok és életművek megidézése még a szélesebb olvasóközönség előtt is közismert (pl. Az Ezeregyéjszaka meséi, Anyegin, A három testőr, A kaméliás hölgy, illetve: mese, kalandregény, anekdota, operett, valamint: Jókai, Mikszáth, Andersen, Dickens, Dumas, Turgenyev stb.), az intertextuális utalásrendszert a kutatás csak részben tárta fel, olykor megelégedett a felidézés puszta konstatálásával.

Az imitáción alapuló narratív játéktér szisztematikus feltérképezésének elmaradása ugyanakkor bizonyos szempontból érthető. Közismert Krúdy életművének hatalmas terjedelme, amely mindenfajta áttekintő vizsgálat számára leküzdendő akadályt jelent. Másrészt az egyes Krúdy-művekben számos műfaj és mű megidézése kontaminálódik, azaz nehézségekbe ütközik egy-egy imitációs utalás izolálása, nyomon követése az életműben, ugyanakkor kétséges eredményre vezet, ha az interpretáció során az evokáción alapuló megoldások egymásra hatásától eltekintünk. Szót kell ejteni ezen utalások sporadikus, illetve áttételes jellegéről is. Krúdy művei az esetek többségében ötletszerűen és lokális jelleggel utalnak más szövegekre, azaz a fölvillantott kapcsolatot nem vezetik végig a szövegen, hamar elejtik a fölvett fonalat, hogy rögtön egy másikhoz nyúljanak. További nehézséget jelent, hogy az utalások többnyire nem konkrét szöveghelyekre vonatkoznak, inkább átfogóan utalnak rá egy-egy műre, műfajra vagy egy-egy író elbeszélői modorára. Ráadásul az ilyen szövegbeli utalások gyakran olyan vonásokat emelnek ki, amelyek mintegy „folklorizálódtak”, közkeletűvé váltak. (A vörös postakocsi előszavában, a Kiss Józsefhez címzett levélben említett „pesti vásár” például ilyen módon idézi fel a Hiúság vására szövegét.) Az ilyen szállóigére emlékeztető utalások esetében, amelyek már-már locus communisokká váltak, az a kérdés is felmerülhet, hogy milyen mértékben képes bővíteni a szöveg jelentéspotenciálját egy-egy ilyen kapcsolat felfejtése. Ebből a perspektívából akár az is felvethető, hogy az egyes konkrét szerzőkre, művekre, műfajokra koncentráló vizsgálat helyett nem célszerűbb-e az utalások létének tudatosításánál megállni, azaz annak ismeretében olvasni Krúdy műveit, hogy mindenütt érződik az irodalmi szövegekre való rájátszás, ugyanakkor nem várni sokat az egyes utalások módszeres nyomon követésétől. Vajon nem fenyeget-e az a veszély, hogy a nagy energiát kívánó feltárás rendkívül szerény eredményt hoz, ha hasznosságát azon mérjük, mennyiben olvassuk másként Krúdy műveit az imitáció konkrét utalásainak számbavétele után?

A magam részéről úgy vélem, hogy nem tekinthetünk el a megidézés gesztusainak szisztematikus vizsgálatától, ugyanakkor óvatosan kell eljárnunk a feltárt kapcsolatok jelentőségének értékelésekor. Érdemes szem előtt tartanunk a túlinterpretálás veszélyét mind az imitációs gesztus adott szövegben megvalósuló jelentésmódosító hatásának felmérése, mind a Krúdy-olvasásra vonatkozó általánosabb következményeinek számbavétele során. Azaz érdemes tudatosítani magunkban, mielőtt egy ilyen részfeladat elvégzésére vállalkoznánk, hogy a filológiai kutatás eredményeként legfeljebb néhány árnyalattal gazdagodhat a Krúdy elbeszélésmódjáról kialakult kép.

A fenti megfontolások szem előtt tartásával térek rá közelebbi témámra, a pikareszk regény megidézésnek tárgyalására. Természetesen nem vállalkozom az életmű egészének ilyen szempontú áttekintésére, de igyekszem olyan műveket a vizsgálat körébe vonni, melyeket a Krúdy-recepció a jelentős alkotások között tart számon. Megítélésem szerint a pikareszk elemek megidézésének a Krúdy-életműben két változata különböztethető meg. Az egyik a spanyol pikareszk hagyományhoz szorosabban kapcsolódó változat, amely elsősorban Le Sage két művén, A sánta ördög és Gil Blas de Santillana história című regényen keresztül éri el Krúdy epikáját. Mindkét szövegre találunk utalást az író műveiben, A vörös postakocsiban például mindkettő előfordul. További szövegszerű kapcsolat Szent Hermandadnak a rendőrség körülírására szolgáló emlegetése. A rendőri feladatokat ellátó spanyol Szent Hermandad Testvériség Le Sage Gil Blas-jának is állandó szereplője. (Már a 19. századi magyar irodalomban megjelent a rendőrség Szent Hermandad nevére támaszkodó megnevezése, Jókai több regényében is találunk rá példát. Ez a tény egyben a műfaj Krúdyra gyakorolt hatásának közvetett útját is kirajzolni látszik.) Az alábbiakban egy olyan novellától indulva igyekszem a pikareszk hatás nyomába eredni, amely Szent Hermandad neve mellett a pikareszk regények helyszínét, jellegzetes alakjait és bizonyos cselekményelemeit is megidézi. Ezt követően az említett narratív elemek nyomán olyan műveket is bevonok a pikareszk regények imitációját nyomon követő vizsgálatba, melyekben már kizárólag ez utóbbiak révén valósul meg az intertextuális kapcsolat.

A Krúdy-művek pikareszket idéző másik vonulata távolabbról, a simplicissiáda műfaján keresztül kapcsolódik a spanyol pikareszk hagyományhoz. Grimmelshausen Kalandos Simplicissimusa, illetve ennek folytatásai ugyan a spanyol pikareszkből merítettek ösztönzést, mégis önálló műfajt, műfajváltozatot képviselnek. A harmincéves háború időszakában játszódó regény, illetve a Grimmelshausen művét követő, Daniel Speer által írt Ungarischer oder Dacianischer Simplicissimus elsősorban Krúdy zsoldos történeteire gyakorolt hatást. Mivel az említett regényeknek Krúdy idejében még nem készült magyar fordítása, ebben az esetben a közvetett átvétel szinte bizonyosra vehető. A Jókai-filológia már régen megállapította, hogy a Szép Mikhál című regény legfontosabb forrása a Magyar Simplicissimus szövege volt, s azt is tisztázta, hogy a simplicissiáda műfaja több Jókai-regényre is jelentős hatást gyakorolt. Mindezek alapján valószínű, hogy a simplicissiáda a Jókai-művek közvetítésével jutott el Krúdyhoz. A pikareszknek ezt a változatát a zsoldostörténeteken túl olyan jelentős regények is megidézik, mint a Napraforgó – amely Pistoli alakjával kapcsolatban számos más irodalmi utalás mellett a zsoldos képét is felvillantja –, valamint a Mit látott Vak Béla Szerelemben és Bánatban, amely a Móz városában lejátszódó eseménysor révén utal vissza a simplicissiáda elemeire. Az alábbiakban a pikareszk simplicissiáda vonulatának nyomon követésétől eltekintek, s csupán a szűkebb értelemben vett pikareszkre vonatkozó intertextusok vizsgálatára térek ki.

A pikareszk hagyományt leginkább explicit módon a Navarrai Margit (1913) című novella idézi fel. A címszereplő neve arra a korábban már említett sajátosságra hívja fel a figyelmet, hogy a Krúdy-művekben többféle intertextuális nyom rétegződik egymásra. A Heptameron novelláiban ugyanis nem jutnak szerephez a pikareszk elemek, s a történeteknek csak elenyésző hányada játszódik Spanyolországban. A szívtipró Eszkamilló neve a Carment juttathatja az olvasó eszébe, ami – akár Mérimée regényére, akár Bizet operájára gondolunk – a romantikus irodalom kontextusát nyitja meg. A pikareszk nyomokhoz visszatérve elsősorban a helyszínre, a cselekményidőre és az alakok pozicionálására érdemes figyelmet fordítani. A történet Madridban játszódik Fülöp király uralkodásának idején, a szereplők tetteinek – gyakran ironizált – motivációját pedig a szerelem, a féltékenység és a bosszúvágy adja. A pikareszk hagyományra történő rájátszás meglehetősen kézenfekvőnek tűnik, ha figyelembe vesszük, hogy a műfaj legismertebb darabjának, Le Sage Gil Blas-jának története például III. és IV. Fülöp regnálásának időszakára esik, míg a regénybeli helyszínek közül a legfontosabb éppen Madrid. A kétes figurák egyik jellegzetes körét a kitartott színésznők és előkelő kurtizánok alkotják. Ennek párhuzamaként Navarrai Margitról – akit az elbeszélő az egyik szöveghelyen csak „a navarrai nő”-ként említ – azt sejteti Krúdy narrátora, hogy foglalkozását tekintve bordélytulajdonos egy olyan „mély utcácskában”, ahol „gyakran csillantak meg a kardok és a kések”. Az Izaura gyilkos tőre elől menekülő Eszkamilló a madámnál keres menedéket, „mint annyi másszor, midőn St. Hermandad vagy Ámor akadályokat gördített élete folyása elé”. A novella másik főhőse tehát egy szerelmes természetű csirkefogó, aki gyakran kerül összeütközésbe a törvénnyel.

A Navarrai Margit szövege számos ponton párhuzamot mutat a Szindbád utazásai ciklus Szindbád álma (1911) című, méltán közismert darabjával. Feltételezésem szerint a Navarrai Margit a Szindbád álma egyik szakaszának újraírásaként értelmezhető. Ha a fenti állítás mellett meggyőző érvek sorakoztathatók föl, az egyben azt is jelenti, hogy a Szindbád-novellában is felismerhetővé válnak a pikareszk hagyomány nyomai, melyeket a később született novella csupán kifejtettebbé tesz. Ha a szereplők megformálásának párhuzamait vizsgáljuk, szembetűnik a két férfialak nőcsábász természete: Szindbád „két-három nőnek volt a csillaga egyszerre”, „Eszkamillónak négy kedvese volt állandóan – törvényes feleségét is beleszámolván”. Navarrai Margit „harsány, parancsoló hangon” kiáltott le az ablakból az utcán egymást öldöső férfiaknak. Majmunka „mint valami jókedvű fiákeros, lekiáltott a negyedik emeletről” Szindbádnak, aki „nyomban megismerte Majmunka hangját, mert Magyarországon csak neki volt olyan hangja, amely félig a vadászkürt, félig meg a kereplő hangjához hasonlított”. Szindbád barátnéja visszavonult orfeumi énekesnő, aki már nem él aktív szerelmi életet, csak gondolatban „vétkezik” Paul de Kock regényeinek olvasása közben. Navarrai Margitról megtudjuk, hogy „már tíz év óta csak a parancsnoklásnak élt, szerelmi bűvészitalt többé már nem főzött”. Majmunka saját bevallása szerint abból él, hogy a mulatók táncosnőit étkezteti, de lehetséges, hogy tevékenysége más területre is kiterjed. Erre következtetünk alábbi szavaiból, melyek egy madame szájából is elhangozhatnának: „Rongyosan, szegényen kerülnek hozzám [ti. a táncosnők], és meggazdagodva, kiöltözködve távoznak.” A navarrai nőről pedig azt közli a narrátor, hogy „ő parancsolt a hegyeken kanyargó, régi utcácskában az aranysarkú táncosnőknek, a buján éneklő andalúziai lányoknak és a fátyolukat libegtető mór nőknek”. A cselekmény dramaturgiája mindkét szövegben azon alapszik, hogy a régi barátné szemrehányásokkal illeti a férfit csalásai miatt, míg a hűtlen szerető rutinosan tagad – „Szindbád esküre emelte kezét”, míg Eszkamilló így hárítja el a gyanúsítást: „Esküszöm, hogy egy szó sem igaz.” Majmunka jelenetet rendez egy közös ebéd alatt, mert rajtakapja Szindbádot, hogy az asztal alatt intenzíven ismerkedik az egyik táncosnővel. Navarrai Margit „éppen ebédet főzött”, amikor Eszkamilló megjelent nála, „és a bográcsot csaknem Eszkamilló fejéhez vágta”. Majmunka és Margit viselkedésének további közös vonása, hogy előszeretettel szólítják régi szerelmüket „gazember”-nek. A felsorolt hasonlóságok alapján úgy tűnik, nem indokolatlan a Szindbád-történet pikareszket idéző elemeiről beszélni. Mindebből az a következtetés vonható le, hogy Szindbád figurájának megalkotásában az úriember, a bohém, a kalandor és a hősszerelmes vonásai mellett a kétes egzisztenciájú csavargó, sőt a „makró” típusa is szerephez jut.

Szindbád figurájának ezt az oldalát domborítja ki a Szindbád titka (1911) című novella is. Nem is elsősorban a cselekményvezetés, hanem Morvainé alakjának szerepeltetése révén. A mozaikos eseményszerkezet által kirajzolt történet szerint Szindbád egyik felvidéki utazása során színésznői ábrándokat ébreszt a helyi fogadós lányában, aki aztán naiv bizalommal egy napon felkeresi Budapesten. Szindbád ugyan nem segíti elindulni a színházi karrier útján, de szeretőjévé teszi, majd lassan ráun, mígnem a lány megmérgezi magát. Szindbád a lány felügyeletét Morvainéra bízza, akinek alakját így jellemzi az elbeszélő: „A hajós […] lakást bérelt a »kismadár«-nak, és egy öregasszony felügyeletére bízta, aki valamikor Szindbádot dajkálta, és már többször Pestre jött a messzi kis faluból Szindbád hívására, amikor nőket kellett lesni, őrizni, esetleg tetten érni… Morvainé […] odahaza, a kis nyírségi faluban cselédlányok elszerződtetésével foglalkozott. Néha megesett, hogy nem a legpolgáribb házakhoz adta el a falubeli fiatal lányokat, de ez többnyire a szülők beleegyezésével történt.” Mint látható, Morvainé alakjára kétes árnyékok vetülnek, Szindbád szolgálatában egy személyben tölti be a spicli, a börtönőr és a magánnyomozó szerepkörét, ami megbízójának személyét is sajátos megvilágításba helyezi. Azt is sejteti az elbeszélés, hogy cselédszerzés ürügyén Morvainé nyilvánosházakba közvetíti a falubeli lányokat. Egyébként Majmunka és Morvainé alakja között a két novella több vonatkozásban is kapcsolatot létesít. Majmunka azt mondja, hogy úgy szereti Szindbádot, mintha nem is „az eldobott, elhagyott, elfelejtett kedvese”, hanem az édesanyja lenne. Szindbád egykori dajkája később a felserdült fiú egyik első szeretője volt, azaz a szerelem és az anyai szeretet az ő alakjában is egymásra íródik. Mindketten beszámoltatják Szindbádot szerelmi viszonyaikról, s igyekeznek meggyőzni egy-egy imádott nő csalfaságáról, s a szóba hozott nőszemélyek kapcsán mindegyikük fontolgatja a megmérgezés lehetőségét. A most bemutatott ismétlődések egy további példát szolgáltattak arra, hogy a Krúdy-szövegek a gyakori belső variációk nyomán miként szórják szét az intertextuális nyomokat az életműben.

A Szindbád álmában megrajzolt jelenetnek nemcsak a Navarrai Margit adja egy változatát, hanem az Asszonyságok díja (1919) hetedik fejezete is. A temetésrendező bepillantást nyer – akárcsak A sánta ördög főszereplője – az emberek zárt ajtók mögött zajló, rejtett magánéletébe. Így tárul eléje az a jelenet, mely a bordélyház konyhájában játszódik le a madám, Jella asszony és fiatal, kitartott szeretője között. Bár azzal, hogy a narrátor a kétes alak fölött a „Waverly-regények” többszöri említésével ironizál, és a szöveg egy másik intertextuális összefüggésrendszert is mozgósít, nem törlődik nyomtalanul a pikareszkre való rájátszás. A bölényfejű fiatalember ugyanis tipikus csibész, bajkeverő csavargó, „aki gondolkodás nélkül elegyedett tüntető körmenetekbe a kormány mellett vagy a kormány ellen, nyomban beleavatkozott a verekedésekbe, segített a rendőröknek a duhajok megfékezésében, vagy ostromolta az őrszobát egy soha nem látott ember kiszabadítása érdekében”. A Szindbád álmához fűződő kapcsolat továbbra is jól érzékelhető marad – márpedig éppen abban a szövegben találtuk meg a Navarrai Margit előképét, az ott látványosan kifejtett pikareszk vonatkozások eredeti forrását. Az összefüggést még szemléletesebbé teszi, hogy a Jella asszony és kegyeltje között lejátszódó jelenet vegyíti azokat az elemeket, amelyek a Szindbád álmára, illetve amelyek a Navarrai Margitra utalnak vissza közvetlen előzményként. Előbbiben Majmunka amiatt panaszkodik Szindbádnak, hogy évek óta nem viszi sehová, tíz éve kéri, hogy menjenek el a cirkuszba. A szemrehányásoknak Szindbád azzal vet véget, hogy felveti egy tavaszi kirándulás tervét a János-hegyre. Jella asszony szemrehányásai hosszabbra nyúlnak, a bölényfejű fiatalember bűnlajstromán a hiába kért állatkerti látogatás, az elmaradt zugligeti, budai, cinkotai, nagyitcei kirándulás szerepel. Végül itt is egy ígéret rekeszti be a panaszok áradatát: „Éjfélkor elmegyünk sétálni a Stefánia útra. De csak a Rudolf-szoborig, s egy tapodtat sem tovább.” A húsleves elfogyasztása mindhárom novellának közös eleme, ugyanakkor az összetevőkkel kapcsolatban emelt kifogás csak a Navarrai Margit és Az asszonyságok díja szövegében szerepel. Mindkét esetben a férfi hozza szóba a problémát: „A majoránnát, rózsaszál, természetesen kifelejtetted a levesből”, illetve: „Mit ér ez az egész beszéd! Nem találom a kalarábét a levesben.”

A Navarrai Margit mellett az ugyancsak 1913-ban született A vörös postakocsi Krúdynak az a műve, melyben a pikareszk utalások a legexplicitebben megjelennek. A Kiss Józsefnek címzett levél mintegy a regényhez írt előszó szerepét tölti be, ezért önértelmező funkcióval bír. Ebből fakadóan magát az elbeszélői vállalkozást jellemzi a Le Sage regényére vonatkozó utalás: „Az urak és hölgyek ruha nélkül közlekednek, a sánta ördög benéz a háztetőkön, a holtak igen jól tették, hogy elszöktek a városból.” Az itt megütött kissé moralizáló hang – jóllehet a 19. századi realista regények leleplezés-retorikájával is kapcsolatba hozható – nem áll távol a pikareszk regényektől, melyeknek állandósuló sémája szerint az immár jó útra tért picaro adja elő egykori tetteit visszatekintő elbeszélés keretében. A szórakoztató kalandokat tehát meg-megszakítják hosszabb-rövidebb moralizáló elmélkedések. Krúdy regényeiben az erkölcsi kritika némiképp hasonló pozícióban jelenik meg, mint a pikareszk regényekben, amennyiben nem válik következetesen végigvitt szólammá. A Krúdy-szövegek olykor moralizáló futamokra ragadtatják magukat, mindez azonban nem fedi el azt az eredendően relativista nézőpontot, amely koránt sincs meggyőződve az értékek egyértelmű voltáról. Ahogy a pikareszk regények általában nem tudják feloldani a hirdetett erkölcsi elvek és a gyakran cseppet sem erkölcsös kalandok szórakoztató volta közötti ellentétet, úgy Krúdy műveiben is izolált pozícióba kerülnek a moralizáló futamok. Az értékeknek az a hasadása, amely a pikareszkben többnyire reflektálatlan marad, Krúdy elbeszélésmódjában gyakran tematizálódik, így az egyértelmű értékeket feltételező erkölcsi bírálat legfeljebb lokális szerephez jut, mivel a részlegesség tapasztalata elbizonytalanítja/eltörli az egyértelmű ítéletalkotás alapjait. Éppen ezért nem meglepő, hogy az előszóban megütött erkölcsi kritika határozottsága hamar elbizonytalanodik. A szerelmi élet elfajulásának tanújaként megidézett, visszavonult kurtizán alakjában vegyülnek egymással a vonzó és a komikus vonások, ráadásul utóbbiak éppen a hölgy morális felháborodásával hozhatók összefüggésbe: „»Csodálom, hogyan nősülhetnek meg a férfiak, mikor én vagyok az egyetlen tisztességes nő Pesten« – mondotta egyszer éjszakai kihallgatáson egy még elég csinos és kívánatos, de szerelemtől visszavonult asszonyság, akinek éppen az volt a mestersége, hogy szerelmet vessen és arasson. Budapesten úgy nézett végig, mint a birtokán, és St. Hermandadon kívül a többi szenteket törölte a naptárból.”

A regény egyik központi alakja Madame Louise, híres demi-monde, a legelőkelőbb „barátságos ház” tulajdonosa. Az ő alakja kapcsán az elbeszélés egyértelműen a pozitív vonásokat hangsúlyozza erősebben, jóllehet az irónia is érinti figuráját. Ez azt jelzi, hogy maga a regényszöveg sokkal kevésbé érvényesíti a morális nézőpontot, mint a bevezetés. Érdemes megemlíteni, hogy Madame Louise alakja körül építi ki a regény szövege a pikareszk elemek másik látványos evokatív szálát. Az előkelő félvilági hölgy zártkörű estélyén egy jelenet előadására készül, melyet Szilveszter, Alvinczi familiárisa írt. Jóllehet a szövegben a Gil Blas először francia nyelvű újságként bukkan föl, a jelenet egy omnibuszra várakozó párizsi grizette színrelépésével indul, de mindez nem törli el a pikareszk nyomokat. Le Sage regényében ugyanis a könnyűvérű nő típusát szinte kizárólag gazdag kitartott színésznők és előkelő kurtizánok képviselik, Madame Louise egy személyben testesíti meg a két típust. A szöveg ugyanakkor egy másik intertextuális játékteret is felkínál azzal, hogy Alvinczi Eduárd barátnéját gyakran „fehér kaméliás hölgy”-ként említi. Dumas regénye mind a helyszín, mind a szereplő vonatkozásában közelebb áll a jelenetben kirajzolódó szituációhoz, mint Le Sage műve, amely Spanyolországban játszódik jóval az omnibuszok megjelenése előtt. Madame Louise Navarrai Margithoz hasonlóan maga is egy variációsorozat egyik eleme. Mintha Jella asszony előkelő párja lenne, maga is tart egy fiatal szeretőt – a beszédes nevű Gyokót – háza nem nyilvános termeiben. A variációsorozat egy újabb alakját a Velszi hercegben szereplő Róza néniben fedezhetjük fel, aki fiatal kedvesével, Bimyvel a korábban említett páros egészen közeli rokonának mutatkozik.

Majmunka, Navarrai Margit és Madame Louise további rokonainak felsorolása helyett utolsóként egy olyan férfialakról teszek említést, akire Szindbádhoz hasonlóan rávetül a picaro árnyéka. A De Ronch kapitány csodálatos kalandjai (1912) egyik kulcsfigurájáról, Hermanról van szó, aki egyesíti magában a romantikus szerelmes, a kalandor, a művész és a csibész vonásait. Bűvész, táncmester, műkedvelő színházi előadások rendezője és elmebeteg urak mulattatója, „ám legelsősorban költő”. Kétes figura, aki „a női uszoda falába lyukat fúrt”, de otthonukban is meglesi a vetkőző nőket. Vívóleckéket ad, úgy forgatja a kardot, „mint egy brávó”, ismeri a titkos cselvágásokat. Nem egyszer arra kényszerül, hogy szökve távozzon állomáshelyéről, mert „megtanította a lányokat, hogyan kell a kerítésen át elszökni otthonról, valamint oktatással volt az ajtózárak felnyitásához”. Ökölharcba bonyolódik a kerékgyártóval, romantikus leányszöktetést tervez, de a szerelmet a beteljesüléstől tartva ábrándként igyekszik megőrizni. Korábbi szerelmeinek elbeszélése során több olyan mozzanatról számol be barátjának, De Ronch kapitánynak, amely a fent vizsgált szöveghelyekkel mutat párhuzamot. Első feleségével, Immakulátával – aki a Henry cirkusznál lépett fel – azt tervezték, hogy falura költöznek. Később Henriettel élt együtt, aki „lányokkal kereskedett, keletre szállított táncosnőket és énekeslányokat Moszkvába”. Herman a fentieket figyelembe véve Szindbád parodisztikus alakváltozataként is felfogható, erre a lehetőségre egy szöveghely közvetlen módon is felhívja a figyelmet. Herman arról számol be, milyen szavakkal udvarolt szerelmének: „Én azt mondtam neki, hogy gróf Monte Cristo (sic) vagyok, hogy én vagyok Szindbád az ezeregyéjszakából, Julián vagyok, a híres költő, vívó, zenész, bűvész, elátkozott herceg.” Megemlíthetjük, hogy Monte Christo Alvinczi Eduárd álneve Madame Louise estélyein, így Herman két emblematikus Krúdy-alakkal is összefüggésbe hozható.

A pikareszk nyomok néhány jellegzetes példájának felvillantása után röviden válaszolnom kell arra a kérdésre, mennyiben gazdagítja Krúdy epikáját az intertextuális utalásoknak ez a típusa. Egyik jelentős hozadéka minden bizonnyal a groteszk effektusok lehetőségeinek bővítése. Elmosódnak a határok a romantikus szerelmes és a kitartott selyemfiú, az úriember és a csibész, valamint a bohém, a művész és a csavargó között. Az alakok, a helyzetek és értékek elveszítik egyértelmű megítélhetőségüket, bonyolulttá és szövevényessé válnak. Azzal, hogy a művész-bohém romantikus mítoszához ironikus indexek kapcsolódnak, az irodalom emelkedett koncepciója, romantikus eredetű pátosza is érvényét veszíti. Krúdy mellett Cholnoky Viktor és az Esti Kornélt író Kosztolányi is élt az irodalom profanizálásának ezzel az eljárásával. Az olvasó megnyugtatására azonban sietünk közölni, hogy a picaro alakja köré fonódó további szövevényes, irodalomtörténeti kalandok elbeszélésétől most eltekintünk.