Kalligram / Archívum / 2011 / Krúdy / Krúdy / „öreg nők, rokkant férfiak… Mindenki öreg”

„öreg nők, rokkant férfiak… Mindenki öreg”

Móricz búcsúja Krúdytól és Csinszkától

A harmincas éveket Móricz Zsigmond erősen megtépázva kezdte meg: éppen túlesett egy szeméremsértési peren, később hazaárulónak nyilvánították és kitiltották számos vármegyéből a szlovenszkói, ruszinszkói útjai és az ott tapasztaltak kapcsán írt cikkei miatt, az Osvát halálától egészen 1933-ig tartó, Babitscsal közös Nyugat-szerkesztésből pedig fizikailag és anyagilag is megrendülve szállt ki. Nem csoda, hogy a harmincas évek közepéig tartó időszakát később „alvó éveknek” nevezte, és azt írta a naplójában, hogy az ekkortájt született műveire szinte visszaemlékezni sem tud. Mondhatnám ezt alkotói válságnak is, de Móriczra ez a fogalom csak erős megszorításokkal vonatkoztatható: attól kezdve, hogy az írói pályára lépett, vagyis úgy a Hét krajcár című novelláskötet, majd a Sárarany megjelenésétől egészen haláláig termelte a műveket. Ha pusztán a megjelenések ütemét nézzük, törést vagy visszaesést nehéz észrevenni. A harmincas évek elején mégis valamiféle tétovázást látunk nála, még ha az útkeresést el is fedik a folyamatosan születő alkotások. Ráadásul ebben az időszakban Móricz egész generációját komoly veszteségek érték, sorra haltak meg a Nyugattal induló írói nemzedék képviselői, sőt, még a náluk jóval fiatalabbak is – ezek a halálesetek pedig nemcsak az elmúlással szembesítették az életben maradókat, de megképeztek egy irodalmi korszakhatárt is, mindenféle belső folyamatoktól, írásmódbeli változásoktól függetlenül. Hogy felrajzoljak egy szomorú sorozatot: 1933 májusában halt meg Krúdy Gyula, 1934 októberében Ady Endre egykori felesége, Boncza Berta, azaz Csinszka, 1936. november 3-án Kosztolányi Dezső, 1937. április 6-án Juhász Gyula, 1937 decemberében József Attila, 1938. augusztus 29-én pedig Karinthy Frigyes. A felsorolást kezdhettem volna korábban is, hiszen már Osvát 1929-es halála tükröt tartott egy egész írói generáció, vagyis mindazok elé, akiket Osvát indított el a pályán, és befejezhettem volna később, mivel Babits Mihály 1941-ben bekövetkezett halála egyben a Nyugat folyóirat megszűnését is elhozta. Ez a harmincas évekbeli veszteséglista azért fontos mégis, mert ezek a halálesetek a temetéseken részt vevő, ott esetleg beszédeket is tartó barátokat és pályatársakat az öregedéssel és a halállal való szembenézésre késztették. Egyúttal azzal is számot kellett vetniük, éppen az elhunytak már lezárult pályáját végiggondolva, vajon ők, az életben maradottak miként gazdálkodnak a tehetségükkel, milyen küzdelmet folytatnak a megélhetésért, és miféle kompromisszumokba mennek bele azért, hogy továbbra is íróként élhessenek az egyre nehezülő gazdasági helyzetben és a hivatalos irodalmiság velük egyre kevésbé barátságos közegében.

Móriczot leginkább Krúdy és Csinszka halála késztette effajta számvetésre. Annak okát, hogy éppen ennek a két hozzá közeli pályatársnak az elvesztése hatott rá ilyen erővel (akiket nagyon szeretett ugyan, de napi baráti kapcsolatban akkorra már nem állt velük), többfelé kereshetjük. Hiába volt Móricz szorosabb kapcsolatban Karinthyval, mint Krúdyval, hiába kellett Kosztolányi temetésén még beszédet is mondania, Csinszkáén viszont nem – 1933–34-ben Móricz közelebb érezte magát a halálhoz, mint néhány évvel később, amikor már, Litkei Erzsébettel megismerkedve és a Simonyi Máriával kötött házasságát lezárva (ha jogi értelemben válásra nem is került sor), voltaképpen új életet, egyben új alkotói korszakot kezdett. Amikor József Attilát gyászolta vagy Kosztolányit, már ott volt mellette Csibe, aki fiatalságával és nyers őszinteségével Móriczot sem engedte írótársai elvesztése miatt hosszasan búsulni. Jól látszik ez abból a naplóbejegyzésből, amely Kosztolányi halála kapcsán született, 1936-ban:

„Kosztolányi halála nagyon lesújtott, pedig fél éve agonizál, vagy legalább is várták a halálát. Csathó felhívott s rákényszerültem, hogy beszéljek a sírnál. Nem tudok mást mondani róla, mint hogy szakszerű költő volt, aki ebben oly meghatóan következetes, hogy már nem is fontos a vers, amit írt: ő, mint költéssel foglalkozó egyén az érdekes. Számomra legalább. […] A pincér a másik asztalra odatette az Estet azzal az oldallal, hogy Kosztolányi meghalt. Csibe vette észre: felolvasta a címet. Megdöbbentem… Elolvastam a cikket. Hallgattam, szomorú voltam.

– Ez regényíró volt? – kérdi. – Hál istennek, hogy meghalt. Kevesebben vannak… Már csak mi ketten leszünk, akik írni tudunk. Sokat fogunk keresni.

Nem győztem eleget kacagni rajta magamban.”2

Kosztolányi halála kapcsán Csibe ki merte mondani, ami akkor sokakat foglalkoztatott, még barátaik elvesztésekor is: azt, hogy a pályájukat a tízes évek elején kezdők a szűkülő irodalmi piacon egyre nehezebben képesek biztosítani megszokott életszínvonalukat. Miért fontos, hogy éppen a Krúdy–Móricz–Kosztolányi generációhoz kössük ezt a küzdelmet, miközben minden írónak, a fiatalabbaknak is, komoly nehézséget okozott akkoriban, hogy írói munkával keressen pénzt? Azért, mert a fiatalok már az illúziók nélküli helyzetben kezdték a pályájukat, Móriczék nemzedékének viszont megadatott egy olyan időszak, amikor élénk kereslet volt könyvekre – és egész életükben ezt a néhány évet próbálták újraélni, hihetetlen erőfeszítések árán. 1933-as napilapcikkében beszélt arról Móricz, két meg nem nevezett író párbeszédét megidézve, hogyan lettek foglyai a soha vissza nem hozható kezdő éveiknek, már öregedve, a harmincas években is:

„– Igen, annak idején azért mentünk erre a pályára, mert a család meggyőződése szerint nem szerettünk dolgozni.

Mind a ketten nevetnek, és vidáman néznek egymásra. Mint két kölyök, akik becsapták a… Kit is?… Saját magukat.

– Becsapott bennünket az élet. Volt tíz év ebben a században, amelyik elhitette velünk, hogy szükség van az íróra, éppen úgy, ahogy szükség van minden foglalkozási ágra… Az emberek olvastak. Sőt, ahhoz, hogy olvashassanak, könyvet vettek. Sok, sok könyvet vettek, és akkor drágák voltak a könyvek… jutott az árukból az írónak is…”3

A Krúdyról (akinek lakásában halálakor már nem működött az áramszolgáltatás) szóló nekrológokban, és évekkel később a Móriczról írottakban is felmerült: ezeknek az íróknak irdatlan szövegmennyiséget kellett létrehozniuk ahhoz, hogy el tudják önmagukat és a körülöttük élőket tartani. Szédítő munkatempójuk pedig talán hozzájárulhatott a mai szemmel meglepően korán bekövetkező halálukhoz, amelyet az akkoriak is idő előttinek, így különösen szomorúnak éltek meg.

Halálra dolgozzák magukat?

A Krúdy halálakor született búcsúzó szövegekben, illetve az egy évvel később a magára maradt családot bemutató riportban4 is olvashatunk arról, milyen nyomorúságos körülmények közt élt az író családjával együtt a hideg, sötét óbudai házban, ahol a kilakoltatás fenyegette, és gyertyaláng mellett volt kénytelen írni. Papp Jenő a Magyarság című lapban 1933. május 25-én megjelent nekrológjának egyenesen Krúdy Gyula villanya lett a címe. (Érdekes belegondolni, hogy Márai Sándor Krúdynak emléket állító, 1940-es regényének költői zárlata mennyire másképp olvasható, ha a gyertya utolsó lobbanását kizárólag metaforaként közelítjük meg, illetve A gyertyák csonkig égnek című regénnyel olvassuk össze, és nem a Krúdy halála kapcsán az író nyomorát taglaló újságcikkekkel. A Szindbád hazamegy zárlatában a gyertya utolsó lobbanása igen poétikussá válik: „A gyertya csonkig égett s utolsó lobbanásával megvilágította Szindbád arcát. Most bölcs volt a csukott szemű arc, közömbös és szigorú. Csak Keleten tudnak ilyen közömbösen és méltóságteljesen nézni az urak, mikor vége van valaminek.”5) A Krúdy-nekrológok az író életkörülményeinek méltatlanságát emlegették, azt, hogy a folyamatos szövegtermelés ellenére sem volt képes eltartani önmagát és a családját. (Igaz, a magára maradt özveggyel és Krúdy kislányával interjút készítő Nádas Sándor 1934-ben már az író alkoholizmusát, életmódját is felhozta a lecsúszás okaként.) Móricz halálakor is visszatért az a felvetés (nevezhetném akár vádnak is), hogy az írók halála és az írások termelésének kényszere szorosan összefügg. Nagy Lajos írta a Híd folyóirat Móricztól búcsúzó összeállításában: „A magyar írókról – csak elhaltakat említek most, Krúdyt, Karinthyt, Kosztolányit, Szinit, Surányit – régóta az a gyanúm, hogy halálra dolgozzák magukat. Kétségbeejtő.”6

A Krúdy halála körüli időszakban Móricz számára is központi kérdés volt naplója tanúsága szerint, miként tartsa el népes családját. Simonyi Máriának magasabb életszínvonalat kellett biztosítani, mint első feleségének – ezt a húszas évek színházi sikereiből meg tudta tenni, a harmincas évekre azonban a darabjai már alig jelentettek számára jövedelemforrást. Ráadásul a Nyugat szerkesztésére, ahogy erről a lánya tudósít, „azonkívül, hogy az ott megjelent tömérdek írásával nem keresett semmit – tizenhatezer pengőt fizetett rá”.7 (Folyamatos anyagi gondjait környezete elől titkolni igyekezett – a könyveit apja naplóit felhasználva író Móricz Virág meg is jegyzi, annak idején fogalmuk sem volt róla, apjukat mennyire nyomasztotta a család eltartásának terhe. Móricz tartozott ekkorra már kiadójának, az Atheneumnak is, volt banki adóssága is, amelytől haláláig nem tudott megszabadulni.) Móricz helyzetét különösen nehézzé tette, hogy 1933. december 3-án meghalt Miklós Andor, és így a biztos kiadói háttér elvesztése is fenyegető lehetőséggé vált. Móricz az Atheneummal kötött szerződés felbontását fontolgatta, hiszen senki nem maradt a kiadónál, akiben megbízhatott, aki a közte és a kiadó közti szövevényes, évekre visszanyúló kapcsolatot ismerte volna. A szerződése értelmében Móricznak nemcsak könyveket kellett „szállítania”, de cikkeket is, az Est konszernnek, ugyanakkor Miklós Andor halálakor ezzel kapcsolatban is félelmei támadtak: „A cikkírás azért is veszélyes, mert nincs tovább Miklós Andor, aki megakadályozza, hogy ellovagoljam magamat. Mindig lebeszélt, ha túl őszintén fejeztem ki magam. Mióta Janka meghalt, ő volt az egyetlen fék a számomra.”8

1934-re már napi gondok is nyomasztották Móriczot. Ez év július 8-án mutatta meg naplójában, egy jellegzetes pillanatképben, hogyan vette őt körül a rokonság, amely boldog természetességgel (és a nehézségekről tudomást sem véve) támaszkodott az életük alapjait megteremtő Móricz Zsigmondra: „Tegnap szombat volt. Szombaton muszáj személyesen menni be pénzért, mert muszáj. Itt ragyogó boldog kép: itt a Gyöngyi Simonja, itt a Lili Bélája, érkezőben a Mária bátyja feleségével, váratlan vendég Pallaghy Kálmán (Gyula bátyám fia): 12 evő boldog ember, akik az élet teljes gondtalanságával adják át magukat az ifjú élet örömeinek, abban a hitben, hogy bírom.”9 A honorárium kifizetéséért folytatott küzdelme kapcsán pedig azt jegyezte fel ezen a napon, hogy immár „egy nívón” van Karinthyval, aki szintén a pénzére várt, „izzadó homlokkal, kiveresedett képpel”. Móricz attól félt, hogy a folyamatosan pénzgondokkal küzdő Karinthyhoz válik hasonlatossá, kizárólag pénzért fog írni, pénzről fog beszélni ő is: „Örültem Karinthynak, most valahogy jobb bőrben van, úgy látszik, kapott egy kis pénzt. […] Vagy egy órát beszéltünk, s írók szokása szerint kizárólag anyagi dolgokról. Nem akart egyébről beszélni.”10 S még egy példa arra, mennyire meghatározó volt ebben az időszakban a pénzért folytatott küzdelem az írói világban: Móricz már Kodolányi János szerzői estjén, 1932 tavaszán a megélhetés nehézségeire fordította a szót, úgy fogalmazva, hogy az „irodalmi fronton hadiállapot van”. Ismét azt a néhány évet, a század első évtizedének végét „vádolta”, amely félrevezette, illúziókba kergette az írókat, hiszen elhitette velük, hogy az irodalomból meg lehet élni: „Ki él ma meg irodalomból? Hiába nézek körül, nem látok senkit, bármilyen tehetség is, aki ezzel eldicsekedhetne, kivéve talán egy-két olyan írót, aki a szintén elmúlóban levő színház segítségével tud valamilyen segélyforrást szerezni magának. […] Csak mi nagyon helytelenül fogjuk fel a dolgot. […] Az irodalom csak az utolsó húsz évben tűnt fel úgy, mint közvetlen jövedelemforrás.”11

A pénzért írás jelentheti egyszerűen azt, hogy az írónak folyamatosan termelnie kell, és így nagy, kiérlelt művek létrehozására nem marad ereje, ideje, ugyanakkor az egyes, rövid, lapokban megjelenő írásainak színvonalán ez a hajsza (túlzottan) nem hagyja rajta a nyomait. Kortársi helyzetből is jól látszik már, milyen következményei lehetnek annak, ha egy író effajta (többnyire kényszer-) pályára lép. A különféle sajtótermékekbe szétszórt szövegek olvasmányok lehetnek ugyan (bár, ha túl sok van belőlük, már ez sem biztos), de kritikák tárgyaivá nem válnak, így valamiféle „félholt” állapotban maradnak – az író utóéletére (még ha ez Móriczot láthatólag kevéssé foglalkoztatta is) pedig komoly hatással van, ha nem kötetekben, hanem a napilapokban elrejtve marad fenn életművének egy része. Krúdynak az oktatásban, az olvasói köztudatban elfoglalt helyére például határozott befolyással van, hogy nem tudjuk megmondani, melyik lenne a legnagyobb műve, nincs közmegegyezés arról, melyik regénye lenne az életmű centruma – a Krúdy-hangulatokról, -motívumokról, krúdys mondatokról folytatott diskurzus inkább elfedi mára az életművet, nem megnyitja. A Krúdy halála kapcsán született írások közül Hevesi Andrásé az egyik a legérdekesebb. Hevesi szerint pályája végén az író maga olyan volt már sokak számára, mintha nem is élne, miközben folyamatosan ömlöttek belőle a szövegek, amelyeket sokszor nemhogy az olvasók, de még az őket a lapokba beszerkesztők sem olvastak el:

„Mikor Krúdy Gyula három évvel ezelőtt elköltözött az élők sorából, a napilapok főszerkesztői között talán egy sem volt, aki levonatban megnézte volna a nekrológját. Krúdy búcsúztatása a segédszerkesztők magán ügye volt, a pohos, szívbajos segédszerkesztőké, akiknek a szívében a jól jövedelmező városházi panamák némi vonzalmat hagytak a kadarkafröccsök és a szívhangok iránt. A búcsúztatókat kegyelemből megtűrt öreg riporterek írták, akik minden második-harmadik vasárnapi számban beszélgetést közölnek az utolsó pesti fiakkeressel, a legöregebb pesti hordárral vagy riportot a gyertyaöntés haldokló iparágáról. […] Krúdy bizonyos tekintetben maga is közéjük tartozott, ölnyi hosszú kéziratait, amelyek hol megjelentek, hol nem jelentek meg, olvasatlanul küldték fel a nyomdába, nem azért, mert feltétlenül bíztak az íróban, hiszen csintalan kitételei miatt vidéki polgári iskolai tanárnők időnként panaszos leveleket írtak, hanem azért, mert unták olvasni. Hiszen nagy író volt, ez nem vitás, ezt mindenki tudta, de oly töméntelen sokat írt és egyik írása szakasztott olyan volt, mint a másik! A társadalmi békét, a nemzet egységét a pártokra és fajokra töredezett Magyarországon az utóbbi években már egyedül Krúdy Gyula képviselte, aki egyforma örömmel írt zsidó, liberális, katolikus és fajvédő lapba, anélkül, hogy bármelyiknek a szelleméhez alkalmazkodott volna. Némelyik vasárnap öt-hat Krúdy-tárca jelent meg és két-három regényfolytatás. Valamennyiben előfordult az őszi szél, a sárguló falevelek és Szemere Miklós. Csupa elszigetelt, hermetikus írás volt, az időponttal való kapcsolat nélkül, mintha szerzőjük már régen halott volna, a novellák és regényfolytatások maguktól fiadzanának meg és a lapokat valami titokzatos százéves szerződés kényszerítené a közlésükre. Az olvasók léhák és türelmetlenek; a tömegtermelést még egy Balzacnak is csak halála után bocsátják meg, a tömegírás egyetlen mentsége a monumentális alkotás, enyhítő körülménye az összes művek aranyozott bekötési táblájú sorozata. Márpedig Krúdy rossz újságpapírra és az újságpapírtól csak árnyalatokban különböző selejtes könyvpapírra írta halhatatlan műveit. Mint a nagyigényű szűkszavúság mai prófétáinak szöges ellentéte, gavalléros bőkezűséggel, ernyedetlen szorgalommal mázsaszámra termelte a magyar próza utolérhetetlen tökélyét. Ilyenformán nem csoda, hogy aki belenézett egy-egy művébe, az nem bánta ugyan meg, de elenyészően kevesen nézték bele.”12

Móricz jelentette az egyik kivételt Krúdy halálakor (Németh Andor mellett): a Krúdy elaludt című írásban, amely a Magyarországban, 1933. május 21-én jelent meg, a neves pályatárs szólalt meg, utolsó találkozásukat felidézve, nem valamilyen segédszerkesztő, öreg riporter. Krúdy és Móricz, a nekrológ tanúsága szerint, nemcsak a múltba révedtek ekkor közösen, de Budapesttől távoli ifjúságukba is, eltöprengve azon, miért nem találják a helyüket abban a (mások szerint) „átmeneti korban” amelyben élniük kell:

„– Minket elrontott az élet – szólok.

– Az is lehet – szól. – De nem Budapest, hanem még sokkal hamarabb valami… Abba a tévhitbe éltünk, hogy mindig vasárnap van…”13

A munkához, apáik és anyáik tisztes világához való különös viszonyuk is előkerül ebben a szövegben – Krúdy akkor élénkül fel a beszélgetés során, mikor Móricz a Nyírségről kérdezi. Krúdy elmeséli, anyja miként műveli maga a földjét, s azt is, hogy ugyanúgy él, mint évekkel azelőtt, kemény munkával töltve a hétköznapokat és tisztelve a vasárnapot. Krúdy és Móricz fiatalon még lázadtak az effajta rend és zártság ellen, öregedő íróként már hiába vágyódtak vissza ide a „rendetlenségből”: nemzedékük nem tudott szabadulni fiatalkori önképüknek attól a jellegzetességétől, hogy csak valamivel szemben voltak képesek önmagukat meghatározni. Hiába lettek már apák ők maguk is, a heves fiatalok már csak nehezen viselhető szerepében maradtak halálukig, meglehetősen ellentmondásos viszonyban állva saját életkorukkal és helyzetükkel. Mindehhez, persze, az is hozzájárulhatott, hogy a harmincas években a hivatalos irodalmiság ismét a lázadó ifjak szerepébe akarta kényszeríteni azokat, akiknek akkorra már az irodalom klasszikusainak és bölcs vezéralakjainak szerepét kellett volna magukra venniük. Ahogy Móricz írta a Nyugat huszonötödik születésnapja kapcsán, még 1932-ben: „Mikor mi jöttünk, ott állottak az aggok a porta előtt, s ma ugyanazok az aggok állanak ugyanott, hogy vétójukkal védjék a pozíciókat. Mi pedig fiatalságunkban és erőnkben bízva egyre nagyobb tömegben dolgozunk a magyar nemzet félő és féltő, lelkesítő és erőt nyújtó igazságáért.”14 (Az pedig már inkább a Móriczék után következő generációt érzékenyen érintő önáltatás volt, hogy Móricz is, Babits is úgy élték meg, természetesen eltérő mélységben és hangsúlyokkal: az utánuk jövőknek nincs mi ellen lázadniuk, annak a nemzedéknek a folytatás és nem a szembeszegülés a feladata. Móricz így írt erről: „Hogy van az, hogy mikor mi harmincévesek voltunk, akkor azok, akik akkor már negyvenévesek voltak, vagy ötvenek, hatvanak, hetvenek, azok szinte kivétel nélkül ellenünk állottak: ellenben ma nekünk nem ellenfelünk az, aki utánunk jött, nekünk ötvenéveseknek barátaink a negyvenek, a harmincak és a húszak…”15)

De nemcsak Móriczot vagy Babitsot (akiknek szerkesztőként is döntéseket kellett hozniuk az utánuk jövőkkel kapcsolatban) foglalkoztatta nemzedéküknek apáikhoz és az utánuk következő generációhoz való különös viszonya – szépirodalmi műben ugyanennek a dilemmának a legszebb, egyben legplasztikusabb megfogalmazását a Barkochba című novellában találjuk meg, Esti Kornélnak és Jancsi Jánosnak, illetve nemzedéktársaiknak szembeállításában. Ha ez a novella értelmezése szempontjából erős egyszerűsítés is, mégis érdekes, hogy az egyik novellaalakba hagyományosan, már a kortársi értelmezés óta a szerzőt, Kosztolányit, a másikba pedig József Attilát „láthatjuk bele”. Móricz két fiatal írót, Kodolányi Jánost és Pap Károlyt bemutató írásában beszélt arról, mennyire eltér az övékétől annak a generációnak az élettapasztalata, akiket gyerekként, legfeljebb tizenévesen ért el az első világháború, akik (hogy most Kosztolányi novellájára térjek át) „az utcasárban heverő újságokból betűzgették ki, hogy az emberek puskatussal verik egymást agyon, s a betegekre rágyújtják a kórházat”.16 Kosztolányi így ír a rend miatt lázadó, illetve a rendre vágyó két nemzedékről:

„Sokáig magam sem értettem őket. Két nemzedék még nem különbözött annyira egymástól, mint a miénk, meg az övék. Nekünk az apánk húszéves korunkban irónnal a kezében kiszámította, hogy mennyit kereshetünk ezen vagy azon a pályán, ha serényen dolgozunk, hogy milyen nyugdíjjal, korpótlékkal vonulhatunk majd vissza pihenni, s e biztos tudatban könnyű volt elrugaszkodnunk a »rendes« élettől. Őnekik ez a rendes élet a kaland volt, mert köröttük mindenki csak rendetlenkedett. Mi a korunk sivár eseménytelenségében fölnagyítottuk a kis eseményeket, hogy meg ne semmisüljenek. Ők, szegények, a nagy eseményeket voltak kénytelenek lekicsinyíteni, ugyanebből a célból. Mi folyton cigarettáztunk, rontottuk magunkat, szép és rút szerelmek lázában éltünk. Ők nem dohányoznak, tornáznak, korán megnősülnek. Mi naponta ötször-hatszor meg akartunk halni. Ők inkább élni szeretnének, ha lehetne.”17

A megöregedett, és ezért már önmaguk számára is nevetséges lázadó fiatalok képe Móricznak Karinthy halála kapcsán született írásában is visszatért: „Mi egyáltalán lehetetlenek voltunk, drága Fricim, kezdettől végig csak úgy tettünk, mintha élnénk, s mintha komolyan vennénk az életet, egyszer elmondtad a kocsiban, a temetőtől a Kálvin térig a házasságaidat, majd kiestünk a kocsiból, annyit nevettünk mind a ketten, kit is kísértünk ki éppen?”18 Egy temetésen megsiratták elhunyt pályatársukat, majd önmagukat nevették ki hazafelé tartva.

Halálláz vagy affektálás

Krúdy halála nemcsak életének alakítása szempontjából tartott tükröt Móricz elé – a halál közelségével is szembe kellett néznie, különösen azért, mert ezt a veszteséget rövid időn belül továbbiak követték. Két héten belül meghalt váratlanul Pakots József is, az IGE, azaz az Írók Gazdasági Egyesülete elnöke (pár nappal az IGE lillafüredi találkozója után, amelyen Móricz is tevékenyen részt vett), majd balesetben, váratlanul Móricz egyik öccse is:

„Magamban ültem egy darabig, s meglepetve éreztem, hogy lázam van, a pulzusom 96-ot vert, tehát ez csakugyan valami láz.

Úgy utáltam az egész életet, s a halált.

Ekkor jöttem rá, hogy halállázam van. Két hete Krúdy, született 77-ben [valójában 1878. október 21-én – Sz. Zs.], most Pakots, született 77-ben, ma Sándor, született 89-ben… Oly sűrűn kaszál körülöttem… Már lassan magam maradok a korban.”19

Nem lenne semmi meglepő abban, hogy a közel 54 éves Móricz úgy érezte, bármikor meghalhat ő is (gondoljunk csak bele: Ady nem érte meg a 44. születésnapját, Krúdy 55 évesen halt meg). Ez a naplóban rögzített halálvágy azonban nem maradt tartós, sőt, nem sokkal később, 1933. június 29-én, amikor Móricz hagyományos, összegző naplóbejegyzését írta a születésnapja kapcsán, ő maga is affektálásnak nevezte, hogy az öregedésre panaszkodik:

„Ötvenöt éve születtem.

Vörösmarty ötvenöt éves korában halt meg. Úgy maradt ránk, mint öreg ember. Petőfi mértéke szerint nézzük. Petőfi 24 éves volt, mikor őt megtorpant aggnak, 48 évesnek látta. Öreg, iszákos, elmebajos, késő agg, a vén cigány, mikor elhal koldusszegényen.

És én mindennap újrakezdem 24 évességemet. Affektálom, hogy öreg vagyok, hogy fájnak a csontjaim, tegnap a gyerekkuglin 59 ponttal vertem meg Máriát, ami óriási eredmény, mert rendesen csak tíz pont körül szokott mozogni a differencia.”20

A bejegyzésben nemcsak az az érdekes, hogy Móricz eltéveszti, hány éves is valójában, hiszen még csak 54, de az is, miért következhetett be a tévedés – Móricz az 55 évesen meghalt Vörösmartyhoz mérte magát, akihez korban valóban közelebb állt, mint Petőfihez, mégis a 24 éves költőhöz látta magát hasonlónak. Később (ne felejtsük, két hónap telt el a halállázát rögzítő bejegyzése óta) részletezte, miért is szeret élni: „Étvágyam jó, emésztésem kitűnő. Agyfáradtságom múlóban. Ingerlékenységem, hiúságom ép. Munkakedvem tehát megvan. […] Tudom, hogy mindennap kész leszek cikket írni. Novella, tárca, szervezés érdekel. Családi béke, boldogság megvan. Potenciám rendes.”21 Megrendítette tehát pályatársai és rokonai halála, de ő maga nem készült halni még ekkor, a halálvágy csak pillanatokra fogta el – sőt, mintha éppen ezeknek a veszteségeknek a hatására kezdett volna újabb harcot az öregedés ellen. Amikor egy év elteltével újra búcsúzni ment, az általa mindig feltétel nélkül szeretett Boncza Bertától, hihetetlen láttató erővel tudta leírni naplójában a legmulatságosabb temetést, amit valaha látott. Az Ady egykori feleségéről nemrégiben remek könyvet író Rockenbauer Zoltán meg is jegyzi, hogy a sok „illendő” leírás helyett Móriczé illik leginkább Csinszkához:

„…születésnapján egy kis rigmust táviratoztam neki, hogy 40 rózsát izenek… Nem is válaszolt rá, gondolom, felduzzasztotta az orrocskáját, hogy le van leplezve… Ó de édes teremtés volt: rettentően sajnálom, hogy ez a kis élet kevés arra, hogy foglalkozzanak vele… mindig holnapra toltam. […] Istenem huszonöt éves volt, mikor elmaradt, s most negyven. Márffyhoz jutok, ő kitárja a karját s megölel és megcsókol s a fülembe súgja: Zsigám… könnyek… köszönöm a leveledet… Bizony könnyek. Édes gyermek. – Láttad, milyen szép. – Lehet látni? – Nézd meg. Odamegyek a fejhez, s nézem. Nézem s közelebb lépek, ki van festve?… Mintha élne… csak a szemei már üveges-nedvesek… Ki van festve, mint életben… Oly fiatal, olyan üde és csodaszépen van dekorálva, mint Csipkerózsika az üvegkoporsóban… A szája rúzsos… Ez úgy megrémített, hogy rögtön elmentem s ki a teremből a szabadba. Pedig a virágok ágyán a letörött világ, mintha mulatna az egész komédián.

Ahogy a napfényre érek, akkor kezdődik a démoni kép: Csinszka olyan, mint egy tizenötéves lány a koporsóban, ellenben itt kint mindenki megvénülten… Fáradt arcok, veszettül kifestett öreg nők, rokkant férfiak… Mindenki öreg. Mikor Pestre jöttem, pár hete (harmincöt éve), akkor volt mindenki ilyen öreg, aki az irodalom körül akkor szerepelt… s most a mi generációnk hullafoltosan és reszkető nyakak, kievett rágott arcok. Parafinnal fecskendeztek be neki, hogy sima legyen az arca – mondja valaki.

Rátok is rátok férne.”22

A halott élőbb itt a tőle elköszönőknél – a provokatív, a (látszólag) tisztes polgárasszonyokat egész életében megbotránkoztató Csinszka, akinek végakarata az volt, hogy a koporsóba is kisminkelve fektessék bele, távozásával egy generációt döbbentett rá arra, mennyire megöregedett. Móricz legalábbis ezt látta meg egy pillanatra, az öregek nemzedékének egyik tagjaként, de kívül is helyezve magát ezen a társaságon: valójában ugyanúgy nem tudott azonosulni az öregekkel, mint amikor Pestre jött, a vénekkel szembeszálló fiatalként. Csinszka és Ady amúgy is élők maradtak mindvégig Móricz számára – amikor 1938-ban azt kérdezte tőle Az Est tudósítója, „– Kit szeretett barátai közül az életben legjobban?”, ezt válaszolta: „– Ady Bandit és a feleségét, Csinszkát. Velük élek, velük vagyok minden nap. Ők nem mentek el. Csak éppen úgy veszem, mintha évek óta már nem találkoztunk volna.”23 És úgy tűnik, Móriczot részben a halálesetek feletti töprengések rángatták ki az „alvó évekből”, hozták el számára az újrakezdést, azt az új alkotói korszakot, amelyik az élete újrarendezésével is együtt járt. Krúdy, Csinszka, Karinthy, Kosztolányi halálát követően Móricz új pályaszakaszba kezdett, a harmincas évek második felében olyan nagyregényei születtek meg, mint a Rab oroszlán, a Míg új a szerelem, az Életem regénye vagy az Árvácska. És hatvanéves kora körül a folytonos újrakezdés szükségességéről beszélt, nem a halálvágyról. A már idézett 1938-as interjúban is:

„– Mit érez, kedves Zsiga bá’, hogy a hatvanadik életévébe lépett?

Most kell kezdeni az egészet előlről. Mire eljut az ember idáig, sokat tanul, sokat lát. Ilyenkor nem nyugdíjba kell menni, hanem a tapasztaltak alapján kell újrakezdeni az életet.”

Vagy 1940-ben, a Kelet Népében, Ady Endre öccsének halála apropóján:

„Aki nyugdíjba megy, maga gyilkosa. Aki a közélettől visszavonul, aki nézeteiben változást nem enged, aki örömet talál a felszított szenű kandallóban, aki zárt szemmel néz a mai elrontott világra, aki ifjúkorának dicsőségét mélázza, aki szervezetének titkait figyeli, aki belenyugszik a sír végtelenségébe, aki unja megjelenni randevún, aki menekül a gyerekzsivajtól, aki már csak a csecsemők közt érzi jól magát, aki elfelejti, hogy a pénz vásárlóereje a lét kifejezője, aki vita közben elalszik, s aki nem ébred fel a végítélet trombitájára: az bizony megöregedett.

De aki ezt nem teszi: az kénytelen újra kezdeni az életet mindennap, s a legnagyobb versenyben önmagával kell minden akciót megvívni az elsőségért: no, meg a változott világgal.”24

  1. Az írás Móricz Zsigmond életművére irányuló kutatás keretében született, a projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg (a támogatás száma TÁMOP 4.2.1/B-09/1/KMR-2010-0003).
  2. Naplófeljegyzés, kézirat, dátuma: 36114. 1346 [1936. november 4., 13 óra 46 perc] Bp.
  3. Móricz Zsigmond: Írók, ha találkoznak. = M. Zs.: Riportok II. Szépirodalmi, Budapest, 1990, 341. (eredeti megjelenés: Magyarország, 1933. december 3.)
  4. Nádas Sándor: Krudy Gyula családjánál. Pesti Futár, 1934. december 15. 14–16. Elolvasható a www.krudy.hu oldalon is. Krúdy halálát és temetését elemzi, igen izgalmasan és tanulságosan: Oláh András: A napidíjas és az Úristen közt lebegő (Hommage à Krúdy Gyula). A vörös postakocsi 2008/Tél, 73–76.
  5. Márai Sándor: Szindbád hazamegy. Akadémiai–Helikon, Budapest, 1992, 125.
  6. Nagy Lajos, Híd 1942. október 1. 9.
  7. Móricz Virág: Tíz év I. Szépirodalmi, Budapest, 1981, 13.
  8. Uo. 166.
  9. Uo. 198.
  10. Uo. 340.
  11. Móricz Zsigmond: Megnyitó beszéd Kodolányi János szerzői estjén. = M. Zs.: Tanulmányok I. Szépirodalmi, Budapest, 1978, 741.
  12. Hevesi András, Apolló 1936/5, 266–273. Elolvasható a www.krudy.hu oldalon.
  13. Móricz Zsigmond: Krúdy elaludt. = M. Zs.: Tanulmányok I. 786.
  14. Móricz Zsigmond: A huszonöt éves Nyugat ünnepe. = M. Zs.: Tanulmányok I. 733.
  15. Uo. 731.
  16. Kosztolányi Dezső: Esti Kornél – Esti Kornél kalandjai. Sajtó alá rendezte Bárdos László. Unikornis, Budapest, 1995, 258.
  17. Uo. 258.
  18. Móricz Zsigmond: Karinthy meghalt. = M. Zs.: Tanulmányok I. 914.
  19. Móricz Virág: Tíz év I. 29.
  20. Uo. 54.
  21. Uo. 55.
  22. Idézi: Rockenbauer Zoltán: A halandó múzsa (Ady özvegye, Babits szerelme, Márffy hitvese). Noran, Luna Könyvek, Budapest, 2009, 328.
  23. Életéről és művéről beszél leányfalusi kúriáján a 60 éves Móricz Zsigmond – Az Est tudósítójától – Az Est, 1938. július 2. 8.
  24. Móricz Zsigmond: Ady-kor – volt. = M. Zs.: Tanulmányok I. 940.