Kalligram / Archívum / 2011 / Krúdy / Rögzítésben a mulandóság

Rögzítésben a mulandóság

Bartis Attila – Kemény István: Amiről lehet. Magvető, Budapest, 2010

Ha az irodalmi beszélgetésben a gyenge láncszem a riporter, akkor a probléma most ki van küszöbölve: a középnemzedék két jeles írója egymást interjúvolja. Bartis és Kemény alaposan ismeri egymást, alkotói és magánéleti barátságuk évtizedre rúg, a szókimondásnak az esetleges pálinkahiánynál nagyobb akadálya nemigen lehet, hiszen legyenek ők ketten bármilyen zárkózottak is, így négyszemközt a régi baráttal mindenféleképpen meg kell nyílniuk. Gyaníthatóan így gondolhatta ezt a könyvhöz ötletet adó Németh Gábor is, aki felkérte az urakat a beszélgetésre.

A beszélgetés több ülésben történt, 2006/7-ben kezdték, és 2010-ben fejezték be. Először Keményt kérdezi Bartis, aztán fordítva, utóbbi kétfajta minőségben is megszólal, egyfelől íróként, másfelől fotográfusként válaszol.

A beszélgetés eleje rendkívül hangulatos, olyan nemzedéki hívószavak köré épül, mint a Gyűrűk ura, az Európa Kiadó (Vincze Lillánál és a Hungáriánál kevésbé andalodtam el, de ez ízlés dolga). Miután ilyen szelíd emlékezéssel letudtuk a gyerekkort, és egyáltalán a ’89 előtti időket, jön az igazi nemzedéki élmény: a rendszerváltás, Erdély, az utazás lehetősége. A nem hittük volna soha, hogy ez így összeomlik, és azt meg pláne nem, hogy Romániában is lesz valami. Kemény úgy fogalmaz, hogy ’89-es látogatásával még éppen nem késte le Ceauşescut… Erdélyben pedig olyan sűrűvé válik a közösségi élmény, hogy mi másról vitatkozna át az ember kiskonyhákban házibulikat, mint arról, hogy mit jelent a nemzeti hovatartozás. Megfogalmazódott az igény, hogy bizony beszélni kell olyan kérdéses dolgokról, mint néplélek, autonómia, transzilvánizmus.

Bartis és Kemény közéleti emberként szólal meg: ha úgy tetszik, az írástudók felelősségét szeretnék viselni, nem hagyni, hogy a dolgok csak mintegy megtörténjenek velük, hanem szeretnék ezt a történetet tevőlegesen alakítani. Ennek a megszólalásnak az oka leegyszerűsítve az ország siralmas állapota (mikor nem volt ez az ország siralmas állapotban?) mind mentális, mind mindenféle egyéb értelemben. Értelmetlen acsarkodás folyik mindkét részről (úgy szeretem, hogy Kemény ugyanazokat a könyveket olvasta gimnazistaként, mint én: Konrad Lorenz acsargó kutyáival magyarázza a helyzetet), megy a fasisztázás és a komcsizás, de az eldurvult közbeszédben kiüresedtek a kifejezések. Mindkét oldalon észre akarják venni a bűnöket (a sikertelen népszavazástól az elviselhetetlen antiszemitizmusig), fontosnak tartják, hogy ezeket kimondják, hogy ezáltal szembesítsék a magyar társadalmat önmagával, mert fontos dolgok tömegéről mintha nem akarnánk tudomást venni. És leginkább az a visszatetsző, hogy ki-ki saját politikai preferenciáinak megfelelően mindig csak az egyik oldal által elkövetett bűnöket hajlandó tudomásul venni, míg a saját oldalának rémségeivel egyszerűen nem, vagy alig hajlandó szembesülni. A szerzők tisztességes megközelítése nem vitatható, az egyes mondatok rendjén vannak, de talán a felsorolásból is kitetszik, hogy ezek a politikai állásfoglalások valahogy túlságosan egyszerűek, maga a beszélgetés felszínesebb marad a kívánatosnál. (Őszintének is hat Bartis szabadkozása a harmadik részben, hogy Pilinszky interjúinak tükrében őt tulajdonképpen el is hagyta az önbizalma.) Nincs meg az a szellemi izgalom a gondolatok megfogalmazásakor, mint a beszélgetőtársak által is mintaadónak tekintett, híressé vált értelmiségi diskurzusokban. Kemény Holmiban publikált és nagy vihart kavaró Ady-cikke kapcsán indul meg Kemény és Bartis között a fentebb vázolt helyzet értelmezése. (Ennek a kötelezőnek érzett megszólalásnak Bartisnál is története van, a kötet későbbi részében szóba is kerül egy hal nyílt színi legyilkolására épülő performansz vagy Benny Morris ÉS-ben megjelent interjúja apropóján írt reflexiója.) Az iróniából – mint fogalmaznak – cinizmus lett, a nemes pátoszból frusztrált gyűlölet. Kemény Ady-cikkének saját bevallása szerint az volt az indítéka, hogy bemutassa egymásnak a feleket, hogy mindkét oldalon emberek vannak, és hogy beszélni kellene egymással. A cinizmus elutasításából adódik a könyvnek egy furcsa tulajdonsága: a szerzők kerülni akarják még a látszatát is az öncélú poénkodásnak. Nem akarják bagatellizálni a témát, úgy érzik talán, hogy a mostani közbeszédben nagyon is elharapódzott nyelvi divat ellen kell beszélniük, nem akarják elvenni mondandójuk élét, úgymond, viccelődéssel, így viszont a kérdések és a válaszok – meggyőződésem szerint a szerzők szándékával ellentétesen – túlságosan komolykodóvá, direktté válnak. Ráadásul a két jeles szerző megfosztja magát az önirónia lehetőségétől is, ami megint olyan szerepre kárhoztatja őket, amit talán nem kívántak maguknak. A Keménnyel folytatott interjú másik szála az íróságról, az íróvá válásról szól. Ezek mind nagyon tisztes gondolatok, érdekes olvasni Kemény megfogalmazásában, hogy a versnek a saját szabályainak kell megfelelnie, hogy akkor jó a vers, ha tud megrendítő lenni, hogy a tökéletes az steril, ezért kell a hiba, ami viszont nem lehet pongyolaság. Aztán terítékre kerül a kritika és a kritikus: bosszantó, ha egy kritikus annyira fásult, hogy nem kéri számon a szerzőn saját megrendülésének hiányát. De a professzionális olvasók igazi hibája mégis az, hogy belekeverik a politikát a művészetbe. Szimptomatikus ez az egész magyar társadalomra nézve: a művészetbe is betolakodott a politika, és egyre erőteljesebben háttérbe szorítja az esztétikai szempontokat. Az alkotó ember szempontjából ez azért is nagy baj, mert a politika képes hitelteleníteni a kritikát, ha azt érezhetően a befolyása alá vonta. Érthető, ha ilyen környezetben mindennél fontosabb visszajelzés, hogy vannak olvasók, ifjú titánok, akik jelentkeznek az írásaikkal. Elvégre valahogy jelet kell hagyni. Mert végül is egyfajta mérce van, amely szerint csak az irodalom számít, ez a társadalom szemében talán nem így van, de költőként ilyennek kell látni a világot.

Bartis interjúja mintegy folytatja a művészlét mibenlétének a boncolgatását, de külső szemszögből közelítünk a témához, az öltözködés, a lakás mintegy kiemeli Bartist a hétköznapi közegből. Bartis azok közé a művészek közé tartozik, akik ilyen külső attribútumokkal is deklarálják társadalmi kívülállásukat. Talán összefügg ez fotográfusi mivoltával is, folyamatosan készít magáról önarcképeket, a megjelenés, a képek, a látvány mindig kiemelten fontos neki. Aztán a lakóhely kapcsán Budapestről, a város (és az ország) elviselhetetlenségéről van szó, és arról, hogy miért nem lehet még sem máshol élni. ’86 április kitüntetett időszak mindkettejük életében, Kemény az Ellenség művészetét, Bartis A sétát írja, éppen, hogy megismerkedtek, Keményéknél laknak, éjszakánként pedig felolvasnak egymásnak. Nagyon klassz lehetett, érezni abból, ahogyan beszélnek róla. Ugyanakkor valahogy szerénytelen mindannak a kölcsönös lajstromozása, hogy ki mit tanult a másiktól. Nem tudok mit kezdeni az ilyen típusú kérdésekkel: „…gondoltál már olyasmire, hogy a kortárs magyar társadalomnak az erkölcsi mércéje legyél?” Valahogy nem jó a beszédmód. A folytatás mégis érdekes tud lenni. Mert amikor Bartis kimondja azt a mondatot, hogy „…igenis morális kérdés, hogy tudunk-e bizonyos dolgokról vagy sem”, akkor ez a diktatúrák társadalmi megítélésének már nagyon is fontos kérdése, amin igencsak érdemes elgondolkozni. Számos írás eleve azért születik meg, hogy ne lehessen elfelejteni a történteket. Talán éppen ez volna a magyarázat arra, hogy A nyugalom Németországban sikeresebb lehetett, mint itthon? Mert ott a múlttal való szembenézés sokkal inkább számít napi rutinnak? Ennek a szembenézésnek van egy speciális ká-európai műfaja, amelyben az apám spicli volt-e kérdésre próbálunk válaszolni, ezt nem ússza meg Bartis sem.

A következő téma már a fotográfiához kapcsolódik. A digitális fényképezés korában annyi kép készül, mondja Bartis, hogy „az alkotói munka súlypontja nem az exponálás, hanem a válogatás idejére esik”. Aztán nem tudom, hogy igaza van-e Bartisnak a fényképezés művészeti jellegének megállapításában, amikor azt állítja, hogy a fényképész még az alkotás pillanatában is csak szemlélő. Keresi a fényképezés folyamatában az alkotó helyét, és megfogalmaz valami nagyon vitára ingerlőt, hogy itt pusztán a körülmények szerencsés együttállásának köszönhetően is létrejöhet valódi, és akár nagyon jó műalkotás. Azért a beszélgetés végére csak kiderül, hogy minek Bartisnak ez a fényképezés. Természetesen a halál ellen, hogy szokjuk csak esendőségünkben a mulandóságot.

Az Amiről lehet nem egyszerűen egy beszélgetős könyv. A felvetett témák fontossága okán inkább a két megszólaló író felelősségvállalásának megnyilatkozásáról van szó. De a közéleti megszólalás külön erre kidolgozott nyelvet igényel, és ez a beszédmód itt nincs kitalálva. Emiatt a beszélgetés helyenként mellékvágányra fut, nem tud elmélyülni, nem elég komplex. A megszólalás mindazonáltal fontos, várjuk a folytatást.