Mégis győztes, mégis új

Ki tudja merre, merre visz a végzet
Uáááh! Huh! Ahhh…
Rögtön a végzet? Még el se ke
zdődött, má jön és visz?
Kezdetben vala a… vééégzeeet.

Na és ez?: „Ki tudja merre, merre visz a
kezdet”? – Sokkal jobban hangzik.
Göröngyös úton, sötét éjjelen
Na! „Napfényes úton, sötét éjjelen”? Vagy:
„Göröngyös úton, sima szél szárnyán”?
Hogy egyensúlyban legyen legalább néha?

Azonnal negatívoskodni kezd.
A kötelező bú-balsors, az unalmas,
a szomorú, nyomorú, sanyarú
panasz, mártíromság, lúzerség, az
önbeteljesítő önsajnálat, a kényszeres
élet- és világsiratás, -fikázás és -káromlás.
Azonnal.

Ez ám nem magyar tulajdonság,
hanem depressziós tulajdonság.
Depressziósnak lenni szar dolog,
mínuszban vagy, csökkented
az életkedvet, fojtod
az igazat, a szabadot, a boldogot. Te,

Te. És nem más csinálja mindig rosszul,
hanem te, ha szerinted mindig más csinálja
rosszul, és te attól szenvedsz,
hanem attól, hogy még paranoiás is vagy.
Ami szintén nem magyar tulajdonság.

„Ott, ahol szenvedni jó…” Hey Yo…
„Szenvedni jó” – ez kb. annyira értelmes,
mint: „a fehér fekete” vagy „a tűz hideg”
vagy „a ragadozó nem eszik húst”.
Oxymoronnak hívják, magyarul
képzavar, önellentmondás, értelmetlenség,
lehet retorikai eszköz, de filozófia nem sokáig.

Dehát, ugye, ki akar itt értelmet?
„Ott, ahol kiömlött annyi drága vér…”
Ahol hányszor mészárlák gonoszok őseink
gyermekeit… Fiaink nagyapáit, asszonyaink
nővéreit, szüléink unokáit… Kiömlött a vérük,
a drága… De annyi… És annyiszor… Ide, a mi
saját földünkre… Jöttek a betolakodók, hányszor,
de hányszor… És mészároltak... Ontották a drága
vért, véreink vérét… Véreink vérével vérzett
föld ez, sebzett testvéreim, vérző vértanútársaim…

A gonoszok ållandóan őtæt båntsåk. Nyilvå’
næm vélætlë’. Tån azér, mær ő a lægjobb.
A főgonosz es tudja, kit këë lænyomni, fójtani,
mindænåron, a szæmëtæk, gæcik, ërkőlcstælænëk,
irigyëk, mind a magyaart båntsåk örökké,
mær a magyaar baråtsågos és mindë’kit béfogad,
mindæ’ kígyót kæbléræ ölæl.
A kisujjåt nyújtsa, s az ægész kaarja këë.

A Mazochizmus tehát a példa,
és hűséges párja, az Erőszak.
Ellenség és Háború. Unalom és Gyűlölet.
Ők a pokoli pár, Depresszió és Paranoia,
akiknél szóba se jöhet
a mosolyod és a napsugarak találkozása,
se Skandinávia, se a térgörbület, hiába Bolyai.
Így szinte érthető is, hogy „szegény székely nép,
akármerre”, érted?: akármerre „lép,
[mint akit régen tép] akármerre jár,
az itala könny, a kenyere sár”,
és ez így is marad, amíg ezek a dalszövegek
népszerűek a hargitai fenyveserdő aljában
meg a Rózsadombon, meg a keserű ajk.

Vezesd még egyszer győzelemre néped
„Még egyszer”? Hogyhogy csak egyszer?
Az a harc lesz a végső?
A világméretű, a csillagok háborúja?
Csaba királyfi, csillagösvényen
De ki lehet az ellenség, akit az utolsó
háborúban legyőznek az apokalipszis táltosai?
Nem tudjuk meg. Addig is:

Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén
Aszta micsoda monumentális kép!
De mekkora méretű ízléstelenséggé nő,
amikor húszezer önelégült nárcisztikus
énekli ezt a csíksomlyói búcsúba!
iszonyatosan igyekezvén elérzékenyülni
önmagán és ezen a nagy kevély testvériségen
az üres hiúságban!

„Népek harca”? Sportolj inkább, kislányom.
Az nagyon egészséges, javítja a vérkeringést,
a mozgás, a sport, a játék a legjobb
betegségmegelőző, amivel ráadásul százmilliárdokat
spórol társadalombiztosításunk is.

Vagy az sem a miénk? Azt is lenyúlták?
Kik! Na kik! Nem mindegy? A népek
harcának zajló tengerén? Mit számít, hogy ki,
ha nem mi?
És ha mi?
Ki emlékszik arra?

De nincs minden veszve. A szikla
semmiképp sem porlik a tengeren.
Soha. Esetleg fordítva. De ha maroknyi,
akkor sehogy se. Úgyhogy nyugi.
Ilyenek nem történnek a valóságban,
tehát Veled se fog megesni,
székely, magyar stb. testvérem.

Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja!
Mármint a népek harcának dúló tengerének
árja. Százszor. Teljesen elborítja a fejüket,
szegény székelyeknek. Az agyukat. Jaj. Hogy
porlanak belé, mint a szikla a tengeren. Háde
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Itt már kiabálnak, tkp. ezért a sorért
éneklik végig az egészet.
Hogy tud elveszni Erdély?
Egy óriás meteorit becsapódik, lakhatatlanná teszi?
Nem. Hanem úgy, hogy nem a „mienk”,
mármint a csonkamagyaroké.

„Ébredj, román, halotti álmodból,
melybe barbár zsarnokok süllyesztettek!”
Így kezdődik a román himnusz, az új,
és a végére ott áll felfegyverkezve az egész románság.
Nesze bazmeg, gagyi góbé, jövővízió,
felelősségteljes felnőttek, államilag fontos
kodó bácsik választották meg irányadó dalnak,
amit mindig énekelni kell, ha nemzeti izé van.

Hogy tudjad, hogy a jövő: háború.
Katona vagy, életed azonnal feláldozod.
A népek harcának zajló tengerén.
Egyszerre mocskolod be a népeket és a tengert.
Ennél durvább már csak a cigány himnusz
nak nevezett költemény, miszerint
„megátkoztál, meg is vertél, / örök
csavargóvá tettél” minket, Isten.
Ne! Isten! Áldd meg a cigányt is…
Ne! Isten! Lehet, hogy ez a Siculicidium
fordítása? Vagy fordítva?

Himnusz: dicsőítő ének. Öröm a világ
és benne a valami(k) vagy/és valaki(k) csodálatosságán.
Óda, egy pár fokkal még feljebb tekerve.
Semmi fegyverkezési hajsza, végső harc,
örök kárhozat, balsors – hanem himnusz.
Érted. Érzed az istenit. Mindenki érzi.
A lányok is. Kicsik és nagyobbacskák.
A fiúk is. A külföldiek is. Azonnal beleszeretnek.
Ha valakinek nem jön be, az is elismeri.

Úgyis lesz benne fenséges és kiszámíthatatlan.
A „Poklot az Édenből” má télleg oan uncsi.
A legelején egy pillanatnyi jó, meg a legvégén egy jó
nagy vérengzés, és közte végtelen hosszan a végzet által
vonszolódni a sötét éjszakában a göröngyös úton –
ez a székelyek történelme?
Múltja, jövője, mindennapjai?
Bazdmeg! Hülye vagy? És
nem, nem, soha
nem volt, nincs, nem lesz közben semmi
himnuszbaillő?

Ezennel pályázatot írok ki a székely,
a román, a cigány és a magyar himnuszra.
Kölcseyé persze egy fokkal jobb vers, mint a
másik három, de az sem himnusz, nem felemelő,
inkább szomorú, nem való nemzeti himnusznak.
Nyavalyog, nem ígér semmit, nem akar
segíteni magán, már csak egy Isten mentheti meg.
Nosza. Isten, áldd meg. Köszi. Hadd nyerjenek már

a magyar sportolók, ne kelljen megint átélni azt a
kínt, hogy mindenkivel végighallgattatja azt a
négyszer hosszabb hiszteriko-tragikus sirámot,
Erkel Ferenc és néhány magyar nemes feledhető
pillanatait – hogy elhamarkodottan megtették
nemzeti himnusznak ott-akkor, ahol-amikor
nemhogy virágzó, eredeti és sokszínű, hanem
alig van magyar irodalom, művészet és kultúra.

Főnyeremény: a jó érzés,
hogy nemzeti ünnepekkor a felszabadult magyarok,
székelyek, romá(no)k éneklik ezt a
nagyszerű, fenséges és mély,
bölcs és könnyed, kedves és súlyos,
szellemes és sírnivalóan szép dalt.
Határidő: lejárt, de meghosszabbítjuk,
amíg végképp késő nem lesz.

Ja nem is! A főnyeremény az a mesés
történet, ahogy a nyertes himnuszok
maguk győznek le minden ellenállást,
mert kb. mindenki érzi, hogy ez az igazi
himnusz, a jósors dala, a megújulás, az örömhír,
hogy a tragikomelodrámának vége,
és kezdődik az élet, éledezik a kezdet!