Kalligram / Archívum / 2013 / XXII. évf. 2013. április / A barackfa; Az erdész; Az apó

A barackfa; Az erdész; Az apó

A barackfa

                     

A kisvasút mellett állok, az egyik hatvanéves barackfa alatt, ami

még él. Az a neve, hogy nevetősfa. Apa még nagyanyám hasában

lakott azon a nyáron. Sárgabarackszőnyeg borította a tarlót.

Egy őrült nő somfordált oda a szedőkhöz, és valamit mondott, mire

nagyanyám elkezdett nevetni. Egyre csak rázta a nevetés, hosszú időközökig

nem vett levegőt, a könnye is kicsordult. Az egyik asszony szólt

nagyapának, hogy baj van. Nagyapa odarohant, felkapta nagyanyát,

elszaladt vele a tanya felé. Apának végül nem lett baja. A pirosra festett

arcú, kékre mázolt képű bolond nőt nem látták többé. Én tíz évig

gyanakodtam egy asszonyra, aki mindig a főutcán sétált. Azóta eltűnt.

Férfijárása volt, befőttesgumis haja és kék szeme. Kérlek, mondd meg, hol vagy.

                           

A kisvasút mellett állok, az egyik hatvanéves barackfa alatt, ami

még él. Távolabb, a tanya felé egy kalapos embert látok kaszálni.

Most megáll, észrevesz, leengedi a kaszát, erre néz, felém. Vajon

mit gondolhat, ki vagyok? A lendülő, majd visszaálló mozgást figyelem,

ahogy újrakezdi, nincs felesleges mozdulat, nincs elpazarolt energia,

nincs külvilág. Nem vagyok.

                                       

                               

Az erdész

                       

Azév szeptemberében különös dolgok történtek a faluban. Vasárnapra

virradóra megkopaszodott az összes öregasszony, a férfiak mind

egyedül maradtak a házaikban, az utcákon pedig gyerekek röpködtek,

felügyelet nélkül. Én akkoriban erdészként dolgoztam másfél kilométerre

a falutól, a j-i út mellett, tehát fákkal foglalkoztam. Télen a vadakat is

etettem, bolgárokkal karkötőkkel üzleteltem, a szabadidőmet pedig

madarászkodással töltöttem. Vércsékkel, feketerigókkal és fácánokkal

foglalkoztam, de a legjobbakat mindig egy széncinkével beszélgettem,

ami férfikorom teljében meglepő és komoly dolog. Nagyapám biciklijét

használtam erdőbejárásaimon, lombról-lombra ugratva, csak lejárt a

lánca, a kezem pedig csupa olaj lett mindig, mire visszaraktam. Egy

vasárnap reggel aztán a varrónő ébresztett, hogy egy éve, három

hónapja és tizenegy napja alszom, és hogy menjek be a faluba, mert

egy kisfiú belerepült a villanyvezetékbe, és az agyoncsapta, és a falubeliek

kérik, hogy vágjam ki a villanyoszlopot. Másnap reggeli után besétáltam

hát, a kisfiú még mindig ott lógott, belegabalyodva a vezetékekbe.

Még élt, de a falubeliek ezt nem látták. Nekifogtam, a kisfiút végül a

villanyoszlop ütötte agyon. Derült

éjszakákon mindig kijárok a házból, a csillagokat nézem, úgy hugyozok.

                               

                     

Az apó

                             

Hetven éve világgá mentem, azóta ebben a faluban

élek. Öreg vagyok, a cigánygyerekek úgy hívnak: apó.

Hetente körbesétálom a környék földjeit, intek a

traktorosoknak, villanypásztorok alatt bújok át, kóbor

kutyák elől futok. Ideérkezésem óta minden temetésen

ott vagyok, olyan állandó kellékké váltam, mint a virágok

vagy a sírásók. Szeretem a ködöt, ahogy hajnalban leereszkedik,

mint nagymamák kibontott kontya. Templomba nem járok,

szeretek fára mászni. Nem tudom, mit jelent az a szó, hogy

déd. Hetven éve foglyul ejtettem egy felhőt, nem sokra rá

kiengedtem az ablakon át, folyton visszajár.