Aki nem beszél

– Gyere, itt van egy Dzsémsz Kameron!

Elheveredek a márványfehér sírkő mellett, és nagyanyám ikrás disznózsírjára gondolok, a piros bödönben. A sírkő mindjárt olvadni kezd, a mintákban arcokat látok.

Itt nincsenek koszos sírkövek, sem mohosak, minden vakít, ráncoljuk órák óta a homlokunkat: két kölyökkutya. Vera nyakig zárt, hosszú ujjú, barna kockás ingben, és lompos, lila szoknyában imbolyog felém a hószín kövek között, mint valami kísértetről készült kép negatívja. Én meg fekete pólót vettem a mell alatt behúzott, vékony kötényruhám alá, folyik rólunk a víz. Persze, honnan tudtuk volna, milyen az éghajlat Washingtonban.

– Engedd be a napfényt! – Vera végre ideér, lehuppan mellém. – Az isten bassza meg a temetőket – teszi hozzá.

– Nem szabad ilyet mondani! – röhögök. – Te nem katolikus nevelést kaptál?

Mindjárt szomjan halunk, és még legalább háromnegyed órát kell sétálni, hogy a kiadott vaktérképen beírjuk a sírhelyen olvasható neveket, vagy éppen hogy nevet keressünk a megadott születési és halálozási évszámokhoz. Micsoda baromság. Isten mentsen meg attól, hogy külföldi kamaszok rejtvényeinek a tárgya legyek, főleg a halálozási évszámom. Szegény katonák.

– A temetőket is, és a katonákat is! – fokozza Vera, és elfekszik a sírkő mellett a füvön, behunyja a szemét. Sírhalmok nincsenek, csak a márványlapok, amiket a Hairben láttunk, mögöttük lapos a talaj, és tulajdonképpen miért is ne, gondolom. Miért kéne egy halommal jelölni, hogy valaki fekszik ott. Így is érthető.

Egy nő jön felénk, előtte egy kutya szalad, alacsony kis korcs, rohan a kövek között, megszaglássza azt is, ami mellett fekszünk, aztán hozzám közelít, morog. Ízi, ízi, kiabál a nő az orrán keresztül, itt mindenki így beszél. A kutya elkotródik, eszembe jut a legutóbbi mindenszentek, amikor felgyulladt nagyanyám táskája, ahogy sorra gyújtogatta ki a gyertyákat a kisfia sírján, aki kilenchónaposan meghalt. Endike, ez van a sírra vésve, élt 9 hónapot. Nagyanyám táskája viszont tüzet fogott, én vettem észre, és egy pillanatig szólni sem bírtam, mert nem tudtam, mi ez, nagyanyám karján ott lógott a lángoló fekete táska, ahogy hajolgatott a sír fölött, aminek a peremét végigraktuk háztartási gyertyával. Itt biztos nem is szoktak gyertyát égetni.

Aznap, amikor megérkeztünk, nem engedték, hogy aludjunk a tízórás repülőút után, mert állítólag így könnyebb lesz a dzsetleg: a ciklusnak lassulnia kell, tehát később kell lefeküdni, és később felkelni, de az eltelt tíz napban sem tudtuk igazán kialudni magunkat. Délelőtt még bírjuk, tizenegy után jön az ólmos fáradtság. A repülőn a Pretty Woman című filmet vetítették, a többiek röhögtek, Vera szerint ők sem értették, csak úgy tettek. A filmben egy szép arcú, de feltűnően nagy szájú lány szerepelt, mármint hosszú volt a szája az arcához képest. Mi alig pár szót vettünk ki, és rögtön elaludtunk.

Holiday Inn, így hívták a szállodát, ahol elszállásoltak minket.

– Mintha krumplit sütnének – mondtam bizonytalanul, ahogy beléptünk.

– Igen. De nem zsírban, hanem gépolajban – válaszolta Vera. Később ezt „Washington-szagnak” hívtuk; ez lett nekünk a külföld, ez a fura, otthon sosem tapasztalt szag, amit mindig felismertünk később, ahányszor „külföldre” mentünk Verával, két évvel később Bécsben is ezt éreztük, ez lett a nyugat szaga. A légkondicionálóét is hamar megtanultuk; a reptér és a járművek után a szállodában már ismerős volt az orrunknak.

Ki se tudtunk pakolni, azonnal szemináriumokra tereltek minket. Félholtan kóvályogtunk, be kellett mutatkozni, és volt egy Find someone nevű játék: találj olyat, aki olyan országból jött, ahol van királynő, találj olyat, aki járt már Afrikában, olyat, akinek az országában három nyelvet beszélnek, vagy hivatalos nyelv az angol. Én meg Vera sehová sem illettünk, nem lehetett velünk kitölteni a táblázatot: úgy látszik, tökéletesen elfelejtettek minket, akik összeállították ezt a játékot. Mi nem jártunk még külföldön, nem ettünk különleges ételeket, az országunkban magyarul beszéltek, királyi család nem uralkodott benne, és híres emberrel sem találkoztunk. Gálvölgyi Jánossal hiába jönnék Vera szerint, és az sem érdekelne senkit, hogy Verát egyszer, amikor együtt utaztunk Budapestre valami tanulmányi versenyre, majdnem elütötte Straub Dezső, mert Vera pirosnál lépett a zebrára.

– Éhen halok!

Amióta megérkeztünk, állandóan éhesek vagyunk. Talán a folytonos feszültség miatt, vagy attól, hogy annyi új ízt tapasztaltunk, ki tudja, de alig várjuk az étkezéseket, reggeli, ebéd, vacsora, a délelőtti programokhoz tízóraicsomag. Vera most a sír mellett ülve matat a fekete vászontarisznyájában, zörög egy zacskóval.

– Maradt krumpliszirmod? – támadok rá, és kitépem a kezéből a zacskót. Vera liheg, és megpróbálja visszaszerezni. Mindketten kövérkések vagyunk, de én gyorsabban szaladok, aztán persze megvárom, csak vicceltem, nem is ettem a krumplisziromból, chips, itt így hívják. Amikor először kóstoltuk, Vera azt mondta, ilyen jót még sosem evett. Percek alatt befaltuk ez egész csomagot, a sós darabkák a szájpadlásunkra tapadtak. Más volt, mint az otthonról ismert krumpliszirom; az sápadt, majdnem fehér, és a felületén a nyál hatására lyukak keletkeztek, amik szinte beszívták az ember nyelvét – ez jó, csiklandós érzés –, aztán a szirom hirtelen elolvadt, ha szerencsénk volt. Akadtak ugyanis rosszul megsütött darabok, ezeket nem lehetett megenni, a kemény részeket legfeljebb körülrághatta az ember, aztán ami maradt, kiköpte. A chipsben nem voltak selejtek, nem kellett óvatosnak lenni, mintha aknamezőn járnánk. Minden darab ugyanolyan, aranyszínű, a szájban szétomlott, a só íze végig kitartott. Ez a kapitalizmus, mondta Vera, és behunyta a szemét. Lehet, hogy nemsokára nálunk is ilyen lesz a krumpliszirom. Ha a rendszerváltásról kérdeztek minket (általában arról kérdeztek), eldaráltunk néhány mondatot, amit otthon betanultunk, Imre Nagy, Allience of Young Democrats, ilyesmiket, de arról, mit éreztünk valójában, nemigen tudtunk beszélni. Nem történt semmi: Vera családja bajba került, mert bezárt a bánya, apám nyitott egy vegyeskereskedést, de mindez csak előrengés volt, senki nem tudta még, mi marad épen, és mi dől össze. A csipsztől az ujjunk olajos és sós lett viszont, ezt lehetett volna elmondani, ha illet volna: hogy minden morzsát lenyalogattunk. A mogyoróvajas szendvicset ugyanakkor nem tudtuk megenni; akármilyen éhes az ember, hogy lehet kenyérre kenni a mogyorókrémet? Utálkozva forgattuk. Végül a két olasz fiúnak adtuk, akik hozzánk hasonlóan az étkezéssel voltak elfoglalva a nap nagy részében. Irtó kövérek voltak, és alig tudtak angolul.

– Gyere már, menjünk! – Vera lebegteti a kezét, fel akar húzni a sírkő mellől.

– Menjél, én nem megyek sehová.

– Mi van?!

– Az van, hogy elegem van belőled – mondom, nem is tudom, miért. Mintha a szomjúság elvenné az eszem, mint a veszett kutyának.

– Mi bajod?

– Az, hogy hányingerem van attól, amit művelsz.

– Mit művelek?

– Tudod te.

– Mit?!

– Azt, hogy a Hans seggét nyalod. Vagy ami még rosszabb…

Ez most szemétség volt tőlem. Vera éjjel elárulta nekem, én meg visszaélek vele. Nem akarta kimondani, mit csinált, nem használunk ilyen szavakat, nem is ismerjük ezeket a szavakat, de azért tudjuk, miről van szó, puha volt, meleg, és olyan bársonyos ott a bőr, ezt mondta.

– Ja, kurva vagyok, mi? – biggyeszt Vera, rám süt a nap, és Gittára gondolok, aki nem bír beszélni, és arra, ahogy nem értettem, hát miért nem vesz erőt magán.

– Nem mondtam, hogy kurva vagy. De akkor is.

– Mit akkor is? Az, hogy neked is tetszik? Az, hogy egyszer én is tetszem valakinek?

Hallgatok. Vera meg én is folyton ezen rágódunk, hogy mi nem tetszünk senkinek.

– Menjünk – tápászkodok fel végül. – El fogunk késni.

Szótlanul kullogunk a temetőkapu felé, ami előtt a buszok parkolnak. Vera Hans mellett ül a buszban, én Stephanie mellé kerülök, mérges vagyok Verára, hogy még a buszban sem lehet nyugtom, ha nem Hans után szaladgálna állandóan, utazhatnánk együtt, így meg Stephanie-val kell beszélgetnem, mégse ülhetünk itt némán, mint a halak. Washingtonban minden fehér, még a sötétített buszablakon át is vakítanak a falak, és mintha az egész város egy nagy mauzóleum lenne. Élnek itt egyáltalán emberek? Behunyom a szemem, gondoljon Stephanie, amit akar, hasogat a fejem, émelygek a busz furcsa, édeskés illatától, mintha a léghűtőből valami kölniillat is szállna, aztán lassan megnyugszom, és csak ringatózom lehunyt szemmel az ülésen, míg elér a hűvös levegő.

A reggeli ébredéseket nagyon szeretem. Félig fenn vagyok, tisztaságillatú, ropogós ágyneműben fekszem, jól betakarózva, hűvös a levegő. Amerikában vagyok, ez az első gondolatom. Mielőtt eljöttem, elmentünk Nagymamáékhoz elbúcsúzni. Szertartásosan, mintha temetnének, ez jutott eszembe, főleg, amikor Dédi megölelt, és siránkozni kezdett, jaj nekem, kisjányom, most látlak utoljára, érzem! Ezt mondja, mióta megszülettem, mégis kirázott a hideg, hátha lezuhan a repülő. Apa is elkomorodott, rászólt Dédire, ne tessék bolondokat beszélni. Nagyapa dohánytörésből jött haza, éreztem rajta a dohánylevelek nyers, fanyar illatát, ez egész más, friss, nem olyan émelyítő, mint a cigaretta szaga, amit csak idegeneken éreztem, Nagyapa sohasem dohányzott, Apa sem.

Huszonnégy órával később már Koppenhágában sétáltam, tűzött a nap a városháza előtt, Verával valami érdekes ízű cukrot szopogattunk, amit a Tivoli előtt vettünk, és egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy kerülhetek Irdasról ilyen rövid idő alatt Koppenhágába: egy-egy pillanatban el sem hittem, hogy a saját testemben vagyok. Verával vihorászva olvastuk a dán nyelvű feliratokat, torkunkat kaparta a sok mássalhangzó, a vonallal áthúzott o betűvel végképp nem tudtunk mit kezdeni. Vera lefényképezett a kis hableánnyal, aztán én is őt. Körmömmel megkapargattam a zöldes pikkelyeket, alatta vékony csíkban tűnt elő a vörös színű fém. Tetszett a szobor, pedig gyerekkoromban gyűlöltem a kis hableányt, könyörögtem Anyának, dugja el az Andersen-kötetet, mert annyira szomorú, és nem bírom nem olvasni, főleg a kis gyufaárus lány készített ki. Anya nem sokat vesződött, bedugta a mesekönyvet egy könyvsor háta mögé, ahol nagyon hamar megtaláltam, később kivittem a kukába, jól eldugtam, nehogy meglássák, hogy könyvet dobok ki, egyszerűen beteg voltam a gondolattól, hogy egy házban vagyok ezzel a könyvvel.

Hannah és Monica, két minnesotai szobatársunk általában még alszik, amikor Vera meg én felébredünk. Csendben öltözünk, és sietünk le reggelizni. Csaknem minden nap mi vagyunk az elsők. Hatalmas fémtepsikben szalonnás tojásrántotta, le kell emelni a tetejét, a tálcákon húszféle felvágott, ismeretlen ízű kolbászok, fekete, félbevágott magoktól pöttyös kenyérkaréjok, a sajtok közt sárga, fehér, meg kékeres szeletek és darabok, zöldség- és gyümölcshalom. Banán. Frissen csavart narancslé.

Még senki nincs az ebédlőben, Verával ketten tömjük magunkat az egyik sarokban, a fehér abrosszal leterített asztalnál, arccal a falnak. Korábban sohasem ittunk frissen csavart narancslevet, egy egész kancsónyit hozunk magunknak. Egyik reggel megkóstoltuk az olívabogyót is, én mindig erre vágytam, sokszor olvastam róla. Rémes íze volt, sós és mentolos egyszerre, mint valami tévedésből elsózott fogkrém. Alig tudtam lenyelni egyetlen szemet is. Verának sem ízlett.

Hannah és Monica minden nap hajat mosnak. Verával zavarban vagyunk: mi csak egyszer, vagy legfeljebb kétszer szoktunk egy héten, végül megbeszéljük, hogy a többi napon is vizezzük be legalább, úgy látszik, itt ezt így kell. Hannah két évvel fiatalabb, mint mi, tizenöt éves, egy cukorbébi. Így hívjuk Verával, szőke haj, kék szem, rózsaszín száj, a beszédének a negyedét sem értjük, összefolyó, orrból jövő selypegés az egész, mintha meg lenne fázva, vagy a nyelvét a felső szájpadlásához ragasztották volna, és kénytelen lenne az orrüregében képezni a hangokat. Vera szerint nem csoda, mert mi brit angolt tanultunk, ezek meg amerikaiak, de azért félünk, hogy ez mégis arról szól, hogy nem tudtunk megtanulni egy másik nyelvet, pedig jövőre egyetemre akarunk menni, mi a francot csináltunk akkor eddig, mi lesz velünk.

Aki nem beszél, az nem érdekel senkit. Ezt Vera mondja ki végül, a negyedik napon, amikor már legalább nyolc workshopot csináltunk végig, naponta kettőt. Aki nem beszél, az a nap végére alig bír mozogni, annyira fáradt a folytonos erőlködéstől, hogy többé-kevésbé megértse, miről van szó. Visszautasítja a késő esti fakultatív programokat, mert este nyolcra olyan kimerült a stressztől és koncentrálástól, hogy bedől az ágyba. Fáj a szíve, mégis otthon marad, mert az ágyat kétnaponta frissre húzzák, a szobatársak elmennek az esti programokra, bekapcsolja a tévét, azt néz, amit akar, a vacsoráról fellopott gyümölcsöket eszi, és egy órára végre elfelejti, hogy résen kell lenni, hogy figyelni kell, mert különben elmarad, nem érti, mi van, és a végén úgyis kérdések lesznek, és akkor beég, nem tud válaszolni, habog, aki nem beszél, az nem érdekel senkit.

A reggelit általában még nyugodtan esszük. Tízkor kezdődik a workshop, ahol nem értünk semmit, vagy csak nagyon keveset. Legutóbb az észeptik pekidzsiz volt a kulcsszó, a szeminárium végére végül is megértettük, hogy a dobozok, amikről beszélnek – tejesdobozok, meg gyümölcsleves dobozok –, valami különleges tulajdonsággal bírnak, talán hogy nem romlik meg bennük semmi? David, a szemináriumvezető ki-be fordítgatja a belül ezüsttel borított papírdobozt: hol a színe, hol a visszája. Apa jut eszembe, amikor a nyulakat nyúzza, kést csak a nyúl fejénél használ, azt mondja, csúnya lesz a bőr, ha bevágja; a véres, ezüstbéléses bundát félredobja, majd később kikészíti, néha a gerezna napokig bűzlik a műhelyben, meglepik a legyek.

Erről volt szó tehát. Vera többet kivett: ez az egész nyúzottdoboz-ügy valahogy összefüggésben lehet a környezetvédelemmel. Vera olvasta a Védett férfiakat, és ismeri a protection szót, hála égnek. Kicsit felélénkültünk, hogy értünk valamit, bár ilyen tejesdobozt még nemigen láttunk, de Vera szerint ha túl sokat adnak el, elég nehéz lehet tárolni a hulladékot, mert ezt nehéz lehet elégetni. David tapsot imitál a két tenyerével, nem bőgtünk le maximálisan tehát, közben viszont David jobb heréje kibújik a sortnadrágból, nem bírjuk elvenni onnan a szemünket. Kiderül: a lényeg éppen ez, hogy a doboz valahogy rövid idő alatt megsemmisül, nem úgy, mint a nejlon. Én elmondom még, hogy mi ilyet nem birtokolgatunk, a mi országunkban nem nincs ilyen doboz, de azt gondolom, ez nagyon fontos, ilyen doboz legyen kellene. A többiek érdeklődéssel néznek, s mindez úgy hat ránk, mint valami drog, ezt olvastuk legalábbis a drogokról, vagyis a Mesterséges mennyországokban, nagyon szép könyv, rózsaszín-fekete borítóval. Gitta kettőt is vett belőle, mert annyira imádja Baudelaire-t, és olyan szép könyv, félt, hogy elveszíti esetleg.

– Most azonnal elcserélném Hansot ezekre!

Vera az ágyam előtt áll, én zavartan toporgok a ruhákkal borított heverő előtt. Egy fehér, fehérrel hímzett, rendkívül jó szabású inget vettem, egy világoskék, majdnem fehér farmert, szűk, de nem csőnadrág, ilyen szabás nálunk nincs, rettentő csinos. Két Benetton garbót, egy bordót meg egy sötétkéket, és egy zöld tornacsukát, valami elképesztő színe van, és nagyon olcsó volt, egy doboz aljáról halásztam ki, ahová bedobáltak egy csomó fillérért megvehető árut, tornacipőt, gumilabdát, tollasütőt, csupa olyasmit, amit még itt Maine-ben, a nyaralókörzetben sem tudnak már eladni augusztus közepén.

Az ágyamra terítettem az új cuccokat, és egyszerűen nem tudok betelni velük, úgy látszik, Vera sem. Minden kijött abból a pénzből, amit az ebédre kaptunk, és még éhen sem maradtam, mert hamburgert ettem a német fiúkkal. Vera viszont Hansszal töltötte az ebédidőt, állítólag nemigen beszéltek, nem nagyon tudnak beszélni. Hans az egyik legnépszerűbb nyugati fiú, Vera el se hiszi, hogy pont ő kell neki. Csókolóztak. Hansot valójában Dieternek hívják, de amikor először láttuk, Hans Castorp jutott eszünkbe, a filmben pont így nézett ki. Azóta Hansnak hívjuk, a Dieter kiábrándító.

Arrébb tolom a ruhákat, ledőlök a heverőre, Vera a másikra, tíz percünk még biztos van, motyogja. Mérhetetlenül fáradtak vagyunk, és mindjárt indulni kell a vacsorára meg az „esti programra”. Egyszerre rémes és izgalmas, szeretnénk legalább egy napig nyugodtan aludni, nem venni részt semmiben, nem érezni, hogy nem tudunk beszélni, nem szorongani. A szex, az is csak nyelveken van, mondja Vera, félig álomban, ő még nálam is álmosabb, én egyedül vásároltam egész délután, ő viszont Hansot kellett, hogy meghódítsa, illetve hogy „ébren tartsa az érdeklődését”, mondja Vera, bár szerintem ez túlzás. Hans örül, hogy ilyen nője akadt, és fél, hogy csak álmodja az egészet. Fekszünk egy fiúkollégium ágyában, megy le a nap, csorog le a fény a kopott, szöglyukakkal teli falakon. Pont úgy, mint a lánykollégiumban volt az utolsó nap, amikor segítettem Verának kiköltözni, és ledőltünk pihenni az emeletes ágyra. Az üres, világoskék polcokat nézem, és megpróbálom elképzelni, hogy egy fiú itt tervezi az életét. Egy amerikai fiú. Telerakja a polcát, azt képzeli, politikus lesz, tanár, író, akármi. Arra gondolok, jó lenne tudni, ki feküdt itt az ágyban előttem, ki ez a fiú, aki kamionokat rakott ki a falára, kíváncsi vagyok, milyen lehet.

Aznap, amikor Hansszal megismerkedtünk, olyan lettem, mint akinek kivágták a nyelvét. Pedig egyébként jól tudok beszélni, jó a szövegem, igazán nem jövök zavarba, ha beszélni kell, nem beszélek sokat, de amit mondok, az érdekes, tudom. Gitta szerint „feltűnési viszketegségem” van, ezt olyankor mondja, amikor társaságban vagyunk, és én beszélgetek a fiúkkal, ő meg nem. Beszélni, azt tudok, és írni is, számolni nem, táncolni sem, rajzolni főleg nem. Megint Gittára kellet gondolnom egész nap, ahogy nem tud megszólalni, ahogy felmondja nekem reggelente a buszon a leckét, aztán iskola után, ahogy hazafelé, a buszállomáshoz csoszogunk, izgatottan hadarja, hogy nem tudtam megszólalni. Hogyhogy nem tudtál megszólalni, hitetlenkedek, hát reggel még tudtad, elmondtad nekem az egészet. Akkor sem tudtam, mondja Gitta, tátogtam, mint egy hal, nem volt hangom. Éles Tibor aztán adott lapot, hogy írjam le. Leírtad? Le, de hát akkor is, ez iszonyú. Ez az egész iszonyú. Mi lesz velem a főiskolán, a többiek is ezt mondják, hadarja Gitta, az apja, Feri bácsi ugyanilyen gyorsan beszél, mintha félne, hogy nem marad elég ideje.

És akkor Hansszal én is, mint Gitta, nem tudtam megszólalni, semmi értelmeset mondani bármilyen kérdésére, Vera viszont énekelni kezdte a Beatles-számot, amit Hans elkezdett, jó, én tényleg nem ismertem, de már előtte sem tudtam semmi mondani. Hans onnantól kezdve egyáltalán nem figyelt már rám. Verával énekelték a Penny Lane-t, aztán Vera megkezdett egy-egy újabb dalt, énekeltek, főleg Beatlest, de másokat is, én is ismertem mindegyiket, mert Verával együtt szoktunk énekelni, de nem kapcsolódtam be, később el is oldalogtam tőlük. Hanna és Monica mellé ültem a vacsoránál, és bólogattam, amikor mondtak valamit, yeah, yeah, ezt már jól tudtam mondani, alig vártam, hogy vége legyen a napnak, és ágyba fekhessek. Vera egész későn jött aludni, felébredtem rá, ahogy hullámzott a franciaágy, bár annyira késő mégsem lehetett, ha még a szobaellenőrzés előtt volt, amikor végigjártak minket, hogy mindenki biztosan az ágyában van-e, talán csak én feküdtem le nagyon korán. Vera másnap amiatt aggódott, mi lesz ma, alig várja, hogy lássa Hansot, de nem énekelhetnek egész nap, beszélgetni is kellene, mit mondjon. A legegyszerűbb dolgokat már mind megbeszélték, ki hol lakik, milyen együttest szeret, van-e testvére.

Csütörtök van, Verával örülünk, mert pénteken általában már csak egy szemináriumot tartanak. A hétvégeken békén hagynak minket, színház van, múzeum, szórakozás, nem kell véleményt nyilvánítani, az sem baj, ha elalszunk a Brodway-musicalen, nem fogja senki kikérdezni, miről szólt. Nem vagyok túl jól, mert egész éjjel görcsölt a hasam, állandóan a vécére jártam, ilyenkor folyton úgy érzem, feszít valami. Két gyógyszert is bevettem, kád nincs, így a zuhany alatt engedtem a forró vizet a hasamra, hátha csillapítja a görcsöt, a végén a vécécsészének dőlve aludtam valamennyit, mert nem mertem újra nyitogatni az ajtókat, nehogy felébresszem Hannát és Monicát. Vera már ismerte a műsort, többször látott így, mélyen aludt, meg se moccant. Reggelre a görcsök enyhültek, de szédelgek az álmosságtól. Vera azt mondja, jelentsek nyugodtan beteget, de mint mindig, boldog vagyok a fájdalom megszűntétől, és az éjszakai magányos órák után annyira vágyom emberekre, hogy úgy döntök, elmegyek a szemináriumra, és inkább a délutáni program alól kérek felmentést.

A szemináriumra valami földgömböt kellett volna rajzolni, amin megbecsüljük a Föld lakosságát, vagy mi, a harmadik világ lesz a téma. Sajnos, mi nem csináltunk semmit, mert vacsora előtt felfedeztük a Taxisofőrt a tévében, és azt néztük, végre angolul; én elbódultam attól, hogy eredetiben hallom Jodie Fostert. Megértettük, mi az, hogy szinkron: Jodie-nak itt egészen mély hangja van, nem úgy, mint a magyarban, és hallatszanak a zörejek, mintha ott lennék a szobában, még azt is hallani, ahogy a gyöngyökből fűzött függöny huzalai összekoccannak. A földgömbös szemináriumot az menti meg, hogy Hansszal egy csoportba kerülünk, ő meg Stepahnie azt hazudják, hogy négyen rajzoltuk a szuper térképüket, majd Vera meghálálja neki.

Aznap este lehetett volna kétféle sétára meg színházba menni, de Verával a filmen felbuzdulva elhatároztuk, hogy egyik programra sem jelentkezünk, hanem ellógunk, és kipróbáljuk a New York-i taxit. A hajamat szárítom éppen kifelé, ahogy a filmben van, ez is hozzátartozik az estéhez, Easy, Easy, visongja Vera, az ágyon ugrál, megértettük, hogy az eredeti változatban Kicsit valójában Easynek hívják, könnyű megjegyezni, teszem hozzá. Aztán Vera kihúzza a szemét, mert Hans azt mondta, szeretne vele beszélni vacsora után, még mielőtt elmegy a színházba.

– Szerinted mit akar? – Vera pislog, hogy leperegjen a maradék szemfesték. Hallom, hogy ideges.

– Mit tudom én. Biztos bevallja, hogy öröklődő elmebetegség van a családjában. Hogy így is akarsz-e családot alapítani vele.

– Nem is mondta, hogy kár, hogy nem megyek a színházba. Biztos elhagy.

– Persze. – Ásítok. – Azt fogja mondani, nem érett még egy ilyen komoly kapcsolatra.

Vera nem válaszol, dezodorral fújja magát.

A taxisofőr olyan lendülettel vette a kanyarokat, hogy mi hátul hol az ülés egyik sarkában, hol a másikban zuhantunk egymásra. És valahányszor hánynunk kellett, szép nyugodtan előrehajoltunk, mintha elejtettünk volna valamit, s azt szednénk fel, közben a másikunk dúdolgatott, és úgy tett, mintha épp csak nézdegélne kifelé az ablakon. A sofőr ennek ellenére tisztában volt vele, mi folyik a kocsijában.

– Hé – szólt ránk tiltakozva, ahogy átcsúsztunk épp egy piroson –, az én taximban ez nincs bevezetve, szálljanak ki, és intézzék el az utcán. – Mi azonban egy szót se szóltunk, ő meg biztosan azt gondolta, hogy már úgyis közel a szálloda, így aztán nem rakott ki minket, csak a főbejáratnál.

Nem mertük sokat húzni az időt taxipénz-számolgatással. Ezért inkább odanyomtunk a sofőr kezébe egy halom aprót, a kocsi fenekére ejtettünk néhány papír zsebkendőt, hogy a nagyja disznóólat eltakarja, aztán futás be a kapun, keresztül a hallon, úgy vágódtunk be az üres liftbe. Szerencsére ilyentájt a szálloda eléggé kihalt volt.

– Nincsenek még itthon – Vera megkönnyebbülve kapcsolta fel a villanyt. Furcsa volt az „itthon” szót hallani, ami a hotelszobánkat jelentette, de én is úgy éreztem, hazaérkeztünk. Sáros cipőmmel vetettem magam a frissen húzott ágyneműre. A szoba forgott, Vera a mosdó fölött öklendezett, mert Hans elhagyta.

– Azt mondta, nem szerelmes, és így nem tud folytatni egy kapcsolatot – Vera a taxiban mesélte el ezt, odafelé. Az oda az sehova volt, a taxit a szálloda elé kértük, Vera a szobánkból telefonált, kinéztünk egy két tömbbel távolabbi utcát a Central Park közelében, oda vitettük magunkat, hogy ne kerüljön sokba. Az autó édeskés illatától felfordult a gyomrom. A visszapillantó tükörről madzagon lógott le egy műanyag Elvis Presley-figura, minden kanyarnál pajzánul megrántotta a csípőjét, amelyhez apró csapágyakkal kapcsolták a két lábat. Ettől valahogy mérhetetlenül elszomorodtam: úgy éreztem, nem tudom, mit keresek itt. Ahogy kiszálltunk, a szél érintése olyan volt, mint szeptember elején otthon, a tóparton. Fáradt voltam, és arra gondoltam, minek ez az egész kínlódás, vissza a gimnáziumba, érettségi, felvételi, az egész olyan reménytelenül teljesíthetetlennek tűnt, fáradságom szinte előrevetítette azt, amit egész évben érezni fogok, a hajnali kelések és az állandó kialvatlanság miatt. Vera a szemét törölgette, átfogtam a vállát. A két üveg olcsó bort, amit a vacsorapénzből vettünk, a Central Parkban ittuk meg. Vera kifestve huszonévesnek látszott, ő szerezte az italt. Egyre jobb kedvünk lett a Central Parkban, ahogy ültünk a padon, mindjárt jön Woody Allen, hajtogattam, csak azt sajnálom, motyogta Vera, hogy nem készült rólunk egy közös kép, legalább kitűzhetném a falra.

Nem tudom, mennyit aludhattunk, az ajtó kivágódik, Hannah és Monica ront be. Felpattan a szemem, a padlóra ömlik a fény a folyosóról. A fejem mindjárt széthasad, megint hányingerem van, Vera meg se mozdul, mindig irigyeltem, milyen mélyen tud aludni

– Mi van? – mondom magyarul, ahogy felülök, ami teljesen értelmetlen.

– You do not know? – lihegi Monica. – Alszotok? Bocs, de Irak megtámadta Kuvaitot. Tele van az egész Madison hall emberekkel, nem jöttök le? Mindenki nézi a tévét. Holnap erről fogunk beszélni a szemináriumon.