Az út fel és le ugyanaz

1.) A história fogalmához

A történetmesélés hozzá tartozik az emberhez. Régibb időkben és más kultúrkörökben a megtörtént dolgok puszta egymásutánját írták le, összefüggő „sztorizás” formájában, mint „végtelen történetet”. Esetleg viszonyították egy-egy konkrét, nagy fontosságú eseményhez, mint Hérodotosz vagy Szent Ágoston. Ritkábban és az újabb időkben néha az is megesett, hogy ez a viszonyítási pont nem a múltban, hanem a jövőben lett elképzelve, mint a 13. században Gioacchino della Fiore vagy a 19-edikben Marx esetében.

„Történelemről” azonban csak a felvilágosodás kora óta (Leibniz, Vico) beszélünk. Ez az eseményeknek olyan összefüggő, folyamatos mozgató erejét kívánja tetten érni, aminek haladási iránya és jelentése van. Kultúrák egészét foglalja magába, mint ilyen, fölötte áll az egyes emberi sorsoknak, azokat befolyásolja, sőt esetleg determinálja. Jól rendezett, logikailag áttekintett struktúrája volt ennek a Nyugat felemelkedésének kétszáz esztendején át, a csúcspontján Hegel történetfilozófiájával, ahol is a história tagadhatatlanul Isten helyébe készült lépni, méghozzá teljességgel logikusan levezetve és előadva.[1] Groteszk az egészben egy nem-európai számára, hogy ő teljességgel kimarad belőle. „Az emberiség történelmi fejlődése nem valamilyen homályos értelemben véve egyetemes. Egységes és egyértelmű kiindulópontja a keresztény Nyugat fehér faja.”[2] Ami némileg indokolható, amíg Európa fújja a Haladás passzátszelét (idézetünk 1949-ből származik), hiszen ehhez képest a periférián történtek tekinthetők jelentéktelen epizódoknak.[3] De ha ez megszűnik, akkor értelmetlenné válik e világtörténet-felfogás. India vagy Kína történelmében máris epizóddá minősült vissza Nyugat kétszáz éves behatolásának az eseménysora.[4]

A mi korunknak, a 20. századnak a történelemfelfogására éppen ezért meghatározó befolyása Gibbon 1776-ban, a nyugatrómai birodalom bukásáról írt műve lett. Az az érdekes ebben, hogy ha nem is kimondva, mégis felismerhetően a múltban a jövőt ábrázolta – a pusztulás történetét Nyugat páratlan fölemelkedésének a pillanatában. Megszólalt benne a tudatalatti.[5]

Walter Benjamin, immár a 20. század harmincas éveinek a tapasztalatával is felvértezve, egyértelműbben lát. „Ahol mi események láncolatát látjuk, ott a Történelem Angyala egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelenül romot romra halmoz, s mindet a lába elé sodorja. Időzne még, hogy feltámassza a holtakat és összeillessze, ami széttörött. De vihar kél a Paradicsom felől, belekap az Angyal szárnyaiba és feltartóztathatatlanul űzi a jövő felé, amelynek hátat fordít, miközben égig nő előtte a romhalmaz. Ezt a vihart nevezzük haladásnak.”[6]

A 20. század sci-fi írói mind ebből indulnak ki, képzeletbeli világokba transzponálva és ezáltal mintegy elkerülhetőnek tüntetve fel azt a pusztulást, ami ellen a valóságos világban már nem tudunk mit tenni. (Asimov Alapítványa, A gyűrűk ura, A dűne, a Csillagok háborúja stb.) A történészek, kiknek a fantáziája jobban meg van kötve, elméleti modellekkel kívánják megfékezni a pusztulásvíziót.

Az Untergang des Abenlandes, Oswald Spengler 1918-ban megjelent műve, a kultúra formáinak az analóg módon felismert egymásra-következéséből indult ki, a klasszika-filológusok ókori sémája szerint. Az archaikus-klasszikus-hellenisztikus korszakok logikai szükségszerűséggel követik egymást, ezt az újkori Európa fejlődésében is nyomon követhetjük, most érkezvén a kultúránk „hellenisztikus” korszakába. Felfogása szerint e séma minden magaskultúrára alkalmazható, az alapja pedig az élő szervezet létével analóg: ifjúkor-felnőttkor-öregkor, a végén a pusztulással. A kultúra tehát egy belülről kódolt organizmus, amely idővel kimeríti az életerejét.[7] Nyolc ilyen kultúrkört azonosított az emberiség történetében.

Arnold Toynbee, aki az ő nyomain indult el, már 22 kultúrkörig jutott, a miénkkel együtt, de a magyarázata más a folyamatra. Ennek a lényege a „kihívás”. Ha ez túlságosan gyenge, akkor az érintett kultúra, amely mindig egy kihívásra adott reakció, stagnál, megkövesedik. Ha a kihívás túlságosan erős, akkor viszont elpusztul, nem bírván megfelelően reagálni rá. A „közepes erősségű” kihívás volna az, ami a fejlődést lehetővé és szükségessé teszi, és ebben az értelemben a mi korunkra csak Nyugat maradt meg fejlődőnek.

Ha nem hiszek ezekben az elméletekben,[8] akkor azt a címadó Hérakleitoszra hagyatkozva teszem: „A Logosz önmagát növeli”. A kultúra a folyamatos tevékenységnek és az állandóságnak az egyensúlyát jelenti, ahol az állandóság, mint Guénon mondja, csak a tradícióban gyökerezhet. „Ez a ’mozdulatlan mozgató’ mozgásokat kelt és irányít anélkül, hogy azokban részt venne, a tudás megvilágosítja a cselekvést anélkül, hogy annak a viszontagságaiban osztozna.”[9]

Viszont megismerhetetlen, miképpen János Evangéliuma tanúsítja: „A szél fúj, ahová akar, és a zúgását hallod, de nem tudod, hogy honnan jő és hová megy.”

Az „öregedés” nem más, mint a véges számú dolgok kapcsolatainak a lassú megmerevedése, formalizálódása, lehetséges kombinációinak a kimerülése, ami az entrópia-törvény értelmében minden véges, zárt rendszerre érvényes. Amennyiben egy-egy kultúrkört annak tekintünk, úgy valóban öregedhet is. De van-e okunk arra, hogy végesnek és zártnak tekintsük? Csakis akkor, ha a Logosz hiányzik belőle. De hogy hiányzik-e, azt legfeljebb empirikusan állapíthatjuk meg, mintegy utólag, azt pedig, hogy miért hiányzik, még úgy sem. A dolog vége tehát eltűnik a magyarázó ész előtt az irracionálisban.[10] De amíg odáig eljutunk, addig azért elég sok mindent meg tudunk magyarázni.

2.) A kairosz pillanatai

Az időfolyamból kiemelkedő, megkülönböztetett fontosságú és a továbbiakat lényegesen megváltoztató korokat nevezzük így. Ilyen volt az emberiség történetében a Jaspers által „Achsenzeitnek” mondott időszak, a Krisztus előtti 5-600 körüli idő, midőn „bizonyos okokból kifolyólag nagyszabású változások történtek majdnem minden nép körében, amelyek azonban jellegükben területről területre eltérnek. Ekkor megy végbe a tradíció readaptációja, a korábbiakhoz képest megváltozott feltételrendszerhez való hozzáigazítás, amelyet szigorúan ortodox értelemben valósítottak meg” – mondja Guénon.[11] Egymástól tökéletesen függetlenül ekkor lépnek fel Kínában Lao Cse és Kung Fu-Cse, Indiában Buddha és a régibb Upanisadok szerzői, Iránban a Zarathustra-vallás megszervezője, Izraelben Ézsaiás és Jeremiás, Görögországban Hérakleitosz és Püthagorasz.

Ehhez hasonló játszódott le a Krisztus utáni 14-15. század körül, csak éppen ellenkező előjellel, de szintúgy minden kultúrában. Mindegyik a megkövesedés, a halott formalizálódás és az élő tradíció megújíthatatlanságának a korszakába lépett: Kína, India, az Iszlám, az ortodox kereszténység, talán az amerikai magaskultúrák is, bár ezek belső életéről vajmi keveset tudunk. (Túlságosan erős volt a ’kihívás’, amit Kolumbusz hozott el e földrészre…) Ez történt Nyugattal is, a hanyatlását tehát Guénon szerint ettől az időtől fogva számíthatjuk. Anélkül, hogy voltaképpen ismernénk az előidéző okot. (Mindaz, amit a történészek fel szoktak hozni, világnézettől függően reneszánsz vagy reformáció, felvilágosodás vagy kapitalizmus, „tömegek lázadása” vagy a pénz világuralma, csupán csak következmény.)

Nyugat azonban döntően különbözik a többi magaskultúrától, mivelhogy valóban megújult, tekintsük ezt bár fejlődésnek vagy hanyatlásnak. És akkor föl kell tennünk azokat a kérdéseket, hogy mi az a Nyugat, mi kövesedett itt meg, és mi hogyan változott meg azután?

3.) Nyugat keresztény tradíciója

„A forma teszi Isten képévé az Egészet” – Danténak ezzel a mondatával foglalhatjuk össze az európai középkor lényegét.[12]

Az önmagát kiüresített római birodalomban germán törzsek telepedtek meg, miután a Nagy Szomszédtól valamelyest eltanulták a hatalomszervezést. De ez még merő barbárság. Amit például Tours-i Gergely, a nagy krónikaíró püspök ír 600 körül a Merovingokról, az borzalomban minden képzeletet felülmúl, maga a tudós püspök is Néróhoz és Caligulához hasonlítja őket. Ezeknek a barbár királyságoknak külső formát a római egyházszervezés, a szerzetesi mozgalom és a birodalmi közigazgatás adott. Európa mint kulturális egység pedig a kereszténység által jött létre, mint „a legnagyobb kísérlet az elveszett világrend helyreállítására a Formán keresztül” – mondja Várkonyi Nándor.[13] A világ, a forma és a keresztény hit szerves kapcsolatát Huizinga a következőkben állapította meg[14]: „A világ, bár magában kárhoztatandó, szimbolikus értelme által létjogosultságot nyer, mert minden tárgy, minden közönséges foglalkozás mítikus kapcsolatban van a legszentebb dolgokkal, melyek nemességet adnak neki.”

A három meghatározója Várkonyi nyomán e formának Róma püspöke, a szerzetes és a lovag.

Róma püspöke

Spirituális erő, amely úgy fegyelmezi a világi hatalmat, hogy közben nem részesedik belőle. Ez az ószövetségi profetizmus öröksége, és úgyszólván egyedülálló a magaskultúrák között. Az ókori papkirályságok, Kína, Bizánc, az Iszlám mind hatalmi centrumok köré szerveződnek, India az egyetlen kivétel ebben. Nyugat viszont így gondolkodik, ismét Dante szavain keresztül[15]:

„A pásztorbottal egy kézben a szent kard

Kellett, hogy csorbuljon erejében,

Mert így egyik a másiktól nem tart.”

Ennek a formája a hatalomtól független egyházi szervezet. Uralmának a lényege a lelkek fölötti uralom, elsősorban a szentségek kiszolgáltatásának a joga, ami adott esetben félelmetes fegyverré is válhat.

A szerzetes

Szent Benedek Monte Cassinója, Szent Patrick Ionája, az anyakolostorok teremtették meg a tulajdonképpeni Európát, érvényesített jelmondatukkal: „ora et labora.” A térítés, ami elsősorban az ő munkájuk volt, és kisebb mértékben az egyházszervezeti papságé, csak részben volt a tanítás eredménye, részben a spirituálisan átitatott életüké, amihez szervesen kapcsolódott a munka is. Ennek az eredménye az új agrártechnika, munkaszervezés, kultúrtáj-kialakítás. Alternatív élet, amely mintegy előlegezi a Mennyek Országát, és ennyiben lehetőség bárki számára az életének a megváltoztatására, ha belép egy kolostorba.

A lovag

„Miles Christi”, tartja a középkor. A lényegét legpontosabban a Grál-legenda mutatja. A Kerekasztal Lovagjainak a feladata a harc az evilági igazságosság megvalósításáért. Olyan erőfeszítés, amelynek kizárólag belső jutalma van, azt önmagában az erőfeszítésben hordozza, nem irányul evilági értékek megszerzésére. (Maga a Grál, amit keresnek, transzcendens, és elég jól látható az is, hogy a lényege mindaz az erőfeszítés, amit eközben a világ megjobbításáért tesznek a lovagjai.) Módosulva bár, az életvitelnek ez a belső orientációs formája egészen a 20. századig fennmaradt, mint gentlemanlike. A lovagot ezért a gyengékhez nem hatalmaskodás, hanem védelmező hajlam, a Hatalomhoz nem alkalmaztatás, hanem személyes hűség fűzi. A Nőhöz nem földi vágy, hanem imádat. (Önmaga isteni felét látja benne.)

Oratores, bellatores, laboratores, az Ige, a harc és a munka három rendje, ami magába foglal a középkori rend-felfogás szerint minden emberi tevékenységet. Látható a hasonlóság az indiai kasztrenszer alapjával: Brahmin, Ksatrija, Vaisja.

„Olyan intenzív, az anyagi lét fölébe emelkedett szellemi életet, mint a középkori, az emberiség sem azelőtt, sem azóta nem ismert.” Így összegezi Szolzsenyicin a történetet.[16] Ez a forma azonban megmarad szellemi természetűnek, s nem tart igényt az anyagi világ átrendezésére. Az óriás katedrális és a kunyhó szervesen megférnek egymás mellett, a sziklavárak termei ridegek, a táj rendezetlen. Másrészt viszont ezt a formát nem érvényteleníti a fogyatékos evilági érvényesülés, minden körülmények között megmarad mint norma. (Ez a gyónásnak és a bűnbánatnak az evilági értelme is: a törmelékes életvitelt folyamatosan szembesíteni képes a változhatatlan igazsággal.)

4.) A középkor alkonya (XIV. század)

A forma nem bírja tovább a valóság-távolságot. Az eszmény könnyűnek találtatik. A 20. század japán filozófusa, Nishitani szerint Európa fő jellemzője a meg nem emésztett kereszténység lett.[17] Machiavelli ugyanerről azt mondta, hogy „túlnyomórészt vallástalanok és gonoszak vagyunk. A külső törvényeket megvetjük, mert uralkodóink törvénytelenek, s az egyház képviselői a legrosszabb példát mutatják.” Jakob Burckhardt szerint „a hanyatló Egyház az, amit a történelem legsúlyosabb felelőssége terhel, egy zavaros és a maga mindenhatóságának a javára eltorzított tanítást a hatalom minden eszközével tiszta igazságként hajszol keresztül.”[18]

Nyugat itt válik el Kelettől. Ha a forma nyilvánvalóan nem felel meg a valóságnak, akkor meg kell találnunk helyette a valóságnak megfelelő formát. A tradicionális kultúrák, a görögöt és az ortodox kereszténységet is beleértve, az egyensúlyon nyugszanak. A nyugati viszont a törekvésen, és ez éppen a kereszténység hagyatéka. „Nincsen e földön maradandó városunk”, mondja Pál apostol, akit hát ironikusan nietzscheánusnak is mondhatnánk. A földi dogok formája fölött ítélkezhetünk, körülbelül ez a dolog keresztény olvasata. Az, hogy ’túl vagyunk a középkoron’, a tradíció felülvizsgálatát jelenti, vagyis a létezés formájáét – mivelhogy nem felel meg a valóságnak. Így történhetett, hogy a középkor keresztény formáinak a lebontása a keresztény kritikai világnézet alapján történt.

Nézzük meg egyenként a forma szétesését.

Róma püspöke. Vagy Avignoné?

„Minden, ami jó, tönkre ment ott, először a szabadság, aztán a nyugalom, az öröm, a remény, a szeretet. De a kapzsiság birodalmában ezt nem tekintik kárnak, amennyiben a jövedelmek nem csökkennek. A túlvilági élet puszta mesének hat, amit a pokolról beszélnek, az is mese, Krisztus utolsó ítélete balgaság. Mennél mocskosabb egy élet, annál magasabbra értékelik. A hírneveta bűn növeszti meg.” Petrarca írta ezt a pápák Avignonjáról. [19]

Dante, a ghibellin, a kora pápáit, kiknek a politikájával elégedetlen volt, többnyire a pokolban látta viszont. De ez nem érintette a hódolatát az intézmény iránt. Az avignoni fogság, az egymást és egymás híveit kiátkozó pápák és ellenpápák sora volt az, ami a mércét elhomályosította. Az egyházi átok az idő tájt komoly dolog volt, királyokat és császárokat is térdre kényszerített alkalomadtán. És most mi legyen? Melyik pápa átka az igazi – holott én mindvégig csak a hitemet követtem? A mérce elhomályosul, a kiegyenlítő zsinatok se hoznak tartós eredményt, csak fölvetik azt a katolikus egyházban máig élő problémát, hogy a pápai vagy a zsinati hatalom-e az elsődleges. Az intézmény mindenesetre már nem abszolút. Így jön a reformáció, vagyis a távozás a középkor immár nem mértékadó formájától.

La Mancha lovagja

Hispániának ez a középső tartománya félezer éven keresztül volt a Reconquista színhelye, vagyis az abszolút lovagi életformáé, de ekkorra már századok óta békés gazdálkodó vidékké változott. Cervantes, aki a saját bőrén tapasztalhatta az Amadis-lovagregények eszménye és a valóság közötti szakadást, szatírát írt a hiteltelenség ellen. Habár ez a könyv éppannyira olvasható nosztalgiának is az eltűnt Forma után.

Friedell áttekintése szerint[20] „a lovagok nem lovagok már. Hűség, becsület, szabadság, állhatatosság, mértékletesség voltak az erények, melyeket az udvari költészet hirdetett. Ez teljesen megváltozott. A lovagból, amennyiben nem volt egyszerűen rabló, paraszt vagy verekedő lett. Nem vallásos vagy költői témákról, hanem kizárólagosan lovakról, ringyókról, párbajokról, búzaárakról beszélnek.” A lovagok harci értéke is megszűnt, jól mutatja ezt egyebek közt a keresztesek 1396-os katasztrofális veresége Nikápolynál a törököktől.

(Amikor a francia lovagok csúfosan elveszítették 1356-ban a poitiers-i csatát az angolokkal szemben, az országban szabályos lincshangulat alakult ki ellenük, családostól tömegével koncolták fel őket, ez volt a nevezetes „jacquerie”).

Az Eszmény kergetése meg rablólovaggá teheti őket a társadalmi renddel szemben, ez volt a parasztháborút vezető Götz von Berlichingen vagy a német lovagrend utolsó mestere, az érseki várost ostromló Franz von Sickingen esete. A lovag helyébe a kalandor lép. Tengerész Henrik portugál hajósaitól kezdve, kiket majd a konkvisztádorok és a kalózok fognak követni.

A „kövér s..ű szerzetes”[21]

A tekintélyük megszűnt az életvitelük miatt. Chaucer vagy Boccaccio novellái jó képet adnak erről a folyamatról (Megjegyzem zárójelben, hogy egyikük se botránykrónikás, hanem moralista.) A közfelfogást a következő későközépkori versezet mutathatja[22]:

„Kívánom, hogy a jakobinus

Egyen meg minden augusztinust,

S kármeliták függjenek

A minoriták kötelén.”

(Látható itt a néppel gyakori kapcsolatba kerülő és kedvezőtlen benyomást keltő „koldulórendek” rossz megítélése.) Ami a tanítást magát, a szerzetesek szellemileg legfontosabb tevékenységét illeti, a fő jellemzőjévé a skolasztikus verbalizmus vált: felállított elvi tételek logikai alapú megvitatása. A logika itt szofisztikává alakult át. (Szemléltetésképpen egy efféle vitakérdés: vajon a bárány fél-e jobban, midőn megpillantja a farkast, vagy a farkas örül-e jobban, midőn megpillantja a bárányt? Tessék ezt eldönteni logikai érvekkel!) Eközben lassanként kiderül az, hogy minőségileg különböző dolgok között nem lehet igazságot tenni. Ebből születik meg két, a további nyugati gondolkodásra nézvést meghatározó fontosságú fejlemény.

Az empirizmus, vagyis kvalitatív különbségek kvantitatív megvizsgálásának a kísérlete az „átmeneti pont” meghatározásával. (Az első mechanikai kísérleteket, például egy golyónak a lejtőn való legurulását, azért végezték el, hogy tisztázzák, mely ponttól mondhatjuk azt, hogy a golyó már lent van?)

A nominalizmus, vagyis az egyetemes fogalmak valóságának a tagadása, „Universalia sunt nomina”, az egész vita tehát csupán árnyékháború. Ezért a legpraktikusabb a vitában az „Occam beretvája”, logikai redukció, mely szerint a legegyszerűbb megnevezést kell igazságnak tekintenünk.

(Egy ismert anekdotával szemléltetem ezt a problémát. A püspök, megérkezve az eklézsiába, megbotránkozik azon, hogy nem harangoznak a tiszteletére. „Jaj, püspök úr, annak száz oka is van!” – sóhajt fel az öreg plébános. – „Mondjon csak egyet!” – „Nincs harang.” – „Köszönöm, nekem ennyi is elég” – neveti el magát az occamita püspök. Pedig lehet, hogy sokkal többet megtudott volna a valóságról, ha végighallgatja a régimódi plébános skolasztikus sirámait…)

Mindennek a mélyén azonban másvalami van, nem idea, hanem egzisztencia. Guénon észrevételével[23] „a valódi indíték nem az igazság megismerésének a szándéka, hanem az, hogy minden ellenvélemény dacára mindenki önmagát igazolja, vagy legalábbis meggyőzze önmagát a saját igazáról.” Itt születik meg az újkor, a maga belső ellentmondásával.

Az elveszett forma megszülte az individualizmust. A nyugati kultúra és további sorsa abban tér el az összes többitől, hogy a formája nem őrizte meg az érvényességét a valósággal szembesítve. És ebből született meg a félezer éves feladat, megtalálni a hiteles, a köznapi tapasztalatnak megfelelő formát.

5.) A valóság égi mása

A forma a szemben keletkezik, ami a világot úgy látja, hogy egyszersmind rendezi is. Ebből a látásból születik a kultúra, vagyis a szó alapjelentése szerint a művelés. „A művészet tartalma ekképp a világnézet” – mondja Fülep Lajos[24] –, ami benne így közvetlenül szemlélhető.

A középkori forma hitelvesztése a valósággal szemben történt, vagyis mintha a profán valóság igazolódna a szakrális formával szemben. Így hát ennek a profán valóságnak kell megtalálni az érvényes formáját. Ez indult el a reneszánszban, a humanizmusban és a reformációban.

A reneszánsz pillanata

A reneszánsz kezdete a középkor elutasítása a társadalmi formák kaotikus felbomlása miatt, ami egyszersmind esztétikai problémaként is megjelent. (A „gótikus” szó egy időben sértő lekicsinylésnek számított.) A formaadás „naiv” korszakát a görög-római antik maradványok tanulmányozása jelentette, a bennük lévő ismeretlen tartalommal, ami mögé világot lehetett álmodni. (Még Marxra is hatott ez, mint „romlatlan eredendő emberi lényeg”.) Természetesen nem arról volt szó, hogy ismét hinni kezdtek volna az Olimposz isteneiben, hanem arról, hogy elképzelték azt a világot, midőn még hittek bennük. Jól mutatja a dolog másodlagos jellegét. Ez afféle „esztétikai imádat” volt, a világmegváltó l’art pour l’art eszméje, tulajdonképp a vallás helyébe szándékozott lépni, mint ami lehetővé teszi a „platóni ideáknak”, vagyis a világ lényegének a megismerését. És mivel a rossznak a gyökere a görögöknél a tudatlanság, ennek a megszüntetésével megteremthető az Aranykor.

Van ereje ennek a gondolatnak, óriási géniuszok nőttek ki belőle, de a csoda mégis elmaradt. Maga a művészet, a második-harmadik generációban manierizmussá válik, technikává alkotószellem nélkül. Akár a kései középkor – csak annak a spirituális tartalma is hiányzik belőle. Amit ez nyilvánvalóvá tett, hogy nem a klasszikus forma a lényeg, hanem a formateremtő géniusz.

Az örök barokk

Így születik meg a barokk szellem. A spiritualitás megjelenik mint rendező elv az alkotó személyén keresztül. A déli formálás és az északi misztika, Itália és a Rajna-vidék szintézise ez. A barokk mű, a reneszánsztól eltérően, úgy fogja össze az elemi egységeit, hogy egyúttal minőségileg különbözik tőlük. (A tér például csupán kompozíciós segédeszköz, és nem a látás alapja, mint Brunelleschinél. Ez teszi például lehetővé az „előtér” és a „háttér” mindaddig megoldatlan egybeolvasztását.) Ez a barokk mű organizmus kíván lenni, és ennek a formáját az egyéni invencióból konstruálja, mint imitatio creationis.

Páratlan egyedi eredmények mellett ez is elvezet egy áttörhetetlen, belsőleg meghatározott korláthoz. Individuális teljesítmény marad, hiányzik belőle a kultúrateremtő forma egyetemessége, csupán a stílus és az előadásmód eredetisége kápráztat el. Így a formának sincs igazi fejlődési lehetősége, csupán utánozni lehet, vagyis megint visszacsúszunk a manierizmusba.

Ez a folytonos teremtési kényszer a folyamatos stílusváltást eredményezi, ami még hozzá gyorsul is, nem elválasztva a „gyorsuló időtől”, már csak azért sem, mert a formát a folyton változó, mivel szellemileg megformálatlan valósághoz kell igazítani. (Fontos és jellegzetes példa, ahogy a nemzetállamok kialakulásával a „nemzeti történelem” panteonja veszi át a hajdani vallási tematika szerepét, vagyis a brahmin helyébe lépő ksatrija válik az önazonosítás ideálképévé.)

Nietzsche, a művész és gondolkodó, ekképp foglalja össze a helyzetet:[25]

„Fény lesz, amit megragadok,

Hamu, amit oda hagyok.

Láng vagyok én, az bizony!”

A stílusváltás belső kényszerűsége így jut el a forma folyamatos rombolásához, végezetül pedig az esztétikai nihilizmushoz – hiszen „már mindent kipróbáltunk”. (Felhívom itt a figyelmet arra az „entropikus hőhalálra”, ami minden véges rendszert utolér, ha nem kap folyamatos energiát a kimeríthetetlen rendező erőtől, amit Hérakleitosz „logosznak” nevezett.)

A dolog az egyéni becsvágy fölött áll. Johann Sebastian Bach, a barokk legnagyobb művésze, egy középkori szerzetes személytelen alázatával komponált, hihetetlen távolságban a kor önérzetes és csillogó művész-egyéniségeitől. Minden kottalapján ez a három betű áll SDG (Soli Deo Gloria, egyedül Istené a dicsőség), a műveivel meg sajnos annyira nem törődött, hogy például a passiói, az egyik János-passió kivételével mind elvesztek, a Máté-passió kottáját csodával határos módon Mendelssohn találta meg, aki a hatása alatt meg is keresztelkedett. És mégis, ez az életmű tökéletesen egyedi, eltéveszthetetlen, sőt folytathatatlan, mint minden tökéletesség.

A „zene fejlődése”, benne a teremtő szellem apoteózisával, a romantikán keresztül a 20. századra elvezetett az önfelszámolásba (aleatorikus zene stb.).

6.) A teremtés földi mása

Az új szemlélet

A művészet tartalma maga a világnézet, ahogyan Fülep Lajos mondotta. Jól szemlélteti ezt az a folyamat, ahogyan a passiójáték, majd a moralitás átalakult újkori színjátékká, vagy maga a festményen megjelenő képalkotó fantázia változott meg. Ezt az utóbbi átalakulást a következőképpen foglalhatjuk össze.

1. Kezdetben van az ikon, a szentség közvetlenül megjelenő képmása, aminek a háttere a Végtelen fenségét sugalló kék vagy arany, esetleg néhány szimbólumhordozó tárgy is látható.

2. A táblaképen, főképpen a későközépkori flamand festőknél, a háttérben evilági epizódok látszanak, mintegy a szentség kontrasztjaiképpen.

3. Az epizód előlép eseménytörténetté, a vallási téma már csak egy a többféle lehetséges közül, ez különösen jellemző az olasz kora reneszánszra.

4. A vallási téma már csak az ábrázolás alibije, maga a cél és a mérce kifejezetten esztétikai.

5. Eltűnik az érdektelenségben, a kizárólagos tárgy a profán világ. Ennek még mindig vannak további fokozatai, az emberekkel teli holland város- és tájképektől az emberekkel kezdeni lassan mit sem tudó romantikus tájképekig, vagy ahogy ismét felbukkan az ember a képben, mint belső eszmék vagy rögeszmék projekciója.

Az újkori művészetkultusz tehát mintegy a vallás formájának a helyébe lép. Ugyanekkor háztartások millióiban találhatunk vallásos tartalmú giccs-festményeket – ami ellentét egyebek között kétségtelenül megmutatja azt is, hogy az alkotószellem miképpen hagyja cserben magukat az embereket.

A művész így kvázi újrateremti a világot, de mivel ehhez a meglévőnek a folyamatos lebontása tartozik, mint „eredetiség”, épp a kultúrát jelentő formai stabilitás válik lehetetlenné. Lett azonban végül is megoldás erre a problémára, vagyis a Teremtés tartós imitációjára. A gondolkodás és a cselekvés összhangjából született, s az alapja a Teremtő önmeghatározása.

Pico della Mirandola, a firenzei Plátói Akadémia legfényesebb csillaga írta a következőket[26]: „Olyan lénynek teremtettelek, ki sem égi, sem földi, sem halandó, sem halhatatlan, hogy tulajdon magad szabad megalkotója légy. Állattá fajulhatsz és Istenhez hasonló lénnyé szülheted újra magadat. Egyedül te fejlődhetsz a teremtett lények közül a szabad akaratod szerint.”

Ez az „új ember” itt még Isten teremtménye, közelebb áll Mózeshez, mint Platónhoz. (Választása etika, és nem ismeret kérdése.) De nyitva hagyja azt a kérdést, hogy miből fejlődhetünk. A reneszánsz, az antikvitás felélesztett formája ehhez nem elegendő. A barokk, az új formaalkotás misztikus naturalizmusa, szintúgy nem. A megoldás az önmagában gyökerező emberi szabadság meghirdetése és a korlátlan akarat Istenné nyilvánítása.

Az új önmeghatározás

A tradíció számára ilyen kérdés nincs, a Világrend része vagyok. A forma elvesztésével azonban fel kell tenni. Nyugat egyik lehetséges válasza erre, a középkori misztikából kiindulva, az Istennel való személyes kapcsolata. Ez azonban, éppen ereje, a személyesség miatt, fogyatékos formaalkotó készségű.

A vallásban ezt jelentik a reformált egyházak, az „egyetemes papság” elvével, és a vele oly nehezen összebékíthető, de az evilági létezéshez mégis szükséges hierarchiával.

A művészetben ennek eredménye a misztikával átitatott naturalizmus.

A társadalomban a városi polgár vallással átszőtt öntudata.

Ezekben az esetekben az individuum külső formát talál, még ha bizonyos tekintetben problematikust is. A másik út a belső önmeghatározás, az élén Descartes nagyhírű mondatával: Cogito ergo sum, a gondolkodás, mint a létezés apriori ontológiai alapja, egyféle szókratikus szellemben.

E sokat kommentált és vitatott mondattal kapcsolatban két kérdést kell körbejárnunk. Miből gondolkodom? És ki az, aki van?

A gondolkodás a világról kialakított rendezett belső képpel szolgál. Az alapja, miképpen Kant leszögezte, az apriori szintetikus ítélet. Legnagyobb fájdalmára nem tudta megnyugtatóan levezetni azt, hogy honnan jön, de a számunkra itt az a fontosabb, hogy hová tart.

Tulajdonképpen nem egyéb, mint előzetes ítélet, „előítélet”. A használata kétféle lehet, valami, ami tapasztalat fölött maradó, vagy valami, ami kiindulás a tapasztalathoz.

Tapasztalat fölött maradó a dogma, mint az előzetes ítéleteknek a rendszerbe foglalt formája. Ennek az alapja csak tradíció lehet, a forrása pedig – Guénon szerint – az intellektuális intuíció. (A dogmát nem vitatni kell, hanem kérdezni vele kapcsolatban, s ezáltal fellazítani a gondolkodás számára – ez Szabó Lajos egyik nagy jelentőségű megállapítása.) Tapasztalattól független a rögeszme is, ami kivezet a gondolkodás köréből, és éppen ezért nehezen is kezelhető, mindazonáltal korunk meghatározó szellemi nyavalyája. (Homályosan, a tudatalattiban megalapozott belső bizonyosságával ugyanis a világ összefüggő képében gyökerező dogmát képes pótolni.)

A másik esetben, ha ez az előítélet csupán a megismerés alapjául szolgáló és annak megfelelően módosítható munkahipotézis, akkor is kell lennie benne valaminek, ami nem változik. Csak úgy változhat valami, hogyha van benne maradandó is – ezt már Arisztotelész megállapította –, hiszen ha nincs benne ilyesmi, akkor már nem ugyanaz, a változás ebben az esetben megszűnés volna. (Az evolúciós elméleteknek az szokott a fő nehézsége lenni, hogy mi ez a „megmaradó”.) Az újkori filozófiai rendszerek is ezt keresték lankadatlanul és végeredményben eredménytelenül. Egy kivétellel, és ez a matematika.

A matematika az újkor előtt nagyrészt „szellemi sport”, akár a sakkjáték. A fordulatot az arab algebra és a görög geometria kartéziánus egyesítése jelentette, ez vált mind e mai napig az újkori természettudomány alapjává, mint a logikának és a szemléletességnek a szerves összefüggése. „A természet könyvét a matematika nyelvén írták” – mondta mértékadóan Galilei.

A matematika kiindulási pontja és eljárásmódja is vitathatatlan, eltérően a filozófiától. (Spinoza ezért kívánta oda is bevezetni, bár sikertelenül.) Ezért mintha valóságos világismeretet közvetítene. De ez nem úgy van. A matematikának nincsen létdimenziója, ezért a belőle levezetett matematizált természettudománynak se lehet. Így csupán az észlelt jelenségek leírása anélkül, hogy azok belső tartalmához hozzáférhetne. Ismeret, élet nélkül. (Hasonlítsunk csak össze két természettudóst, Konrad Lorenzet, az etológia „atyját” Dawkinssal, a matematizált tudomány mai héroszával!) Ennek az okai a következők.

A matematika csupán a logikai igazság fogalmát ismeri, az érték fogalma, vagyis a létezés alapja[27] a számára hozzáférhetetlen.

Nem ismeri a minőségi különbséget sem, holott ez az egész Univerzum felépítésének az alaptörvénye.[28]

Ezzel szemben az alapja a felcserélhetőség, ami ellentétes a dolgok valóságával – hiszen minden létező egyedi – és ellentétes a velük végzett műveletek valóságával is.[29]

A matematizált természettudomány a belső koherenciája miatt előlépvén a természetfilozófia alapjává, formát teremteni a fentiek miatt nem volt képes. E filozófia pedig, amelynek a matematika szempontrendszerében mindent a legelemibb egységekre kell redukálnia, a valóság minőségi különbségeinek a figyelmen kívül hagyása miatt szükségszerűen csak materialista lehet.[30]

Heidegger, szemügyre véve ezt a folyamatot, melynek során az újkori filozófia felépítette a természettudományt, megállapítja a filozófia halálát, mivel ez a Gólem már a saját lábára állt, és a gondolkodásbeli előzményeit fölöslegessé tette, mint egy lebontható építési állványzatot.

„All-seeing Heaven, what a World is this?” (Mindent látó ég, micsoda világ ez?) A borzadálynak ezt a shakespeare-i mondatát írta Várkonyi Nándor a 19. század fölé. A borzadás tárgya pedig a következő[31]:

„Darwin származási okmányokkal igazolja, hogy az ember állat, Haeckel bebizonyítja, hogy csupán egy gépies fejlődés terméke, Schopenhauer, hogy a fajta vak, tehetetlen eszköze, szabad akarata, egyéni célja nincs, Nietzsche, hogy tömegében megvetésre se méltó rabszolgacsorda, Sorel, hogy korbáccsal tartandó féken, Marx, hogy társas viszonyait a legaljasabb indulatok irányítják, Engels, hogy a kultúrája erkölcstelen, Lombroso, hogy nagyságainak a lángelméje valójában elmezavar, Feuerbach, hogy csupán az, amit megeszik, Dühring, hogy eszméi és érzései az anyag izgalmi állapotai, Vogt, hogy gondolatai az anyagnak olyan váladékai, mint a vesének a húgy, Freud, hogy a lelke mélyén pöcegödör bűzlik. Alább már nem szállítható. Az ember, a Kozmosz szellemi fia, meghalt.”

Ne csodálkozzunk hát azon a 20. századon, amit ez a szellem alapozott meg. A kiindulópont ismét az, hogy ha a valóság nem felel meg az eszményi elvárásnak, akkor töröljük el az elvárást.[32] Másrészt viszont ez a szellem csak következménye a társas viszonyok elfajulásának, mindezen elméletek nem tiszta dedukciók.[33] Éppoly alapjuk van a valóságban, mint a középkor alkonyán, és éppúgy a hatalom vágya mozgatja őket: új klérussá válni.[34]

De hát mi is a valóság? Az újkori ember ezt, mint láttuk, önmagából kiindulva kívánja megérteni.

Én és a hatalom

A kiindulás a cogito ergo sum, vagyis Én vagyok, mint független teremtő isteni lény. De hát vannak azért mások is. Ha viszont Én vagyok a teremtő, akkor ővelük mi légyen? Semmiféle emberi társadalom nem lehetséges tehát hierarchia nélkül, de hogy ez a társadalom milyen, az a hierarchiától függ.[35]

A középkor, amelyben még nem „teremtők” voltunk, csupán társas lények, Aquinói Szent Tamás szerint így gondolkodott: „Szükség, hogy az embereknek részük legyen a kormányzásban, mert csak így őrizhető meg a nép békéje.”[36] Ismét idézném itt a megoldás jelzésére Dante sorait.

„A pásztorbottal egy kézben a szent kard

Kellett, hogy csorbuljon ereiben,

Mert így egyik a másiktól nem tart.”

Ezzel akár Montesquieu is egyetértene, mint a hatalommegosztás szükségességével, bár Dante őnála jóval többet mond a spirituális dimenzióval. Ingatag volt ugyan ez a hatalmi egyensúly, de önmagában az, hogy spirituális tényként létezett, a formát valóságos rendező elvvé tudta tenni. Láttuk, a „több pápa” bontotta ezt meg, és helyre már nem állt. „Nincs pápa.” De hát akkor hol van a szükséges spirituális tekintély?[37]

Az egyetemes papság reformált keresztény elve szellemi hierarchia nélkül nem működik. Százéves vallásháborúk után a megoldás a fejedelmi abszolutizmus lett, amit aztán leválthatott a többségi elvű demokrácia anélkül, hogy a lényegbeli fogyatékosságon, a csupasz hatalmi viszonyon változtatott volna. A mai világ „létező demokráciái” ennek az egyeduralomnak eléggé komplikált formái csupán, messze távol az emberi szabadságtól.[38] Innen a forradalmak sem vezetnek ki, hacsak nincsen valóságos spirituális dimenziójuk.[39] Ami viszont csak a tradícióban van, tehát minden „jó forradalom” restitutio.[40]

Hogy lehet-e a szabadság az emberi társadalom fundamentuma, erről szól Dosztojevszkij Inkvizítor-példázata,[41] aminek a főhőse szerint irányítani csak kis hülyéket lehet, tegyük hát azzá az embereket, ha maguktól nem volnának eléggé azok.

A „szabad individuum” és a zsarnokság gondolata egy időben születik meg egymással és a középkor halálával (Machiavellinél vagy Hobbesnál szó sincsen „az emberek részvételéről a kormányzásban”. Sőt ami azt illeti, még Rousseau államelmélete sem olyan világos, mint a sötétnek mondott középkoré…) Várkonyi Nándor így összegzi a megoldatlanul hagyott problémát: „A Homo Europeusnak, míg egyfelől olyan magas hatalmi-szellemi posztra hágott, a bűne nem az volt, hogy egy korhadt rendszert félre söpört, hanem az, hogy az elavult örökletes hierarchia helyébe nem állított újat és korszerűt.”

A világnézeti alapja ennek a „gép”. A maga formájában a technika teremtette meg, tulajdonképpen nem egyéb, mint az emberi erő meghosszabbítása az anyagba. Ennek azonban önmagában is megvan a maga kétes következménye. A világ így mindinkább egy olyan „mesterséges természetté” válik, amely az emberek fölött még félelmetesebb hatalmat tud gyakorolni, mint a természet eredeti erői. És ezt a veszedelmet még tovább fokozta az, hogy átfogó világnézetté emelte az Én új természetfilozófiája, egy olyan mechanizmus formájában, amit megfelelő szervezéssel egyetlen „gépmester” tud irányítani. Az Én innentől az egyedüli önálló létező, kinek számára az egész világ gépalkatrészek összessége, s kinek éppen ezért „gépmesteri” ambíciói vannak.

La Mettrie, a 18. század neves materialista filozófusa állította fel a „l’homme machine” tételt. XV. Lajosnak, a nagy francia zsarnok-királynak ő volt a kedvenc gondolkodója. A király önmagát ebben az értelemben természetesen nem embernek tekintette. (Mi vajon tekintsük-e annak? A francia forradalom mindenesetre a maga módján logikusan megoldotta e dilemmát a guillotine segítségével.) A filozófiai szakkifejezés erre a szolipszizmus, az Énem egyedül-valóságának a tudata. A 20. század totalitárius rendszereinek vezetői valamennyien ebből indulnak ki.

7.) Vallás és gazdaság

A forma hiánya

A középkori Európa az egyetlen olyan tagolt magaskultúra, amely nemigen tud mit kezdeni a gazdasági kaszttal azon túl, hogy a létezését meghatározta: laboratores. Egy mai szociológus okkal ráncolja a homlokát erre az igen elnagyolt társadalmi körülhatárolásra, amelyben jobbágy, céhlegény, hajós, kereskedő, pénzember zavaros konglomerátumban állnak egymás mellett. De még a francia forradalom se szabadult meg ettől a zűrzavartól a „tiers état” fogalmával.[42]

A Teremtés Könyvének a középkori felfogásában a munka vezeklés. „Arcod verejtékével keresd a te kenyeredet.” A jelszava „ora et labora”, imádkozz és dolgozz, mind a kettő túlmutat céljával ezen a világon. A bencés szerzetesek számára például a munka az aszkézisnek a formája. Különös és ellentmondásos, hogy ugyanakkor evilági jutalma is van: a gazdagodás.

A gazdaság minden esetben valamilyen emberek közti kapcsolati viszonyt foglal magába, tehát az etikától nem lehet elválasztani. Ennek a szerepéről Max Weber éleselméjűen a következőt mondta[43]: „A gazdasági etika nem egyszerűen gazdaságszerveződési formák funkciója, ahogyan azokat sem formálja ki magából egyértelműen. Minden gazdasági etikának van bizonyos mértékű öntörvényűsége az embernek a világ iránti vallási vagy más belső meghatározottságú beállítottságával szemben. Mindazonáltal a meghatározóinak egyike az életvitel vallási meghatározottsága.”

Ez a gazdasági etika a formális meghatározatlanság miatt a középkorban rendkívül zavaros. A középkori embernek nincs viszonya a pénzhez.[44] A földműves becsvágya a termés betakarítása, a kézművesé a megbízhatóság, a kereskedőé a presztízs, a nemesé a luxus és a háborúskodás. „Mai hivatásfogalmunk vallási alapokon nyugszik” – mondja Weber ennek megfelelően.[45] A szabályozása pedig a gyülekezeti etikán át történik. A középkori céh a szerzetesrend távoli rokona, még védőszentje is van, szigorú magánéleti-munkaerkölcsi-vallási szabályozó-ellenőrző rendszerrel és szankciókkal.

Hogy a gazdaság és a gazdagság között kapcsolat van, azt alig ismerik. (A két kivétel, akik pénzzel dolgoznak, az uzsorás és a távolsági kereskedő a középkorban szinte társadalmon kívülinek számít, az okkult vádaknak és megújuló üldözéseknek a zsidók, a lombardok, a templáriusok ellen ebben a rendezetlenségben van a gyökere.) Ezért a gazdaságnak összefüggő saját formája sincs. A jobbágy és a kézműves számára összefolyik a vallás formáival, a munkátlan osztályok pedig afféle Istentől kapott ajándéknak tekintik az eredményét. (Amit ugyan ki kell érdemelni a rájuk mért feladat jó teljesítésével, az „imával” és a „harccal”.) Az a valóság viszont, amit nem ismerünk fel, irracionálisan hat ránk. A gazdasági kapcsolatokon belül ez korrektség, megfelelően a vallási beágyazottságnak. Rajtuk kívül viszont valami a megszokás és az ököljog között, bizonytalan etikai tartalommal, és ennek megfelelően kialakulatlan formákban.[46]

Cél és eredmény

A gazdagodást etikailag csak a protestantizmus volt képes értelmezni. Nem cél ez, hanem eredmény, az isteni kegyelem jele, ígérete a túlvilági üdvösségnek, mintegy jutalma az aszketikus életvitelnek. (A puritán spórolás egyáltalán nem a felhalmozást szolgálja, hanem ezt az aszkézist, ami elengedhetetlen a földi siralomvölgyben.) A clara pacta elve, a szabott árak, vagy a munkaviszony stabilizálása tartós szerződéssel – a kapitalizmus nélkülözhetetlen velejárói – pedig mind a középkor vallási beágyazottságú kézművességében gyökereznek.[47]

Nietzsche, belelátva ennek a magatartási formának a lényegébe és következményébe, ezt az éles elméjű profetikus kritikát mondja róla[48]: „Az aszkétikus ideálok végső soron a semmit akarják, az európai történelem végével fenyegető nihilizmust.” Ennek az aszkézisnek a gazdasági következménye – eltérően a középkori önsanyargatástól – a felhalmozás, amely a mértékét azért nem találhatja meg, mert az igyekezet eredetileg sem erre a korlátozott világra irányult, hanem belőle kivezető, tehát mértéktelen céljai voltak. Elég ebből kihagyni az ember által úgyis befolyásolhatatlan kegyelmet, és máris előttünk áll korunk felhalmozó világfelfogásának teljessége.[49]

A gazdasági kaszt életformája a középkori városokban alakult ki, ezt mondjuk polgári életformának. Ez, közösség-szervezeti formájában távoli rokona a szerzetességnek, életmintaként pedig a „lovag” utódja, a gentleman áll előtte, ez a lényege kultúrája „sznobizmusának” is, ami egy bár nem értett, de értékelt minta követése.[50] A létének hiteles alapja pedig maga a városi közösségbe ágyazottság, eminens módon a foglalkozási „rend”, mint mérték és igazságtévő hatalom. A kapitalizmus ennek a megbontásával ezt a realitást nem lényegtelen módon alakítja át a self-made-man, az „önmaga ura” ember ideálképévé, amely azonban jócskán távolodik a valóságtól. Mindazonáltal hosszú ideig élt mint eszmény, életfilozófia és életstílus, „individualista polgári kultúra” hordozójaként, csak a világháború pukkasztotta ki mint illúziót. Ez a polgári életforma minden ellene ható külső és belső tényező dacára azért mégiscsak végigélte a 20. századot, ha másképp nem, mint elérendő törekvés az emberek számára. Még volt ideológiája, formája, viselkedési módja, amikben hinni lehetett. Mindez viszont lassanként szétfoszlott.

A „proletár”, a kapitalizmusba ragadt antikapitalizmusnak ez a jellegzetes értékfogalma viszont merőben ideológiai konstrukció, ilyen ember nem volt soha. A „létező proletárnak”, ha hozzájut, hogy megfogalmazza, mindig a számára felfogható kispolgári céljai vannak, az életét ennek megfelelően kívánja berendezni. (És ezért kell fölötte „proletárdiktatúrát” gyakorolni, mert ezt önként nem áldozná fel semmiféle boldog „kommunista jövő” érdekében.)

A körülmények azonban aláássák a polgári egzisztencia lehetőségét, és ezzel együtt az ideál elfogadhatóságát. A társadalom mai felbomlása, benne az emberek életfelfogásával és viselkedési módjával, mindinkább emlékeztetni kezd a koncentrációs táborok lelkivilágára, ahol a leginkább megvetettnek sőt üldözendőnek a „macho” ideálképű rabok a „lúzert” tartják.[51] Lúzernek számít itt az, akinek modora van, viselkedik, ad magára, még érzelmei is vannak. A modern világ, amely az embereket önmagukból kiforgatva irányíthatatlanná teszi az életüket, mindinkább hasonlít eme táborra.[52] Nem csoda, ha a viselkedési mód is hasonlítani kezd rá. Persze, ez az életfelfogás a maga silány közösségellenességével és kulturálatlanságával a legnagyobb „lúzerséget” jelenti.[53]

Minden, ami formátlan, magában hordozza a mértéktelenséget is. A kapitalista üzem lényegével függ össze az önkorlátozás felszámolása, ami a céhes ipart szabályozta. Az egyre nehezebben elérhetőnek látszó üdvösség magával hozhatja azt, hogy a figyelmünket már nem is rá irányítjuk, hanem annak „evilági jelére”. „E jel” hajszolása, mint az egyéni üdvösség zálogáé, a társas viszonyokban a legsilányabb, legszívtelenebb farizeizmust eredményezheti.[54] Max Weber szavával „a misztikus megváltáskeresés áldozatul esik a testvérietlenség világuralmának”[55]. A pénz, amint megtalálja a helyét a kapitalista gazdaságban, elkezdi a világot szellemileg és anyagilag átformálni.

8.) Az Aranyborjú

Mi ez?

Az Ószövetség mondja el a történetet, hogy a nép, miközben az Isten által készített törvény kőtábláira vár, egyszer csak elkezdi imádni a saját maga által készített aranyborjút. (Az élő lélek által adott racionális előírás helyett az okkult erők halottkultuszát választja.) Azóta se változott ez az ellentét a világban. Mutassa ez a példa is, miért lehetünk szkeptikusak a „történelmi haladás” eszméjével szemben.

A nemesfém mágikus jelentésű, így tisztelet tárgya kivétel nélkül minden magaskultúrában. Az arany a Nap féme – hatalmának a földi megjelenési formája –, az ezüst pedig a Hold féme, ugyanilyen jelentéssel. (A héber ’damim’ szó egyszerre jelent vért és aranyat, ami a kőbe rejtetten mintegy vére a nem-organikus világnak.) Ezért főszereplői vallási és profán szertartásrendeknek, ünnepeknek, dekorációknak, sőt mint az inkák aranykertjében, egész okkult világot építhetünk belőle.

A pénz pedig egyetemes csereérték, konvención alapul, de ez csak egy adott kultúrán/hatalmi körön belül érvényes, hiszen a feltétele az, hogy valóban elcserélhető legyen használati tárgyakra. Ilyen volt például a régi kínaiak kéregpénze, a polinéziaiak kagylópénze. Az arany, mint pénz, ellenben alkalmas a kultúrák közti cserére is, hiszen mindenütt értéket jelent.[56] Így hát az aranynak kétféle, egymástól különböző szerepe lehet: kultusztárgy és csereeszköz. Az egyiket megőrizni, a másikat továbbadni kell. Ez a nagy dilemmája például minden korok fösvényeinek. A megőrzött arany ugyanis nem szaporodik, ahhoz ki kell adni. Ráadásul a visszafizetés csak morális alapon biztosítható, holott az uzsorakölcsönnek semmi köze sincs a morálhoz.[57]

Az arany története egy szorosan összefüggő kettős folyamat: despiritualizálódik és egyúttal dematerializálódik. Elvész a hozzá tartozó szellemi tartalom, és eltűnik maga az anyaga is. (Mutatván fonákjáról azt, hogy szellem és anyag nem kettő.)

A cseretárggyá változtatása a Nap szimbólumát lealacsonyítja a cseretárgy szintjére. Eközben azonban a spirituális hatalma nem szűnik meg, hanem démonizálódik. Ez még az újkor elején elkezdődött azzal a tézissel, hogy a szentek érdemei a fölöttük rendelkező Egyház számára mintegy tőkét jelentenek, amit forgatni lehet a bűnbocsánat pénzért való árusítása formájában, ez hívta életre a reformációt. Meg kell említeni a „sötét Kabbala” misztifikációját is. A héber betűknek ugyanis számértékük is van, tehát egy szónak a „számértéke” meghatározható. Már most ha van két olyan szó, amelynek a számértéke azonos, bár mind a hangalakja, mind a jelentése más, akkor e két szót ennek dacára misztikus rokonság és felcserélhetőség fűzi össze egymással. A lényeg az, hogy ekképpen mennyiségi viszonyra redukálva a dolgokat, bármi elcserélhetővé válik aranyra. Az arany spirituális erőt jelent, több arany pedig nagyobb erőt. Érdemes tehát felhalmozni.

Merre tart?

Ha megnézzük, hogy mire is irányul és merre tart ez a felhalmozás, néhány eminens bankárdinasztiát kell összehasonlítanunk.

A Mediciek, az óriási vagyonú firenzei bankárcsalád, még némiképpen középkori módon, nagyrészt kultúrára és mecenatúrára költötte a pénzét. (A megdöbbentő méretű és igen költséges középkori katedrálisok a városlakók felhalmozásából épültek meg. Mondhatnánk egy kapitalista szemével, hogy még nem volt mi egyébre fordítaniuk a pénzüket.) Végül aztán el is enyészett e bankárdinasztia, a vagyona is elolvadt lassan.

A Fuggerek, a sváb uzsorás család merő etnikai szolidaritásból a Habsburgok házi pénztárosaivá váltak, ők finanszírozták a császárok megválasztását a választófejedelmek megvesztegetésével (ami nem volt éppen olcsó mulatság), és egyre inkább a háborúikat is, amiről az idő tájt jegyezte meg helyénvalóan Montecuccoli, hogy nem kell hozzá más, mint pénz, pénz és pénz. Ez a család, amely így a politikai hatalomra összpontosított, szintén elenyészett az idővel.

A kapitalizmus számos dinasztiát nevelt fel, itt még nem láthatjuk a pénz szertefoszlását, mivel önmagát folyamatosan bővítő tőkés gazdaságszervezésre fordították. De már láthatóak itt is a fordulat előjelei, érezhetően csökken a gazdaságszervezés jelentősége a pénzhez képest a világban.[58]

A Rotschild-dinasztia volt az, amelyik végre felismerte a pénz valódi lényegét. Nem szabad ezt másra fordítani, mint önmaga bővítésére, és ehhez képest minden más – kultúra, politikai hatalom, gazdaságszervezés – segédeszköz csupán.

A három kaszt – oratores, bellatores, laboratores – lassanként tehát feloszlik mint rendező elv. Így aztán Guénon szerint[59] „Nyugaton a világ jelenlegi állapotában senki sincs többé azon a helyen, amelyet a saját természetének megfelelően normálisan el kellene foglalnia. Ez a következménye annak, hogy nincsenek többé kasztok, ugyanis a kaszt tradicionális értelemben semmi más, mint egyéni természet, az ezzel hordozott speciális hajlamok sorával együtt, amelyek az embert a megfelelő egyéni hivatás betöltésére képesítik. Az emberek nem ismernek el többé semmilyen valódi tekintélyt a szellemi rendben, vagy törvényes hatalmat az időbeliben. A korlátolt az, aki fölényben van a bölcs fölött, a tévedés az, ami legyőzi az igazságot, az emberi helyettesíti az istenit, az egyén az, ami mértéket szab mindennek. »Jaj néktek, vak vezérek«, mondja az Evangélium.”

A pénz pedig, ami minden minőségi különbség feloldásának a királyvize,[60] lassan dematerializálódott, az arany egyre éteribb valamikké kezdett szublimálódni, miközben a fizikai valójával mindinkább visszavonult a láthatóság köréből a bankok trezorjaiba.

Kezdődött a váltóval, ez egy leendő arany-kifizetés ígérete.

Aztán a papírpénz jött, ami szintén nem egyéb, mint az állam által garantáltan visszafizetendő váltó, a bank által nyújtott hitel fejében.

Majd az elektronikus pénz, ami már egyáltalán nem látszik, csupán valami jel egy számítógép memóriaegységében.

Végezetül a fantompénz, ami már egyáltalán nincs is, csupán egy leendő elektronikus pénz ígérete.

Megvalósulni látszik hát a forma abszolút hiánya, ami egyúttal a tartalom teljes elszakadása is mindazon valóságos folyamatoktól, amelyek a világunkban történnek. Olyan „fekete lyukra” hasonlít ez az emberi civilizáció történetében, ami magába szippantva minden rajta kívül állót megsemmisít.

A kapitalizmus lehet, hogy csak átmenet volt a Mammon világuralmához? Még van valóságos funkciója is, hiszen gazdaságot szervez, piacot épít, még valaminő közösségi aktus tehát. A pénz azonban lassanként übereli a működő tőkét, mint hitel, és mint ennek a hitelezésnek a központi szabályozása. (A világban a profitnak a 60%-a manapság már nem a gazdaságban, hanem a pénzügyi szférában realizálódik.)[61] Mindaz az egyensúly, amit egy kultúrán belül az értékek érvényesítésének a morális kényszere jelent, átalakul a központi hitelszabályozás által működtetett, pusztán önmagára irányuló értéksemleges kényszerré.

De hiszen csak a Világ Urának a valósága vált ezzel nyilvánvalóvá. („Le diable n’existe point.” Ezzel együtt minden törekvése az, hogy vele együtt a világ se létezzen.)

A nihil

Nietzsche ide vágó próféciája a nihilizmus eljöveteléről szólt[62]: „A legfelső értékek elértéktelenedtek. Hiányzik a cél, hiányzik a válasz arra, hogy miért. Rájöttünk, hogy a létezés összkarakterét nem tudjuk értelmezni sem a ’cél’, sem az ’egység’, sem az ’igazságosság’ fogalmával. S ha ezeket, amikkel eddig értéket vittünk a világba, kihúzzuk belőle, akkor a világot értéktelennek látjuk.”

Hogy jutottunk ide?

A kartéziánus függvény az „ok” középkori-arisztoteleánus fogalmából ki kellett küszöbölje a teleológiát, a cél-okot.[63] Az igazi rövidzárlat akkor állt elő, amikor ezt a Tudomány nevében az emberi világra is kiterjesztették, a világunkban így nem maradt más, mint hatóok, természeti vagy társadalmi determinizmus. Ez a hatalomgyakorlás szempontjából rögvest apologetikává válik. Ha „ez a világtörvény”, akkor csak elmebeteg szállhat szembe vele (lásd a politikai pszichiátriát a volt Szovjetunióban, az ellenzék kezelésére).

Van azonban egy másik lehetőség is, a „Világtörvény” felismerése és ennek alapján a „tudatos jövő” megvalósítása,[64] vagy ahogyan Marx mondja a Feuerbach-téziseiben, „a világ megváltoztatása”. Ez vagy támaszkodik az „eddigi világra”, vagyis a kultúra alapjára, a tradícióra, osztozván benne a „létező emberekkel”, vagy pedig a semmiből kíván egy új világot teremteni olyasféleképpen, mint mondjuk Watt alkotta meg a gőzgépet. Ez az utópia társadalmi cselekvésként csakis erőszakos lehet, másképp nem nyomható le a „létező emberek” torkán. Az erőszak azonban megbocsátható, hiszen a Tudományos Haladás áll mögötte olyan keményen, akár a gravitációs törvény. Erre mondta Karl Popper, hogy ez a „történelmi haladásba” vetett vakhit a közvetlen felelőse a 20. század népirtásainak.

Nietzsche azonban, mint látjuk, tévedett. Valójában van cél. A neves chicagói közgazdász szerint „the bussiness of bussiness is the bussiness”.

A materialista természetfilozófia mindeddig nem tudta megmondani, hogy mi a célja az életünknek és tevékenységünknek. Noha amikor bármi apróságot csinálunk, azt mindig valamiféle cél érdekében tesszük. Itt viszont előttünk áll a despiritualizált filozófiai monizmus csúcspontja, a „Moneyism”. Rendkívül érdekes, hogy a materializmusnak ez a felülmúlhatatlan csúcspontja egyúttal az anyag teljes tagadását is jelenti, hiszen e célnak már semmiféle anyagi formája nincsen, viszont ez a ’semmi’ bármely ’valamire’, anyagi létezőre is korlátlanul elcserélhető. Mindenesetre egyértelművé vált benne az, hogy mi a célja ennek a világnak, ezt az „abszolút monizmus” hajszálpontosan meg tudja mondani:

HOGY MÉG TÖBB PÉNZEM LEGYEN.

9.) Az elvarázsolt anyag

Guénon a „mennyiség uralma” címmel minősíti azt az újkort, melyben a fő cél a tradíció teljes felszámolása. Ennek az első foka a materializmus kibontakozása, vagyis a pusztán mennyiségileg jellemezhető anyag egyedülvalóságának a doktrinája. A második fokozatban aztán illékonnyá válik az ’anyag’ fogalma is, ő itt egy ’megfordított spiritualitásról’ beszél.[65]

Tévesen mondják, hogy a kultúránk ’elanyagiasodott’. Ellenkezőleg, úton van a teljes anyagtalanodás felé. A fizikus már azt se tudja, hogy mi az anyag, az atomok, Lucretius Carus könnyen felfogható apró golyócskái mindenesetre eltűntek már, csak egy nagy űr van, meg valami maszat, ott, ahol szilárd anyagot vélünk érzékelni. No az érzékeinknek, ami a materializmus egyetlen mértékadó forrása volt valaha, mindenesetre annyi. Viszont vannak helyette matematikai képletek, amiket meg egyre kevésbé értünk. Newton három törvénye, mint a Világmindenség alapja, legalább még követhető volt – de most mondja meg valaki, mi az a Higgs-bozon, amit ugyan nem találtak még meg, de egy művelt fizikus úgy hisz benne, akár Aquinói Szent Tamás az Istenben.[66]

No mindegy, ha nem is tudjuk, mi az anyag, de azt legalább igen, hogy van, és a megmaradási törvénye szerint megsemmisíteni se lehet. Lehet azonban a másik fizikai alaptörvény szerint a rendezettségét csökkenteni, vagyis növelni az entrópiáját. A kultúra ugyan minden esetben a rendezést, vagyis a különféle zavaró körülmények dacára a megmaradást szolgálja, ez a definíciója is, viszont az újkorban a mondottak szerint kettős arculata lesz: miközben megkíséreljük a világot a magunk pillanatnyi emberi-társadalmi igényei szerint rendezni, folyamatosan rombolnunk is kell. „Legyőzzük a természetet” – hangzik a büszke felvilágosodás kori jelszó. „Lefűrészeljük az ágat, amin állunk”, tehetném hozzá a magam földhöz ragadt szemléletével. Persze azzal vigasztalnak, hogy addigra már megtanulunk lebegni. Ez az új hit az, ami felváltotta a „majd megsegít az Isten” típusú reménykedést.

Szóval: mindinkább lebegnünk kell. Már el is kezdtük.

A munka, mint az anyag értelmes megformálása, éppúgy eltűnőben van, mint a munka tisztessége. „Rendkívüli korszak – mondja Guénon[67] –, amelyben számtalan emberrel elhitethető, hogy egy nép boldoggá tehető rabigába kényszerítéssel, saját civilizációjától való megfosztással, másoknak készült intézmények átvételével, a legfáradságosabb munkák erőszakolásával azért, hogy a számára fölösleges dolgokhoz jusson.”

A tudomány, az ambíciójától eltérőleg, nem válhatott életfilozófiává, hiszen nem tudott beszélni a létezés és tevékenység céljáról és értelméről. Ez a 19. század végére nyilvánvaló lett.[68] Ebből bontakoztak ki azok az áltudományos elméletek, amelyek a szigorú tudományos logikát „megpatkolták” szubjektív világmagyarázatokkal és célokkal. Mindenekelőtt ilyen a máig élő szociáldarwinizmus, ami a 20. században minden gonosznak a szellemi hivatkozása volt, a maga összehazudott tudományos tekintélyével. Maga a tudós pedig, felmérve azt, hogy nem tud a világhoz hozzászólni, megelégszik annyival, hogy megcsinálja a bombát, a mérget, a rezisztens baktériumot, a klónt, a tudatpusztító szert, majd mossa a kezét, mint Pilátus. Mi köze hozzá, hogy ezeket ki mire használja? Őszintén nem érti a szemrehányásokat, hiszen az etika nem szerepel a tudománya axiomatikus alapjai között.

„Csak a pénz számít”, mondja korunk mértékadó szemlélete. De anyagias-e az, akit csak a pénz érdekel? Hiszen a pénz már nem is anyag, csak egy elektronikus jel. A mi emberünk tehát nem „anyagias”, hanem ha egyáltalán valami, akkor fogyasztó. S még csak nem is anyagot fogyaszt, hanem presztízst. Az öreg Renoir tűnődött azon, hogy a képeket nem azért veszik meg és akasztják a falra, mert tetszik nekik, hanem azért, hogy fitogtassák a gazdagságukat. De szerinte erre célszerűbb volna, ha tőzsdei részvényeket függesztenének ki.

A művészet a reneszánsz óta az „egyéni dicsőség” pogány eszméje alapján áll. „Non omnis moriar”, nem halok meg egészen, mondja Horatius eme evilági halhatatlanságról. A hosszú folyamat következménye pedig, hogy az élő kultúra lassan múzeummá alakul át. Brunelleschi firenzei kupolája, Michelangelo Dávid-szobra, Jan van Eyck bárányos oltárképe koruk világának az élő, szerves részei. A Louvre fantasztikus gyűjteménye viszont csupán a múlt tiszteletre méltó emléke – az is csak addig, amíg van, aki tiszteli nem az „anyagi értékét”, vagy a vele összefüggő hírértéket, hanem a szellemi tartalmát.[69]

Lehet-e egy múzeumi tárgy kultikus jelentőségű? Amikor ez a kérdés felmerül, egyidejűleg az élő kultusz elhomályosodásával, akkor a l’art pour l’art azt mondja, hogy igen. „Du sollst dein Leben ändern”, változtasd meg életed – szólítja fel Rilkét az archaikus Apolló-torzó. A kultusz akkor él, ha van ránk vonatkozó, egzisztenciális jelentése. De vajon van-e? Ennek elsőszámú feltétele az, hogy mi magunk is létezzünk valamennyire.

Mert az individuum eltűnt a pénze mögött. Ha minden eladó, akkor én is az vagyok. A negyvenes évek elején készült magyar film, a Meseautó milliomosának ezért az a legfőbb kívánsága, hogy ne a pénzéért, hanem önmagáért szeressék. Romantikus giccs, mindazonáltal még legalább egy ideált közvetít. Ez az ember még számít valamit önmagának. S ez mintha elmúlt volna. Nézzük a legújabb botrányt. D. S.-K., a ’nagy természetű’ Világbankár, úgyszólván a földkerekség ura, kinek egyetlen kézmozdulata kontinensek sorsát döntheti el, a legintimebb emberi kapcsolatot, a szexualitást csak erőszak formájában tudja elképzelni (Hasonlítsuk csak össze a híres nagy nőcsábászokkal, Don Juannal, Casanovával!) Önmagát ez az úr semmire se tartja[70], hiszen úgy véli, képtelen egy nőt meghódítani. De hiszen nem is kell – pótolja ezt a pénze, amiből sok van neki, tehát igen magas a ’piaci csereértéke’. A formátlan spiritualitás ekképpen lesüllyed a formáját mindinkább elveszítő anyagba és egyúttal felemelkedik az absztrakt számviszonyokba, két irányban távolodván el attól, amit sokáig úgy mondtunk, hogy emberi élet.[71]

Így működik Nyugat despiritualizált kultúrája és vezet az anyagnak és az Énnek az elvesztéséhez. Igaz viszont, hogy ezenközben sikerült elrepülnünk a Holdra, sőt az atombombát is feltaláltuk…

„A találmányok által hordozott veszély, még akár a nem kifejezetten az emberiség elpusztítására gyártottaké is – mondja Guénon jó hatvan évvel ezelőtt[72] –, de amelyek a természeti környezetben még így is épp elég, nem is gyanított katasztrófát okozhatnak, a továbbiakban előre nem látható mértékben fokozódik. Korántsem valószínűtlen, hogy a modern világ épp e találmányok révén pusztul el.”

Mefisztó pedig, a darab vége felé, miután látja kibontakozni az ember világot átalakító stratégiáját, a benne rejlő belső ellentmondással és mértéktelenséggel, várható győzelme biztos tudatában ezt vágja védence szemébe:

„Bármit csináltok, vesznetek kell!

Mi összeesküdtünk az elemekkel!”

A dematerializáció, az anyag formájának a szétbontása, az anyagi világ elfogyasztását is jelenti. „Legyőzzük a természetet”, mint láttuk abból a célból, hogy minél több pénzt halmozzunk fel. A természet egy darabig elviseli ezt a különös háborút, komoly önjavító mechanizmusai vannak, de egyszer csak ezek elégtelenek lesznek az öngyilkos győzelemmel szemben.

„Dies irae, dies illa,

Solvet saeclum in favilla.”

„Ama nap, a harag napja,

E világot elhamvasztja.”

Celanói Tamás próféciája a szó közvetlen értelmében az anyag megsemmisüléséről szól. És valóban, egy katasztrófa végső, látható és kétségbe nem vonható formája mindig materiális. De sem az oka, sem a lényege nem az.[73]

10.) The Waste Land

T. S. Eliotnak, a 20. század nagy költőjének ez a szójátékon alapuló verscíme lényegében lefordíthatatlan.[74] A jelző azt jelenti, hogy puszta, lepusztított, viszont a hangalakja megegyezik a „West”, Nyugat szóval. Hozzátenném még a mi nyelvünket, amelyben viszont a „föld” szó a kétjelentésű, mert nemcsak azt tartalmazza, hogy „Land”, hanem azt is, hogy „Globe”. Ez a cím tehát az egész világ elnyugatosodását/elpusztítását idézi fel.

A 14. századi, úgy látszik, minden kultúrára kiterjedő entropizálódásból Európa kitört és megteremtette az újkort. Az ázsiai kultúrák stagnálását nem ő idézte elő, igaz, e stagnálás nélkül más lehetett volna a helyzet.[75] Nyugat globális befolyása nem, vagy másképpen jöhetett volna létre. A példa kedvéért: amikor a portugálok Nyugat-Afrika mentén hajóztak, a békés, rendezett vidék part menti királyságai kitörő örömmel fogadták őket, még a portugál király fennhatóságát is önként elismerték volna, hogy részesedhessenek Európa kultúrájából. De ehelyett a rabszolga-kereskedés következett. Említhetném a jezsuita szerzetesek ígéretes, de végül silány európai intrikák által meghiúsított kínai térítési kísérletét is. Ezt meg az ópiumháború váltotta fel. Talán, ha ezek a kultúrák erőt tudtak volna szembeszegezni az erővel, akkor a viszonyunk és vele a világ sorsa is másképp alakul…[76]

„Valódi”-e az elmúl félezer év eseménytörténete, azaz egy evolúció szigorú oksági következménye, vagy csak árnyéka egy mögöttes történetnek? Szolzsenyicin szerint „a történelem irracionális. Megvan a számunkra felfejthetetlen szövete.”[77] Ne bízzuk el hát magunkat a mi nagy történelmi intelligenciánkkal. Csou En-Laj, a kommunista Kína egykori második embere, eredetileg történelemtanár volt. Egyszer megkérdezték tőle, mi a világtörténelmi jelentősége a nagy francia forradalomnak. Mire azt válaszolta, hogy még túl rövid idő telt el ahhoz, hogy ezt megmondhassuk. Íme egy kínai, aki ezredévekben gondolkodik…

Nyugat, mint despiritualizált erőszak, mindenesetre úgy látszik, szellemileg győzött. Zárójelbe tette az eredeti kultúrákat, és megtanította őket „nyugatiul” gondolkodni. Japán imperializmus, orosz bolsevizmus, iszlám terrorizmus,[78] hutu népirtás, kínai kommunizmus[79]… „Marx fontosabb a számunkra, mint Kung Fu-Cse. Ő tanított meg minket arra, hogyan győzzük le Nyugatot a saját fegyvereivel” – mondja diadalmasan Kína brüsszeli követe. „A nyugatiak által terjesztett eszmék a nyugatiak ellen fordulnak, miután semmi mást, kizárólag megosztást és romlást eredményeznek. Éppen ezek miatt fog a modern civilizáció ilyen vagy olyan módon megsemmisülni. Mellékes jelentőségű, hogy ez a nyugatiak egymás elleni harca révén megy végbe, vagy társadalmi rétegek közötti háborúskodás révén, az ’elnyugatiasodott’ keletiek által, vagy a tudományos haladás okozta kataklizma formájában. Mindenesetre a veszélyeket Nyugat teremtette és azokért csakis önmagát teheti felelőssé” – írta Guénon az itt sokszor hivatkozott kései művében.[80]

A nyugati ksatrijába oltott üzletember meghódította, majd elveszítette a Földet, a belső ellentmondása miatt. A hatalmi dimenzió szellemi alap nélkül nem teremt egységet. Az európai imperializmus a feloldhatatlan belső válságát egy ideig kezelni tudta az egész Föld meghódításával, de ezután a 20. században Nyugat belső bomlasztó erői ezt lerombolták. Hatalmi vagy szellemi tényezőként már egyre kevésbé létezik.

A világhódítás eredetileg vallási hivatkozású „térítés”, majd profán hivatkozású „civilizálás” volt. Mondhatjuk ezeket fedő ideológiának, de az az igazság, hogy némileg hittek is benne.[81] Bizonyos fokig még a „színes világ” is. Imponált nekik Nyugat technikája, határozottsága, szervezőkészsége. Kimondottan tekintélye is volt, nemcsak hatalma – a világháborúig.[82] Ez aztán lerombolta a Fehér Ember presztízsét is, ami tán nem is olyan nagy kár, mint az, amit tőle eltanultak közben.

Nyugat e pillanatban teljes vesztésre áll, az életellenes erők mintha itt tökéletes munkát végeztek volna a „minden eladó” mentén. Megmaradót csak a szellemi hierarchia tud teremteni, és mind a hatalom, mind a pénz ezt a hierarchiát kizárja az élet irányításából. Simone Weil: „A mi korunk felszámolta a belső hierarchiát. Hogyan kímélhetné meg a társadalmi hierarchiát, mely annak elnagyolt mása?”[83]

„Az egyetlen kérdés az – folytatja Guénon a gondolatmenetét –, hogy a modern szellem hatására Kelet egy pusztán átmeneti és felszíni válságot szenved-e el, vagy Nyugat a saját bukásával magával rántja az egész emberiséget. A tradícióban spirituálisan rejlő erő fölébe kerekedhetne az anyagi erőnek, ha a saját szerepét játszaná.”[84] Jelenleg azonban nem látni, hogy Kelet hagyományai meg tudnak-e birkózni a saját megújulásuk révén az európai nihilizmus hordalékával.[85] „A mi civilizációnk összeomlása után két dolog következhet – Simone Weil szerint –, vagy teljesen tönkremegy, mint az ókori civilizációk, vagy alkalmazkodik egy decentralizált világhoz.”[86]

Guénon, akinek a szellemi alapja a tradícióban, tehát az időn kívül van,[87] és ezért képes messze túllátni az időbeli folyamatokon, Európát sem látja még feltétlenül elveszettnek. Empirikus alapja ennek „a vallási tradíció életereje, amely akkor is, ha így egyfajta virtuális állapotba merült, a századok hosszú során át ellene irányzott összes megfertőzési és elpusztítási kísérlet dacára még mindig fennmaradt. Azoknak, akik képesek mérlegelni, ebben az ellenálló képességben észre kell venniük egy ’nem emberi’ hatalom jeleit. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ez a tradíció sem a modern világhoz, sem annak egyetlen eleméhez nem tartozik, hanem a modern világ irányulásainak és törekvéseinek közvetlen ellentéte. A szó valódi értelmében vett vallási szellem és a modern szellem között csakis kibékíthetetlen ellentét létezhet. A modern szellem keresztényellenes, mert vallásellenes, mert még átfogóbb értelemben hagyományellenes. Valami a kereszténységből mégiscsak átszivárog napjaink keresztényellenes civilizációjába. Mi több, állítjuk, hogy mindaz, ami érték még fölfedezhető a modern világban, a kereszténységből maradt fenn.”[88]

A modern világ katasztrófa felé tartó válságát kizárólag az időtlen tradíció segítségével kísérelhetjük meg leküzdeni, mondja. Tradíciót kreálni természetesen nem lehet[89], viszont van Nyugaton egy tradicionális karakterű szervezet, és ez a katolikus egyház.[90] „Elegendő lenne az egyház tanítását restaurálni, az által külsőleg hordozott vallási forma legcsekélyebb változtatása nélkül, az ugyanis ténylegesen implikálja a mélyebb jelentést, jóllehet annak az egyház jelenlegi képviselői, úgy tűnik, nincsenek tudatában, akárcsak a katolikus tanítás és a többi tradicionális forma esszenciális egységének. Tulajdonképpen a dolgok jelenlegi állása szerint a katolicizmus csak virtuálisan létezik, mivel semmilyen igazi egyetemesség-tudat nem fedezhető fel benne. Mindazonáltal a léte önmagában alapot képezhetne a tradicionális szellem restaurációjához. Mindössze annak az újraépítése lenne szükséges, ami a modern deviáció előtt még működött.”

Nem lebecsülve mindazt a nehézséget, amely ennek útjában áll – hiszen a modern szellem minden értelemben diabolikus erői a hatalmukban álló összes eszközzel szembeszállnak vele – mégis azzal fejezi be, hogy „nincs ok a kétségbeesésre, és ha nem is lenne remény valamiféle eredmény elérésére a modern világ katasztrofális megsemmisülése előtt, az nem elég ok arra, hogy ne fogjunk bele a távlataiban a jelen korszakon messze túlterjedő műbe. A felfordulás, a tévedés, a sötétség csakis látszólagos és átmeneti győzelmet arathat, minden részleges egyensúlytalanságnak hozzá kell járulnia az egész nagy egyensúlyához.”[91]

Hamvas Béla pedig ezzel a hasonló irányba mutató reménységgel foglalja össze a helyzetünket[92]: „Az Aranykor realizálásának az útja negatív. Ami azt jelenti, hogy sorra próbálja ki az összes lehetőséget és minden kísérlet, amely nem az Aranykor megvalósítását segíti elő, sorra megbukik. Minden kísérletnek meg kell buknia, végül csak egyetlenegy marad, amit meg kell csinálni. »Az én birodalmamat ellenségeim építik«, mondja az Úr. Nem akarják. Senki sem akarja. Félnek tőle, irtóznak tőle. De az egész úgy ahogy van, csődbe kerül, és minden, ami nem igazi, kiiktatódik. Végül a valódinak meg kell valósulni.”

Vajon hány tévutat kell még végigpróbálnunk addig?

[1] Az öreg Goethének egyszer egy különös látogatója volt. Késő éjszakáig beszéltek, majd amikor elment végül, Goethe felesége megkérdezte, ki volt ez. Mire ő hunyorított és azt mondta: a Világszellem.

[2] W. Löwith: Világtörténelem és üdvtörténet. (Bp. 1996, 112.)

[3] Amíg például volt olyan, hogy Belga Kongó, a néger gyerekek úgy tanulták Belgium történetét, mintha más ország nem is lenne a világon.

[4] Néhány éve egy diplomáciai megbeszélésen egy nyugati kormányfő történelmi példaképpen a waterlooi csatára hivatkozott. Kínai partnere, jól kiszámított udvariatlansággal, ezt válaszolta, „Mi nem foglalkozunk távoli kis országok jelentéktelen történelmével.”

[5] Kegyetlen erkölcsi kritika és pusztulásvízióként ezt a történetet idézi fel Dürrenmatt is, a Romulus der Grosse színdarabjában.

[6] W. Benjamin: Angelus novus. (Bp. 1980, 962.)

[7] Különös és tanulságos, hogy a továbbiakban Spengler mégis úgy vélte, meg lehet fordítani a pusztulásnak ezt a szükségszerű trendjét, mégpedig azáltal, hogy a németek meghódítják a világot. (Die Jahre der Entscheidung) Nem is azért érdekes ez, mert muníciót adott Hitlernek, hanem azért, mert irracionális hozzátét egy racionálisan koherens logikához – amit, íme, a vágyálom széttörhet-érvényteleníthet, vagyis mégsem determinált.

[8] Természetesen létezik „történelmi szükségszerűség”, mint a cselekedetek karmatikus következménye. Nem feltétlenül szükségszerű például egy háborút elkezdeni, de ha már elkezdtük, akkor a további lépések meglehetősen szükségszerűekké válnak. Ebben az értelemben a „történelem” nem egyéb, mint a jóvá nem tett bűnökből eredő pusztulástörténet, körülbelül ezt mondja Walter Benjamin pusztulásvíziója is.

[9] R. Guénon: A modern világ válsága. (Debrecen, 2008, 81.)

[10] A muszlim történelemfelfogás például Hitlerről azt gondolja, hogy Allah lándzsája volt a hitetlenek megbüntetésére. Sok száz könyvet írtak össze erről a nagy jelentőségű történelmi mozgalomról, de ehhez a teljesen egyszerű és vitathatatlan mondatig egyetlen nyugati történész sem jutott el.

[11] R. Guénon: i. m. 17.

[12] Dante: Purgatorio XVI.

[13] Várkonyi N.: Az ötödik ember, II.

[14] J. Huizinga: A középkor alkonya. (Bp. é. n. 195.)

[15] Dante: Paradiso I.

[16] Szolzsenyicin: A vörös kerék, II. (Bp, 2005, 419.)

[17] Kunszt Gy.: A hagyomány jövője. (Veszprém, 2005, 226.)

[18] E. Friedell: Középkor, pestis, misztika. (Bp. 1989, 136.)

[19] J. Burckhardt: A reneszánsz Itáliában. (Bp. 268.)

[20] E. Friedell: i. m. 146.

[21] Bocsánat a szóért, Kazinczy Ferenc naplójából származik.

[22] J. Huizinga: i. m. 168.

[23] R. Guénon: i. m. 80.

[24] Fülep Lajos: Donatello problémája.

[25] Nietzsche: Ecce Homo.

[26] Várkonyi N.: Az ötödik ember, II. (293.)

[27] Szabó Lajos: „A létezés és az értékelés nem kettő.” Az ember például a fele életét abban a jövőben tölti, amit bizonyos érték-megfontolások alapján maga alakít ki önmagának.

[28] A hőtan az entrópia fogalmával ugyan már másfélszáz éve eljutott ennek a kapujába, de belépnie még nem sikerült.

[29] Kinyitom a garázsajtót, majd pedig behajtok a kocsival – vajon felcserélhető-e ez a kettő úgy, ahogyan az A + B = B + A?

[30] Van azért ebben egy belső ellentmondás – hiszen a „valóság törvényei” nyilván nem mondhatók „anyagnak”, tehát „más is van” az anyagon kívül.

[31] Várkonyi N.: Az ötödik ember, III. (244.)

[32] Egyszerű példával, ha a törvény azt mondja, ne lopj, és mégis lopnak, kétféle dolgot tehetünk. Megjavítjuk a tolvajt, esetleg büntetéssel elrettentjük. Vagy pedig eltöröljük a törvényt, mint ami nem felel meg a valóságnak. Nyugat ez utóbbit választotta.

[33] A „létharc” például, a darwinizmus kulcsfogalma, a kapitalista konkurrencia-harcból ered, azt vetíti az egész élő természetre. S ettől Tudományos tekintélyt szerezve, már vitathatatlan axióma lesz a társadalmi életben is.

[34] Hitler alapjában véve „új törvényhozónak” tekintette magát, akárcsak Lenin, tehát a formaalakítás fontosságát legalábbis felismerték. Legfeljebb hozzátenném, hogy efféle alapokon ez nem lehetséges.

[35] Emlékeztetőül, ez a szó azt jelenti, hogy „szent rend”.

[36] Körülbelül ezt mondja Arisztotelész is a köztársaságról. A különbség mégis jelentékeny. A görög meghatározás leíró, a keresztény meg előíró.

[37] Az újkori vallásháborúk lezárásaképpen megszületett fejedelmi főkegyúri jog stabilizálta a helyzetet, de ebből csak az abszolutizmus logikája következhetett. A vallás lelkiismereti kontroll-funkciója egészen összezsugorodott, a „hatalommegosztás elve”, még ahol valóban működik is, semmiképpen sem pótolja.

[38] Hannah Arendt szerint a 20. század totalitárius rendszerei csupán őszinte válaszok erre az elhazudott problémára.

[39] „Az individuáció princípiumában szemlélt, az egységbe visszarendeződni képtelen sokaság olyan közösség alakját veszi fel, amely egyszerűen az alkotó individuumok számtani összege. A szupraindividuális principiumtól elszakadt sokaság törvénye valóban a legnagyobb szám törvénye. Ezen alapszik a ’demokratikus’ eszme.” (Guénon: i. m. 91.)

[40] Bibó István jelentős észrevétele ez.

[41] Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek.

[42] A marxizmus megkísérelte korrigálni a „negyedik rend” bevezetésével, vagyis empirikus szociológiai úton – a kísérlete azonban elméletileg is, gyakorlatilag is problematikusnak bizonyult.

[43] M. Weber: A világvallások gazdasági etikája. (Bp. 2007, 51.)

[44] M. Weber szerint a szabott árakat először csak a kvékerek alkalmazták a 17. században.

[45] M. Weber: i. m. 27.

[46] Jól mutatja ezt éppen a zsidók hányatott sorsa, kiket hol kiűznek, hol visszahívnak. Nem azért, mert okvetlenül nélkülözhetetlenek volnának, hanem azért, mert elvi alapok híján a hatalmasok maguk se tudják, hogyan járjanak el.

[47] M. Weber zseniális tanulmányát a protestáns etika és a kapitalizmus szelleme közti kapcsolatról a történelmi-szociológiai módszertan korlátozottsága miatt érik a kritikák. A kapitalizmus szelleme kibontakozhatott a kálvini predestináció tanától függetlenül is, közvetlenül a kézműipar etikájából. Inkább az volt sokáig a gátja, hogy a kézműipar általában ellenfele volt a korlátlan és át nem tekinthető növekedésnek. A kapitalizmus első dolga épp ezért a céhek lerombolása volt.

[48] Nietzsche: Der Genealogie der Moral, III.

[49] Különös ennek az elvnek az átalakulása korunk „fogyasztói kultúrájában”. A javak egyenlőtlen elosztása milliókat kényszerít aszkézisre, míg maguk a „felhalmozók” immár dúskálni is képesek.

[50] A gentleman középkori eredetű ethoszával nem fér össze a pénzzel való foglalkozás. Ez vezetett egyrészt a történelmi osztályok hanyatlásához, másrészt az őket imitáló polgárság belső értékzavarához.

[51] Számos dokumentuma van ennek, kettőt emelnék ki közülük, Szolzsenyicin Gulag-szigetvilágát és Gábor Áron Az embertől keletre című szibériai trilógiáját, amelyek jól rávilágítanak a társaslelki összefüggésre.

[52] A társaslélektan ezt nevezi anómiának.

[53] A magát díjbirkózó-testűvé kigyúrt Korunk Hőse örülhet, ha őrző-védő beosztást kap egy nyápic pénzembernél.

[54] A dinasztiaalapító J. D. Rockefeller olajkirály közismert gúnyneve az volt, hogy „bibliás rabló”.

[55] M. Weber: i. m. 236.

[56] A keresztes háborúk korszakában semmi akadálya nem volt az arab dirhemek európai forgalmának. Annyira nem, hogy még hamisították is.

[57] Különböző királyok elég gyakran vissza is éltek ezzel, a felvett kölcsön visszafizetését szükségtelennek tekintve. De végül a londoni aranyművesek 1695-ben rájöttek a megoldásra: nem is kell visszafizetni, elég egy folyamatosan kamatozó hiteljegy. Így született meg a Bank of England és a modern állam hitelpénz-gazdálkodása.

[58] A Világbank az elmúlt évtizedekben komoly kölcsönökkel finanszírozta a transznacionális trösztöket a kisebb vállalkozások megvásárlására. Ettől pedig a gazdasági teljesítmény, a hitelnyújtás eredeti célja, semmit sem nőtt. Ez már aligha kapitalizmus. Igaz, a bank profitja ennek dacára megnő.

[59] Guénon: i. m. 81–82.

[60] Még a Kommunista Kiáltvány is méltatlankodik ezen. Más kérdés, hogy megoldást nem mutat. Ahhoz ugyanis nem hőzöngeni kell, hanem gondolkodni, mint például Silvio Gesell, a német-argentin közgazdász.

[61] Pascal Salin, a Sorbonne közgazdász-professzora, most írt egy könyvet a gazdasági problémák megoldásáról, Vissza a kapitalizmusba címmel. Mivelhogy ami van, az egyáltalán nem a kapitalista egyéni kockázati felelősségén nyugvó rendszer, hanem ellenőrizetlen alkalmazottak gátlástalan magánhaszon-szerzése.

[62] Nietzsche: Der Wille zur Macht, I.

[63] Van ugyan ezzel a redukcióval fizikai probléma is, de a matematikai apparátussal semmiképpen se lehetett egyeztetni a célokságot, így az ’idő’ vagy a ’logika’ fogalma eléggé problematikus a mai kísérleti fizikában.

[64] Zavaros a dolog, hiszen ha Világtörvény, akkor nélkülünk is megvalósul. Ez nem szőrszálhasogatás, mert például a hajdani orosz marxisták bolsevik–mensevik szakadása ennek a mentén történt, az ismeretes eredménnyel.

[65] Guénon: A mennyiség uralma és az idők jelei. (Debrecen, 2006)

[66] Az újkori fizika kezdetétől uralkodó az a téveszme, hogy az anyag elemi részei között az összefüggések egyszerűbbek, mint a mi érzékelt makrovilágunkban. Semmi sem igazolja ezt, sőt mindig újra kiderül, hogy nem így van, mégis hiszünk benne. Efféle volna a Higgs-bozon is, ami „mindent egyszerűen megmagyarázna”. Attól tartok, hogy ez még akkor sem igaz, ha a bozon valóban létezik. Viszont látható, hogy a tudomány a Végső Okot kívánja ekképpen azonosítani, miután Isten ilyen oknak semmiképp se fogadható el, az analitikus emberi elmének meg, úgy látszik, szüksége van rá, hogy érteni vélje a világot valami egyszerű magyarázaton keresztül.

[67] Guénon: i. m. 107.

[68] Az ’értelmi tisztesség’ nyugati gondolkodói számára ez a helyzet damaszkuszi fordulatot eredményezett, és a 20. század elején csaknem megfordították a történelem diabolikus ’főáramát’.

[69] Egyik ismerősöm mesélte, hogy mialatt tömeg lökdösődött a Mona Lisa páncélüveggel védett képe előtt, a kutyát se érdekelte a mellette lévő Sziklás Madonna, Leonardo másik mesterműve. Így aztán zavartalanul gyönyörködhetett benne.

[70] Érdekes, mennyire visszatér, ha ellenkező formában is, a középkor. A dominikánus szerzetes is így volt önmagával, csakhogy ő Isten előtt tartotta magát jelentéktelennek. A mai Dominique viszont a Pénz előtt.

[71] Hamvas Béla a Zöld és lila című tanulmányában elemzi felülmúlhatatlanul ezt a kettős folyamatot (Patmosz I.)

[72] Guénon: i. m. 106.

[73] Radix omnium malorum est cupiditas, minden bűn gyökere a pénzsóvárság – ezt már a középkor is így látta igen helyénvalóan. De mi odahagytuk ezt a kort, a sötétségével együtt.

[74] Vas István úgy fordította, hogy Átokföldje.

[75] Fél évszázaddal Vasco da Gama előtt például akkora kínai flotta járt az Indiai óceánon, amilyenről a korabeli Európa nem is álmodhatott. De a kínaiak azután visszavonultak, nem látták a célját az egésznek.

[76] A kultúrák egymást rendkívüli módon megtermékenyíthetik. Hivatkozom itt csupán a barokk festészet elementáris hatására a japán fametszet kiszínesedésében, majd visszahatásképpen a japán kompozíció hatására a posztimpresszionista festőkre.

[77] Szolzsenyicin: A vörös kerék, I. (346.)

[78] Semmiféle muszlim vallási hagyománya ennek nincsen. A 19. századi olasz, francia, orosz anarchisták kezdték el az egészet, Közel-Keleten pedig az Izrael megteremtéséért küzdő zsidók honosították meg.

[79] „A modern felfordulás Nyugatról veszi eredetét, de a legújabb időkig megmaradt lokális jelenségnek. Mára azonban kiterjedt mindenüvé, és úgy tűnik, Kelet sem tud neki ellenállni.” (Guénon: i. m. 113.)

[80] Guénon: i. m. 115.

[81] Azt hiszem, jobban hittek, mint manapság a pénzügyi guruk abban, hogy a cél a világ gazdasági egyensúlyának fenntartása. („Magunk között szólván, a valódi cél a profitunk maximálása.”)

[82] Charles Taza Russel, a jehovista szekta megalapítója, 1870 táján azt jövendölte, hogy a világvége 1914-ben fog bekövetkezni. Mit szóljuk hozzá?

[83] S. Weil: Jegyzetfüzet II. (Bp. 1996, 138.)

[84] Guénon „materia” szavát, mint láttuk, a „money” szóval kell pontosabbá tennünk.

[85] Válaszom nincs erre, de eszembe jut két példa. Thomas Lawrence ezredes, aki az első háborúban fellázította az arabokat a török uralom ellen, a sivatagi éjszakában beszélget a beduinokkal. Egy kitűnő katonai távcsöve van, és azok ámultan veszik észre, mennyivel több a csillag annál, mint amit szabad szemmel látnak. Ez még semmi, mondja az angol, ahhoz képest, amit az óriás obszervatóriumaink mutatnak meg. Mire az arabok, szemrehányóan: „Mi a néhány csillagunk mögött ott látjuk Isten arcát. Ti, európaiak mit láttok a milliónyi csillagotok mögött?” A korrekt gondolkodású Lawrence erre nem tud mit mondani.

Egyszer pedig a rádióban hallgattam egy beszélgetést egy intelligens, teljességgel „nyugati” gondolkodású fiatal hinduval, ahol is szóba került a tehénkultuszuk. Nem próbálta az általunk természetesnek hitt módon sem racionalizálni, sem pedig szimbolikus jelentést adni neki, csupán ennyit mondott: „Amíg Krisna nem jön vissza és nem mondja azt, hogy hagyjuk abba, addig fenn kell tartanunk.”

[86] S. Weil: i. m. 137.

[87] Az ötvenkötetes Encyclopedia Britannicában, ahol még a büdösbogárról is félhasábnyi tanulmány van, az ő neve egyáltalán nem szerepel. Csakúgy, mint a német alaposságú Brockhausban, vagy a francia Nagy Larousse lexikonban. Aki netán kételkedik a Political Correctness Gondolatrendőrségének a létezésében, az tűnődjön el ezen az érdekes egybeesésen. Igaz viszont, a hinduk egyedül őt ismerik el a nyugatiak közül úgy, mint az ő tradíciójuk hiteles értelmezőjét. Kunszt Györgyöt, aki ezt a hiányt észre vette, azzal vigasztaltam, hogy viszont a teozófus Blavatsky neve mindegyik nagylexikonban szerepel…

[88] Guénon: i. m. 111.

[89] Guénon emiatt lett elszánt ellenfele a teozófiának.

[90] Guénon: i. m. 129. A protestantizmust a ’sola scriptura’ hivatkozása, vagyis a Biblián kívüli tradíció elutasítása miatt problematikusnak, sebezhetőnek tartja.

[91] Guénon: i. m. 135.

[92] Hamvas B.: Patmosz I. 274.