Bakelitszomj

Szeptember 14. Black Flag: Damaged

„A mai napom aztán igazán nyomorúságosra és magányosra sikeredett. De tényleg kibaszottul magányosra. Nagyon komolyan terveztem, hogy végre elhúzok innen a faszba, de úgy tűnik, muszáj még itt maradni egy ideig. Meglehetősen önzőnek érzem magam per pillanat. Az jár a fejemben, hogy már én sem leszek fiatalabb. Úgy érzem, elpazarlom az életem. Azt az egy életemet pazarlom el, amivel rendelkezem. Rá kell döbbennem, hogy minden egyes eltelt nappal közelebb kerülök a halálomhoz. Képtelen vagyok lazítani akár egy parányit is. Ahányszor írok, az arcom fájdalmasan eltorzul, olyan erővel csikorgatom a fogaimat. Néha egy kazettatokot vagyok kénytelen berakni a fogaim közé, hátha így sikerül megakadályoznom a csikorgatást. Elég hülye látványt nyújthatok, ahogy egy kazettatokkal a számban ücsörgök.

Csak az okoz kielégülést számomra, ami egyben fizikai fájdalommal is jár. A testemből indulok ki. Végiggondolom a testi dolgokat. A szex az egyetlen kivétel. Bár igazából a szex is hatalmas kínnal jár számomra, így akkor nem is számít kivételnek. Képtelen vagyok menekülni saját magam elől, bár megpróbálom. Régóta próbálkozom ezzel. Vajon mi rejlik az elmém mögött. Az őrület? Néha majdnem képes vagyok elválasztani önmagamat a gondolataimtól, és ez olyan érzés, mintha ott állnék magam mellett. Ettől aztán elég komoly problémáim vannak mind a kikapcsolással, mind az alvással.”

Henry Rollins útinaplójának a kétharmadán járok, onnan loptam ezt ide. Punk a platón. Jobb körökben „vendégszövegnek” nevezik az ilyet, de a kaliforniai hardcore punk más világ. Bár most édes mindegy. „A kiadó írásos engedélye nélkül a könyvnek semmilyen része nem reprodukálható” – úgyhogy ennyit 1985. április 28-áról, és most tűz tovább.

Zúzzon inkább a Damaged! Más Black Flagem úgy sincs. Ez volt az első közös dobásuk, miután Rollins beszállt. Nyolcvanegy tavaszán Dez Cavana hívta fel, hogy rávegye egy próbaéneklésre. Addig ő énekelt, de aztán a gitározásra akart összpontosítani. Rollins a Police Storyt választotta, és azt érezte közben, mintha egy „düh-erőművet” indított volna be. Addig egy virginiai fagyizóban melózott, ott meg nem üvölthetett. Pedig majd szétvetette az elfojtott agresszió. Nem tehetett róla, így nőtt fel. Mindennapi kenyere volt az erőszak. Erőszak a családban, erőszak a haditengerészeti kiképzőben, erőszak az erőszakban.

A hátán virító Search & Destroy tetoválás is a katonai zsargonból való. Felkutatni és elpusztítani.

Hát erről szól ez az útinapló. A kaliforniai hardcore mint háborús színtér. Ahány koncert, annyi összecsapás a punkok és a skinheadek között. Persze én mindebből egy hangot sem láttam. Ám arra a Rollins Band későbbi koncertjeiből is pontosan emlékszem, ahogy előregörnyedve és féloldalt fordulva énekelt, mint aki védekezik a mikrofonjával.

Később aztán bemutattak neki. Kimondottan zárkózott és csendes pasasnak tűnt. De vele volt az erő, mint a Csillagok háborújában.

Csak egyszer láttam bepöccenni, egy bécsi klubban. Spoken word estje volt Lydia Lunchcsal. Lydia nyitott, de bármilyen vadul nyomta a sódert, egy sületlen fasz folyton belepoénkodott. Na, ezen felhúzta magát. Odament hozzá, megfogta a karját, és pár szót odasúgott neki. Onnantól kussolt a srác. Hát ezt nagyon bírtam. Részemről azóta riszpekt.

Utoljára a Szigeten találkoztunk, de alig kezdtünk dumálni, félbeszakított a menedzsere, húzniuk kellett vissza a szállodába. Pedig a könyveiről meg a saját kiadójáról esett szó éppen. Arról, hogy csupán egyetlen kézirata volt, annak a megjelentetésére alapította, és más kiadóhoz nem is küldte korábban; aztán egyre több anyag érkezett, Nick Cave, Michael Gira, Exene Cervenka, Don Bajema és a többiek, és azóta már tízezres példányszámban nyomják őket; meg arról, hogy pont olyan az írás, mint a drog, valami szar érzés vezérli, ami közben egyre jobb és jobb lesz.

Szeptember 15. Lydia Lunch: Honeymoon In Red

Az a bécsi spoken word buli azért még megér egy misét. Rollins menedzsere, Dietmar futtatott egy kiadót Pesten, úgyhogy jól ismertem. Kértem, hogy mutasson be Lydiának, klassz lenne dumálni vele. Lydiáról a New Women In Rock című könyvben olvastam először, amit még Sydneyben vettem. Már a fotója meggyőzött: egy öklömnyi madárpókot melengetett a keblén. De a szöveg sem volt kutya: egy tinifúria portréja, aki tizennégy évesen lelép Rochesterből, groupiként felforgatja a New York-i undergroundot, majd az emlékezetesen rövid életű No Wave mozgalom zászlóvivője lesz. Előbb a Teenage Jesus And The Jerks, aztán a Beirut Slamp élén visít „büntetésnek” szánt koncertjeiken, majd miután a mozgalom önmagát is felszámolja, szóló pályára tér. Első albuma, a Queen Of Siam messze finomabb a korábbi dolgainál: a brutalitást melankólia, a korbácsoló gitárokat unott billentyűk váltják fel. És míg a No Wave nem tűrt semmiféle hagyományt, ebbe még Seress Rezső Szomorú vasárnapja is belefért.

De mindez csak jókora késéssel jutott el hozzám. És még tovább is várhattam volna, ha Lydia nem áll össze a Birthday Partyval. Nyolcvanegy októberében New Yorkban találkoztak először. A koncert után Lydia szerelmet vallott Rowland S. Howardnak, majd utánuk ment Londonba. Gyorsan összehozott egy bandát a Banshees és a The Mump tagjaiból, így november végén már együtt léphettek fel. Az hallható az Agony Is The Ecstacy / Drunk On The Pope’s Blood című „felezett” lemezen. Egy közös stúdióalbum lehetősége is felmerült, sőt fel is vettek rá pár számot Berlinben. A Rip Off kiadó hozta volna tető alá, ha a nevéhez méltán el nem szelel közben. Így aztán csak évekkel később, Clint Ruin és Martin Bisi jelentős utómunkálataival láthatott napvilágot a több sebből vérző anyag. Nick Cave és Mick Harvey már nem is tudott azonosulni vele, inkább levetette a borítóról a nevét. De bárhogy is alakult, azért a Honeymoon In Red Lydia egyik legemlékezetesebb albuma lett. Nekem már a Done Dunért megérte simán. Berlin persze több misét is megért. Lydia hol az Einstürzende Neubautennel, hol a Die Hauttal dolgozott, és Rowlanddal is ott gyúrhatták a maguk kibukott képére Nancy Sinatra és Lee Hazlewood Some Velvet Morning című slágerét. Berlin tele volt pörgéssel, és ez nagyon feküdt Lydiának, aki képtelen volt leragadni egy bandánál. Ahogy egy művészeti ágnál sem. Így eshetett meg, hogy a Richard Kern-filmekben nyújtott alakításaival hamarosan a Cinema Transagression mozgalom kulcsfigurája lett. Összekötve annak brutális szexualitását a maga kíméletlenül őszinte vagy éppen betegesen lealjasult szövegeivel. Azok a filmes monológok alkották egyre szaporodó spoken word estjeit is – és ezzel 1990 áprilisában végre Bécsbe érkeztünk.

Nem mondom, egy kicsit azért fostam. Talán mégse kéne most zavarnom – bizonytalanodtam el az öltözőjénél. Hátha éppen vért szív, vagy mit tudom én… de Dietmar azt mondta, hogy csak kopogjak be bátran.

Lydia a tükör előtt szorgoskodott éppen. „Nem gyűrődtek össze?” – kérdezte, miközben a fodrokat igazgatta a ruháján. Finom selyemből szőtték, szolid dekoltázzsal, és ugyancsak mértéktartó hullámokkal az alján. Úgy festett benne, mint egy decens koszorúslány.

Miután megnyugtattam, a tárgyra tértünk.

„Néhány éve kifejezetten ezekre az előadásokra koncentrálok – kezdte –, nincs szállítási gond, könnyen és bárhova eljuthatok. Politikailag is sokkal aktuálisabb lehetek így. Szeretek olyan társadalmi problémákról beszélni, amik érintenek. Abortusz, drog, halál, amerikai életforma. Azt hiszem, az effajta kommunikáció sokkal direktebb, a zene túl könnyű, szól egy ritmus, s arra ráállnak az emberek, ahelyett, hogy a szövegre figyelnének. Bár az én zenémet soha nem volt könnyű hallgatni. Az én zenémnek az a célja, hogy elválassza az erőseket a gyengéktől; egyfajta kihívást akarok intézni az emberekhez.

Az embereket persze gyakran sérti az én agresszív előadásmódom. De ez egyszerűen csak azért van, mert ők zavarban vannak, én pedig nem. Engem csak az érdekel, hogy mindent kiadjak magamból, ami bennem van. Teljesen beleélem magam, könnyen felveszem az áldozat szerepét. Át tudom élni a háború áldozatainak vagy a megerőszakoltaknak a fájdalmát, együtt tudok érezni a gyerekekkel, akiket a szüleik kihasználnak, s mindezt ki kell adnom magamból, a közönség szeme közé kell ordítanom.”

De velem kimondottan kedvesen beszélt. Sőt, Lydia volt az egyik legelragadóbb nő, akivel valaha dumáltam. Ahogy ő volt az a felbőszült ragadozó is, aki pár perc múlva a közönségre vetette magát. És ez így van rendben. Egyedül én sántítok ebben a történetben. Mert miközben szóba került Nick Cave, Richard Kern és az isten, egyedül a lényegről nem kérdeztem.

„Lydia, honnan ered ez az iszonyú düh és fájdalom?”

Nem ismertem még ugyanis a Daddy Dearest című felvételét. Nem tudtam arról a feldolgozhatatlan traumáról, amit gyerekkorában okozott az apja a molesztálásával.

Hát ennyit mára a régi időkről.

És most jöhet a Honeymoon In Red, de gyorsan.

Szeptember 16. Nick Cave And The Bad Seeds: Let love In

Úgy tűnik, elkerülhetetlen, hogy ne azt hallgassam, amihez kedvem van, hanem azt, amit az előző napom követel. De hát Lydia után ki más következhetne, mint Nick Cave? A „halott ikertestvére”, ahogy a Done Dun kreditjében áll. Persze nem csak emiatt volt „halott ügy” az övék. Lényegében semmiben nem értettek egyet. Akkor is érződött ez, amikor Lydiával dumáltam. „Tudod, mi a bajom Nickkel?” – mondta. – Shakespeare-nek nem kellett egy zenekar, hogy írhasson, csak írt. Nick pedig a rockot is meg akarta rázni.”

És Nick sem tűnt túl lelkesnek, amikor aláírattam vele az As-Fix-E-8 című brutálpornó képregényüket. Csak legyintett rá. „Ez Lydia bulija volt. Én jobban örültem volna, ha nem jelenik meg” – fűzte hozzá kilencvenhárom szeptemberében Prágában.

Onnan indult a Live Seeds turné második etapja, és a Mute levajazott nekem egy interjút. Ezeregy éjszaka álmát, szemtől szembe a démonnal. És ez nem duma, számos írásos dokumentumom van róla. Amit a nyolcvanas években a zenéről meg magamról, vagyis a világról gondoltam, azért a legnagyobb felelősséggel Nick tartozott. És a fele sem volt tréfa.

Négyre kellett a Lucernába mennem, a beállás végére. De csak egy technikus molyolt a keverőnél. „A zenekar?” – kérdeztem. „Már elmentek” – mondta. Köszöntem szépen. Nyilván kiugrottak inni valamit. Aztán majd jönnek – gondoltam.

Az első órában még simán elücsörögtem. Aztán görcsölni kezdett a fejem, de még nem adtam fel. Ahhoz még vártam úgy két órát. Hét körül járhatott, amikor lehúztam a rolót. Addigra kint is, bent is besötétedett. A lemezboltok már bezártak, és bezártam én is. Összezárva a démonjaimmal és az összes beledöglős várakozásommal.

Már játszott az előzenekar, amikor Cave és a Bad Seeds megérkezett. Magához vett egy zacskó ropit, mielőtt belekezdtünk. „Kérsz?” – kezdte. Alig lehetett hallani a színpad mögött. Még szerencse, hogy leírtam előre a kérdéseimet. Amilyen rongy voltam, nem sokra vittem volna különben. Nick maga elé tette a lapot, és a szája elé emelte a diktafont. Végül is kitett magáért. Mintha pontosan tudta volna, hogy az a pár perc mibe került nekem.

„Én úgy látom, hogy a zeném egyre szomorúbb lesz – mondta, amikor a romantika és az élete kapcsolatához értünk. – Egyre szomorúbban látom a dolgokat. Kevésbé dühítenek fel, és abban is kevesebb a harag, amit csinálok. Inkább valamiféle kudarcélmény tölti ki. És ugyanígy viszonyulok az élethez. A következő lemezem egy nagyon-nagyon szomorú, befelé forduló lemez lesz, ezt csinálom pillanatnyilag. Szembenézek a szomorúsággal, és próbálom megérteni.”

Ez volt a végszó.

És ez a prágai volt az a koncert, amikor először játszották a Do You Love Me?-t a készülő Let Love Inról. Ezzel indul és ennek egy verziójával zárul az album. Egy mennybéli vággyal és egy istentelen emlékkel. Később aztán írt rá vadabb számokat is, persze azokhoz is befelé kellett fordulnia. Így teljes az est. De nekem ma csak a Do You Love Me? kell.

A többire van válaszom.

Szeptember 21. Australian Underground 1976–1981

Arra ébredtem, hogy ideje belemerülnöm az ausztrál undergroundba, most már nem húzhatom tovább. Ilyenkor két megoldás kínálkozik, és az a szerencsésebb eset, ha gyorsan orvoshoz fordul az ember. Persze a másik sem kutya, csak arra nem kíváncsi a kutya sem.

De azért nézzük csak… A nyolcvanas évek közepén megjelent egy kalózlemez; Australian Underground 1976–1981, ezzel kezdtem a napot. Már a felcíme megéri: „Megtörtént, de nem vette észre senki.” És ez tényleg így van. Egy lemez azokról, akik nem izgattak senkit.

Akkoriban még én is csak a Radio Birdmanről hallottam. Tőlük két szám, a Burned My Eye és a Snake került ide az első maxijukról – az már kincs kategória.

A Radio Birdmant a gitáros Deniz Tek alapította, aki valami gyanús okból Ann Arborből költözött Sydneybe. Előtte a Stooges és az MC5 tagjaival lógott, jó haverja volt Ron Asheton, nyolcvanegyben össze is hoztak egy alkalmi bandát. Az volt a New Race, egykori Birdman-, Stooges- és MC5-tagokból. Az énekes, Rob Younger amúgy a New Christben folytatta, mely a mai napig működik, ha csodát nem is művel. Nyolcvanegyben látott napvilágot az első kislemezük, arról mindkét szám, a Face to New God és a Waiting World ide került. Nyolcvanháromban együtt turnéztak Iggy Poppal Ausztráliában, és ezzel bevonultak a mitológiámba.

Történetesen épp azon a nyáron próbáltam Sydneybe dobbantani, és mihelyt megérkeztem, rögtön kiszúrtam, hogy Iggy Pop-koncert lesz a Tivoli klubban. „Hát ez jól kezdődik!” – dörzsöltem a markom. A koncert kezdetével, mondjuk, nem is volt gond, az Új Krisztus keményen lenyomta, még egy kis vér is folyt, csak aztán bemondták, hogy Iggynek valami baja van. Ez volt az egyetlen buli, ami elmaradt a turnéján.

A Birdmanről még annyit, hogy mint a legtöbb valamirevaló banda, lepattantak ők is. Hetvenhétben a Radios Appear albumuk sikere szárnyán köröztek Angliában. Ausztráliában állítólag elviselhetetlen unalom volt. Elhúzott a Birthday Party, a Crime + The City Solution, Jim Thirlwell és a Saints, csupán én adtam volna a fél életemet, ha Sydneyben tölthetem a másik felét.

Erről a föld alatti világról persze csak a föld alatti sajtó tudósított, de a korabeli fanzinok nyomán Clinton Walker írt egy könyvet Inner City Sound címmel. Na ezt fellapoztam most. A Crime + The City Solution „a legérdekesebb sydneyi együttesként” szerepel benne, de akkor még nem készült felvételük, úgyhogy lemaradtak a válogatásról. Csak miután a Birthday Party Londonban kettészakadt, és Rowland S. Howard meg Mick Harvey összeállt Simon Bonneyval, akkor ragyogtak igazán. Lemezen is meg filmen is – de ez már szóba került a Wings Of Desire kapcsán. Aztán az igazság pillanata is elmúlt: Howard és Bonney is szétvált. Bonney Berlinben még átszervezte a Crime + The City Solutiont, de aztán továbbállt Detroitba, ahol countryra váltott. Két countrylemeze (Forever, Everyman) készült, nem is akármilyenek, de az utóbbi óta már eltelt tizenöt év. És semmi hír. Howard These Immortal Souls néven szervezett új csapatot, mellyel ugyancsak két lemezt készített (Get Lost [Don’t Lie], I’m Never Gonna Die Again), aztán a Lydia Lunchcsal közös Shotgun Wedding következett, majd kilencvenötben visszatért Melbourne-be. Teenage Snuff Film címmel ott vette fel az első szólóalbumát. A második, a Pop Crimes felvétele közben már rettenetes bőrben volt 2009 őszén. Csontsoványra fogyva várta a májátültetést. „Bele kell húznunk – sürgette a társait –, mert különben nem lesz rá idő.”

Még két hete volt a megjelenése után.

Te jó ég, a végére micsoda nyomot hagyott! Azt mindig tudtam, hogy átkozottul jó gitáros, de ezen a korongon szerzőként és énekesként is tündökölt.

Vajon hányan vették észre?

És hányan „vették észre” a hiányát?

Nekem elég gyakran az eszembe jut.

De mit lehet ilyenkor mondani?

Doktor úr! – mondanám a másik esetben. Annyira nyomaszt, hogy mi marad utánam…!

Április 4. Chase: Ennea

Simogattam, simogattam, de most nem tudtam elszállni tőle. Pedig nem fogott rajta az idő. Megmaradt a fénye, és ragyogott a hangja, nem zavarta semmi sercegés. Igaz, inkább csak fogdosni akartam, kinyitni a borítóját és a görög istenekről szóló verseket olvasni, mint régen. Régen ez volt a legdrágább lemezem. Egy Múzeum körúti dílertől vettem. Nem volt a legfényesebb állapotban, úgyhogy odaadta hatszázért. 1974 ősze. Abban az évben ezernyolcszázat kerestem a Volán Elektronikánál, de ettől az Enneától úgy szárnyaltam, mint Ikarusz. Ráadásul az Izsáczky Gyuri haverom azt mondta, hogy bármikor átvenné egy ezresért. Nem mintha meg akartam volna válni tőle, de azért megnyugtatott. Mert mégiscsak, az úgy volt akkoriban, hogy ha kinéztem egy új lemezt, akkor el kellett adni egy régit. A Chase-ből pedig háromra is futotta volna… Hiába, a maga négy trombitásával a Chase volt a csúcs, még a Chicagót és a Blood, Sweat & Tearst is überelte! Mégsem fogadták be az égiek. Hetvennégyre esett az is, hogy lezuhant a repülőjük. Hozzám persze csak később jutott el a híre. De szörnyen bántott. Legszívesebben visszavettem volna az Izsáczky Gyuritól…

Szerencsére pár év múlva egy újabb példány is felbukkant a placcon. Abból a kiadásból, amelyikhez hozzácsapták az első lemezüket is – akciósan, kettőt egy csapásra. De ez sem húzta nálam sokáig, valahogy olyan halottnak éreztem a hangját. És utána legalább tizenöt évig Chase nélkül éltem.

Ha jól emlékszem, először a japánok adták ki CD-n; az enyém legalábbis onnan van. Ettől már nem váltam meg soha, igaz, olyan gyakran nem is hallgattam. Valahogy eltávolodtam közben az istenektől. Viszont 2005-ben, amikor újra pörögni kezdtek bennem a bakelitek, megfordult a világ. Először azokat kellett becserkésznem, amiket addig soha nem sikerült. Aztán azokat, amiket el kellett adnom. És végül azokat is, amik megvoltak CD-n. Igen ám, de az Enneából valami szimpla borítójú, fapados nyomást kaptam. Nem mondom, szépen szólt, de fogdosni csak módjával lehetett.

Persze önmegtartóztatás is van a világon…

Illetve volt. A múlt hónapig.

Az amerikai ebayen láttam meg, és egészen pontosan úgy festett, mint 1974-ben. Ugyanaz a nyitható borító. Ugyanaz a citromsárga Epic címke. Csak úgy bizsergett az ujjam alatt… Istenem, gondoltam. Megvagy. Még két hét, s aztán ásó, kapa, nagyharang.

Tegnap megérkezett.

Simogattam, simogattam, de most nem tudott megérinteni. Hiába, nem lehetek mindig a csúcson. Mintha felszívódtak volna a nyomaim. A hangot is nehezen találom magammal. – Az istenért, mit akarsz ezektől a lemezektől? – szoktam kérdezni ilyenkor.

Aztán csak hallgatok.

Április 5. Miladojka Youneed: Ghastly Beyond Belief!

És most? – adódott a kérdés a tegnapi Chase után. Most melyik a legdrágább lemezem?

Alighanem az első Miladojka Youneed – gondoltam bele... Megjegyzem, így is alkalmi áron jutottam hozzá. Ötven euróért a német ebayen. Persze, nem nagyon hallgatom, az ilyen drasztikus dzsesszpunkon már túlvagyunk. De azért nem hagyhattam ki. Mert mégiscsak más lemezen nem hallgatni, mint azon a kazettán, amit még Újvidéken vettem.

Újvidék mindenesetre Újvidék, máris helyben vagyunk. Ott kezdődött az újságíró karrierem, a Képes Ifjúságnál, ahová még nyolcvanhatban szervezett be Fenyvesi Ottó barátom. Akkoriban elég sokat csámborogtam arra, úgyhogy ráláttam valamelyest a jugó színtérre. Az élén a szlovének masíroztak, a Laibach, Borghesia, Miladojka Youneed szentháromsággal. A Miladojka a pesti HungaroCarrotra is eljutott, viszont a lemezét sehol se találtam. Még szerencse, hogy kazettán is úgy szólt, mint az atom. Két szaxofon, két gitár, két basszus és egy dob. Semmi rizsa, csak a nettó brutál. Horror és humor. Beletettek mindent, a Ghastly Beyond Belief!-et már nem lehetett továbbragozni. Inkább átalakultak utána, és a következő albumukra átmentek dancefloorba. Én, mondjuk, azt a Bloodylont is bírtam, csak amikor egy videót forgattak hozzá, a gitáros, Kristijan Cavana belezuhant egy szakadékba és meghalt. És onnantól kezdve meg voltak számlálva a napjaik.

A Ghastly Beyond Belief! pedig megindult a mennybe. Utoljára százharmincért bukkant fel. Annak azért a fele sem tréfa. Le is gyűrtem ma mind a két oldalát. Hadd szóljon, ha már így alakult.

Április 25. Little Axe: If You Want Loyalty Buy A Dog

„Nyugodtan sírjál” – mondta a Moni, de nem tudtam nyugodtan, inkább eltartottam magamtól a telefont. Utoljára több mint húsz éve sírtam, úgyhogy meg is lepett, mennyire kikészültem. Amikor az apám, a barátom vagy a szerelmem halt meg, egy árva könnycseppre sem tellett, most meg padló. Úgy látszik, egy kutyát elveszíteni is csak úgy lehet, mint egy kutyát. Megtanulhattam volna ezt az anyámtól, de hiába menekültem tőle, nyilván épp olyan beteges vagyok, mint ő.

A mi kutyánkat Mocskos Ottinak hívták, és kilencvenkilenc tavaszán vettük, amikor a Mátrába költöztünk. Még csak pár hetes volt, de már áteshetett valami traumán, mert iszonyatos remegés fogta el, ha ki akartuk vinni a házból. Különben mindent tudott, amit egy magára valamit is adó puminak kell. Makacs volt és roppant mókás, továbbá folyamatosan rohangált a kertben, mint akinek állandó terelhetnékje van. Tíz évet együtt töltöttünk Szurdokpüspökiben, a lányom, a feleségem, a kutyám meg én. Az volt a TOP 10, de ez most lényegtelen.

Miután elváltunk, Otti a Mátrában maradt, de januárban Moni is Pestre költözött. Otti ekkor került hozzám, a régi párnáival és az új gyógyszereivel. Az év végére ugyanis váratlanul leromlott az állapota. Alig-alig látott, és fájdalmat okozott neki a mozgás, de a reumájával azért elevickéltünk volna még. Az igazi drámát az egyre drasztikusabb hullámokban rátörő epilepszia jelentette. Kezdetben csak negyed, de végül már másfél tablettát kapott, amitől éppúgy kidőlt, mint a rohamoktól. Négyóránként ölben vittem le, hogy elvégezze a dolgát, s aztán még mászkáljunk egy kicsit a ház körül. Nem volt ez már az igazi, kutyaéletnek sem, de elvoltunk még. És hallani sem akartam arról addig a szombatig…

„Nyugodtan sírjál” – mondta a Moni. „Ma három rohama volt – nyögtem ki végül. És arra gondoltam, hogy talán jobb lenne, ha elaltattatnám.” „Én is gondoltam rá – erősített meg Moni. – Lehetne még emelni az adagját, de az teljesen leszedálná.” „És Szurdokpüspökiben szeretném eltemetni” – tettem hozzá. „Én is ott akarok lenni – mondta erre Moni. – És a Noéminek is ott kell lennie.” „Akkor felhívom a pásztói állatorvost” – döntöttem.

Kimentem a folyosóra, hogy Otti ne hallja, de szerintem így is tudta. Szerda délutánra kértem időpontot.

Kora délután indultunk Pásztóra. Előtte összecsomagoltam a dolgait, az edényeit, a hámját, meg a hátsó ülésre egy takarót. – Most még meggondolhatjuk – gondoltam –, de aztán elfojtottam magamban.

Tizenhárom évig úgy autóztunk Ottival, hogy a legrövidebb távolság is szörnyen megviselte. Csak lihegett és reszketett, vagy vadul forgolódott. Ez a pásztói út volt az első, amit csendben és szinte mozdulatlanul töltött az ölemben. Mintha könnyíteni akart volna a helyzeten.

„Tudja, hogy mi vár rá – vélte Moni. – És azért ilyen nyugodt, mert elfogadta, és így jelzi.” – Istenem, ebbe bele lehet dögleni – gondoltam. Aztán megérkeztünk.

Leterítettük a pokrócot az orvos kertjében, és Otti mellé ültünk. Amikor megkapta az injekciót, sikított egyet, és megroggyant a lába, majd néhány másodperc múlva lefeküdt. – Te jó ég, mit tettem?! Megöltem a kutyámat! – hasított belém. Ráadásul még élt.

Azt hittem, hogy ilyenkor csak egy pillanat az egész, de a haláltusája eltartott egy percig is. Vagy valami görcstől rángott még a lába, nem tudom. Ültünk a fűben, és csak simogattuk meg bőgtünk – ahogy csak lehet, artikulálatlanul. „Biztos, hogy meghalt már?” – kérdezte végül Moni. Már egy jó ideje mozdulatlan volt.

Ráhajtottam a pokrócot és felemeltem, majd visszaültünk az autóba. Jöhetett Szurdokpüspöki.

Ott temettük el, a kertben. „Ez a Te kerted, itt nyugodtan rohangálhatsz!” – búcsúzott tőle Noémi. „Nagyon jó kutyánk voltál!” – így meg a Moni. Én pedig arra gondoltam, hogy Ottinak köszönhetem azt is, hogy egy délutánt újra négyesben töltöttünk.

Aztán körberaktuk a sírját virágokkal és kövekkel. Lassacskán indulhattunk.

Estefelé rám csörgött Bass. „Hogy bírtad?” – aggódott. „Most nem tudom elmondani” – mondtam. „Nem kéne kiírnod magadból?” – kérdezte. „Ezt nem lehet” – feleltem.

Napokkal később sem lehetett, amikor az első mondaton már túl voltam.

És most sem.

Még csak lemezt sem találtam hozzá igazán. Először az I Wanna Be Your Dog ugrott be, de az másról szól. Úgyhogy végül ennél a Little Axe-nél maradtam. Ha hűséget akarsz, vegyél kutyát. Nem tartozik a kedvenceim közé, de az a legkevesebb, ha nem hallgatom.

Majd simogatom.

Szeptember 10. Új Nem: Live at Tilos 1992. 01. 12.

Tegnap meghalt Újvári János, az Új Nem szaxofonosa. Ő már a második a csapatból két év alatt. A túróba, mi folyik itt!? – döbbentem meg. Olyan ez, mint a Tíz kicsi indián…

Újvárit kilencvenegyben ismertem meg Groningenben. Egy kulturális csereprogram keretében keveredtünk ki, hat együttes, két képzőművész meg én. Az én dolgom az volt, hogy előadást tartsak a nyolcvanas évek undergroundjáról, de közben azzal szembesültem, hogy már színre lépett a következő nemzedék. És csak lestem. Így érkeztem a nyolcvanas évekből a kilencvenes évekbe, Hollandián át. És így esett meg, hogy többek közt Andersen- és Új Nem-rajongó lettem.

Ez a két zenekar ugyanabban az évben alakult meg. Az Andersen két kazettát is összehozott, és négy klipjét játszotta az MTV, de aztán meghiúsultak a nyugati tervei, és felőrlődött a gettóban. Az énekes, David visszatért Amerikába, bár ott sem találta a helyét. Gyökértelenül és magányosan végzett vele a heroin kilencvenhat szilveszterén.

Négy évvel az Új Nem felbomlása után.

Az Új Nem magját a Résből kiváló énekes pár, Benő és Normál Méla alkotta. Újvári János, Lehoczky Károly és Gasner János a Sziámiból érkezett, így valójában csak a basszusgitáros Jeli András volt új arc. De az tény, hogy nem játszott náluk a múlt idő – vagy ha játszott, akkor valami durván ősi. Egy évad a pokolban. Groningent egy pillanat alatt lángra lobbantották vele, és minden nap rá kellett tenniük még egy lapáttal.

Emlékszem arra is, amikor Pestre érkezett Lu Edmonds haverom, a Damned és a PIL gitárosa. Alig pár héttel Groningen után. Kérdezte, hogy mit kéne meghallgatnia, én pedig elvittem a Lángba, Új Nemre. Hát ő éppen úgy tűzbe jött tőle.

De azt az isten sem gondolta volna, hogy fél év alatt szénné égnek, és annyi.

Más kérdés, hogy a Tilos az Á tizenötödik születésnapján, 2007-ben még összeálltak egy koncertre. Azt a tévé is leadta. Újvári azt mondta, hogy „túl sok nagy egyéniség volt együtt, abból fakadt a szétrobbanás”. „Valahol Berlin és Prága között” – fűzte hozzá Méla.

Egy városi legenda szerint valóban Berlin felett borult be az ég. Zúzhattak bárhogy, oda se bagóztak a népek. Kint söröztek inkább a klub előtt. És ezt nem tudták megemészteni.

Ugyan Jeli András szerint azért nem egészen így volt a sztori.

„Valójában kétszer jártunk Berlinben – árnyalta, amikor erről kérdeztem. – A Tacheles épp akkor nyílt, amikor először jutottunk ki. Minket nem kötöttek le, csak úgy odakeveredtünk, de megengedték, hogy játsszunk. Senki sem tudta, hogy mire számíthat, és iszonyúan bejött. Olyan hangos sikerünk lett, hogy azonnal eldöntöttük, a Tachelesben kezdjük majd a második turnét. Csak közben lecserélődött a személyzet, nem hirdették meg a koncertet, és épp divatba jött, hogy az Obst und Gemüse feliratú bódék előtt piáljanak az emberek. Az volt a menő. Úgyhogy tényleg nem jöttek be a koncertre. De nem hinném, hogy emiatt oszlottunk volna fel. Utána még több helyen játszottunk, és hazafelé is megálltunk, Prágában. Az viszont biztos, hogy azon az úton kezdtünk megfáradni. Talán túl intenzív volt az az év. Túl sokat voltunk együtt, nagyon együtt voltunk – aztán elfogytunk.”

Úgy fogyott el az Új Nem, ahogyan érkezett: szinte nyom nélkül. Egyetlen kazetta maradt csak utána, egy méltatlan viszonyok között készített élő felvétel. Tavalyelőtt ez jelent meg a Port.hu sorozatában CD-n.

Most a Vissza a katakombába kezdődött éppen. És csak most tűnt fel, hogy az egész lemezt újrakeverte a Gasner. Valamiért roppant fontos volt számára, hogy helyre rakja tizenhét év után.

Megvárhatta volna, hogy megjelenjen.

De nem.

Gasner János (1955–2009) – ott áll ez is a borítón.

És erre tegnap az Újvári…

De tényleg, mi folyik itt?

Ezért kérdeztem.

Az csak később ugrott be, hogy a H.U.R.K.A. Színpad Száll a kakukk-előadásában ő játszotta az indiánt.