Kalligram / Archívum / 2013 / XXII. évf. 2013. április / Egy kiadói reklámfüzet nyomában

Egy kiadói reklámfüzet nyomában

Bár nehezen lehetne Móricz második házasságának első éveit, az 1926 és 1929 közti időszakot alkotói válságként meghatározni, ez az időszak kétségtelenül nem a regényeké, sokkal inkább a Simonyi Máriával közös utazásoké (a nászúton Olaszországban, az asszonyt meglátogatva a Tátrában, magyarok nyomában Szlovenszkóban, és bemutatókon, esteken szerte az országban), illetve a színházé volt. Persze, van olyan író, akinél az 1926 és 1928 között született négy regény (A nagy fejedelem, Úri muri, Ágytakaró, Forró mezők) akár egy egész pályára elég lenne – Móricznál ez mégis a regénytől elfordulás (a színháztól remélt nagyobb anyagi sikerrel is összefüggő) ideje volt. Ebben az időszakban a leghosszabban az Úri murin dolgozott, már csak azért is, mert drámává is átírta, és kétségtelenül erről a regényről született a legtöbb értelmezés is, keletkezésétől máig. Számomra az lett a legizgalmasabb kérdés az Úri muri olvastán, vajon milyen eszközeink vannak arra, hogy, legalább valamennyire, azt a Móriczot lássuk, akit a korabeli olvasók? Megtehetjük, például, hogy az eredetileg folytatásokban közölt regényeit magában a napilapban olvassuk el – erre tettem kísérletet a Kivilágos kivirradtig kapcsán, szembesülve azzal, hogy 1924 januárjában a Pesti Napló olvasói milyen hírek, parlamenti tudósítások közt találkozhattak Móricz regényével. Az Úri muri esetében másfajta játékra van lehetőségünk – egy korabeli kiadói reklámfüzet segíthet abban, hogy kicsit beleképzeljük magunkat annak az olvasónak a helyzetébe, aki az Athenaeum Kiadó ösztönzésére megvette és elolvasta Móricz legújabb regényét. A Móricz-hagyatékban fennmaradt lapkivágatok között megtaláltam azt a kiadói prospektust, amely a hamarosan (1928. február 21-én) megjelenő Úri murit ajánlotta az olvasók figyelmébe, az Athenaeum négy másik könyve társaságában, a Könyvek, amelyek mindenkihez szólnak szlogennel. Arról ugyan nincs szó, hogy, miként a prospektusban ajánlott regények közül nem is egyben, utazhatnánk az időben, mégis másképp olvastam újra az Úri murit a következő művek társaságában: Lakatos László: A jövő házassága; Pakots József: Az ember, aki útvesztőbe jutott; Drasche-Lázár Alfréd: 2222; Ifj. Hegedüs Sándor: Sir Douglas könyve. Azt az Úri murit, amely mindmáig az egyik legismertebb, legtöbbet elemzett, színdarab-változatban is sokat játszott Móricz-regény, gimnáziumi kötelező olvasmány. És amelyet szokás elemezni a dzsentri-létforma bírálataként, az író két nőtípusát (a szent asszonyt és a férfit ellenállhatatlanul vonzó, a vesztét okozó kurtizánt) szembesítő alkotásként. (De született külön elemzés nemrég az Úri muri sokáig elhanyagolt, 25. fejezetéről, a daruvadászatról szólóról is.[1]) Ha viszont arra gondolunk, milyen regények környezetében jelent meg Móriczé, legfeljebb Babitstól a Halálfiai (1927) vagy Kosztolányi Édes Annája (1926) jut eszünkbe – mintha ezek a ma is emlegetett, tananyaggá vált szerzők afféle „tanúhegyként” maradtak volna meg egy olyan korszakból, amelyben őket még nem feltétlenül magaslatként érzékelték.

                                     

Könyvek, amelyek mindenkihez szólnak

                                   

Móricz műve a prospektusban nem a többieknél magasabb értéke okán, hanem egyetlen megjelenés előtt álló regényként kapta a legnagyobb helyet és terjedelmet. A reklámszöveg szerint Móricz „nagy író”, aki „lebilincselő, nagyszerű regényt” írt, de, például, Lakatos Lászlót is „kiváló íróként” mutatják be, akinek ez a kötete regényei közt páratlan emelkedést mutat. Arról szó sincs tehát, hogy Móriczot „húzónévként” kezelte volna a kiadó, a prospektus első oldala sem tesz különbséget a szerzők között.

Ez az öt könyv azonban, amelyet a kiadó közös szlogennel ajánlott, már műfaji szempontból is meglehetősen különneműnek látszik – leginkább Móricz és Pakots regénye áll közel műfajában egymáshoz, Lakatos és Drasche-Lázár művét tudományos-fantasztikus műnek, ifj. Hegedüsét pedig regényes útirajznak lehetne nevezni. Felvetődhet ezért a kérdés, jogos-e egyáltalán egy kiadó egy-két évének könyvtermését összeolvasni. Ha a mai helyzetből kiindulva adnék erre választ, azt mondanám, hogy a 2011-es évből nyilván nehéz lenne, mondjuk, egymás felől értelmezni Izing Róbert Támadás az űrből. A nagy budapesti ufóinvázió (Agave) és Rakovszky Zsuzsa VS (Magvető) című regényeit. Azt viszont már elképzelhetőnek tartom, hogy egyetlen kiadó brandjét és egy adott korszak irodalomban is megmutatkozó kérdéseit rajzoljuk ki az adott évben megjelenő kötetek alapján, egymás mellett olvasva el, együtt értelmezve, mondjuk, Darvasi László, Esterházy Péter vagy Grecsó Krisztián Magvető-szerzők könyveit.

Mindezek után ideje mondanom valamit arról, milyen is ez a négy, Móriczéval szemben mára teljesen elfelejtett kötet, amelyek azonos külsővel, a Korunk mesterei felirattal jelentek meg. A legkevésbé izgalmasnak a Sir Douglas könyvét találtam,[2] amely egy gazdag ír utazó főként ázsiai, afrikai kalandjairól szól ‒ az elbeszélő szerepét is betöltő ifj. Hegedüs Sándornak a belső címoldal felsorolása szerint ez a 23. (!) könyve. A Sir Douglas könyvét azért is nehéz olvasni ma, mert az egzotikus vidékeken tett utazásokról szóló beszámolót mint irodalmi műfajt a film és a televízió csaknem teljesen elsöpörte: a National Geographic csatornán futó valamely sorozat írott változatának tűnnek mostanra az ilyen művek. Ifj. Hegedüs Sándor ráadásul még a ziccereket is kihagyja: már az előszóból megtudjuk, hogy nőkről nem esik szó majd, hiszen az utazó gyűlölte ezeket a „szeszélyes teremtéseket”, de hogy honnan ez az ellenszenv, nem derült ki az elbeszélő számára, így nem tudják meg az olvasók sem. Esélyt adna a könyv fordulatossá tételére az is, ha Sir Douglas sorsát mélyebben megismernénk ‒ az utazó haláláról ugyan többször is értesülünk (ez is meglehetősen ügyetlen megoldás), de ez nem eredményez olyan fordulatot, mint Lermontov Korunk hőse című regényében, ahol a Kaukázuson utazgató, Makszim Makszimics által megfigyelt Pecsorin halála után a főhős naplójába léphetünk be. A könyvnek egyébként a Lermontovéhoz hasonló, romantikus, civilizációellenes művekhez van leginkább köze, de a Korunk hőse vagy Puskin Cigányokjának összetettségét nélkülözi.

Pakots József, aki, ha íróként nem is, de irodalmi munkásként Móricz számára is fontos volt (egy időben együtt tevékenykedtek az IGE-ben, az Írók Gazdasági Egyesületében), Az ember, aki útvesztőbe jutott című regényét a világtól elzárt, tbc-sek gyógyítására vállalkozó tüdőkórházba helyezte. Középpontjában egy házaspár áll, az orvos-férj és az orvostanhallgatóból feleséggé lett asszony, akit megérint a kórházba érkezett gyógyíthatatlan beteg, az egykori forradalmár. Vannak itt elvi vitákat folytató betegek, megjelenik a világtól elzárt tüdőbetegek felfokozott érzékisége, és egy helyét kereső, útvesztőbe került ember – a könyvet nehéz másként, mint Thomas Mann néhány évvel azelőtt megjelent Varázshegyének elég szerényen kivitelezett utánzataként olvasni. Nem értő újraírás ez, hanem másolat, de ezt a magyar olvasók közül csak azok ismerhették fel, akik a Varázshegyet eredetiben olvasták, hiszen a regény magyar fordítása akkor még nem készült el. A négy „elfeledett” könyv közül Pakotsé kíván a leginkább komoly és maradandó lenni: nemcsak filozofálás van benne, de még, ha akarom ezt így nevezni, nyelvi reflektáltság is,[3] mégsem méltatlan az, hogy ma már nem emlegetjük egyáltalán. Nemcsak az alapötlete „kölcsönzött”, de a szerkezetben, az elbeszélésmódban is több ügyetlenség van (lényeges jelenetekről csak későbbi elmesélésből értesülünk), és az asszonyban feltámadó kételyek is túl simán rendeződnek el a regény végén.

Drasche-Lázár Alfréd (akit az ajánló nem nagy vagy kiváló, hanem népszerű írónak nevez),[4] ahogy már kétkötetes regényének címe is mutatja, a távoli jövőbe, 2222-be viszi el az olvasókat. De, ahogy ez egy tudományos-fantasztikus könyvtől el is várható, legalább annyira szól a 2222 a jelenről: a jelen és a jövő szembesítését az is elősegíti, hogy a regény kezdetén a tudósok felolvasztanak egy orosz férfit, a cári család leszármazottját, akit az addigra elpusztult Moszkva romjai alatt találtak, és az ő értetlenkedésein, téblábolásán keresztül ismerhetjük meg a 2222-es év társadalmát, meglehetősen hosszú, sokszor lapozásra késztető leírásokban. (Az ajánló ugyan lebilincselően izgalmasnak nevezi a regényt, de mi mást is tett volna.)

Lakatos László A jövő házassága című regénye, amely a négy könyv közül, leginkább humora és a cselekménybonyolítás kiszámíthatatlansága miatt, egyértelműen a kedvencem lett, szintén két időt ütköztet egymással: főhőse egy eszméletvesztést követően 1927-ből, Velencéből, számára is érthetetlen módon, a huszonkettedik századba és Amerikába kerül. A regény középpontjában a férfi és a nő viszonya, a szerelem és a házasság kérdései állnak – 1927-ben és 2127-ben. A főhős, mielőtt a jövőbe kerülne, egy könyv megírására készül, hiszen az 1920-as években íróként tevékenykedik. Lakatos László regényében, az elbeszélő-főhős szájába adva találunk mára többértelművé vált, hiszen a könyvhöz (és a másik három alkotáshoz) magához is köthető mondatokat az irodalmi felejtésről, az egykori olvasottság és népszerűség szétporladásáról (amelyhez, mint látható, kétszáz évnél sokkal kevesebb is elegendő volt):

                             

„Nevem és munkám feledve. És mennyi igazság van ebben is, a művészet titokzatos erkölcsi törvényeinek milyen szép győzelme! Elbuktam? Nem is. Bukni csak a nagyok tudnak. Hogy elmúltam, hogy könyveimet nem találom egyetlen huszonkettedik századbeli könyvtár polcán, nevemet egyetlen mai lexikonban sem, nem tragédia, hanem csak egy elmúlás természetes és nyomtalan története.”[5]

                                   

Meglehet, nehéz ezek alapján elképzelni, mit tehet hozzá ez a négy regény az Úri muri értelmezéséhez. Egyrészt éppen azért vetnek fel izgalmas szempontokat, mert annyira különböznek tőle, holott kiadójuk ugyanazon olvasóközönségnek szánta őket, másrészt fontos pontokon össze is kapcsolódnak az egyik legismertebb Móricz-művel: ilyen az idő kérdése, a magyarság és európaiság (sőt, Amerika) viszonya, a házasság válsága, a testi szerelem, de az irodalmi előképekhez való viszony is.

                                 

1896-tól 2222-ig

                                 

Ha az Úri murit ezzel a négy regénnyel együtt olvassuk, a legfeltűnőbb sajátosságaként az mutatkozik meg, hogy mennyire múltba révedő könyv. Lakatos és Drasche-Lázár könyvei a jövőt, a huszonkettedik és a huszonharmadik századot szembesítik az 1920-as évekkel, de a jelenben játszódik a másik két mű is, Móricz viszont a múltba, a tizenkilencedik századba viszi vissza az olvasókat. Ha Móricz regényét olyan, sokat emlegetett húszas évekbeli regények mellé tesszük, mint Kosztolányi Aranysárkánya és Pacsirtája, egyáltalán nem látszik különösnek ez a múltba menekülés, hiszen a Kosztolányi-regények is a kettős Monarchia, a „boldog békeidők” idején játszódnak. Mintha a jelen sokakat izgató kérdéseit a korszak máig legmagasabb értékűnek tartott irodalma átengedte volna a népszerű könyvek szerzőinek – a merész következtetést azért is kockáztatom meg, mert az effajta múltba menekülés a mai napig jellemzi az egyre nehezebben körvonalazható „magas irodalmat”. (Azzal az érdekes, új árnyalattal, hogy ma a megújuló magyar krimi is történelmi, azaz nem a jelenben játszódik.)[6] Nézzük meg, hogy Lakatos László, akinek a hőse, mielőtt a jövőben eszmélne föl, a jelenről készül regényt írni, miként foglalja össze, miről is kellene szólnia egy 1920-as évekbeli regénynek:

                               

„A ma, a háború utáni világ, nagy gazdagságok és szegénységek, nagy szerelmek és nagy szeretkezések, kezdetnélküli vadság és végső bölcsesség, utazások, szenvedélyek, repülőgépek, yachtok, sport, színház, testiség, okkultizmus, mozi, tőzsde, siker, bukás, női divat, a jazz születése Amerikában és Wagner halála a Vendraminóban, a tegnap békéje és a holnap háborúja, vitustánc és dollárkölcsön, buddhizmus és térdszoknya, vegetarianizmus és táncőrület, technika és tömegszédültség, politika és autóversenyek, hossz és bessz, elméletek, testek és gépek harca.”[7]

                               

Ha nem is lehet ezt minden regényre érvényes receptnek tekinteni, mégis szembetűnő, mennyire nincs szinte nyoma sem a felsorolás bármely elemének az Úri muriban – hogyan is lehetne, hiszen Móricz nagyon határozottan megjelöli a regény idejét, amely még az 1899-ben játszódó Kivilágos kivirradtignál is korábbra, 1896-ra tehető:

                                       

„Akkor rámeredt a falon függő naptárra, s azt nézte: Június. Később a számot nézte: 7. Nézte, de nem gondolt hozzá semmit. Azt úgyis tudta, hogy péntek van, s azt is, hogy a Millénium nagy esztendeje.”[8]

                               

A múltban játszódó Móricz-regény ráadásul mintha még inkább a múltba nyúlna, érzékeltetve a műbeli világ mozdulatlanságát, ősi eredetét: Csörgheő Csuli kedvenc kandisznója olyan, mint egy „őskori állat”, az alföldi urak úgy isznak, mint a „mulató istenek”, s Szakhmáry Zoltán úgy érzi, a magyarok nem a Vereckei-szoroson keresztül jöttek be, az ő vére „itt csörgött” már „az ősidőkben”. A puszta pedig egyenesen az emberek előtti ősóceánhoz hasonlít: „Lassan egészen sötét lett. Az a különös pusztai sötétség, amelynek se csillaga, se holdja, fekete ködfelhők boronganak a puszta felett, mintha a tengert álmodná vissza a föld, s a mozgó lény a tenger fenekén lézengene, mint a nagy óceánok titkos állatai.”[9] De van olyan szereplője az Úri murinak, a többször is idegenként emlegetett könyvügynök, Lekenczey Muki, aki ugyan földrajzi értelemben érkezett messziről, mégis ő az, aki „látja a jövőt”, legalábbis a jövő tanyáját. (Mellette még a zenetanár, Wagner az, aki kívülről lát rá a regénybeli világra.) A két, tudományos-fantasztikus regény az időutazás segítségével biztosítja az „idegen tekintetet” – Móricz, bár rejtettebb és összetettebb módon, de ugyanazzal a fogással él, mint Lakatos és Drasche-Lázár, hiszen egy regénybeli világot egyszerre mutat meg belülről és kívülről az olvasóknak, a saját és az idegen feszültségét megteremtve. A távolság tehát a regények közt nem is olyan nagy, mint gondolnánk – a közelség már akkor is érzékelhető, ha az Úri muri pontos dátumjelölése mellé tesszük a másik két regény hasonló részleteit:

                                 

„Durgan tanár csodálatos kísérletének híre futótűzként terjedt el az egész világon. Még aznap, 2222. szeptember 26-án, délután, külön riadóval jelezték az összes rádióállomások, a legelrejtettebb kunyhókban is, a szenzációs ujságot és másnap reggel a hírlapok hasábokat hoztak róla.”[10]

                             

„‒ Pontos választ kérünk. Ön azt mondja, hogy huszonnégy óráig aludt. Tessék ezt bizonyítani. Milyen nap van ma?

‒ Kedd. 1927. augusztus 23-ika.

Három rémült arc meredt rám és egymásra.

‒ Hogyan!? Mondja mégegyszer.

Azt hittem, hogy az előbb túlhalkan beszéltem.

‒ Kedd. 1927. augusztus 23-ika.

‒ Micsoda?

‒ Tegnap hétfő volt, 1927. augusztus 22-ike.

Nagy csend. Azután a főorvos fuldokolva és dadogva.

‒ Szerencsétlen!... Hogyan mondhatja, hogy ma 1927 van, amikor ma 2127 van, igaz, hogy augusztus 23-ika, de a 2127-ik esztendő.”[11]

                                       

Pakots József regénye ugyan a cselekmény pontos idejét nem adja meg, de többször reflektál az első világháború után kialakult helyzetre, hiszen az a férfi, akibe a főorvos felesége beleszeret, mind a háborúban, mind az azt követő forradalmakban tevékenyen részt vállalt, a szanatórium egyik olasz betege pedig már a regény kezdetén emlegeti, hogy az antant nagyhatalmaknak szembe kell nézniük a trianoni béke revíziójával. De még Hegedüs Sándor könyve is, számomra kissé váratlanul (a korabeli olvasó számára bizonyára nem) egy Trianon-sirató futammal zárul, hiszen az elbeszélőnek egy francia koldusról a megcsonkított Magyarország jut eszébe:

                               

„...én megdöbbenve néztem ezt a rőtszakállú embert, akinek a nagy szemeiből iszonyú fájdalom sugárzott felém. És ez az iszonyú fájdalom bennem fölkeltette a részvét minden erejét, pedig annak a nemzetnek fia volt ez a szerencsétlen, aki a Trianon szörnyű amputálását sujtotta mireánk. Megrendülve hagytam el a Laghet kis templomát és nem tudtam másra gondolni, mint arra a lehulló százhúsz karra és lábra, amelyet egy őrült elpusztít az ép testről, éppúgy, ahogy a mi hazánkról lefaragta egy őrült tévedés az ép tagokat és mi keressük és könnyezünk és a mi szemünkből és a mi szívünkből is az a fájdalom tör elő, mint annak a szerencsétlen francia koldusnak a szeméből, aki önhibáján kívül áldozata lett egy borzasztó dolognak. Úgy látszik, az őrültség a szenvedélynek oly faja, amely koronként egyénben, néha nagy milliós embertömegben és nemzetekben is kitör s akkor végigszáguld a földrészen és milliószámra lekaszálja, sírba dönti az embereket, hogy azok sírba hulljanak, s aztán mikor elvonul és elmúlik ez a borzasztó betegség, akkor az életbenmaradottak újra megpróbálják összerakni a romokból az életet és kezdik magyarázni maguknak és másoknak, hogy miért is volt ez, miért kellett ennyi életet kiirtani, miért kellett ennyi kegyetlenséget elkövetni.”[12]

                             

Nem állítom, hogy Móricz regénye kevesebb lenne a többinél amiatt, hogy nem a jelenben vagy a jövőben, hanem a múltban játszódik – nem kérdéses, hogy az Úri muri a reklámozott könyveknél a cselekményét, nyelvét, elbeszélésmódját, hősei összetettségét tekintve is kidolgozottabb regény. De a húszas évek égető kérdéseihez legfeljebb annyiban szól hozzá, hogy megmutatja a múlttól elszakadni nem tudó magyar világot, olyan regényalakokat megrajzolva, akik még a vasúttal sem tudnak megbékélni – teszi mindezt a háború előttihez képest alapjaiban megrendült világban, amelyben már a modernizáció számos jelenségével kellett szembenézni, és ahol az emberek azzal a tapasztalattal is kénytelenek voltak felvérteződni, hogy a technikai fejlődés, ha fegyvereket ad az emberek kezébe, pusztító is lehet.

                                   

A magyarság nagy problémái

                           

A prospektus első oldalán nemcsak a szerzők méltatását olvashatjuk, de azt a reklámszöveget is, amely „a magyarság nagy problémáit” feltáró munkákat ajánl az olvasóknak. Hogy az Úri muri a magyarság sorskérdéseivel foglalkozik, már a gimnáziumban megtanulhatjuk, valahogy úgy, hogy Móricz ebben a regényében leleplezi a dzsentri-mentalitást, azt, hogy a múltból kilépni nem tudó vidéki Magyarország miként húzza vissza a kitörni és modernizálódni kívánó Szakhmáry Zoltánt, meg felmutatja, hogy az úr–szolga viszony milyen egyenlőtlenségeket teremt. Ha viszont a többi regénnyel együtt olvassuk el Móriczét, az is feltűnő, hogy nála a „magyarság nagy problémái” mennyire elszigetelten, a külvilágtól elzártan mutatkoznak meg. Míg a prospektusban ajánlott könyvek Európa válságjelenségeit igyekeztek előtérbe hozni, Amerikát, sőt, Ázsiát is érintve, addig az Úri muri hőseitől még Budapest is igen távol van: aki oda elutazik, mint Rozika, mintha meghalna, a mítoszok saját világából kilépve az idegenségbe zuhanna bele. Csörgheő Csuli külföldön sem járt soha, s Magyarország számára mintha szigetként létezne a világban:

                               

„A magyar jövő. Ennek a kis magyarságnak a titokzatos élete itt Európa közepén. Mily különös és milyen reménytelen. Az ember él s él, s leél egy fél életet, s eszik és iszik és mulat és búsul, de az ország sorsa eszébe sem jut, pedig ez a mindennap. Mintha nem is volna az ország határán kívül világ, mintha óriási falak vennének körül bennünket. Milyen távol van a német császár az alföldi kisúrtól. Ő is van, meg mi is vagyunk. De hogy a német császár valamit tehet, vagy valamiképpen belefolyhat a magyar jövőbe, ez egy olyan fogalom, amely soha meg nem érinti a magyar koponyákat.”[13]

                       

Az 1920-as évekből a tizenkilencedik század végére visszavitt olvasó, természetesen, úgy olvashatta az Úri murit, hogy már tudta, hiszen a világháború, az ezt követő forradalmak, majd a trianoni határrendezés világossá tették: Magyarországot nem veszik körbe óriási falak. A regény saját világukba zárt hőseinek magyar bánatát éppen a megírás és az olvasás idején már jelenné vált, de akkor még ködösnek tűnő jövő mélyíti el. A bezárkózás ugyanakkor az Úri muriban nem a magyarság egyediségét megmutató, és így büszkén nagyra értékelt tulajdonság, hiszen a fogság, a kalitka, a pusztulás képzeteit is előhívja:

                                     

„Mert a nagy alföldi város, a maga mogorván primitív képével egy gazdag és csodálatos lápvilágot takar. Annyi élet fojtódik itt le, s lesz kívülről egyszínűvé… Ezek a tanárok, akik az ország legtávolabbi részeiből vetődtek ide, ismeretlenül, hivatali kinevezés útján, ezek az intellektuelek, akik az egyetemeken a kultúrélet ábrándjaival nőttek fel, s egy új Magyarországot hordanak a szívükben, ahogy lekerülnek az Alföld porába, a fátlan és porban fürdő városba, összetört ambícióval, magukra maradva, a családi élet kis kalitjába zárva, fokról fokra törnek le, mint ahogy a madárnak a fogságban elhullanak a tollai s elgyengülnek a szárnyizmai…”[14]

                           

Pakots József Magyarországtól távoli helyszínre tette jelenben játszódó regényét: orvos-főhősét, a magyar tuberkulózis-specialistát már az első jelenetben tengerparton ülve látjuk, a szanatóriumban olasz, svájci, szerb betegek ugyanúgy megfordulnak, mint angol tengerésztisztek, Pest pedig csak egy végül meghiúsult utazás lehetséges helyszíneként kerül szóba. Ebben az egész Európára nyitott regényvilágban Magyarországról csak beszélnek, de egészen másként, mint az Úri muriban, ahol Dobokay Bandi, szolgálaton kívüli őrnagy azért jött haza külföldről, mert belebetegedett a honvágyba. A jövő házassága még határozottabban jelzi, hogy a színtere Európa, s az európai kultúra válságáról kíván szólni – a főhős Velencéből, a Lidóról kerül át Amerikába, s az átugrott kétszáz év alatt Európa vészesen elszegényedett régiója lett a világnak, amely 2127-re a Japán-Kínai Birodalom és az Amerikai Császárság közé szorult. A 2222 pedig egyenesen Amerikában játszódik, s az 1922-ben lefagyasztott orosznak nem Magyarország, hanem egykori hazája teljes pusztulásával kell szembesülnie.

Az önmagába zárt Magyarországon és a magyar pusztán játszódó Úri muriban azonban a kivonulás, a saját világ megteremtésének igénye, a szigetre menekülés szétfoszló illúziója ugyanúgy megjelenik, mint Lakatos László európai és amerikai helyszíneken játszódó regényében. Nemcsak Magyarország képez szigetet Európában, Szakhmáry Zoltán a saját tanyáján mintha a jövőt teremtené meg, dús növényzetű oázist hozva létre a korábbi kecskelegelő helyén. Lakatos elbeszélő-főhőse egyenesen az „idő Robinsonjának” nevezi önmagát, de nemcsak azért kerül szigetre, mert egy másik időbe lép át – Amerika császárnője ráveszi arra, hogy szökjenek meg együtt a Huszonkettedik Szigetre, amely éppen olyan, mint a velencei Lidó a huszadik században. Az egyik regényben tehát az elképzelt jövő, a másikban a nosztalgiával áhított múlt képez szigetet – s mindkettőre a vágyott nő kedvéért költözik a férfi főhős.

                                           

Parázsló, perzselő vágy

                                 

Szakhmáry a kis summáslány, Rozika kedvéért teremt paradicsomot a pusztán – a buja növényzettel körülvett ház, benne a vágykeltő és a vágyak kielégítésére mindig kész lánnyal, mintha önmagában is szexuális szimbólum lenne. Holott ez a regény messze nem tartozik a testi egyesülésről, a szeretkezésről nyíltan beszélő Móricz-művek közé. Miközben az Úri muri egyértelművé teszi, hogy főhősét a testi vágy kergeti frigid felesége mellől Rozikához, az aktusok leírásában meglehetősen szemérmes: a szeretkezés jelzésére az „egészen megcsókolta” fordulat szolgál, az aktusoknak pedig a szöveg csak az elejét és a végét jelöli meg. Holott Szakhmáry számára az egyik leggyötrőbb dilemma az, miként lehet a gyerekek közös felnevelésére létrejött, „gazdasági társaságként” is működő, a társadalom alapegységét képező házasságot akkor fenntartani, ha a férfit a nemi vágy egy másik nő felé hajtja – amikor a regény elején két, „szerelmi párbajt” kezdő legyet néz, amelyek meglehetősen hamar végeznek az aktussal, majd az egyik erre, a másik arra repül, meg is jegyzi: „Így kék ezt csinálni […] az embernek is. Nem volna annyi fájdalom…”[15]

Azt, hogy Móricznak a házasság válsága az egyik legfontosabb témája volt, leginkább személyes életével szokták magyarázni, holott, ha az Úri murit Lakatos László, Drasche-Lázár Alfréd vagy Pakots József regénye mellé tesszük (és még csak nem is olvasunk hozzá mást, például korabeli újságcikkeket a polgári házasság válságáról), jól látszik, hogy az 1920-as éveknek mennyire fontos problémája áll Szakhmáry egyéninek és egyedinek látszó tragédiája mögött. A jövő házassága már a címbe is a férfi–nő kapcsolatot emeli: Lakatos a nők egyenjogúvá válásának általa elképzelt következményeit mutatja meg azzal, hogy 2127-ben a gyermekek már az anyjuk nevét viselik, létrejön a többférjűség, s a huszonkettedik században a nők nadrágban, a férfiak tógaszerű szoknyában járnak. Pakots József regénye egy huszadik századi házassággal kérdez rá a nők helyzetére, az alárendeltség és az egyenjogúság feszültségére – a főhősnő, Lujza, a férje kedvéért mond le az orvosi karrierről, és a forradalmár Romhai hatására döbben rá hirtelen arra, hogy lehetséges, mégsem elégíti ki a hátteret biztosító feleség szerepe. (A regény címe így vonatkozik őrá is, hiszen a Romhai sírkövére vésetett idézethez képest – „A férfiúnak, aki útvesztőbe jutott és akit Isten bekerített köröskörül. Jób könyve, III. 23.” - a címben a férfiú helyére az ember kerül.) Pakots mindent szépen visszarendez a regény végére, a kicsit tétovázó, útvesztőbe került hősnő visszamenekül férjének izmos, védelmező karjaiba. Érdekes módon ez az egyébként színvonalában Móriczéhoz nem mérhető regény sokkal részletesebben ír le egy szerelmi jelenetet, talán Lujza első orgazmusát (hiszen a kehely a huszadik század elejének egyik kifejezése volt a női nemi szervre), mint az Úri muri:

                               

„Most levetette minden tartózkodását, azt a szemérmet, amely mindig majdnem szüziessé tette, s amellyel úgy lebegett a dolgok felett, a szerelem brutális gesztusai, érzéki kilobbanásai, vad lendületei felett, mint valami könnyed, testetlen szellem. Most asszony volt, igazi, szerelmes, párzó illatú asszony, a nő, akiben ott bujkál a bestia, a nő, aki lelkéről egymásután suhogtatja le lepleit, hogy ott álljon a maga kivillanó, dús meztelenségében, a rengő kebleivel, a halmok csúcsán barnáló csókrózsákkal, a remegő csípőivel, az egész magamegadó, sürgető, parázsló, perzselő vágyával… Most először, legelőször pattant fel e nő zárt, szemérmes kelyhe, hogy részegen igya, habzsolja a szerelem piros borát…”[16]

                                     

A 2222-ben a testi együttlét neve „egyáramúság” lesz, megtörténtét ugyan mindenki észreveszi, de leírást róla nem kapunk – holott Iván Nyikolájevics afféle huszonharmadik századi orosz Turi Daniként, vonzó barbárként, hihetetlen erővel vonzza az ágyába a gyönyörű amerikai nőket. Ez a regény a féltékenységnek, a megcsalásnak, a szerelmi játszmáknak a hiányát köti a 2222-es évhez (olyannyira, hogy az egyik hősnő, miután barátnője partnerével testi kapcsolatot létesít, szégyenében azonnal öngyilkos lesz) – olyan tiszta viszonyokat mutat meg tehát, amelyek az 1920-as évekből nyilvánvalóan kínzóan hiányoztak.

                         

Közvetítő állomás, cserekereskedő, handlé

                           

Bár ma már egyre kevésbé elfogadható magas irodalomról beszélni a könnyűvel, népszerűvel szemben (és nem tett ilyen megkülönböztetést a húszas évek végi athenaeumos könyvajánló sem), mégis szokás olyan módon gondolkodni értékes könyvekről és az olvasót kiszolgálni kívánókról, hogy az előbbi megújítja az irodalmi beszédmódot, műfajt teremt, újraír korábbi irodalmi műveket, kirajzolva egy hagyományvonalat, az utóbbi pedig csak felhasznál műfaji sémákat, lemásol korábbi, sikeres alkotásokat. Leginkább Pakots Józsefnél látszik az, hogy semmit sem tesz hozzá Thomas Mann Varázshegyéhez, csak átemeli néhány alapötletét, és kicsit lebutítva átadja őket a magyar olvasónak – de nem azért, mert szórakoztató, Thomas Mann-nál közérthetőbb kíván lenni, talán inkább azért, mert lenyűgözte ugyan a német nagyregény, de továbbírni, újraértelmezni nem tudta. Móricz regénye ezzel szemben értelmezi és továbbírja Jókai Mór a magyar olvasó számára jól ismert Az arany emberét – nem másolva az elődöt, éppen azt mutatva meg, hogy Szakhmáry nem ismételheti meg Tímár Mihály sorsát.

Jókai és Móricz hősét a két nő közti őrlődés és a szigetre menekülés egyaránt szorosan összeköti: mintha a hideg, alabástrom-szerű Tímea és a természetes, szerelmet adó Noémi kettőse ismétlődne meg Rhédey Eszterben és Rozikában. Abban a Rozikában, akinek Szakhmáry Paradicsomot idéző, gyümölcsfákkal teleültetett, dús növényzetű kertet épít, ahhoz hasonlót, amilyet Tímár Mihály pillantott meg a Senki szigetére lépve:

                           

„Egy rendezett kert, valami öt-hat holdra terjedő, nem sorba, de szabályosan csoportokba ültetett gyümölcsfákkal, amiknek ágait földig húzza édes terhük. Aranyló, pirosló gyümölcsnek ágait földig húzza édes terhük. Aranyló, pirosló gyümölccsel rakva alma- és körtefák; a szilvafák minden faja, mintha rózsa- vagy liliomcsokor volna a ragyogó gyümölcstől; a fűben a láb előtt terítve hever a lehullott fölösleg fölszedetlen. Közben egész bozótot képez a málna, ribiszke és köszméte, s a terebély fák hézagait aranyszínű lecsüggő gyümölcságaival tölti be a cidoni alma, a birs.”[17]

                     

De Szakhmáry nem tud elmenekülni, sem a felesége, sem a világ elől. Tímár Mihály még eljátszhatja a halált, Móricz hőse számára már csak a valódi öngyilkosság marad. De előtte még arra is rá kell döbbennie, hogy az ő Rozikája nem olyan, mint Jókai Noémije volt, a házassága nem azért boldogtalan, mert nem a megfelelő feleséget választotta, és Rhédey Eszter mást szeret, hanem azért, mert, miként azt Móricz sokszor, sokféleképpen igyekezett megírni, a házasságban elmúlik a szerelem. Rozika éppúgy illúzió csak, mint a tanyán megteremtett tündérkert – előbb a lányt veszíti el Szakhmáry, majd önmagával együtt a „szigetét” is elpusztítja. Mintha az a tűz égetné porrá, amellyel korábban Rozikáért lángolt.[18]

A két tudományos-fantasztikus regényben nem is érdemes keresnünk effajta, az értelmezést is gazdagító irodalmi párbeszédet. Lakatos Lászlónál mégis van egy jelenet, ahol a szövegvándorlással szembesül az író-főhős, annak is azzal a változatával, ami aligha több egyszerű lopásnál. A férfi a huszonkettedik században egy színházban ül, és egyszer csak felfedezi, hogy az éppen játszott angol vígjáték egyik jelenetét az ő egykori, huszadik századi darabjából lopták el. Majd gondolkodni kezd, és rájön, hogy ő maga is lopta ezt a jelenetet egy „tizenkilencedik századbeli francia író darabjából, aki azt viszont egy tizennyolcadik századbeli német komédiából csente el, de ez a német komédia egy korábbi spanyol darab nyomán készült, amelynek őse kimutathatóan egy olasz commedia dell arte volt, amelyet egy Erzsébet-korabeli angol drámából készítettek és ezt az angol darabot…”[19] Majd sajátos meghatározást ad a szövegek vándorlásáról:

                                 

„Amit én csináltam, amit én éreztem, amit én gondoltam ki, jóhiszeműen, de közepes tehetséggel, minden, egy egész kis könyvtár elmult és elveszett az idők árjában. Művem elporladt és minden belőle az utolsó betű is, ami az enyém volt. De túlélt engem és túlélte munkámat az, ami benne nem volt az enyém, a lopott helyzet, a halhatatlan közhely, a sokezeréves banalitás, az elmúlhatatlan ostobaság, az örökéletű giccs. Valamikor azt hittem író vagyok, most tudom, nem író voltam, csak közvetítő állomás, cserekereskedő és handlé a színház sokezeréves zsibvásárán, mérföldkő a butaság, a tolvajság és a halhatatlanság országútján…”[20]

                                   

Lakatos László könyvében több helyen is beleütközünk abba a megsejtésbe, hogy a felejtéssel minden írónak számolnia kell – ha az Athenaeum prospektusára gondolunk, azt látjuk, hogy az ötből egyetlen könyv, Móricz Úri murija nem porladt el, pedig még nem is vagyunk a huszonkettedik vagy a huszonharmadik században. De az elfelejtett könyvek és szerzők is új életre kelthetők, ha elolvassuk őket – és még egy unalomig ismert regény újraolvasásában is segíthetnek.

                                       

                             

[1] Ld. Benyovszky Krisztián, Fosztogatás. Móricz-elemzések, Pozsony, Kalligram, 2010, 66–88.

[2] Ezt a könyvet egyébként a kiadó is elkülönítette a többitől: narancssárga borítóval jelent meg a többiek középkékjével szemben.

[3] Ha a következő elmélkedést hangalakról és jelentésről ennek minősíthetjük: „Ez a de váratlanul úgy belehasított a szívébe. Mi az, hogy de? Miért a tagadás e konok, értelmetlen szavacskája? Mi a jelentése most, az ő gondolataiban, az urával kapcsolatban? Eddig sohasem merült fel benne ez a szó, amikor az ura valamit mondott, akart, vagy cselekedett. De… de… Mi következik utána? És miért de? Egyáltalán ez a szó! És minden szó. Hogyan keletkezik egy ilyen szó, a betűk egymásutánja? És miért éppen ilyen egymásutánban és ezek a betűk? Alapjában a szavak keletkezése csupa rejtelem. Ha még valamely hangot, a természet hangját, valami zenei utánzatot fejez ki a szó. Abban van értelem. De akkor minden ország, nép nyelvében egyformán kellene hangzania. De ahány nép, ország, faj és vidék, annyi nyelv és annyi különböző szó.” Pakots József, Az ember, aki útvesztőbe jutott, Budapest, Athenaeum, 1927, 33.

[4] És a nevét egészen máshonnan lehet ismerni – ő volt az egyik, aki magyar részről aláírta a trianoni békeszerződést: „A delegációvezető Apponyi Albert vagy a külügyminiszter Teleki Pál helyett – akik egyébként mindketten vállalták volna az aláírást – két kevésbé ismert miniszteri rangú köztisztviselőre, Benárd Ágoston népjóléti és munkaügyi miniszterre és Drasche-Lázár Alfréd követre hárult e feladat, akik később csakugyan nem játszottak meghatározó szerepet a politikában.” Zeidler Miklós, A revíziós gondolat, Pozsony, Kalligram, 2009, 40.

[5] Lakatos László, A jövő házassága, Budapest, Athenaeum, 1927, 185.

[6] Ez ellen szólalt fel Bán Zoltán András, az Élet és Irodalom 2011. július 15-i számában közölt Ex Librisében, Kondor Vilmos és Baráth Katalin egy-egy új történelmi krimije kapcsán: „E két új történelmi krimi olvastán egy elvi megfontolás talán leszűrhető: amíg a mai magyar szerzők nem jönnek rá, hogy az úgynevezett könnyebb fajsúlyú irodalomnak csak és kizárólag a mai magyar élet lehet a punctum saliense, az egyedül érvényes közege, addig csak jobb-rosszabb stílusgyakorlatokat olvashatunk ebben a zsánerben. Minek a múltba utazgatni, helytörténeti művekből kiollózott részletekkel festeni a szerzők által soha nem látott tájakat-korokat, amikor a bűn itt és most az utcán hever.”

[7] Lakatos, i. m. 12.

[8] Móricz Zsigmond, Úri muri. Regény és dráma, a szöveget gondozta, a jegyzeteket és az utószót írta H. Bagó Ilona, Budapest, Európa, 2007, 5.

[9] Móricz, Úri muri, 67.

[10] Drasche-Lázár Alfréd, 2222 I., Budapest, Athenaeum, 1927, 24.

[11] Lakatos, i. m. 32.

[12] ifj. Hegedüs Sándor, Sir Douglas könyve, Budapest, Athenaeum, 1927, 150–151.

[13] Móricz, Úri muri, 57–58.

[14] Móricz, Úri muri, 230.

[15] Móricz, Úri muri, 8.

[16] Pakots, i. m. 52–53. Talán azt sem érdektelen itt megjegyezni, hogy Erdős Renée-nek a női orgazmusról (is) szóló, óriási vihart kavart, nagy népszerűségre szert tett regénye, A nagy sikoly, már 1923-ban megjelent.

[17] Jókai Mór, Az arany ember, Budapest, Magyar Helikon, 1969, 56.

[18] A Móricz-recepcióban Bori Imre figyelt fel erre a párhuzamra: „mintha reprodukálható lenne Az arany ember Senki szigetének idillje! […] Rozika nem Noémi már, és Szakhmáry Zoltán sem Timár Mihály. Az ő kezében az arany salakká válik, az érték devalválódik, hiszen a summáslányt maga prostituálta, amikor szeretőjévé tette.” Bori Imre, Móricz Zsigmond prózája (Értelmezési kísérlet), Újvidék, Forum, 1982, 154. Oláh Gábor pedig, legalábbis Móricz naplójának tanúsága szerint, 1924. december 8-án, amikor elolvasta az Ámor és Psyché című drámát, a következő felfedezést tette íróbarátja akkori életével kapcsolatban: „Barátom, neked egy titkod van. Te vagy az Aranyember, és van neked egy Senki szigeted és egy Noémid.” Móricz Zsigmond, Naplók 1924–1925, szerkesztette Cséve Anna, Budapest, Noran, 2010, 196.

[19] Lakatos, i. m. 219–220.

[20] Lakatos, i. m. 219–220.