Hajsza

Éles fény hatol a szemembe, amikor kilépek a kávézó ajtaján. Valaki meglökte a vállam, de hiába nézek vissza, nem látok szinte semmit. A szemüvegem teljesen homályos. Foltok, tompa színek, néha villogás, de leginkább csak szürkeség. A körvonalak teljesen bizonytalanok. Hallani is csak a szitáló esőt hallom, a járdának csapódó egészen apró cseppek neszezését, amint szép fokozatosan elhalnak, szétoszlanak körülöttem. Aztán kezd tisztulni a kép. A szememben cikázó villámok egyre gyengülnek. Nincs bennem semmi áhítat, semmi nosztalgia. Mintha kihűlne egy kicsit a világ – pedig elég régen jártam itt. Az Akadémia épülete fölött még mindig ott tornyosul az a szörnyeteg; egy rovar. Hatalmas hosszú teste belevész a ködbe, a párába, nem is tudom, mi ez, ami ül a város fölött. Pedig vártam a telet, az arcomba nyomuló hideg levegővel, a tisztulással, de itt, mint a bűntudat, ez a valami terpeszkedik, és minél közelebb vagyunk az éjfélhez, annál sötétebb. Amikor délután megérkeztem az egész éjszakás utazást követően, gondoltam, beugrok egy kávéra; ezen a helyen mindig történik valami izgalmas, és azon kívül, hogy szétmentünk B-vel, s a huzavonának, ami tartott vagy egy évig, hogy végre rászántuk magunkat a szétköltözésre, vége lett, nem történt mostanában semmi sem velem. Egy férfi kétszer is elaludt a pultnál. Először csak bökdösték a mellette ülők, aztán már üvöltözött vele a csapos is, hogy menjen inkább haza a picsába, pihenje ki magát, és ne itt csorgassa az italát, s legfőképp a nyálát, rá a poharakra, mert amúgy is elég szar mostanában a forgalom. Egyébként B. anyja nehezítette a helyzetet, aki az utóbbi időben velünk lakott. Négy évig voltunk házasok, ami, ha úgy vesszük, sok is, de valójában arra sem elég, hogy megszokjam és megértsem; miért is kell nekem két nővel együtt élnem, amikor egy is éppen elég. Főleg, hogy B. anyja állandóan azzal nyaggatott, hogy jó volna már egy unoka. Méghozzá egy lány. Mert csakis lány lehet, ő a fiúkat, és legfőképp a férfiakat, gyűlöli, igen, nem riad vissza ettől a kifejezéstől, így mondta ezt a szemembe az egyik vacsora után, két gerezd mandarin látványra kissé nyálkás elharapása közben. Mindig meglep egyébként, hogy az ehhez hasonló részletek megmaradnak a fejemben, holott arra például nem emlékszem, hogy fehér vagy inkább vajszínű volt-e B. ruhája az esküvőn. Szóval, olyan idő volt, mint most is, csak nagyobb szél, szemerkélt az eső, és az udvarunkon álló fa egyik ágát ütemesen a ház oldalához csapdosták az egyre erősödő lökések a gyűlöletről szóló mondat elhangzása közben. Nem tudtam nem jelként értelmezni mindezt, csak épp nem voltam benne biztos, hogy az volna-e a helyes, ha egy jó nagy ütéssel kiteríteném B. anyját, érzékeltetve, miként is manifesztálódik a gyűlölet, vagy egyszerűen csak vegyem a kabátom és sétáljak egyet a viharban. Közben persze nem lepett meg, amit mondott, inkább csak az zavart, ahogy mondta. B. anyjának van egy vágás a száján, még gyerekkori sérülés. Egyszer el is mesélte, hogyan történt az eset, de már nem emlékszem pontosan a történetre. A lényeg az, hogy ha ideges volt, ami egyébként kizárólag akkor történt meg, ha férfiakról beszélt – vagyis meglehetősen gyakran –, akkor a két ajka valami egészen furcsa alakzatba rendeződött, és nekem folyamatosan bűntudatom volt az undor miatt. Miközben hevesen gesztikulált és beszélt, azt éreztem, hogy nem kéne ezt éreznem, de nem volt mit tenni. Mellesleg azért élt velünk, mert a combnyaktörése után, ő úgy ítélte meg, nem képes többé egyedül ellátni magát, nem is hajlandó többet dolgozni. Még a kórházban, a gyógyulása közben közölte a csodás hírt B-vel, s csak akkor szembesültem a kialakult, onnantól pedig állandósult szituációval, amikor egyik este, hazaérve, ott találtam a mamát annyi cuccal, ami egy szeretetszolgálat számára is már-már kellemetlen egyszerre, ha hozzák, ha adják. Holott teljesen felépült. Takarított egész nap, tisztaságmániáját az utolsó porszemig kiélvezve, és én ezután majdnem minden este azt bámultam, valamiféle negatív transzban, milyen akkurátusan szedegeti össze a bolyhos szőnyegről a legapróbb porszemeket, vagy hát nem is tudom, igazából, miket, mert én nem láttam ott semmit sohasem. Elegem van ebből az állandó rendetlenségből, mondta tökéletes nyugalommal, ami még a szedegetésnél is jobban kiborított. De hát, elege lett B. apjából is, aki elég sokat ivott, kétségtelen. És nem volt az a barátkozós fajta. Én mégis szerettem. Pedig talán ha tíz mondatot beszéltem vele az első két évben, amíg még volt hozzá valamiféle közünk. Nem volt agresszív, ő egyszerűen csak elment, ivott, aztán hazatért és lefeküdt. Még enni se kért. Nem is láttam soha, hogy ételt emelt volna a szájához, ami azért elég meglepő. Én bezzeg, mikor hazaérek egy komoly ivás után, rendszerint megtámadom a hűtőszekrényt egy kiadós gyomorrontás és fosás reményében. Amikor ittunk, akkor sem beszélt, pedig látszott rajta, hogy nagyon sok minden lehet abban az irigylésre méltóan szép, ősz fejében. Tehát ivott, és nem beszélt. Bizonyára ezt a két dolgot így nem szabad, ha az ember relatíve boldogan akar együtt élni egy nővel, és ezt ott, szavak nélkül, egy üveg pálinka mellett megtanultam. Szóval, B. anyja eljött és beköltözött hozzánk. Átvette az irányítást, ami sosem volt valójában a kezemben. Azt hiszem, mindig is arra törekedtem, hogy minden folyjon csak természetesen, de ezt az odaköltözés-dolgot alaposan át kellett volna beszélni, most már tudom. Meg kellett volna tervezni, hogyan mondjak egyértelmű nemet, de amikor hazaértem, már megint csak nem volt mit tenni.

Sárgán villognak a lámpák a Wesselényi utca sarkán. Legalább két órám van még addig, amíg visszamehetek G-hez; délután már fent jártam nála, lepakoltam, mivel megengedte, hogy nála lakjak, ameddig nincs saját albérletem meg munkám. Pénzem az van, csak terveim nincsenek. Mintha valaki hozzám érne. Megfordulok. Senki. Hunyorogva látom, hogy egy női fehérnemű-szaküzlet van szemben, a kirakatból pedig egy hatalmas szemű, kreol nő néz rám buján. Erősen fúj a szél, így nyilván csak az legyintett meg. Közben valami rothadt gyümölcsszagot hoz, mintha pálinkát főznének a közelben. A sarkon áll egy nő, vagy inkább lány. Hosszú harisnyát visel egy egészen rövid szoknya kíséretében, ami – úgy tűnik – nincs is. Mintha csak rátapadt volna a testére, vagy csak úgy hanyagul oda lenne illesztve. Nem takar az semmit, s amit mégis, azt meg az ember amúgy is igyekszik elképzelni – persze képtelen rá. Vöröses haját fújja a szél. Miközben elfordul, egészen úgy fest; arcának egyik fele fehér márványból van és csurog rajta a víz, a másik pedig egy bokor rózsa, ami mindjárt lángra lobban. Húszévesnek látszik, és ez a legjobb esetben is azt jelenti, hogy tizenhat. Kétségtelen, néhány másodperc után annyit látok, hogy egy fűtött szobában vagyunk, gyér világítás mellett veszem le róla a csöppnyi szoknyát, húzom le a harisnyát, ő csak nevet, előreomlik a haja, befedi az arcát, de még a melleit is. És ahogy újra hozzáérek, akárha vízbe nyúlnék, szinte elmerül a kezem. Már az arcom is vizes. Dudálás. Tapogatok valamit és egyértelműen érzem, hogy ez nem egy női test, hanem a tocsogó kabátom oldala, ami olyan nedves, mintha behugyoztam volna. Megint csak ott tartok, hogy nem látok semmit. Mivel a kabátomnak már úgyis mindegy, és az alatta lévő ruháim is lassan és egészen magabiztosan szivárogtatják át magukon az útról rám köpött szennyet, megpróbálom ismét láthatóvá tenni a magam számára az utcát és vele együtt a lányt. Leveszem a szemüvegem, törölgetem, de ennek így semmi értelme. Zuhog az eső. A lány sehol. Talán nem is létezett soha. Kihalt a környék, mint egy fegyenctelep etetéskor. A város a vacsoránál ül. Kissé tapogatózva behúzódok egy kapualjba, megtörlöm a két lencsét, majd visszateszem az orrnyergemre a szemüveget. Elállt az eső. Miközben ezt a néhány mozdulatot tettem, hirtelen erős, valószínűtlen köd borította be az utcát. Az ütemes sárga villogás teljesen egybeolvad előttem, mintha egy szűrőn keresztül sütne a kihűlni készülő Nap, ami már semmiféle meleg kibocsátására nem képes. Semmi vész, egyszerűen csak alig látok. Hideg a házfal, ahogy nekitámaszkodom – mégsincs kedvem egy tapodtat sem mozdulni. Kifújom magam s közben az oszlopokként szolgáló nőszobrokat nézem, ahogyan állnak rendületlenül, olyan kíméletlen fegyelemmel, amire, tudom, hogy sosem leszek képes. B. jut eszembe és a megismerkedésünk. Az ostoba szembekötős játék, az úszómedencés ház, az elmebeteg unokatestvére, aki még egy születésnap alkalmával is csak arra volt képes, hogy a kurva nagy erkélyen rögzített puskájával körbe-körbe lövöldözzön tulajdonképpen mindenre, ami az embernél kisebb és mozog. Mire leszállt az este, mindenki a parton fetrengett vagy a vízben igyekezett a felszínen maradni. Az udvar pedig tele volt leszakított szárnyú vagy fejetlen madártetemekkel, merthogy az az idióta valami olyan speciális töltényt használt, ami becsapódáskor szétrobban. A fülledt nyárszagban a tollak úgy hulltak alá, mint a hó. Mikor kiléptem az ajtón, hogy szemügyre vegyem a terepet; minden és mindenki feküdt. Az állatok és emberek egyaránt. B. kivételével, aki egy fehér nyugágy szélén ült lapozgatva egy újságot. Felnézett, felállt, odalépett hozzám, és csak annyit mondott, hogy ideje volna felmennünk az egyik szobába, mert ő meglehetősen fázik. Fel is mentünk. B. részeg volt, s bár én is ittam jócskán, képes voltam tíz-tizenkét feles után is egyenesen járni – akkor még láttam is –, és olyan természetességgel és nyugalommal beszéltem a szexről s annak minden vonatkozásáról, hogy még én magam is meglepődtem és valamiféle izgalomba jöttem. Holott B. nem tetszett úgy igazán. Ezt ma már bevallhatom. A buli korábbi szakaszában kinéztem magamnak egy lányt. Magasabb is volt, mint B., rövid szoknyát viselt és harisnyát. Talán feketét. Akkor már tudtam; sokszor elkövettem azt a hibát, hogy olyan nőkre próbáltam meg nyomulni, akiknél egyáltalán nem volt esélyem. Nem is azért, mert marhaságokat beszélek vagy határozatlan volna a fellépésem, még csúnyának sem vagyok mondható, egyszerűen csak túlságosan kinyilvánítottam, hogy tetszenek nekem. B-vel valahogy minden mindegy volt. Felmentünk az emeletre, végigjártuk a szobákat. Volt egy teljesen faburkolatú, hatalmas ággyal a közepén. Az mindkettőnknek tetszett. Örültem, hogy ilyen hamar egyetértünk valamiben, és ez a tendencia nagyjából-egészében addig tartotta magát, míg B. anyja át nem vette az irányítást, s amit követően egyszerűen már nem volt mit tenni. Az emlékeim amúgy kizárólag fekete-fehérben működnek. Bármennyire igyekszem is, nem tudom kiszínezni őket. Azzal áltatom magam, hogy nem áltatom magam.

Kiérek a Blahára, miközben újra szemerkélni kezd az eső. A köd kissé szétoszlik, vagy inkább megemelkedik, ragacsos krémmel kenve be a házak oldalát. Megállok az árkádok alatt. Enyhe görcsbe rándul a gyomrom arra a gondolatra, hogy le kell mennem az aluljáróba, muszáj lesz azonban, ha nem szeretnék túl korán visszaérni G-hez – márpedig ígéretet tettem, hogy nem fogok. Ahogy utánaszámolok, majdnem öt éve nem utaztam a metrón. Azóta kicserélték a teljes járműparkot, sőt néhány állomás is átalakult – egy kiadványban láttam még néhány hete. Egy férfi épp felfelé indul egy afféle kerekes bevásárlókocsival a feljárat szűk négyszögében. Hevederrel vannak ráerősítve különböző plédek, paplanok, egy zsiráfmintás párna a tetején, gyerekholmik, oldalt zsákok, és amikor elhaladok mellette, érzem, hogy nem azért nem akarok lemenni, mert sötét van lent, hanem mert világos. Jól fogok látni, tisztán. Ez az, ami zavar. A nagyjából egy perc alatt, míg átérek az aluljáró egyik végéből a másikba, vehetnék újságot, petárdát, ha nagyon rámenős lennék nyilván füvet szintúgy, de akár kiskutyákat vagy kismacskákat is. Az egyikük egyébként kint téblábolt a járókelők közt és csak arra a pár másodpercre állt le nagyjából minden, amikor egy jobbról érkező vörös hajú, fehér műbőr egyveleget viselő nő rosszul számította ki a távolságot a csizmája elülső talpa és a tűsarok között. A kisállat nyivákolására minden összerezzent, aztán megmerevedett hirtelen. Mintha a hanghullám sokkalta erősebb mozgást indított volna be, mint amire valójában képes. A nő ment tovább, a férfi meg, aki a doboznál ült, felpattant, felkapta a kis foltos jószágot, nézett egy darabig maga elé, majd egy izmosat köpött a nő után – majdhogynem be is érte. Égett műanyag és alkoholszag. Vibrál az egyik égő. Rángatja valaki, akire régóta senki sem figyel. Van egy jegyem, amit nagy nehezen előkotrok a zsebem mélyéről, még időben. Nem szeretem, ha méregetnek vagy siettetnek a mellényesek, akik ott állnak most is a lejáratnál. Kissé az az érzésem; az elmúlt öt évben nem mozdultak el innen. Betolom a jegyet. Zizzen egyet a gép. A kis lámpa zöldre vált, közben tompa mosoly jelenik meg az egyik férfi arcán – kétségkívül összefüggés van a történtek között. Felmutatom a jegyet és úgy érzem a süllyedés közben, mintha emelkednék egyenletesen. Ez persze nem tart sokáig. A mozgólépcső kihalt lefelé, én meg önkéntelenül rámeredek a barázdált fém fokokra, és elviselhetetlenül csíkos lesz a világ, mikor visszatérek. Fáradtság ül rám. Fémes a levegő. A fehér műanyagfalról egészen élesen verődik vissza a neonfény. Határozottan érzem, hogy butít, ha hosszan bámulom. Lent félpercenként vált a sárga óra a plafonról lelógó dobozban, a kattanásokat pedig lehet, hogy csak én képzelem hozzá. Az alagút sötétjében a két sín hosszú sávja csillan, mintha két karom belemarna az éjszakába, egészen olyan. Már csak harminc másodperc. Megjön a hang, aztán a szél lök meg, végül a két világító szem meredne rám, ha odanéznék. Nyikorogva megáll a szerelvény. Nem új, nem fehér, ám nagyon is valódi. Látom a két kocsi közt futó huzalokat, a lekerekített ütközőt, a rozsdás-zöld fémet, ami ha szótlanul ugyan, de szenved. Egy pillanatra behunyom a szemem és a tompa puffanásról tudom, hogy kinyíltak az ajtók. Bent minden halovány, mint egy kórteremben. A fém- és műanyagszag is emlékeztet valamire, amit azonban nem vagyok képes felidézni, de talán jobb is így. Valószínűtlen tömeg van. A műbőr-borítású hosszú ülőalkalmatosságokon minden hely foglalt. A kapaszkodókról hanyagul lógnak a testek. Egyik ajtónál sincs hely, hogy nekitámaszkodjak, így behúzódok egy raszta hajú, bpm-király fiatal srác és egy öltönyös, fényesre suvickolt cipőjű ügyvédforma fickó közé. A srácból úgy dől a ritmus, hogy kissé megszédülök, míg átvágunk az első megállóig tartó embertelenül zajos sötéten. Arcok épülnek be, törlődnek ki az emlékezetemből. Kissé örülök annak a gondolatnak, hogy valószínűleg semmire sem fogok emlékezni mindebből. Közben egészen közel simul hozzám egy lilás kabátot viselő lány. Jóval alacsonyabb nálam, így először csak a haját látom, ahogy megcsillan rajta a fény. Elhalad mellettem. A zsebébe csúsztatja a kezét, majd amikor kihúzza, kiránt vele egy négyrét hajtott papírt, ami a csillámporos, seszínű padlóra zuhan. Egy megállót még mindenképp utaznom kéne, hogy átszálljak a másik vonalra, de csak nézem a papírt. Közben már nyitva az ajtó. Ki-be szállingóznak az emberek. Lassan minden rendeződik egy nagyjából két percig tartó állapotba. A lány kint a peronon. Már az oszlopok között. Visszanéz. A tekintete zavarosnak tűnik, de az is lehet, hogy csak én látok tisztátalanul. Elkapja a fejét, elfordul a mozgólépcső felé. Nem látom. Berregés. A lámpa is világít. Dönteni kell. Felkapom a papírt és az utolsó pillanatban még kipréselem magam a két ajtó között, kint vagyok a fekete sávon, aztán már az oszlopok között. Haladok, a fehér fal pedig végeérhetetlen hosszú. Begyűrűzik a tömeg a lépcső tövében. Valaki zenél. Népdalfoszlányok közé vegyülő ütemes kattogás, műanyag fogódzó, pusztító neon. Próbálom kifürkészni a lányt, egyenként veszem sorra az előttem állókat; ide-oda ingázik a tekintetem, nehogy kihagyjak valakit. Ott van. Már majdnem fönt. Beteríti a fenti élesebb fény, és ebben a kabátban, mint a testen kidomborodó ér, olyan. Ismét visszanéz, ám még mielőtt inthetnék, elfordul, felér a felszínre és kikerül a látóteremből. Igyekszem előrejutni, hogy beérjem s közben bizonytalanság fog el, miért is. Visszaadni a papírt, igen. Ezt szeretném. De mi van, ha nem is fontos?, ha nincs is semmi jelentősége? Mivel előttem négyen zárt alakzatot alkotnak, amin átjutni lehetetlennek tűnik, megállok. Kezemben az összehajtott papír. Csont-fehér és mégis éget. Szabadulni szeretnék, ám nem csak ettől. Vajon mi van ráírva? Széthajtom egyszer, de valamiért összeszorul a mellkasom. Visszazárom. Kattog a lépcső. Közben mintha meg is emelkedne, holott csak a szívem pumpálja a vért egyre intenzívebben. Előttem a négy férfi, nem csak az alakzatuk zárt. Minden nyelv egy saját tónus, külön hangerő. Emelkedünk. Szép fokozatosan terít be engem is a fény, ahogy a felszínre érkezem. Nem látom sehol a lányt. Vagy négy irányba is el lehet hagyni az aluljárót; jobbra fordulok, kettesével veszem a fokokat, nyolc lépést teszek fölfelé, míg az arcomba csap a szél, az eső. A lábam meg zsibbad, mintha évek óta nem használtam volna. Körbenézek, de nem igazán látok. Mindkét lencse újból vizes, folyékonyak lesznek a tárgyak, gyorsabb a mozgás, törött a fény. Az árkádok alatt semmi. A szemközti üvegpalota előtt a nedves beton zölden csillog; számomra minden becsapódó csepp egy-egy moccanó béka. Aztán hirtelen felbukkan a nyugati oldalon. Mintha a folyó felé menne. Megáll, erre én is megtorpanok. Holtidő. Megtörlöm a szemüvegem. Az autók elindulnak mellettem, buszok csapják föl a vizet a járdára, és a várakozók tisztes távolból figyelik a fémes vonulást. Nézem egy darabig a lányt – már amennyit látok belőle ilyen távolról –, egyhelyben áll, körbenéz, majd a sarkon lévő szálloda mögötti utcába fordul, és újra eltűnik előlem. Nincs időm, ha utol akarom érni – át kell vágjak az úton, gondolom. Egy busz szakít ki teret magának a sötétből. Úgy fest, mindkét irányból van nagyjából ötven méter előnyöm, hogy keresztülszeljem a húszméteres utat. Kevés. Még annál is kevesebb. Dudálás foszt meg attól, hogy gyönyörködjek az elfolyó színekben, betelít a szinte lüktető fény és kiemel a sötétből. Szem előtt vagyok. Rossz helyen. Dudálás, ismét. Megállok a húszcentis fehér csíkon. Mindkét oldalról menetszél ráncigál, kibillenek az egyensúlyomból, közben mintha folyékonnyá válna az üvegpalota is, egyre közelebb van, azonban még mindig nem elég közel. Rohanni kezdek. Most már tényleg nem számít más, csak hogy visszaadjam azt a rohadt papírt és kielégítsem a bűntudatot, vagy vágyat, ami talán nem is létezik. Fel a járdán, át az árkádok alatt. A szálloda hatalmas üvegablakain csorog a víz. Bent elmosódott nők és férfiak valószínűtlenül hosszú kezekkel esznek. A sarki járda, akár egy móló. Hosszú tengerszakaszra nézek, ahol tovább már lépni nincs hová, hacsak nem a vízbe. Az utcában szinte teljes a sötétség. A saroktól mintegy ötven-hatvan méterre világít az egyetlen, keresztbe fellógatott lámpa. Megállok. Ha túlhaladt már azon a ponton, akkor nincs esélyem, gondolom. Ebben a tócsarengetegben úgysem érem utol. Várok, de egyelőre csak az ütemes csepegést hallom. Azon az estén, amikor megismerkedtünk B-vel, nem a lövöldözés volt a legrosszabb. De még csak nem is az, hogy nem ő tetszett a társaságból leginkább. Sőt, amikor felébredtem mellette a faburkolatú szobában, akkor valamiféle szokatlan elégedettséget éreztem. Ott feküdt. Egyenletesen szuszogott. Nyugtató volt, hogy milyen csöndesen alszik. Nyitva volt az ablak. Valóban kellemes levegő és nem csak afféle belemagyarázott nyári álderű özönlött be az ablakon. Felálltam, nyújtózkodtam. Aztán egy ideig körbe-körbe jártam a szobában. Fogalmam sincs most, hogy mire is gondoltam akkor. Szorított a hólyagom, legfeljebb arra. Kinyitottam az ajtót és kiléptem a folyosóra. Elindultam lefelé a lépcsőn. Szó szerint semmit se láttam, csak egy egészen vékony fénycsíkot, ami egy ajtót jelzett valahol messze, lent. Óvatosan lépkedtem lefelé, ám valamiért megzavart a csík. Az egyik fokról azt hittem, hogy az utolsó. Nem az volt. Táguló sötét, rövid, de iszonytató zuhanás – már-már pánik, amit a fájdalom szakít ketté, brutálisan s a csekély önféltést is szánalommá butítja. Tocsogást hallok a jobb oldalon, majd szép lassan úszik be a fénykörbe egy alak. Óvatosan mozog, közben hátranéz, kirajzolódik az arca, és a határozott fényben látom, hogy a lány az. Észrevehetett, mert a mozgása gyorsabbá válik, alakja újból egybeolvad a sötéttel. Visszhangzanak az egyre gyorsabbá váló léptek, mintha egy hatalmas csőben futna, amibe készülök én is behatolni. Lelépek a járdáról. Merülök. Nehéz test, amit nem tart fönt, csak egy megmagyarázhatatlan feszültség. Áthúzódok a jobb oldalra. A hatalmas tócsában feleselve tükröződik vissza a kirakatszerű éjszaka a sugárút egy részével, benne a torz, nyúlós vacsorakép. Hallom, ahogy fut. Szárazabb részre érhetett, mert tompul az ütemesen érkező visszhang. Alá kell merülnöm, ha lélegezni akarok. Egyre feljebb szökik a víz. Az jár a fejemben; vajon mit érezhet aközben, hogy hallja, közeledem – vagy ha nem is közeledem, de egyértelműen a nyomában vagyok. Elképzelésem sincs. Csak a saját érzéseim súlyától lep el valamiféle nyomasztó fülledtség, talán a foglyul ejtés vágya ez, ami egy érintésben is kiteljesedhet. Összekeveredik a két ritmus. Minden gyorsul. Balról fény szűrődik be, átér a sávon, aztán hirtelen megáll. Megfordul. Én épphogy elhagytam a lámpát, tehát feltehetőleg nem lát belőlem semmit. Lassítok. A tocsogás alábbhagy. Már szinte csönd. Megállok. Állunk egymással szemben. Hunyorog. Nem látom tisztán az arcát. Megindulok, közben szép fokozatosan színez be oldalról a fény, így válok érzékelhetővé. Az arcom kettévágja egy árnyék. Tíz méter. Legfeljebb annyi lehet közöttünk. A zsebembe nyúlok, hogy kivegyem az ázott papírt, amit nem volt bátorságom korábban szétnyitni. Itt az idő csak elkeni a dolgokat. Néz rám, mint akire fal omlott, s mielőtt bármit is tehetnék, megfordul és rohanni kezd. Aztán már csak annyi, hogy gyorsul minden, a kerítés rácsai egybeolvadnak, néhány kilógó ág csapódik nekem, majd a sarok kőtömbje hajlik meg, szinte rám dől, ahogy az éles fényben próbálok talpon maradni, aztán jobbra át, a fekete test hol feltűnik, hol elpárologni látszik a rácsok közül felfelé szivárogó édeskés gőzben, autók jönnek szembe, a templom előtti tér úgy hullámzik alattam, mint egy izzadt női has; a hosszan elterülő lámpák pedig szőke pihék, amiken megcsillan a fény; néhány sarok, majdhogynem beérem már, amikor befordul egy kapun és eltűnik előlem a lépcsőház sötétjében. Megállok. Nincs, ami távozzon belőlem, légszomjam van. Nekitámaszkodom az ajtónak, igyekszem nagy levegőt venni, a tüdőm tágul és érzem, hogy a vér eloszlása egészen más lesz ott belül. Sötét van. Az ereszről izmos cseppek zuhannak rám. Belépek a kapun. Hatalmas boltív kúszik el szemben, s miközben a szüremlő fényt bámulom, nekiütközöm egy műanyag kukának, ami nagy robajjal elterül a földön. Hibát hibára halmozok. Újra csönd. Megállok a boltív alatt. Valami arra késztet, hogy számoljak visszafelé, mintha egyszerűen csak lejárni készülne az idő. Erősödő szélroham tör be a körfolyosós ház nyílt terébe, amelyből egyértelműen kiszüremlik a tocsogás. Valaki felfelé halad az egyik lépcsőn. Várok. A második emeletre nyíló vékony sávban aztán megjelenik egy árnyék; óvatosan, a falhoz húzódva halad. Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy látom; inkább csak a hangok összjátéka teremti meg a lehetőségét, hogy van. Nekitámaszkodom a falnak. Erős kattanás mellettem. Hirtelen minden fényárban úszik. Áll, tehetetlenül, akárcsak én. Lefelé bámul, aztán megindul, az egyik ajtóhoz lép, babrálni kezd a zárral. Jobbra pillantok. Nekidőlhettem a kapcsolónak, azért lett egyszerre világos minden. Rohanni kezdek, föl, hogy beérjem, mielőtt kinyitja az ajtót és eltűnik előlem oda, ahová már biztosan nem követhetem. Kettesével veszem a fokokat, miközben lihegek, mint egy ázott kutya. Már fent a lépcső tetején, aztán balra, megnyílik előttem a gang elnyúló vékony sávja, amin áll. Tíz méter. Már csak öt. Kettő. Egy. A kulcszörgés abbamarad. Elönt a forróság, melyet egy lüktető, idegen test közelsége okoz. Elemeli a kezét az ajtótól. Nem néz rám, csak hátrébb lép egy lépéssel. A korlátnál, zsebre tett kézzel áll. Hideg van, mégis visszatér belém az a szelíd érzés, ami mintha órákkal korábban telített volna el. Egyszerűen csak vissza akarom adni, amit elveszített. Visszaadni, és utána menni. Fogalmam sincs, hogyan is kezdjek hozzá. Lassan nyúlok a zsebem mélyére, ám még mielőtt kivehetném a papírt, kiemeli a jobb kezét a zsebéből. Felém nyújtja. A sárgás fényben nem látom tisztán, mi is van benne. Aztán egyértelmű: egy tárca. Méghozzá az enyém. Nyomban elindul visszafelé minden, az emeletek fölfelé haladnak, elhal a szélzúgás, a templom előtti tér is lecsendesül, nem hullámzik már a sugárút sem, a békák sem mozdulnak, a dudálás is elhal, haladok lefelé a lépcsőn, néhány idegen mondat, érzem a műanyag tespedt szagát, nyílik az ajtó, a papír a földön, hozzám simul. Csönd. Visszatolom a kezem a zsebem mélyére. Nyújtja a tárcát, közben nyöszörög, motyog valamit, amit először nem igazán értek. Majd újra.

– Én… nem akartam, tudja…

– Hogy? – kérdezek vissza, egy kissé közelebb lépve. Ő is mozdul.

– Nem azért lopok, mert… hanem… muszáj, valami erre késztet, és már nem bírom tovább! Nyújtja a tárcát, de nem veszem el. Képtelen vagyok rá. Állok, mintha várnék valamire. Eltelik vagy fél perc is, mire erőt merítek ahhoz, hogy újra, egészen óvatosan nyújtsam felé a papírt – talán már nem is visszaadni szeretném igazán. Meg akarom érinteni. Óvatosan mozdul, közben megint csak a számok haladnak monoton visszafelé bennem. Nem ér hozzám. Valahogy helyet cserél a két tárgy. Megcsap a falból szivárgó dohszag. Hideg van. Visszhangzik egy kattanás. Újra sötét. Még hallom a hangját, de egyre gyengébb és gyengébb. Nem értem. Majd hirtelen átveti magát a korláton. Elhomályosul minden. Csak a hasadás marad, ahogy a kabátja szakad órákon át. Végül egy tompa puffanás hallatszik.

Kezdettől fogva éreztem, hogy a válla a legérzékenyebb pontja B-nek. Finoman, óvatosan húzom le róla a szürke felsőt, ami olyan féloldalas; kilátszik belőle a bal oldali alábukó ív. A teste enyhén sós az izzadtságtól, és világít, mint egy lebegő medúza a sötét vízben. Felemeli a kézét, a haja végtelen súllyal zuhan alá, befedve a háta felső felét, ahogy lassan elnyúlik az ágyon, a gerince közben megfeszül, és tudom, hogy mosolyog, pedig az arcát többé már nem láthatom.

Ott áll mellettem a rendőr és a hullát nézi. Feljegyez egy-két dolgot. Lehajol, kiveszi a papírt a lány kezéből. A szél közben be-becsap az oszlopok közé, suhog, szinte beszél, mintha zavarná, hogy minden lámpa ég. A férfi széthajtja a papírt, nézi egy darabig, közben a mentősök behúzzák a fekete cipzárt, felrakják a testet egy hordágyra, aztán az oszlopok között kimennek. Egy zacskóba teszi a papírt, majd int, hogy kövessem. Ismét a kattanás.

– Mi van a papírra írva? – kérdezem még kifelé menet.

– Ja, arra? Semmi. Üres.