XCII. zsoltár (A káromlásról); XCIII. zsoltár; XCIV. zsoltár
XCII. ZSOLTÁR
A káromlásról
1 Jó dolog szidni az Urat,
gyakorolja is, aki örömmel
gondol rá különben, és az,
aki nem is érti, mit mond.
2 Már reggel káromolni Téged,
majdnem olyan, mint verset
olvasni ébredés után, vagy meginni
egy kupica pálinkát éhgyomarra.
3 Az ilyen alkoholos beszéd,
túlvilágnak szegezett gyalázkodás,
jóságmocsok, szeretet-koptatás
jólesik a léleknek, mint a reggeli torna
a testnek, kapkodva ébrednek az
őrangyalok, csak gatyába bújnak, és
félmeztelenül, máris mehetnek
magukat mentegetni a főnökeikhez,
vagy minket mentegetni a beosztottaikhoz.
4 Éjjel a netről Stones-t hallgatni,
vagy más narkós zenét, a Szimpátia
az ördöggel-t, bár attól a számtól
már jobban menekülnek az alvilágiak,
mint a tömjénfüsttől, vagy a walesi
az Arany-verstől, ha magyarral találkozik.
Nem találsz ördögöt, aki szeretné Jaggert.
5 Aztán megint a reggel egy pikkelyes
kutyák közt töltött álom után, a zuhanyból
is a megbocsátás zúdul rád, a túlvilág dolgozik,
te pedig káromkodsz, mert a túl forró
vízzel megégetted magad.
6 Ha csak Istenre gondolok, mindentől
elmegy a kedvem. Mért lehet ő mindenható,
ha nem csinál semmit, én pedig, aki csinálnék,
semmi hatással se bírok a mindenre.
7 Te, Uram, magányos vagy mindörökké.
Tudom, milyen lehet, mikor felsarjaznak a jók,
mint a fű a lebetonozott udvar repedéseiben.
Mert íme, a te dicsérőid elvesznek, nem érsz rá
velük foglalkozni, csak a megbocsátás, a megbocsátás.
8 És legeltetem a szemem azokon, akiket
hátba támadok, számon a te szidott neveddel,
mert ketten megyünk a harcba, ketten támadunk
két oldalról, és aki előttünk megáll,
az csak egy hegység lehet, az emberi jónak
nincs hatóereje.
9 A hamis virágzik, mint a falra felfutó
ebszőlő, nem lepleződik le, pedig
el se rejti magát, megöregszik
és köztiszteletnek örvend, a tisztítótűzről jön
delegáció a 100. születésnapját
köszönteni. Az 1000-et,
a százezredeiket. Nem is volt még
ember, mikor a gonoszság a fejét fölütve
egy rettenetes káromkodással
megteremtette Istent.
Á! Nem!
XCIII. ZSOLTÁR
1 Ó, hogy az Úr micsoda lemondásokra
képes! Egy háromtagú tanácsnak
adja át hatalmát, mint egy díszövet.
Elvágja az utolsó kötelet, mely a földet
a világhoz rögzítette.
2 Az örök azóta tart, amióta
hatalmon voltál, pár ezer éve,
de most rögtön azért még nem ér véget.
3 És hogy zúgnak az autópályák,
Uram, micsoda áramlás és hullámzás,
micsoda ide-oda, micsoda
lassú és gyors, micsoda te és én.
4 A nagy kereszteződések zúgásánál,
a városok állandó morajlásánál
is felségesebb az Úr az ő lemondásában.
5 Amit te le mondasz, az lefelé
is tart örökké, amit föl, az fönt lesz
még a csillagképeket is elhomályosítva.
XCIV. ZSOLTÁR
1 Boldog ember az, akit Te
megfedsz, Uram. És boldogtalan,
akinek a dicséreted osztod.
Ne dicsérj szembe, kérlek,
és ne dicsérj a hátam mögött se.
Persze Isten nem kerül senkinek
a háta mögé soha, Isten mindenkivel
szembe megy, mindenkinek a szemébe néz.
2 Uram, nem bánom, adok egy részt
a boldogságomból, de akkor dicsérj
meg mégis.
3 Nem, ez se jó, hányszor megfogadtam,
felhagyok a kompromisszumos
önbizalommal, hogy arra készülök,
ha A sikerül, akkor B nem, ha B
sikerül, akkor A nem.
4 Uram, boldog ember vagyok
mert dicsérsz, és ha megfedsz
is, mosolyog a szemed, mindig
a szemembe nézel, pedig anélkül
többet láthatnál belőlem, de udvarias
vagy és meghagyod a titkaimat.
5 Isten mindenkivel szembe megy,
nem mi lázadunk ellene, ő
miellenünk, de már nincs benne
akkora harag és elkeseredés,
mint amikor az árvizeket egyesítette,
hogy újrakezdhessen valamit,
amit még ő se kezdhet újra.
6 Uram, boldog vagyok,
hogy ezen az elrontott világon
élhetek, mert ha minden terved valóra
válik, akkor nem lenne helyem
abban a tökéletesek világában.
7 Igaz, neked se, hisz nélküled
is ugyanolyan jól működne
minden. Ugye mégsem csak
ezért teremtettél haló világot
nekünk?