Kalligram / Archívum / 2013 / XXII. évf. 2013. április / (visszatérés az emlékek kertjébe)

(visszatérés az emlékek kertjébe)

O

                   

nagy volt az éjszaka

és elvitte szívét a szív

emlékéig – a csillagok kifelé

ragyognak a levegőből

                       

most láthatná meg árnyalak-

pillanatát a halál,

ha létezhetné a nemlét

lét nélkül önmagát

                         

de a kék terhe a kék terhe

az emlék megtámaszthatatlan

lelke – az egyszerű ringás

virágai haladna a tengeren

                       

mikor beszívja

a szárnyak suhanásait

a tüdő – és velük

a levegő sorsát

                     

ő lesz a nagylelkű

szomorúság – emelgeti

erejét a hullám – repül a mozdulat

mindenben az égen

                 

O

                   

győzi-e homokkal

a sivatag hogy mutasson

még valami pusztulást

akár a földben akár a semmiben

                     

nem az örökkévalóban

porlad a szív

hanem önmaga bíborában

és izomzatában

                       

egyetlen szál virágban

jelenik meg a hatalom

szépsége és közönye

hogy ragyogjon

                       

ami élet nélkül is

kikerülhetetlen

és letöri a végtelen

alakzatait az anyag

                       

történetét

a minden-nélkülire született

valóságot ki

szüntelen elhagyja az egeken túlit

                   

mégis: hangozzék el ami van

érezze ezáltal

áll fenn csillag

és rengedez alul a tenger

                     

legyen az elfelejtett

tények éjszakája és világossága

a mászás mindenkor

legelső ezüstje

                     

O

                   

kiviszi vakságát

a tapogatódzásba

és hogy lát vele az oly

anyagszép szánalom

                     

színtelen érintések

érnek a szívébe

és majdnem érzi a felhők

követhetetlen súlyát

                     

lélegzése addig tart

amíg akkora lesz

amekkora a levegő helye

a csillagok mennyezetén

                   

és mozgása mindig

kihal a virágok megszólíthatatlan

alakjában és a nagy alkonyi

gólyák lassú hazatértében

                   

csak az a vonzás önti el

amelyen halad

és elhagyhatatlan lüktetésében

égeti el vérének tömegét

                     

O

                     

a jel csillaga most

a fal – az öröm szerény

vizei terülnek a szárazföld

merülő úszása alá

                     

sose férhet eszébe

a lélek de kigyullad

homloka mögött a levegő

szíve és megszületik

                       

a halál fénye

a vér megmagyarázhatatlan

szárnyain és az árnyék

hosszabbodó álmán

                           

az égboltot nem várhatja meg

életében hiszen sok idő

lesz sok fű sok

lény – lények

                   

számtalan széltemploma

bennük a halványuló mész

dallama és a teljesség

egyetlen visszhangja

                   

a lassúság szépsége már

a tenger és kicseréli

lénye az isten alakját mikor

kileheli a lehelet gyermekét

                         

O

                       

fejodúja

az ezer évvel későbbi

éjszaka benne a szív

mai tűzporával

                   

a levegőbe tart vele

mikor araszol

és vízkék tapintással

keresi azt amit cipel

                       

O

                     

hófényű múmiák jönnek

elé a hold piramisából

az árnyék innenső

oldalán is a másikon

                       

és csak párolog

párolog a kövek vére

amíg hasára tapasztja

a tengerek súlyát

                       

mindig a saját méretébe

fogadva a hullámokat

és az emelkedő horizont

kivehetetlen hátterét

                     

mert olyan ő aki el nem jut

odáig amiben van

és amiben nem lesz

hatalmas rög a homloka

                           

mely töredezik és morzsolódik

ám egyre csak akkora marad

mint a testben a test

mint a semmiben a semmi

                     

és ami előtte volt a mögötte