Ami nem ér véget

Sándor Iván: Az éjszaka mélyén 1914. Kalligram, Pozsony, 2012

„Sorsunk nem a valószerűtlensége miatt irtóztató;
azért irtóztató, mert visszafordíthatatlan és vastörvényű.
Az idő anyagából vagyok.
Az idő folyó, mely magával ragad,
ám én vagyok az a folyó.”
Jorge Luis Borges

Sándor Iván életművében hagyománnyá vált a lineáris elbeszélés felszámolása, s új regényében is, úgy tűnik, helyette a múlt és jelen kölcsönös egymásrautaltságát helyezi előtérbe, a két pólus (szerkezeti) ütköztetésének egymást erősítő hatásfokát domborítja ki.
A szerző nem ragaszkodik az egy szempontú történetkezeléshez, a kronologikus sorrendhez; rétegzett idősíkok valamelyikében többszörösen váltott narrációval, szaggatott elbeszéléssel villanásszerűen elevenendek meg a múlt stációi. A narrátor és Kiss Ádám utódainak találkozásakor a közös reflexió (fikcionalitás és realitás együttállásával) az elfeledett és megőrzött közötti átjárhatóságot teszi lehetővé, a kettő mezsgyéjén építkezik a szöveguniverzum.
Az éjszaka mélyén 1914 origójában fényképek állnak; ugyanaz a férfi magyar, két évvel később francia egyenruhában szerepel a két fotón. Kiss Ádám kilétét leszármazottai emlékezete skicceli fel, a narrátor a továbbiakban az ő személyén keresztül bontakoztatja ki az első-világháborús narratívát.
Kiss Ádám bizonytalan részinformációk ismeretében igyekszik átvészelni az átláthatatlan összeomlást. Gyorsan és taktikázva alkalmazkodik, a rohamosan változó körülmények között a személyiség megtagadásában, név- és egyenruhacserében ismeri fel a túlélés esélyét. Új identitást, maszkot, a rejtőzködőből támadó attitűdöt vesz fel, ha kell, öl, elbújik, menekül, támad, életet ment. Mikor diákként Franciaországba érkezik tanulmányútra („Szeretné átérezni a hatalom és a szellem találkozását, de csak a dohszagot érzi” – 25.), eléri a háború híre, választania kell, ha nem vonul franciaként hadba, internálják. Ahogy besorozzák, épp olyan sors- vagy véletlenszerűen esik fogságba, majd menekül meg, egyik hadszíntérről a másikra vetődve harcolja végig a háborút, a nyugati, keleti, déli frontokon. Ez a globális megközelítés a regény elsődleges erénye – mindamellett, hogy egy meglehetősen szegényes első világháborús magyar szépirodalmi korpuszba tagozódik – kivételesen gazdag, ugyanakkor széttartó anyagot hoz mozgásba, és rendezi sokrétű, mégis koherens szövegegyüttessé.
A gyakran rétegzett idősíkokként aposztrofált technika, az ok-okozati viszonyok komplexitására mutat rá, emellett az átvezető szövegek nélküli, mondhatni huszárvágással megszakított folyamatábrázolások esszenciálissá sűrítik a szövegegységeket. Térben vagy időben váltakozó, valamint retorikai-nyelvi szempontból is differenciált szerkezet látszólagos folyamathiánya mégis történeti folyamatossággá olvad a Kiss Ádám sorsa köré szerveződő, egymásba futtatott, visszatérő szálak mentén. Ahogy Füzi László írja, „Sándor Iván mindig a léthelyzetet, s a léthelyzetek sorozatából összeálló történelmet faggatja”.
A regény számos részletesen-kevésbé részletesen kifejtett esetet sorakoztat föl, melyben a kölcsönös gyűlölet, az átható félelem, gyanakvás, a kiszolgáltatottság nációtól függetlenül sodor magával, civilt és katonát, nőt és férfit, öreget és gyereket egyaránt. Az atmoszféra árnyalt és érzékeny megközelítését a szerző narrációs pozícióváltásokkal eszközli. Azonban az E/1-es monológokban is tárgyias hangnem uralkodik, érzékeltetve, hogy a mindennapos tragédiák sorjázásában nincs helye szentimentalizmusnak. Az erkölcsiség és a szellemi-filozófiai anyag redukciója (Lembergi fejezetben tűnik föl egyedül) organikus része a regénynek, amelyben a kiragadott életek (mint pusztulás-mintázatok) átfogó európai trauma jellegzetes prototípusai.
Mégsem a történelmi reflexió, inkább a személyes veszteségekből kibontott, emberi lét általános devalválódása válik hangsúlyossá. Azonban a csupasz életösztönig lebomló személyiség nem folyamatábraként, hanem mint pillanatfelvétel tűnik föl; az egyén megjelenik mint tárgy, mint szexuális és harcászati eszköz, mint eleve bukásra ítélt tudományos, művészeti érdeklődésű individuum: „Bassza meg a hegedűjét és tisztítsa meg a fegyverét.” (136.) A világot elsöprő rohamban a létmódok helyett a halálnak létezik csak számtalan variánsa. A háború áldozatai közül árt(alm)atlanokat sújtanak a (szövegtérben) kiemelt tragédiák; André hadifogságban, a Sári és édesapja pogromban, Jegor a harcmezőn veszti életét. A felelősök oldalán viszont olyanok öldökölik (nemcsak) egymást, „akik nemrég még földművesek, iparos legények, tisztviselők, diákok, postások, gazdák, kocsmárosok voltak”, valaki parancsra cselekszik, valaki meggyőződésből, vagy a túlélés kényszeréből. A szerző nem mondd ítéletet, reprezentál.
Szervezőelve az ismétlődő motívumokon túl (a tekintet kitüntetett szerepe, a folyóban sodródó holttest látomása) a körkörös struktúra: ahogy kezdődött, hajnalban zárul a regény, mikor Ádám, az egykori diák, évekkel később, hadnagyként érkezik haza Szegedre. A narrátor jelzi, hogy Kiss Ádám halálával semmi nem ér véget. Az említett szerepelők életében (Hajdú, Szekulesz, Monsieur Csokor) csakúgy, mint a történelemben új fejezet kezdődik, mondhatni a sakktáblájáról leüthetik a huszárt, de a játszma folytatódik.
A továbbírhatatlan továbbírhatóság koncepciója nemcsak a korábbi regények ismérve, hozadéka. A bekövetkezett események továbbélésének tapasztalata („Hosszú a múlt árnyéka”) átszövi a regényt, ahogy a mottóban előrevetíti, „de ami történt, valahogy mégse tud véget érni”. Történelmi távlatokban (nem a világháborúval zár, már kitekint a vörös öldöklésre) és egyéni sorsokban egyaránt; André háborúk egymásutániságaként tartja számon a kort, mintha azt mondaná, a fenntarthatatlan békeállapot testében úgyis kiújul a régi betegség. Ádám fiának fogantatása utáni következő fejezet színtere szintén Lembergbe vezet, ahol évtizedekkel később Illés K. András fotóművész, felmenői után kutatva egy naplón keresztül ismeri meg családja, egyúttal Kiss Ádám történetét. A nyomkövetés, az (ál)dokumentáció, főként az eredetkereső jelleg idézi leginkább a Követést. A nyomozás aktusa azonban háttérbe szorul, az előzmény-következmény síkjai folytatnak párbeszédet.
A szakadatlan és rejtélyes idő datálása ennek ellenére jelentőségét veszti. A háború előrehaladtával a szereplők gyakran nem is lehetnek ismerői valamennyi őket meghatározó körülménynek, így az időbeli határok is összemosódnak. Évszámokat csak sírok és fényképek őriznek, Ádám pedig a hazaérkeztekor édesanyja csütörtöki kenyérsütésével különbözteti meg a napokat.
Az izgalmas koncepciót az igehalmozás dinamikája, a közelítő és távolodó képek és még inkább az eseménysorok merész, váratlan váltakoztatása bővíti és – Sándor Iván regényfelfogásáról tér-idő kezelése kapcsán sokat emlegetett – roham-képzetét állandósítja, végig feszült figyelmet követleve az olvasótól.
Szövegszerűen a sokszorosan összetett, hömpölygő mondatok főként a csatajeleneteknél gyorsítják föl az időt, majd éles váltással, tőmondatokká tördelt szövegrészek merevítik ki a pillanatot, kétszeresen nyomatékosítva a végkimerülésig túlfeszített összecsapás után elült csatazaj csendjét, mozdulatlanságát.
Ezek a legkifejezőbben, legizgalmasabban kezelt részek, de nemcsak az összecsapások esetében olvad szétválaszthatatlan egységgé a fiktív-valóság. Alapos történeti kutatómunka szolgáltatta a topográfiai, hadtörténeti ismereteket, emellett a harcok leírásaiban, cselekménykezelésben, valamint a nézőpont ütköztetésekben minden bizonnyal az Utazás az éjszaka mélyére, a Csendes Don, valamint a Nyugaton a helyzet változatlan szolgált ihlető forrásként. Sándor Iván összetéveszthetetlen stílusa, elbeszélői erényei, a történelem elbeszélhetőségének, a történelmi regény mibenlétének, hagyományának, lehetőségeinek komplex kérdéskörével való kitüntetett foglalkozás új kötetében is megnyilvánul, az életmű fontos szövegévé avatva a regényt.