Kalligram / Archívum / 2013 / XXII. évf. 2013. február / Én-te-Úristen

Én-te-Úristen

Immár egyfajta utániságnak (Sándor Iván leleménye) titulált korszakból tekintve a posztmodern irodalomra, Kukorelly Endre lírája a 80-as évek paradigmaváltó kultúrájának lenyomataként értékelődik föl/át. Első négy kötetének gondosan együvé komponált, máig nehezen hozzáférhető összefoglalása Az Egy gyógynövénykert Magyarországon a 80-as években induló társadalmi-pszichológiai folyamatok egyik első és legmarkánsabb színrevitelének tetszik. Igazán csak a jelenből széttekintve állapítható meg[1], hogy Kukorelly Endre költészete kezdetektől fogva és egyre erőteljesebben az individuum önreflexiójának tipikusan posztmodern jegyeit hordozza és azóta is gyakran föltett kérdéseire ad költői választ.[2]A lírikus beszédmódjának reflektáltságát és a versszubjektum szándékos elbizonytalanítását az irodalomtörténet az új érzékenység hagyományából[3], illetve egy korábbi nyelvfilozófiai alapvetésből, az embert eltárgyiasító, hegeli „boldogtalan tudat” létszemléletéből eredezteti. Mindenesetre a modern és posztmodern magyar lírával foglalkozó irodalomtörténetek kivétel nélkül kanonizálták azt az észrevételt, miszerint a Kukorelly-líra a „szubjektum posztmodern önelidegenítését és disszemináltságát” egy „viszonylagosító nyelvhasználat”[4] keretein belül viszi végbe.Az irodalomtörténetben és a lírakritikában – ahogyan írásom címében is utalok erre – egyébként mára unásig ismételt versszubjektum-kérdések (Ki beszél? Kihez beszél? Mely rétegekből és hogyan épül/építi föl magát a lírai én? Kihez-mihez képest határozza meg magát a versbeli szubjektum? Mit mutat meg a befogadóból?) nemcsak megkerülhetetlenek a Kukorelly-lírát tekintve, de mostanra, e korpusztól függetlenül is olyan fontos problémagóccá sűrűsödtek, amely segít tájékozódni a kortárs és mai fejleményekkel kapcsolatban. Éppen ezért magam is újra fölteszem ezeket a kérdéseket, hogy utólagos nézőpontból további irodalomtörténeti és időben horizontális összefüggésekre hívjam föl a figyelmet.A társadalmi szubjektum önmeghatározásának gyökeres változása a test–lélek kapcsolat, valamint ezek transzcendenciához való viszonya (esetleg ennek a kapcsolatnak a tagadása) mentén ment végbe. A szépirodalmat lehetővé tévő nyelviség, írásbeliség a művész keze alatt egyrészt tükrévé, tehát más művészeti ágakkal együtt mimetikus modelljévé válhatott a folyamatnak, másrészt viszont bizony más oka is volt ugyanennek.[5]Nehéz tehát a nyelvi változásokat a társadalmi-antropológiai változásoktól függetlenül vizsgálni, főként egy olyan életműben, amely a maga korszakában az egyébként is divatos reflexivitást kifejezetten az énnel kapcsolatban alkalmazza, és amelynek egyes darabjai és ciklusai az énre kérdezés köré szerveződnek. Kukorelly költészetének korszakos jelentősége, hogy magyar nyelven megteremti a versbeli szubjektum önreflexiójának kritikáját is, melynek illusztrálására álljon itt egyetlen idézet: „És nem teszek különbséget köztem és a szöveg beszélője közt, / a különbség, ez jéghideg törvény, magától áll be.”[6] A jelenség minden bizonnyal az újszenzibilitás lírájának önellentmondást hordozó fejleménye, hiszen abból a kettős szándékból származik, melyet a 70-es évek tengeren túli lírikusai a megkövült irodalmiassággal szemben, ugyanakkor az egyedi és mindennapi szingularitás általános érvényre juttatása, a költészet popularizálása (Theobaldy költészettanában: „demokratizálódása”) érdekében kamatoztattak. A nyitás következtében a nyelvi regiszter a mindennapi felé tolódott, miközben a jelenidejűségre utalás, a deixis gyakori használatával az irodalmi szöveg szingularitását, s így a szubjektumot örökösen elszalasztó tulajdonságát tette láthatóvá. Brinkmann nyelvkritikai belátásait – miután a 70-es évek végére szembesül azzal, hogy az érzékelés közvetett, s a pillanat nyelvileg nem rögzíthető – a „lehetetlen” lejegyzés, írásos rögzítés tematizálásába fordítja. Így az énre mutatást az irányzat meghonosítói, Tandori Dezső és Kukorelly Endre is, ahogyan Garaczi László és Parti Nagy Lajos az övékhez képest tét nélkülinek tetsző irodalmi megnyilatkozásai, már játékosan-ironikusan viszik végbe mint természeténél fogva lehetetlent. Kukorelly éppen a megragadásra tett kísérlet és ennek hiábavalósága közötti retorikai jelenséget lovagolja meg – már az első kötet címadó versének soraiban („A ruházatom összefog”) –, és éppen ez a poetológiai mozzanat teszi költészetét rokonszenvessé.Először a szerző verseskötetei: Egy gyógynövénykert, Kicsit majd kevesebbet járkálok, Mennyit hibázok, te úristen a fentiektől nem független nyelvi-költői teljesítményét veszem szemügyre, majd az ettől elválaszthatatlan kortárs emberképre fókuszálok, amely alighanem a legutóbbi társadalmi-kulturális változások eredményeképpen születhetett.A késő modernség egyik továbbgondolt alakzata, az önmegszólító verstípus a posztmodern poétikák szubjektumfogalmának egyik sarkalatos nyelvi ténye, egyben e poétikák fokmérője. Kukorelly versei ehhez az alakzathoz mérten értékelhetők igazán. Az énte konstrukcióban bekövetkezett fordulópont tulajdonképpen az olvasásmód változásának köszönhető, amely egy korábbi nézőpontból dialogikusnak[7], de mára immár átláthatatlannak[8] értékeli ugyanazt a jelenséget. Az utóbbi paradigma Kukorelly lírájára nézve is izgalmas kérdéseket vet föl, annál izgalmasabbakat, minél többfelé osztható tovább az a bizonyos, átláthatatlan szerkezetekre feszített önmegszólító én.Két verssel kezdjük a tapogatózást. Az Elszánt legyek kezdetű 1998-as darab második sorának aposztrophéja a lírai hang teljes szétszóródását eredményezi, mivel a felütéssel induló vers nem adja meg saját értelmezési kereteit. Így mindezek megalkotása (úgyis mint a műfajiság, a megszólaló és a másik személye, a vershelyzet, a megszólalások referenciái) az olvasóra marad.

   

Elszánt legyek

Elszánt legyek. Az nem visel meg úgy.

Még mást is mondott, és elég sokat

beszélt. Sokkal többet, mint amennyit

szokott. Hogy miket, arra már nem

emlékszem. Vagy nem nagyon. Valami

különbségről, ezt többször használta,

ezt a szót, és most úgy tűnik, mintha

egy ideig csak azt hajtogatná

azt hajtogatta volna, különbség,

különbség, csak hogy ne legyen csönd.

Aztán abbahagyta és hallgatott.

Hallgatás. Én nem néztem oda. Hogy

hová nézett közben. Mit nézünk és

mi hallható. Végül pedig még azt

mondta, valaminek a végén, két

csönd közé, hogy minden árva percben

lehet egy kevés erőt gyűjteni

és hogy én erre szánjam el magam.

A hangjára nem emlékszem. Vagyis

emlékszem egy hangra. De hogy mély-e

vagy magas, vagy milyen, azt nem tudom.

Azt soha nem is tudtam. Kiment az

ajtón, nem is intett. Ott ültem

tovább. Még sokáig vártam. Megittam

a maradék bort. Tíz évig. Vagy tíz

éve. Az ajtót nem csukta be.

Este volt.

   

Bámultam ki a résen. A szöveg akár még a jézusi mondás értelmében is fölfogható: „Én az ajtó előtt állok és zörgetek, ha valaki megnyitja az ajtót, én bemegyek ahhoz és vele vacsorálok és ő énvelem”. Különös tekintettel akkor lehet érvényes ez a vonatkoztatás, ha a versben szereplő „bor” tárgyiasságát szimbolikusan magyarázzuk.A Ki az, aki című egy évvel későbbi munkában az énre ontológiailag kérdez rá a lírai hang, s ezzel önmaga egységét, határait fenyegeti. Amennyi látható ebből az énből, az mind paradox szélsőségek formájában hozzáférhető. A Kukorelly-líra egyik legjellemzőbb kérdését teszi föl kontúrtalan versbeli arc: „Megfog-e valami”. Nem is kérdés ez, kijelentés. E sután kiejtett utalás mögötti rejtély, bonyodalom az, amiért a szavak tétován megindulnak. A Samunadrág a Kukorelly-lírában merészen új, gyermeki nézőpontok bevezetésével osztja tovább az ismerős hangfekvésű szubjektumot.A Kicsit majd kevesebbet járkálok című kötet másképpen, de szintén és több irányból is problematikussá teszi az ént. Miközben egy primér olvasat szempontjából talán nincs érdemi változás, mert inkább csak e költészet gépiesített szöveggyártó ismétléseit érzékeljük,[9] addig akár a test és szubjektum, akár mnemotechnika és szubjektum kapcsolatát tekintve újdonságokkal szolgál ez az összeállítás, s ezt meg is vizsgáljuk az Egy gyógynövénykert, illetve a Mennyit hibázok, te úristen kötet verseihez viszonyítva.A korabeli újdonságok mellett Kukorelly a hagyományos alanyi költészet formáit is megtartja, hiszen e líra szinte provokatív gesztussal, mégis az ismerős grammatikai alapállást veszi föl, mondván: „Amit ki lehet kerülni, azt nem is akarom”. Ennek vállalását megerősítendő Kukorelly még az utolsó vers mottójában idézi Henry David Thoreau-t: „A legtöbb író kerüli az én-t, az egyes szám első személyének használatát. Ebben az írásban ezt a formát alkalmazom, önzés dolgában ez a legfőbb különbség köztünk.”Az első fontos kérdés tehát a korpusszal kapcsolatban maga a korpusz, szó szerint, tehát a test. A szubjektum ugyanis testes. Lehet az egy alakzat vagy betűsor („é, n”; „Test”!), amire már rámutattunk – de persze lehet a vers tárgyiasságán belüli virtuális teste is.A posztmodern szubjektumra jellemző, és Kukorelly versszubjektumaira is, hogy nem csak alakzatként, de társadalmi-fizikai testében is feszegeti a határokat. Giddens szerint ez áll az én-elbeszélések központjában, a test a szubjektum számára mintegy „utolsó menedékké” vált.[10] A határelcsúszások és önreflexiók sorozatos önkorrekcióra sarkallják az ént. „Mindig rám lő / kicsit a határőr / Miért lő rám. Aki / határőr kicsit” (Néhány mozgásforma).A lírai szubjektum még tovább megy: átlépi határait és kölcsönadja magát a szövegnek, amely aktus a kölcsönös manipuláció kockázatával és észlelési paradoxonokkal jár együtt. Ezért lehetséges, hogy egyes elemeiket kicserélve a szubjektum nyelv-testű lesz; a szöveg pedig úgy viselkedik, mint partner: mint a szubjektum tükre. „Én nem engedlek el. / Ezeket a billentyűket leütöttem. Én nem // engedlek É, n, n, n, e, m. ezek a betűk.” A szubjektum itt a szöveg fizikális testében: a betűkben ragadja meg magát.

     

Én nem engedlek

Én nem engedlek el.

Ezeket a billentyűket

leütöttem. Én nem engedlek. É, n, n, e, m.

Ezek a betűk. Halk

kis kattogások. Ilyen halkan

kattog egy gép. Elsodor-e

valami, idő, anyag, nem

látni, hogy mi. Ezt

leírtam, ezeket a

sorokat leírtam.

Ezt a sort leírtam. Vagy

ehhez hasonlóakat. Nem:

hasonlókat nem.

Most kimegyek valamiért.

És azt látom, a szobád

ajtaja nyitva van, ott

ülsz az asztalnál, olvasol

nem nézel föl. Nem nézel

ide, csak billegteted

az ujjaidat. Kimentem

a konyhába. Kimentem, hogy

egyek valamit. Lenyeltem

két szem epret porcukorral.

   

A tipográfiai játék, a központozás az írás elúrhodásának, a szubjektum fölé kerekedésének pózát viszi színre, érzékeltetve a szubjektum szánalmas igyekvését a megtapadásra. Az elvont szándék fizikális kérdés lesz, és önmagán túlterjedve az írás, az írásbeliség filozófiai kérdésévé válik. Ez a példa arra is rámutat, hogy az automatizmusnak ellenszegülő alakzat (itt paronomázia) az alany hordozó közegévé, azaz médiumává lép elő. Ráadásul a beszélő és az írógépet („kattog egy gép”) ujjaival billegtető alany akár azonos is lehet. Ekkor az elképzelendő látvány a skizoid alkotói aktust szolgálja: a vers-én, a költő én kívülről néz önmagára, s így egyszerre két formában van jelen azonos térben. Az én önmagát nem engedi el, próbálja megragadni az írásban, majd mégis kimegy a konyhába, s ezzel a bent hagyott alany, aki immár olvas(sa) a bent hagyott szöveget, át is veheti a mindenkori Kukorelly-olvasók helyzetét.Ebben a költészetben a megszólított és megszólító szubjektum legtöbbször szitatestű vagy negatív forma, mivel az alakzatok hiányosságainak, a költő által szándékolt „hibáinak” alakját veszi föl. Gyakran ezeken a „lukakon” esik/esünk át egy másik viszonyítási térbe. A legtöbb kortárs szerző szubjektumfölfogásához és -alakzatához képest Kukorelly lírája különbözik abban, hogy az ő verseinek elsődleges terepe nem, vagy nem csak a reflexió, jóllehet ez is fontos szerepet tölt be – s az elbizonytalanított beszélői helyzet folyamatos figyelmet és önkorrekciót kíván az olvasótól –, hanem a nyelvtani játék, amely az igeragozás, a névmások és a mondat, illetve a szövegtannak az alanyt meghatározó elemeit aknázza ki. Kukorelly versanyaga jórészt szélsőségig bonyolított grammatikai-szövegtani együttálásokból áll. A próza és líra határán billegő verseinek kihagyásai, szöveg- és mondattani hiányosságai, a szokatlan írásjelek használata, a központozás váratlanságai mind-mind arra ösztönzik az olvasót, hogy még erőteljesebben az egyes szövegeken belüli kapcsolatokra, viszonyokra összpontosítson. A rontott, redukált nyelv és az önmegszólítás találkozásának bonyodalmában érzékelem e líra igazi jellemzőit és eredményeit.A paronomázián kívül hasonlóan mediális szerep jut az enjambement-oknak. Ezek egyrészt a hangsúlyozás, másrészt a lebegtetett, ellentmondásos értelem figurációi az itt következő citátumban is, mégpedig a szubjektum közvetítőjeként: „Én sem értem és én sem csodálkozom, ezek a dolgok, / hideg, svéd, csöpp, é // n, a többiek, odatartoznak más dolgokhoz, egymáshoz kapcsolódnak” (Szeptember elején). Az odatartozást, azaz az összeragasztást a szétszakított lexéma tudati összeillesztésével ezen a szöveghelyen is magunk hajtjuk végre.A posztmodern testfölfogás és testérzékelés Kukorelly lírájában nem csak tematikus, hanem fizikai valóságot is nyer. A posztmodern Test – mondtuk – szitaszerű, s hozzátesszük még: darabos. Azaz darabjaira hullott. A szubjektum csak egymás mellett sorakozó összefüggéstelen tagokat észlel, amelyek csak az öntudatában szerveződhetnének esetleg egységgé. Azonban ez az eshetőség soha nem következik be.

     

Valami csík jön.

A hajszál mint egy csík

mered ki a fejből

van ebben némi báj.

Az ember méteráru végül is.

                       (Valami Csík)

   

Az alany csak észlel, és próbálkozik összeilleszteni észlelését azzal a tudással, hogy ő az alany; s a felsorolt testrészek hozzá tartoznak. A szövegekben ez az erőlködés látszik. „Itt le vagyok fényképezve. Itt / lóg be a karom (…) // (…) kicsit szélesebb // lettem, nem? És ez a hajam. Így / hátulról. Így pedig elölről” (Az nehéz súlyokat cipel).A vershelyzet egy fényképnézegetés alkalma. Alkalom arra, hogy a testét kívülről szemlélje a vers-én. A fénykép támpontot ad, viszonyítási lehetőséget. A fényképezés vershelyzete vagy motívuma Kukorelly későbbi írásaiban is a rögzítés, a viszonyítási (a)lap szerepét tölti be. A megnyilatkozások formája (szaggatottság, távolítás, visszatérés) arról árulkodik, hogy a deixis alanya zavarban van a látványtól. Bizonyos tényeket megállapít, de nézőpontjából a test nem látható egységként, három dimenzióban, csak külön síkokban. A test ilyen síkokra szeletelt állapotban marad a szöveg végére is, és a Kukorelly-versek mindegyikében. „És ez a hajam. Így hátulról. Így pedig elölről.” A mutató névmások mutatásukban a birtoklás és egyben a távolság(tartás) érzékeltetői. A kétalakú mutató névmások közelítik vagy távolítják a szemlélődés tárgyait, miközben az alany az időérzékelés zavarában is igyekszik valahogy rendet tenni. Lásd a „majd be kellett vonulni” nyelvtanilag inadekvát formáját. Az opera „sárga tömbje” vagy az „ilyen trabantok” semmi másban nem különböznek a szubjektum testrészeitől („és ez a hajam”), mint a birtokos személyjelzésben. Haraway ezt a testképet a „testek gyártódásának”: jellé, kontextussá, idővé válásának eseményeként értékeli.11A Kicsit majd kevesebbet járkálokban Kukorelly folytatja az én kubisztikus megformálását, helyzetének elbizonytalanítását.A Feltárások ciklus „erőszak-történetei” például a testet teherbírásának szélső eseteiben mutatják be. A ciklus test és nemtest határvonalait rajzolja, törli, újrarajzolja, újratörli… Én-test és másik-test ütközését szemlélteti. Az itt fölmerülő kérdések egy sora: Hol az a pont, ahol a szubjektum még szubjektum? Mikortól, melyik ponttól kezdve nem ő, hanem valami/valaki más? Mitől látható, mitől oldódik fel a környezetében, és hogyan oldódik át? Miben megfogható a szubjektum lényege? Megfogható-e testiségében? Van-e ilyen lényeg, valamifajta szubsztancia vagy konstans egyáltalán a szubjektumban?A (666 9996) „riportvers” az ítéletek, hiedelmek természetrajzát adja egy testrész „történetén” keresztül. A hír, tehát a pontos értesülés ferdítés és szubjektív ítélet áldozata lesz, és olybá tűnik a versből, hogy ez nem is lehetne másképp. A hírközlésben mindig van valami előre nem látható, kiszámíthatatlan szubjektív elem, ami megjósolhatatlanná teszi a hatást. A deixis: így („ezt azoknak mutatom ha / valaki esetleg nem látta”) annak a provokációja, ami az emberben a megismerésre, felismerésre tör. A szavak kiváltotta mentális látvány többszörösen áttételes és végül is láthatatlan (Tv → mutogatás → lejegyzett mutogatás → fiktív beszélő lejegyzett mutogatása). A jambikus, toldalékszerű és értelmező szakasz a szolipszizmus lehetőségeire kérdez rá, a fenomén és a szubjektum viszonyára reflektál. E viszony körbejárásával kísérleteznek a szubjektum egységének, függésének és függetlenségének vershelyzetei: „úgy van, hogy bármi / van: vagy az, vagy annak tűnik fel. / Vagy minden annak tűnik épp, / ami.12Test és test között egyedül az ismerősség választja ki a sajátot, vagy szavatolja egyáltalán én és te között a különbségtételt. Kukorelly verseiben az ismerősség mindig pozitív előjelű, vagyis mindenre amelioratív fény vetül, amihez ismerősség tapad. Az ismerősség ily módon a sajátság, az én-definiálás egyik próbaköve, a megkülönböztetésre szolgáló viszonyítási alap. Itt már nemcsak arról van szó, hogy az alany az ő elméleti tudását – „Vagyok, és van ez az én testem” – egyezteti a test látványával, húzza rá más testekre és arcokra, hanem azt a viszonyt ismeri fel, amelyet a kép közvetlenül vált ki a szubjektumban ismétlődésének – hiszen ismerősségről lévén szó, újrafelismerésről beszélünk – tapasztalatakor. Amellett a szubjektum időbeli folytonosságként önmagát is meghatározza: „én vagyok a felismerő, aki ezt már látta”; „Az ismerős visszaköszön, de ha nem / ismered, akkor kicsoda néz vissza rád?” (Egy átlátszó megoldás).

   

Közvetítő

A szubjektum tehát ismerősségeiben érzékeli magát és másokat. Például egy gesztusban, egy testrész felismerésében. A felismeréshez ebben a versvilágban is közvetítőre van szükség. Az „Emlékszem, ahogy felhúztam a szemöldököm” látszólag jelentéktelen témájából az identitás kérdésének horizontjában válik „nagy téma”. „Emlékszem, / ahogy felhúztam a szemöldököm meglepetésemben. / szoktam én így felhúzni? Megnézem magam a kirakatban. Az alany nem érzékeli ismerősségként a saját mozdulatát. Közvetítőre van szüksége az ellenőrzéshez. A médium a kirakatüveg lesz. A „valamennyit mégiscsak láttam belőlem” állításában az önazonosság visszanyerése jut kifejezésre; hiszen a látványt végül is integrálja – ha csak részlegesen is – a személyes névmásba. Ez azt mutatja, hogy a szubjektum mégiscsak valami ismerősségre akadt, kapcsolódási pontot talált önmagához. A test közvetítése önmagának elsőként a kirakat üvegének közege, másodszor pedig az ismételt mozdulat közbeiktatása miatt lesz többszörösen is áttételes. Innen nézve a „Valamennyit mégiscsak láttam belőlem” egyszerű helyzete a szubjektum nem magától értetődő teljesítményeként válik értékelhetővé.Kukorelly költői világában a szubjektum saját, a testet illető maradék bizonyosságának motívuma kiterjed a személyközi kapcsolatokra is. A Test tematikusan az idegen–saját határait látszik egy-egy parabolában felvillantani: a fasírtok és a műanyag poharak katonás sora a nyomasztó rend képzetével jár együtt. Az ismerősség itt is az egyediség minimuma. „Az emberek egymás mellett / egy nagy hosszú sor” (A valóság édessége). A saját, a különböző esetleg csak valami rendellenesség, mondjuk egy svábbogár különbségében tűnik fel az egyformák között, vagy a test lázadásában („sugárban kihánytam”; „jött kifelé”). Az egyformának látszó, szocialista tereket, tárgyakat és hangulatokat idéző fasírtok esetében szintén a viszonyításban áll a különbség. A test minimum határokat állít a többi test és maga közé (itt a mennyiség és az íztapasztalat idegen). A személyköziség működhet én-közvetítő közegként is, amellett kifejezésre juttathatja, hogy nincsenek szoros értelemben vett interszubjektív határok. A Kicsit majd… szubjektuma az Egy gyógynövénykerténél valamivel koncentráltabban foglalkozik a szubjektum belső ellentmondásaival, olyanokkal, mint az elkeveredés és kiválás, az én feloldódása és megszilárdulása, mozgás és forma bizonytalanságai.A (4. 1999. június) a testnek megszokhatatlan jelenségeket vonultat fel hasonlóan a (7. 2000. március 26.) feljegyzéseihez. E jelenségek az interszubjektív viszonyokra összpontosítanak. A meg nem szokható színek, szagok és zajok világában mozgó „közepes tömeg én” hasonulni látszik az őt körülvevő „más közepes tömegekhez”, miközben „nem látszik lenni kapcsolatban (…) semmivel”. Hiába akadna többféle kapcsolóelem: a mozgás („ez a nem valami biztos mozgássor”), vagy a figyelem („van vagy nincs / nincs, van, van amire figyel / és van, hogy nem figyel”), az mind elégtelen, bizonytalan.Az Élet és nem cikluselvei a Kicsit majd… kötetből test és írástest viszonya tekintetében is követik azt a poétikai irányt, amelyet a Napos terület már 1990-ben kijelöl. A beszélő saját szövegétől való retorikai távolságtartásának metaforája ebben a ciklusban szemantikailag ugyancsak a saját vagy a másik testének idegensége.13Ám nem csupán egy, a szöveg mögé képzelt test határait oldja föl az írásra mint művi-műveletre irányuló költői visszajelzés. Nem csupán a grammatika és a szintaxis hiányai, bicsaklásai miatt válik a nyelvtani én a nyelv által uralt változatos grammatikai termékké-törekké. A kapaszkodót kereső értelem végül olyan nyelvi játékba vonódik, ami úgy mossa el a megképződő hang és a nyelvtani én feltételezett rögzítettségét, hogy a retorikai-tipográfiai és az aposztrofikus műveleteket összekapcsolja: egymásra vetíti. Ezzel mintegy ok-okozati párba rendeződik egyfelől a fikció, másfelől a retorika szülte alanyi identitás/státusz.14Az egész ciklusra jellemzően a tudatosságot feltételező reflexiót a bizonytalanság, az esetlegesség látszatának színrevitele ellensúlyozza, ahogy ez a kiemelt versszak első sorának ellentmondásaiban is érzékelhető. Ennek eszközei a Kukorelly-recepcióban emlegetett tautológia, a zeugma, a névmásítás, mondatvariánsok egymásutánja, az anakoluton, illetve a szemantika szintjén az a jelenség, hogy ok és okozat nem ágyazódik tágabb jelentéskeretbe; illetve A és B közti összefüggés jelentőségét nem teszi nyilvánvalóvá a vers.15 A ciklus így tehát tudatosság és esetlegesség nyelvi alakzatait aknázza ki, az esetlegességet variálja. Ezek az alakzatok viszont már véletlenszerűen lépnek egymás hatását felerősítő konstitutív vagy ellenkezőleg: kioltó viszonyba. Mindazonáltal szembeötlik, hogy az ezek által az alakzatok által előidézett, a jelentésalkotást befolyásoló logikai irányok szimultán nyelvi lehetőségként vannak jelen.Végül a Mennyit hibázok, te úristen versszubjektumairól is elmondhatjuk, hogy bár általában összefogja a verset egy én-beszélő, mégis, a nyelvtani szerkezetvariációk játékosan elodázzák a jelentésmegszilárdulást. Párhuzamosan az én megszilárdulhatatlanságával. „Össze-vissza csúszkálnak a részletek.” (Pár éve ugyanaz megy jön) Mintha azonban az új versek kontextusában a széttartó mondatszerkezettel feszültségben álló melankolikus, rezignált hangvétel volna megbízható ismertetőjegy. A szintaxisvariációk, ismétlések magánbeszéde befelé vezet, az én reflexióihoz, amelyek egy-egy tárgy vagy körvonalazatlan személy kapcsán fakadnak föl. A rezignáltság a gépiesedett én-cselekvések és megnyilatkozások fölötti reményvesztettségnek hat. Mélabúnak. Ez az, amit Bazsányi előzékenyen megenged egy ötvenéves költőnek, s amiről Grendel úgy érzi, a Kicsit majd..-ban még háttérben marad az irónia erejéhez képest.16Az én és az Úr viszonya abban változott, hogy az imaszerű megnyilatkozások visszaszorultak, s az Isten neve, avagy az ima aktusa már csak egyes szám harmadik személyben fordul elől. Isten amúgy nincsOtthon nincs az anyósomnálNincs csak amikor beszélek hozzá anyósom nincs (Naplóvers) Nem tudjuk meg, hogy a vershelyzetekben, beszédhelyzetekben pontosan kik-mik vannak jelen az énen kívül, csak azt érzékeljük, hogy ezek valami módon – nyelvtani szerkezet szempontjából mindenképpen – összetartoznak. Ahogyan Krusovszky Dénes írja recenziójában: „A lényeg valószínűleg az tehát, hogy itt valami, ha már csak ideig-óráig is, de – kukorellysen szólva – össze van tartva.”17

   

Testrend

Az idézett versekből és hozzájuk fűzött megjegyzéseinkből jól kivehető, hogy a Kukorelly-líra egyik jellegzetessége, ha nem a legjellegzetesebb ismérve, hogy gyakran és váratlanul váltogatja az alanyt identifikáló viszonyítás-horizontokat. Ezen nem csupán azt értem, hogy az újabb és újabb távlatok az olvasó elvárásaira sorozatosan rácáfolnak, hanem azt is, hogy különnemű vonatkoztatási rendszereket vonnak be a gondolkodásba. A szöveg homályos vagy váratlan részletei ezeket a viszonyítási rendszereket léptetik életbe.A már említett Test című prózavers például rögtön két vonatkoztatási horizontot nyit meg. Az egyik a tudományos diskurzus, a másik a művészetek diskurzusa. Művészet és tudomány eltérő gondolkodásmódot igénylő területek, és habár egy művészi alkotás keretei között van szó tudományról – vagyis ez a szövegrész is a fikció része –, saját, eredeti szövegkörnyezetében érvényes logikáját is indexszerűen előhívja. A következő bontás a tudományos szövegfajtán belül megidézett két művészeti ág és egyben gondolkodásmód: a költészet és a festészet, amelyeket a szöveg tematikusan is összevet.A váratlanság itt egyebek között a műfaji rendszert érinti. A kötetben szabályos formájú lírai darabok közé vegyül egy tudományos stílusú idézetekből és többszörösen összetett mellérendelő mondatok prózai bekezdéseiből összeállított irodalmi nem-izotóp montázs.18 Az eredmény: fölhívás keringőre, vagyis az elvárási horizontok evokációja és egyidejű módosítása, s fölhívás a különböző horizontok közti viszony megalkotására.19 Az automatizmusnak ellenszegülő alakzatok, ebben a szövegben a paronomázia alakzata, az alany hordozó közegévé, mediális csatornájává lép elő.A vonatkoztatási rendszerek váltogathatósága voltképpen a nyelv tulajdonságai közé tartozik, és az aposztrophé jelenségével írható le. Hiszen magának a nyelvnek a teljesítménye az, hogy különböző vonatkoztatási rendszereket (racionális, heurisztikus, misztikus; vizuális, auditív stb.) képes mozgatni. Kukorelly szövegtestei lehetővé teszik, hogy különböző vonatkoztatási rendszerek legyenek az üres helyek egyenértékű megidézettjei. Ez a potenciális logikai struktúra egyrészt felhívja a figyelmet a nyelv kockázataira, látszólag megoldhatatlan kérdéseket hagyó ellenállására – hiszen nem biztos, hogy találunk egy adekvát helyettesítési értékelemet –, másrészt a rendszerek mozgásának eredetét az űrben, egy üres formában engedi meghatározni.Az összefüggés megteremtésében magára hagyott szubjektum az üres helyekben kerül igazán imaginárius viharba. A hiány, szaggatás (elhallgatás, fragmentáltság, prosopopeia stb.) mágneses erővel vonzza a különféle recepciós stratégiákat. A szöveg teste tehát a szubjektum helye lesz, ahol a „csapdába csalt” ágens a szöveg hordozottjává, kiszolgáltatottjává, egyben erőszaktevőjévé is válik. Nyilvánvalóan igaz ez valamennyi műalkotásra. Kifejezetten posztmodern jellegzetességnek csupán azt tarthatjuk, hogy a Kukorelly- és az övéhez hasonló líra megengedi magának ezeket a kizökkentéseket, struktúrájában, témájában plasztikusabbá és tapasztalatibbá téve azokat, s ez az a módszerbeli újdonság, amit Kukorelly, az új szenzibilitás áramlatát kihasználva, kelet-európai kulisszák közt – s így a lírai szubjektum bizonytalanságának a nyugatitól nyílván különböző társadalmi okait sejtetve – megvalósít. Az olvasót és a kritikát is ezeknek az eljárásoknak észrevételére és követésére, kitapogatására teszi érzékennyé, s ezzel Kukorelly költészete már a betű szintjén is különbségtevő, árnyalt gondolkodásra nevel.

     

„Atya”

Hogyan viszonyul mármost ez a szubjektum belsejéből az interszubjektív kapcsolatokra is átterjedő kihagyásos, töredezett alanyiság a harmadik kapcsolati relációhoz, az objektívhez, avagy a transzcendenshez? Ezen a ponton megkísérlem becserkészni a Kukorelly-lírában a lélek–test–transzcendens hármasság viszonyait, amelynek létét többen megkérdőjelezték, s melyre a kétezres évekig leginkább csak Szilágyi Márton[11], majd Bodor Béla[12], Kulcsár-Szabó Zoltán[13] – ő inkább tagadólag, a nyelv gépszerűségét látva ugyan ott –, valamint magam[14] és Lőrincz Csongor[15] hivatkozott.Kukorelly lírájának transzcendentalitása a legutóbbi verseskötet egyik verscímében sűrűsödik össze újra: Te, úristen, én, s ez a cím segít eligazodnunk a témában. A nyelv mechanikus tulajdonságát, a grammatika jelentésgyártó szerepét hangsúlyozza, amely egyszerre mondattöredék és szólás, ugyanakkor három személy megnevezése is: te, úristen, én. Kihez szól a vers? A tehez, vagyis az olvasóhoz? Ha így olvassuk, akkor leginkább intelemnek hangzik. Az úristenhez? Ekkor olvashatjuk a verset imaként. Az én önmagához intéz beszédet? Ekkor magánbeszédként hallgatjuk „ki” a szöveget. A cím mindhárom lehetőséget egyszerre kínálja föl. Azt tapasztalhatjuk a Mennyit hibázok, te úristen lapjain is, hogy a transzcendens ebbe a nyelvi költészetbe éppolyan „kulturáltan olvad bele”, mint ahogyan – némely vers sugallata szerint – a hétköznapokba: „Isten becsúszik a többi közé kulturáltan beleolvad // A környezetébe”, vagyis akár egy-egy szólásba, elhasznált, eredetét elfelejtett kifejezésbe, kifejezések közötti résbe. Kifejezetten ezekben létezik: „Isten amúgy nincs / Otthon nincs az anyósomnál / Nincs csak amikor beszélek hozzá anyósom nincs” (Kiemelés tőlem – H. A.).Az idézett versek és ciklusok szitatestűnek, majd darabosnak nevezett énjét olyan szubjektumként mutattam be fentebb, mint aki elvesztette testérzékelését. Az elvesztett propriocepció a modernség kortünete, akkor jelentkezett tömegesen, illetve akkor figyeltek föl rá a kutatók, amikorra az én megszűnt transzcendentális eredetű, magát halhatatlannak tételező lélek (soul) lenni. A pszichológia tudományának elkülönülése immár psyche-ről beszél soul helyett, méghozzá a soulhoz képest töredezett, alaktalan psyche-ről. Később új személyiségtípusra, ezzel együtt új betegségfajtára lesz figyelmes a nyugati tudományosság. Ez a narcisztikus én és a nárcizmus. Az önimádó én számára a világ csak alkalom, tükör, egyszersmind a szorongás forrása. Hiszen az önimádó számára minden tárgy, amelyhez képest önmagát definiálhatná, eleve csak pótlék lehet. Így nem jöhet létre igazi viszonyulás, vagy ha mégis, az olyannyira esetleges, hogy semmi jellemzőt nem árul el az énről. Az én zárt rendszerben reked. A lélektan szubjektuma folyton a valósat szeretné eltalálni és rendre kudarcot vall. (A valós objektum Lacan számára egyfajta határ, amit az ember közelítéseiben csak elvéthet, túlléphet, de nem ragadhat meg.)Úgy tűnik tehát, hogy a valósnak ez az elszökése, a központ üressége játszik főszerepet Kukorelly lírájában. A logosz totalitása helyett ezért inkább katakrézisre gyanakodhatunk ott, ahol „Uram”-ot, „Atyát” olvasunk. Többek között a következő szöveghelyeken:

   

Nagy csendben és gyorsan

zuhan alá a valóság

                  (S.-nak)

   

Mert van egy saját (vasáltalános) Atya, és van Neki az ő

roppant fülei (…)

                  (Mely fellegekig nyújtózik elő:)

az nincs meg, amire hivatkozom

és amire vonatkoztattam, megszűnt

                  („Életnek beszédét tartván elébök”)

De ki védekezik

ki hurcolja be egy üres terembe

ki tekinti meg az Istent.

                   (Ki védekezik)

   

Az Isten neve hasonló szövegkörnyezetben csak motiválatlan hangsor, az egyezményesen előállt jelölő–jelölt kapcsolatból az egyezményességet hangsúlyozó jelsor, „egy név, amit használni szoktak”. A szubjektum nevet ragaszt a kizárólag elvéthető és csupán hallgatásában megtapasztalható objektumra mint valósra. A szubjektum nem tud olyan jelölőt találni, amely sajátja volna; a reprezentáció mindig sikertelen. „A reprezentáció kudarca a szubjektum adekvát reprezentációjának egyetlen lehetősége.”21Vagyis maga a kérdés kezd válaszként funkcionálni. A valós pedig antonímaként egy nem létező, és mégis, strukturális okozataiban jelen levő létező. „Most ez van, pont ez a kevés lesz nekem épp / mindenből elég” (Én nem engedlek el).Isten is olyan ok, ami nem önmagában, hanem csak okozatai eltorzított formáiban létezik. Ezért lehet jelen az olvasás üres helyeiben.22 (Az olvasásban lehetőséget kapó ember ítéletén múlik, hogy a lacani elliptikus, vagy a posztstrukturalista körszerű identitásképződés alapján gondolkodik-e,23 avagy a nárcizmust negatívan értékelő Andreas-Salomé rendszere szerint.) Egy adott szöveggel illusztrálom az állításomat.

„A vele utazók pedig némán álltak” imaszerű költemény.24

       

Akkor a fáradtság furcsán lecsap

sodor, szorít, szorít, lehúz magához.

Lelök. Leülök. Lelökődöm.

Majd sorra kerülsz, ne félj, ne remélj

sorra vesznek téged is, ne kiáltozz.

     

Azért jöttem, hogy veled társalogjak

a forgatagból kiállok, Uram.

Messze vagyok, mégis egyszerre ér el

minden, ami elől elfordulok

hogy bokraidban eldugjam magam

   

s így, legtávolabb, oly közel vagyok

nézegetnek, megfognak, megdobálnak

e néma állványzat úgy lengedezé

s csattog

              mert repülnek fontos tárgyak.

magam köré rakom

                       vágy

                                            zengzetek

                                                        itt lerakodok

berendezkedek.

     

Dialógust sejtet a beszédaktus, majd az önmegszólítás beszédalakzata tűnik eredményesebbnek az értelmezhetőség szempontjából, végül átláthatatlanná válik a szerkezet: tudniillik, hogy ki szól itt kihez. Az alany egy énnel és a tőle különböző Úrral is behelyettesíthető, továbbá külső és belső hangként is azonosítható. Mindez a lehetőség nem egy kiegyensúlyozott önmegszólítás folyományaként merül föl, hanem a hang eredetének nyugtalanító ismeretlenségében. Az egyetlen kurzívval kiemelt, megtört verssor a vers mértani közepén helyezkedik el. Az „egyszerre ér el / minden” sor az én megalkotódásának mottója is lehetne, hiszen a költeményben libikókaszerűen váltakozik az én aktivitása és passzivitása: megszólító és megszólított-szerepe. Vagyis az ént egyszerre éri el mindkét nyelvi végzet: a beszélő státusa és a megszólítotté.„A vele utazók pedig némán álltak” mondat bibliai idézet. A Saulussal utazó kíséret nem hallja a Saulust megszólító Mester hangját. Csakis Saul, aki a versben ugyan nem körvonalazódik szubjektumként, ám aki az igehely szerint éppen mozgásban van, mikor a hang megszólítja. Jézus szavára az én (Saul) kiáll a damaszkuszi út forgalmából, a sodrásból, a menetből, az irányból. Egyszerre hallgatóvá válik, majd napokra némává. Az első szakasz E/1-es alanyt állít az események középpontjába, de a szakasz utolsó sorának teje nem csak önmegszólításként, hanem kiszólásként is érthető: „Majd sorra kerülsz, ne félj, ne remélj”. A versközepi sorok a kölcsönösség nyelvtani szerkezetében állnak: a „veled társalogjak” szószerkezet dialógust ígér. Az előtte levő sorok passzív megszólítottat képzeltetnek el velünk, a harmadik versszak szintén passzív, elszenvedő alanyt. A nyelvtani viszonyok azonban e két, szélső versszakban is lebegtetve hagyják a vonatkozást: az „engem” és a „téged” névmások bármelyike behelyettesíthető az állítmány tárgyaként. Így tehát a „veled” versközepi névmás az egyetlen lexéma, amely önmagában fölfedi a kettős értelmezhetőség lehetőségét. Kimondó és kimondott ének mintázata a szöveg, ezeknek a billegő nyelvtani szerkezeteknek köszönhetően a fölépítmény dinamikus és váratlanságot hordozó: nem tudni, megtörténik-e a bibliai szövegben olyan szép, zárt szerkezetben hírül adott esemény. Ahogyan Saul Paulusszá válik a megszólítottság hatására, úgy vajon másképp lép-e tovább a vers alanya?

Másképp lép-e tovább az olvasó, amikor megszólítják e sorok?

 
[1] Schein Gáborral egyetértek abban, hogy a Kukorelly-líra alapvető vonásai lényegében már az első verseskönyvben adottak voltak (Gintli Tibor – Schein Gábor: Az irodalom rövid története. A realizmustól máig. Jelenkor, Pécs, 2007, 701.) Ugyanakkor Bazsányi Sándorhoz hasonlóan magam is nyomon követhetőnek tartom azt a tendenciát, amely a Kicsit majd kevesebbet járkálok című kötettől kezdve a korábban uralkodó irónia mellett az érzelgős hangnemet kiegészítő érvényre juttatja, s hozzáteszem, a legutóbbi kötet egyes darabjaiban már hagyja is fölülkerekedni. A Mennyit hibázok… pár darabja, úgy tűnik, éppen ennek a szabadjára engedett szentimentalizmusnak esik áldozatul.[2] E líra a „korlátozott nyelvi kóddal beszélő lírai szubjektumok költészete” – olvasható a Szegedy-Maszák Mihály szerkesztette irodalomtörténetben (A magyar irodalom története 1920-tól napjainkig Szerk. Szegedy-Maszák Mihály – Veres András, Gondolat, Budapest, 2007, 642.). Schein Gábor a „törmelékes nyelv” és az „irónián túli beszéd” fogalmakkal törekszik megragadni e poétikát (Schein Gábor: Az irodalom rövid története. Szerk. Gintli Tibor – Schein Gábor, 701.); míg a legfrissebb, Grendel Lajos-féle irodalomtörténet Kukorelly-fejezete szintén kiemeli: „a reflexív-kontemplatív” vonulat elsőbbségét, amely fölülírja a „kitárulkozó érzelmesség”-et. (Grendel Lajos: A modern magyar irodalom története. Magyar líra és epika a 20. században. Kalligram, Pozsony, 2010, 461.) Szintén az önreflexió sajátos megnyilvánulására utal a Grendel-szöveg Keresztury Tiborra hivatkozó megállapítása a szövegek folyamatos alakulásról – amit Tandori Dezső folyamatos „szétszedés-összerakás”, „állandó modulálás” címen rögzít (Tandori Dezső: Az életet barátom szétszórja itt az élet. Jó sok minden – na, és reméljük, főleg ő maga – K. E.-ről = Alföld, 1993/4) –, tehát, hogy a vers létrejöttének folyamata az, aminek tanúi vagyunk. A költemény magában foglalja a hozzá vezető utat, a poétikai dilemmákat, az improvizációt, az írás közben végrehajtott korrekciót (vö. Grendel: i. m. 460.) Az első Kukorelly-monográfiából ehhez a poétikai módszerhez választanak idézetet a korszakolásra vállalkozó irodalomtörténészek, feltehetően nem minden erőfeszítés nélkül. Nem világos ugyanis, mi hozadéka van a Farkas Zsolt alulretorizáltságot és töredezettséget „irodalmiságon inneni” nyelvállapotként tételező megállapításainak (Grendel idézi Farkast. Vö. Farkas Zsolt: Kukorelly Endre. Kalligram, Pozsony, 1996, 42.). Ennél meggyőzőbb Mészáros Sándor „irodalom-ellenesség” kifejezése, amelyet ő a Kukorelly-oeuvre bernhardi befolyásoltságából eredeztet. A „Ki beszél?” kérdés megválaszolhatatlanságára Margócsy István szintén fölhívta a figyelmet még ugyanebben az évben, vagyis már a kilencvenes évek közepén. Vö. Kukorelly Endre: Egy gyógynövénykert. In Uő: „Nagyon komoly játékok” Pesti Szalon, Budapest, 1996, 83–92.[3] Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. Argumentum, Budapest, 1993. 162. Bazsányi Sándor: Mintha behatolna. Kukorelly Endre: Kicsit majd kevesebbet járkálok. In Uő: „Fehéret, feketét, tarkát…” Változatok az iróniára. Kalligram, Pozsony, 2009.[4] Kulcsár Szabó Ernő: i. m. 196.[5] Tauber a fordulatot Nietzsche és Darwin munkásságának tulajdonítja. A társadalmi és nyelvi-tudományos folyamatok összefüggéseit közérthető formában megvilágító (Taubert is idéző) Csabai Márta és Erős Ferenc így összegez: „A szelf napjainkban emlegetett határozatlansága, bizonytalan jellege tehát abból adódik, hogy a jelentések korlátok nélküli világában a szelf is elveszíti autonómiáját, konstrukciói esetlegessé válnak. A határozatlanság koncepcióját a társadalomtudományos közgondolkodásban az irodalomelméletből származtatják, abból a posztstrukturalista megközelítésből, hogy nincs helyes interpretáció, nincsenek fix pontok a szövegben vagy azon kívül, a jelentés állandóan változik, és a szöveg, mint egész jelentése határozatlan, indeterminált.” Csabai Márta – Erős Ferenc: Testhatárok és énhatárok. Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest, 2000, 133.[6] Leírások. In Kukorelly Endre: Kicsit majd kevesebbet járkálok. Jelenkor, Pécs, 2001.[7] Németh G. Béla: Az önmegszólító verstípusról. In Uő: 7 kísérlet a kései József Attiláról. Tankönyvkiadó Vállalat, Budapest, 1982.[8] Kulcsár-Szabó Zoltán: Metapoétika. Kalligram, Pozsony, 2007. 104. A késő modern modell alapján a világ felbontható szelf és e szelf által irányított tárgy-én-konstrukciókra. Így az önmegszólítás dialogikus megvalósulását úgy kell elképzelnünk, mint egy kettős arcot: a magát megszólító szelf és a megszólított te (azaz az én) + dolgok párbeszédét, mely párbeszédben az énnek (szelf) elsődleges szerepe van, mivel ő számol be a teről. Azonban látnunk kell azt is – s ez már az újabb irodalomkritika okfejtése –, hogy beszélő énről csak a ten keresztül tudunk, csak annyiban létező, amennyiben beszél. Csupán beszédének eseményében létezik. Mint ilyen, megismerhetetlen. Ugyanakkor abban sem lehetünk biztosak, hogy mi tartozik a tehez, hiszen róla csupán ez a beszélő én tudósít. A szelf tehát retorikai természetű, a költői szubjektum olvashatatlan, hiszen az olvasás maga is retorizált, minden olvasásnál újratölti a költői szubjektum hiányát. Az olvasás, a hallgatás így válik a reprezentált hang eseményévé. A szelf mint a személyesség grammatikájának konstrukciója az olvasásban mindig szétesik, leépül (dekonstruálódik), így a belőle következő jelentés is bizonytalan. Már csak azért is, mivel a törés mindig véletlenszerűen jelenik meg az én és a te között.[9] E művészi magatartás most is, mint eddig, legnyilvánvalóbban az újraköltésekben, korábbi versek igazításaiban, variációiban mutatkozik – állítja a kötetről Reményi József Tamás (Reményi József Tamás: Átírva Kukorelly Endre: Kicsit majd kevesebbet járkálok. = Népszabadság, 2001. augusztus 11.), valamint Szilágyi Zsófia (vö. Uő: Hal, háló, víz-hang, halálos tanfolyam. Kukorelly Endre: Kicsit majd kevesebbet járkálok. In A féllábú ólomkatona. Irodalmi mű-hibák. Kalligram, Pozsony, 2005, 127–135.) és Harkai Vass Éva is ezt a mozzanatot hangsúlyozza, bár utóbbi szerző az egész életmű kapcsán (vö. Uő: Műnemi és műfaji transzformációk. = Parnasszus, 2011/3, 321–29.)[10] Anthony Giddens: The Consequences of Modernity. Polity, Cambridge, 1990.11 Donna Haraway: The Biopolitics of Postmodern Bodies. The Biopolitics of Postmodern Bodies: determinations of the Self in Immune System Discourse. In Knowledge, Power and Practice. Eds. S. Lindenbaum – M. Lock. Berkeley, 1993. 83.12 Lanczkor Gábor kísértetiesen hasonlóan hozza játékba az egymást közvetítő médiumokat Caravaggio: Az emmausi vacsora című költeményében, melyben írást, beszédet, nyelveket, vizuális nyelvet fordít egymásba a festményt tanulmányozó költői szubjektum.13 A számtalan példa közül csak néhány: „a testet gépelem” (Fejezés); „hogy / kihez beszélek, az nem található, addig még nem volt, nincs kedvem kerülgetni ami nincs, ezekkel / a szavakkal kerülgetek” ([2] In Napos terület); „csak a fénykép, uram, nem tükröz híven engem” (Csendes forma); „valami csík jön. / a hajszál mint egy csík m / ered ki a fejből [...] Az ember méteráru végül is.” (Valami csík).14 A (4. 1999. június 2.) címet viselő szöveg, akárcsak az előtte vagy utána szereplők, az aposztrophé kialakításának szerzői (és olvasói?) műveleteire koncentráltat. Az alany egyes szám első személyű grammatikai koordinátái egyes szám harmadik személyű esetekkel váltakoznak. Az „ő”-ként a versbe citált figura bizonyos szöveghelyeken hangsúlyosan a beszélő vers-énnek alárendelt. A ciklus más darabjai alapján gyerekként aposztrofált harmadik személyű szereplő ebben a kontextusban is a nyelvi eseményekkel „párhuzamosan” mozog, tehát egyszerre egy városi és egy grammatikai térben.  Biztos nem. Nem. De. Lépcső. Vagyisjárdaszegély. Onnanlelépni legyen,és most forduljon be a sarkon,valami ennéljobb helyen. A tőmondatok szaggatottá teszik az olvasást, ahogyan a lépcsőn való haladást is szaggatottá teszik a fokok. Járdáról lelépni szintén zökkenéssel jár: az enjambement átlépteti az olvasót az egyik sor végéről a másik elejére: megtorpanást idéz elő a folyamatos befogadásban. A „forduljon be” felszólító módja a művelet – a térbeli és a versbeli haladás-mozgás – intencióját leplezi le.15 Vö. Kulcsár-Szabó Zoltán: A tautológia fenyegetése. Kukorelly Endre. = Új Holnap, 2001/1, 132–141.16 Vö. Bazsányi: i. m., Grendel: i. m.17 Krusovszky Dénes: Össze van tartva. = Magyar Narancs, 2010. szeptember 30. 42.18 A „nem-izotóp montázs” meghatározása szerint olyan szöveget jelent, amelybe úgy illeszkedik bele egy textuális fragmentum, hogy az a szöveggel semmilyen a priori kapcsolatban nem áll. Vö. Jenny Laurent: A forma stratégiái. (Ford. Sepsi Enikő) Helikon, Budapest, 1996, 23–50.19 Ennek a problematikának egyik járulékos jelensége az a teljesítmény, amely az írásképileg is elkülönített szövegfajták alanyainak párbeszédében játszódik le. Leegyszerűsítve: a ki beszél, a ki beszél még, a ki kihez beszél, a ki kire hallgat és milyen attitűddel kérdések végtelenített kölcsönhatása indulhat be az értelmezéskor. A két említett rendszer: műfajiság és alanyiság egy következő viszonyítási dimenziót provokál, azaz egyszerre kapcsolódnak egy másik – mellérendelt helyzetű – nyelvi paradigmához. Ez (itt csupán egyetlen lehetséges utat említve) a cím és a cím által egységbe fogott szöveg alanya közötti viszony. A sort tovább bővítve járatokat fúrhatunk az idézetek „tartalma” és a személyes történetek között, a tematika, az elvont tárgyiasságok és a szövegtördelés között, a hangtani játék és a jelentésvariánsok között, stb.; mígnem – és ez az olvasás aktusának minden pillanatára érvényes – hiperszöveget látunk magunk előtt.[11] Szilágyi Márton: Egész és kezdet. Kukorelly Endre: Egy gyógynövény-kert. In Uő: Kritikai berek. József Attila Kör – Balassi Kiadó, Budapest, 1995.[12] Bodor – saját bevallása szerint – először 1991-ben ír Kukorelly „istenképéről”, de tanulmányát a lapok „ingerülten” visszadobják. Vö. Bodor Béla: Kukorelly Endre. In Líra? Mi lenne az? Tipp-Cult, Budapest, 2010, 212–215.[13] Kulcsár-Szabó Zoltán: A tautológia fenyegetése. Kukorelly Endre. = Új Holnap 2001/1, 132–141. Későbbi változatában: Uő: A gép poétikája. In Pillanatkép. A hazai irodalomtudományról. Szerk. Kenyeres Zoltán – Gintli Tibor. Anonymus, Budapest, 2002, 401–419. [14] Harmath Artemisz: A test provokációja. Kukorelly Endre lírájáról. = Kritika 2004/4, 11–13.[15] Lőrincz Csongor: Ima, vers, performativitás. = Alföld 2006/11, 44–71. Később itt: Uő: Ima, vers, performativitás. In A költészet konstellációi. Adalékok a modern líra történetéhez és elméletéhez. Ráció, Budapest, 2007, 300–335.21 Slavoj Žižek: A valós melyik szubjektuma? (Ford. Csontos Szabolcs) In Testeskönyv. Szerk. Kiss Attila Atilla – Kovács Sándor s.k. – Odorics Ferenc. Ictus és Jate Irodalomelméleti Csoport, Szeged , 1996, 215.22 Vö. Slavoj Žižek: i. m. 195–240.23 A posztstrukturalisták általában az úgynevezett szubjektivizációra szűkítik a szubjektumot, és azon módok hatásait vizsgálják, amelyeket választva az individuumok vállalták önnön szubjektum-pozíciójukat. Lacan szubjektuma ezzel szemben egy hiány a struktúrában. A negáció negációja (Vö. Slavoj Žižek: i. m. 195–240.)24 Lőrincz Csongor megállapítása (Vö. Lőrincz Csongor: Ima, vers, performativitás. In Uő: A költészet konstellációi. Adalékok a modern líra történetéhez és elméletéhez. 300–336. Itt: 334.) Lőrincz olyan nyelvi esélynek látja az imaszerű költeményt, amely megszólalásmódjain és nyelvi eseménymozzanatain keresztül tartózkodni képes a lírai te integrálásától. Tehát a vers számol a megszólított fölötti rendelkezhetetlenséggel, s így a performativitás lehetséges megvonódásával.