Hatvanötödik védőbeszéd; Hatvanhatodik védőbeszéd

Hatvanötödik védőbeszéd

Készakarva nem értettem meg, amit
hozzám beszélt, tikkelt, mintha ezzel
igazíthatna valamit az idegrendszeremen –
el akarta hinni, hogy két ember között
van megértés, és hogy azok mi vagyunk.
Istenem. Még ha ő vagy én istenek
lennénk, és egyikünk imádkozna (nem
biztos, hogy nem isten) – rendkívül
idegesít egy arc összpontosítása: ami
nincs szétesve, számomra mintha nem
is lenne. Nincs realitása. A bőrén
a pórusok lüktetése szinte mitesszerért
kiáltott. Egy testnek párolgása van.
Ki és be. És ezt én figyeljem? Nem akarom.
És nem kényszerít, hogy guggolva szültek
gödörbe. Szegény Beckettnek nincs igaza,
nem a szokás szentesít, nem csap át semmi
unalomba, szenvedésbe – csak amíg pottyanok
a sírba, úgy nézek körbe, hogy ha más
visszanéz, azt nehogy már nekem köszönje.

Hatvanhatodik védőbeszéd

Nincs ki a négy. Kerekem? Gyerekem?
Évszak? Fejezzük be úgy, ahogy
sose tudjuk. Sose tudom befejezni –
mintha a pszichológusomnak
mondanám. Többször elmentem egy lánnyal,
és meg se csókoltam. Micsoda perverz mondat.
Elmentél? Nem úgy, te marha. Hát hogy?
Lófráltam vele, ahogy a szél cibál
egy mondatot jobbra-balra. Ne folytasd.

Nincs ki a négy évszak. Sose telik ki az év
szerelemre. Egy gyerekre kilenc hónapot
kell várni. Nyárősztél. Nyárősztél. Mit
csináltam? Akárhova tünt el az
életemből, tavaszt menthet, ha még
szerelem.