Magány és havasok

Vida Gábor: A kétely meg a hiába. Magvető, Budapest, 2012
                                                           

„Azt hiszem, kijutottam a szövegirodalomból. Mindig hagyományos prózát akartam írni, magyarán szólva: történetet szeretek mondani. Három elbeszélés van a Fakusz három magányossága című könyvemben, mindegyiknek van eleje, közepe, vége, vannak szereplők, események, tér és idő, mindent tudó narrátor. Minden úgy van, ahogy leírtam, jótállok érte. Nem fogom megújítani a magyar prózát” – így reflektál saját szövegalkotó eljárására Vida Gábor 2005-ben, közvetlenül az interjúrészletben is említett szövegének megjelenése után. Míg korábbi írásai (Búcsú a filmtől, Rezervátum-történetek és hézagok prózában) kifejezetten kísérletező jellegűek, addig a Fakusz valóban a hagyományos történetmondás modelljét követve meséli el főhőse furcsa kalandjait. Az azóta megjelent kötetekben azonban mintha újult erőre kapna az ún. szövegirodalom, s az elbeszélések hol az egyszerű történetmondás, hol a szövegalakítás sajátságaira a történetmesélés közben rákérdező elbeszéléstechnika elvei szerint íródnak. A Nem szabad és nem királyi című novelláskötetről ugyanúgy elmondható ez, mint a 2012-es Könyvhétre megjelent, nem kevésbé talányos című A kétely meg a hiába című könyvről.
Ez utóbbi kötet novelláinak jó része ellentmond az idézett szerzői (ön)értelmezésnek, ugyanis teljesen egyértelmű, hogy Vida – ha próbál(t) is – nem tud elszakadni a történetmesélés és az elbeszélés lehetőségeire vonatkozó állandó reflexióktól. Nem csak történetet mondani szeret, hanem szívesen elgondolkodik azon, hogyan, milyen feltételek között lehetséges ez. Itt van mindjárt a kötet kezdő novellája, a Mint akinek hedwig..., mely semmiképp nem tekinthető hagyományos elbeszélésnek. Egy talányos nőalak több alakban, többféle szerepben bukkan fel az elbeszélő életében, fantáziájában. Egy apró darabokra tört csuprot igyekszik összeállítani, csakúgy, mint az elbeszélő, és ez tökéletes metaforája annak az igyekezetnek, amit az olvasó mozgósít, hogy valamiképpen jelentést tulajdoníthasson ennek a darabjaira hulló elbeszélésnek. A fragmentumok, történetdarabkák, az egyébként szép mondatok és bekezdések összeállítása azonban eleve kudarcra ítélt, de sajnos még egy fősodor, egy értelmezési irány sem rajzolódik ki, a szerkezet meglehetősen kaotikus, széteső. A novelláskötet utolsó két darabja is inkább szövegirodalomként kategorizálható, ám ezek strukturálisan koherensebbek a nyitó elbeszélésnél. A Jelenetek egy erdélyi filmből egy fura, se veled, se nélküled szerelmi történet, melyben rendkívül hangsúlyos kérdés a filmkészítés, tágabban értve a történetmondás, és melyben már megjelenik az erdélyi, a székely táj a maga vadságával, kérlelhetetlenségével: „...nyomasztanak az egyhangú, üres fenyvesek. Nem táj ez, több annál, és kevesebb. Ha filmezed, a képen nem történik semmi, ami viszont történik, azt nem lehet filmezni. Nincs tekintettel ránk, nem az jut eszembe, hogy meg kell konstruálni az eseményeket, létre kell hozni a képet, mert a valóságon egy kicsit mindig erőszakot kell tenni.” Ez a Vida számára jól ismert, szeretett táj több novellában helyet kap, s más-más funkciót tölt be. Hol háttérként van jelen, hol jóval erősebben, szinte főszereplővé válik, megmutatja, hogy a táj meghatározza a benne élő embert és sorsát, hogy a környezet és a benne élők sohasem szétválaszthatóak. A székelyekről nem a szokásos sztereotípiákat kapjuk ezúttal, hanem olyasféle történeteket, melyek közelebb vihetnek a havasok között, a fenséges, ugyanakkor nehezen élhető vidékek lakóinak megértéséhez, megismeréséhez. A havasi táj lényegét tömören, sejtelmesen, mégis érzékletesen ragadja meg: „Megértettem azon az éjszakán, hogy mi a különbség a hegyek és a havasok között: a hegyekben kirándulunk, mászunk, vadászunk, és pusztítjuk az erdőt vagy fotózzuk a tájat, a havason csodára várunk.”
A havasok apró falvai közt játszódó történetek közül az egyik legjobban sikerült az Isten és a farkasok, mely egy magyar tanítónő iránt szerelemre lobbant román rendőr tragédiáját meséli el. A kihagyásokra építő, már-már balladai szerkesztés csupán sejteti a tettek mögötti motivációkat, nem mond ki mindent, de amit kimond, az épp elég. Az olvasót beszippantja a történet, a sejtetésekkel előrevetített tragikum, a nagy vonalakban, mégis lényegre törően felvázolt hősök világa. Úgy tűnik, Vida Gábor szövegei akkor a legerősebbek, mikor képes távol tartani az elbeszélésre vonatkozó töprengéseit és „pusztán” történetet mesél. Érdemes megjegyezni, hogy ezen novelláiban a mondatszerkesztés is más, sokkal több a hosszúmondat, a sorokon át tartó tájleírás például. A fentihez hasonló elbeszélés a címadó A kétely meg a hiába, mely egy idős asszony és férje kapcsolatát, élettörténetét festi fel nagy vonalakban, míg a nő otthon várja urát. Már az elejétől valamiféle balsejtelem gyötri az olvasót, hiszen a lovak a férfi nélkül érnek haza, ráadásul meglehetősen furcsán viselkednek – mint később kiderül, az öreg medvetámadás áldozata lett. Az öregasszony sokáig reménykedik, hogy nem történt semmi baj, s várakozása közben nyerhetünk bepillantást felvillanó gondolatai, emlékei közé. A mélyen vallásos asszony a kétely, a kételkedés árnyai ellen küzd, míg jóval földhözragadtabb ura mindent hiábavalónak tart, a kételytől való félelmet is. Azt gondolja, nincs ok a kételkedésre, hiszen rendelkezünk az abszolút bizonyossággal, mégpedig annak a bizonyosságával, hogy minden hiábavaló: „...hát őrizz meg a kételytől, szokta mondani, mondogatni magában, de az ember haragszik az imádkozásért, mert nincs itt semmiféle kétely, egészen biztos a hiábavalóság...”
S bár a szövegek szerkezetüket, témájukat és beszédmódjukat tekintve is többfélék, összeköti őket a magány, az elszigeteltség, a meg nem értettség motívuma. Az elbeszélések hősei többnyire félresiklott sorsukat élik, magukra maradnak, és akik számára van még remény, azok sem képesek társra, megértésre lelni, a szerelmi kapcsolatok is ideig-óráig tartanak, boldogságot ritkán hoznak magukkal. Elmondhatjuk, hogy ebben a poétikailag viszonylag sokszínű kötetben a boldogtalanság az uralkodó, a magány, mely a megalkuvások hiánya és a szabadság miatt lehetne akár fenséges állapot, de eközben mégis rettenetesen nyomasztó – talán épp úgy, mint a havasok.